Ott volt. Megtalált. Mérges volt. Figyelt. És nem volt egyedül. Nem. Volt. Egyedül.

Draco szemszöge:

Az eltelt idő kegyetlen volt. Nem tudtuk Perselussal megtalálni Elenát. Bárhol kerestük, egyezerűen nem akadtunk a nyomára. Mikor megtudtam hogy Potteréket elfogták, a szívem félig örült, és volt dühös. Féltem hogy Elena is köztük van. De nem...Nem tudták hogy hova ment. Senki nem làtta. Az összes halálfaló őt és Pottert kereste. Annyiszor lettek megkínozva, ahányszor nélkülük jöttek vissza.

Tanulmányoztam a Főnixeket. Itt láttam megemlítve mellékesen Magyarországot. Azonnal szóltam Perselusnak akivel rögvest útnak indultunk. Hopponáltunk valami sikátorba. Azonnal Elena erejét kezdtük el keresni. Erősen is éreztük, de jó messze volt. Kerülgetni kellett a furcsa nyelven beszélő embereket. Perselussal nem adtuk fel, és elszántan kerestük tovább. A fővárosba érve egy bazilika felé vezetett az utunk. Elena városnézésre jött ide? Nem hinném hogy elmenekülne. Nem vall rá.

Az árnyékban húzódtunk meg. Végigpáztáztuk az egész teret, de rengeteg ember volt ott. Nem tudom mennyi idő elteltével észrevettem az ismerős sötét színű hajzuhatagot. Amint ráemeltem a tekintetemet meg is éreztem a belőle áradó mágiát. Annyi időt töltöttem mellette, hogy bárhol felismerném. Csodálatos vol. Csinosan volt felöltözve. Nevetett. Jó volt nézni. Bár zavart, hogy az arca fáradságot, és szemvedést tükrözött. Vajon mit csinálhatott eddig? Mosolyogva figyeltem, de hamar le is fagyott az arcomról. Az egyik túrista épp kitakarta az Elenával beszélgető embert. Egy nála kicsit idősebb, valószínűleg idevaló férfi volt. Beszélgettek, nevetgéltek. Jól érezték magukat. Hosszasan néztem őt, ahogy Perselus is. Ő is a fáradt, és szenvedésről tanúskodó arcát nézte.

Sok idő elteltével, mikor a tömeget páztázta, végre valahàra sikerült minket észrevennie a mosoly az arcára fagyott, és azonnal elhalgatott. Rengeteg érzelem suhant át egyszerre az arcán. Az enyém a féltést tûkrözte. Sikerült végre megtalálnunk. Ennyi idő után megtaláltuk, és jól van. Oda akarok menni és elűzni mellőle azt a fiút. Hogy merészel rànézni Elenára?

Dühösen fújtatva indulok el feléjük, nyomomban az ideges Perselussal. Elena felpattan, mond valamit a fiúnak, majd futásnak ered. Utána megyünk, és egy zsákutcában találjuk meg.

-Mit akartok halálfalók?-nem tagadom, szíven ütött a mondata. Nem csak engem. Perselust is. Most végre elmondjuk neki az igazat.

-Beszélni veled.-hallom Perselus erőtlen hangját.

Perselus bele volt betegedve abba, hogy nem találtuk a lányát. Igen...Bármennyire is furcsa, a lányaként kezdte el szeretni. Már nem csak egy feladat volt a számára, amit Lilyre tekintettel el kellett végeznie. Nem...Sokkal több lett neki Elena. Nem Lilyt, vagy màst látott benne. Félretudta helyezni a múltat, és hogy Potter lánya. Engedte neki, hogy megpillantsa az igazi Perselust. Nem fordított hátat neki, mikor megtudta sötét múltját. Kiállt mellette, és szerette. Apjaként kezelte. Ez hatalmas dolog volt Perselusnak, aki kezdte megkedvelni a lányt. Végül-sok-sok idő után-lányaként tudott rá nézni. Mind a kettejüknek szükségük volt egymásra. El nem tudom képzelni, hogy most mit élnek át.

-Nem akarok semmit sem hallani.-akad ki.-Mennyetek el innen. Ez a hely nem nektek való.-morog.

-Kérlek.-lépek egyet felé.-Azt hittük...

-Mit? Mit hittetek?-fojtja belém a szót.-Azt gondoltátok, hogy örülni fogok nektek?-akad ki. A csendben visszhangot vert a hangja.-Elárultatok.

Sarkon pördült, majd eltűnt. Ott állrunk örülve annak, hogy láttuk, és dühösen azért, mert hagytuk elmenni. Ki tudja merre lehet? Mit csinál vajon? Jól van? Annyira féltem...

Elena szemszöge:

Amint dehoppontam az egyik zsákutcából, és visszatértem a fák közé a földre rogytam és elsírtam magam. Talán most tudatosult bennem, igazán hogy elvesztettem két számomra fontos embert. Nem gondoltam volna hogy újra látom őket. Képesek voltak megkeresni, és beszélni velem. Mit akarhattak? Beszéln, vagy elfogni engem? Talán igaza lehetett Sashának.

Alkotok egy tűzgömböt a kezemben, és rutinosan keresem meg azt a tüzet ami Harryékhez vezet. A sok gyakorlás után már egyszerübben eligazodok az összes ágon.

-Mi a frász történt?-kérdezem meglátva őket. Sokkal levertebbnek néznek ki, és Hermione sem volt még ilyen ramaty

Azonnal a tűzhöz jönnek és belenéznek ahol az én arcomat láthatják.

-Bellatrix eljapott minket. Hermionég megkínozta. Dobby megmentett minket. De...Nem élte túl.-hajtotta le a fejét Harry. A szám elé kaptam a kezemet.

-Ha megtalálom esküszöm hogy...-kezdek dühössé vállni, de Ron megnyugtat.

-Hééé...Nyugi. Vörös a szemed.-észbe kapok és lenyugtatom magam.

-Veled mi van? Mert ahogy látom sírtál?-kémlel hunyorogva a tüzet Hermione.

-Piton és Darvo megtalált?-hadarom el gyorsan remélve hogy nem értik.

-Mi?!-kiálltanak fel egyszerre. Ennyit a tervemről.

-A városban voltam és éppen ebédeltem mikor megláttam őket. Követtek, de én dehopponáltam.-vonom meg a vállam, mint akinek nem volt nagy dolog ez az összefutás.

-Jól tetted.-bólint Ron. Magamra erőltetek egy mosolyt.

-Hogy haladtok?-váltok témát azonnal.

-A medált elpusztítottuk. Maradt még hátom valami. Egynek a helyét biztosan tudjuk. A Lestrange széfben van. Be kell oda jutnunk.

-Sok sikert hozzá.-bátorítom őket.

-Nem is ellenkezel?-kérdezi.

-Hallgatnál rám?

-Kérdésre nem válaszolunk kérdéssel.-rázza a fejét rosszallóan Hermione. Felnevetek.

-Na.

-Boccs nővérkém de nem hallgatnék rád.-rázza meg a fejét.

-Tessék. Gondoltam.-forgatom meg rosszallóan a szememet.-Pihenjetek.

Még elköszöntünk egymástól, majd lecsatlakoztam a tüzükről.

Hiány érzet fogott el. Egyik felem ott lenne velük, másik pedig a szüleimnél. A szüleim...Elfogott a félelem a gondolatra, hogy Bellatrix elfogta őket. Mennyek oda? És ha akkor fog megtörténni a baj? De ha szükségük van rám? Tanácstalannak érzem magamat.

A kis erdei út irányába nézek, ami visszavezet Sashához. Felkelek a földről, és elindulok arra. Az erdő szélén megtorpanok, és ökölbe szorítom a kezemet. Sarkonfordulok, és elhopponálok, egészen haza. A ház küszöbére érkezek. Szétnézek a környéken, ellenség után kutatva. Senkit, és semmit nem látok. Kicsit megnyugszom, de a szorítás a mellkasomban nem csökken. Az autó ugyan ott áll ahol szokott. A sötétebb idő ellenére mindenhol ég a villany, kivéve a mi házunkban. Lehet átmentek a nagyihoz? Akkor miért csendes az egész ház? Nem hallom a konyhából kijövő zajokat, nem hallatszik a tv-ben menő hiradó.

Rossz érzéssel raktam a kilincsre a kezemet. Gondoltam nem lesz nyitva, ezért meglepett, mikor ki tudtam tárni az ajtót. A házban csend uralkodott. Rend volt mindenhol. Semmi porszem a szekrényen, vagy a fogasról félig lelógó kabát. Benéztem a konyhába, de ott is rend volt. A tányérok elmosottan sorakoztak a polcon, a poharak megcsillantak a besütő nap kicsiny fényében. A nappaliba mentem. Amit ott láttam az...az örökre belégett az emlékezetembe. Könnyezve rogytam le a földre. Sírtam...nem zokogtam...kiabáltam...ordítottam. Kiadtam a fájdalmamat. Egész testemben remegtem. Soha...soha nem voltam még ennyire szomorú. Könnyeimen át néztem a földön lévő két embert. A szüleimet...Nyitott szemmel, egymás mellett feküdtek. Védtelenek voltak, és valaki miattam megölte őket. Megölték őket, és itthagyták a testüket. Itthagyták hogy lássam mennyire ártatlanok voltak az utolsó percükben. A kávéscsésze még ott volt az asztalon. A kávé félig el volt fogyva, mellette a tegnapi újság hevert. Apa olvasószemüvege az asztal szêlére volt rakva, anya magazinja mellé. A kanapén még látszott hogy hol ültek. Két teljesen védtelen embert öltek meg, csak azért hogy nekem rosszat tegyenek.

Ők semmit nem tettek! Felneveltek és nem vettek részt a másik életemben! Nincs közük ahhoz aki igazán vagyok! Miért?! Miért kellett nekik meghalni? Megérdemelték volna az életet! Nekem kellett volna meghalnom helyettük! Nekem! Itt kellett volna lennem velük, és megvédenem őket! Nem! Nem! Nem! Nem! Ez nem történhetett meg!

A sírásom csillapodott. Fátyolos szemmel néztem két szülőmre. Felébredt bennem a mérhetetlen harag. Végigjárta egész testemet, és elvette az ép eszemet. Mielőtt őrjöngeni kezdtem volna, megtettem azt, amit megígértem magamnak. Megölték már őket. Nem hagyom hogy a testüket megszégyenítsék. Nem tudom feléleszteni őket. Lehet később sikerülne, de addig nincsenek biztonságban amíg Voldemort él. Nem bírnám elviselni még egyszer hogy miattam haltak meg. Hiába törölnèm az emlékezetüket, attól én még emlékeznék. Emlékeznék mindenre.

Összeszorult szívvel, és tudva hogy a számukra legjobbat teszem, anya teste fölé emeltem a kezemet. Egy tűzburkot képeztem éllettelen teste köré. Mielőtt megtettem volna amit akartam, utoljára belenéztem kék szemébe. Most nem láttam benne azt a csillogást. Nem volt a szeme mélyén semmi. Kialudt a tűz, és ürességet hagyott maga után. Hányszor nézett rám ez a szem. Volt mikor dühöt, büszkeséget, és szeretetet tükrözött. Megnyugtatott a tekintete. Sosem volt nála szebb, okosabb, kedvesebb nő a világon. A legjobb anya volt a számomra, akit csak kívánni tudtam. Mellette térdelve megfogadtam nekik, hogy amíg élek azon leszek, hogy megbosszuljam azt amit velük tettek. Egy könycsepp kíséretében a kitárt tenyereimet egymás felé fordítottam, összecsaptam őket. A tűzburok összezsugorodott, és elnyelte édesanyám testét. A szőnyegen látszott a helye. Be folt nyomódva az anyag, ahol törékeny teste feküdt. Letöröltem a könnyeimet, majd apa mellé térdeltem.

Most az ő szemébe néztem bele. A barna szempár nem tükrözött féltést, mint mikor kiskoromban letekertem biciklivel a dombon. Emlékszem még ahogy utánam futott. A végén lekapott a bicikliről, és elestünk a fűben. Ráestem, és együtt nevettünk. Tőlünk zengett az egész park. Mikor hazaértünk anya leszidott minket hogy miért vagyunk koszosak. Erre újra elkezdtünk nevetni. Anya nem értette, hogy mi történt, de nem tudtuk neki elmondani, mert ha belekezdtünk elnevettük magunkat.

Apán is megcsinálom azt amit anyán. Jobb lett volna, ha eltemettem volna őket? Lett volna hova kijárnom anyáknapjám vagy karácsonykor? Mégis...Egy részem tudja, hogy csak így lehet nyugtuk. Nem nekik való ez a világ. Hamarabb rá kellett volna döbbennem. Ha eltaszítottam volna őket magamtól, akkor még most is élnének? Magamat hibáztatom mindenèrt.

Most döbbentem csak rá, hogy milyen kevés időt is töltöttem velük. Mióta a Roxfortba jártam, teljesen elhanyagoltam őket. Már nem segítettem főzni anyának, ahogy apával sem mentem néha be a munkahelyére. Nem mentem el anyával vásárolni, és a családi programok említésére húztam a számat. A nyári szünetet kivéve egyszer sem jöttem haza. Nyáron is Dumbledore érkezését vártam. Elhanyagoltam a szüleimet, és elfelejtettem mennyi mindent köszönhettem nekik. Felneveltek, törődtek velem, és szerettek. Sosem kérhetek màr bocsánatot tőlünk. Sosem mehetek oda anyáhot és ölelhetem meg. Sosem csinálhatok többet valami hatalmas őrültséget apával. Mi kellett hogy tádöbbenjek mind erre? Ez. Ez kellett. Ez kellett, hogy lássam őket meghalva.

Végigmentem a házon, és felidéztem az összes emlékemet. Anyáék szobájában járva újra engedtem az érzéseimnek. Ez a ház már sosem lesz ugyan olyan. Hiányoznak a ház szívei. Enyém maradt, de milyen áron. Ha hallotok, akkor ígérem nektek, hogy vigyázni fogok erre a házra! Vigyázno fogok rá, és sosem lesztek elfelejtve.

-Szeretlek titeket.-suttogom, majd behajtom magam mögött az ajtót, és távozok.

———

Napok teltek el. Sashának elmeséltem mindent, és sikerült lenyugtatnia. Az egyik mgas fára másztam fel, majd ültem le rá. Talán eltelt már annyi idő, hogy a történtekkel foglalkozzak.

Elvesztettem Dumbledoret. Siriust. Cedriket. A szüleimet. A második szüleimet. Elvesztettem őket, és egyiket sem tudtam megvédeni. Az én hibámból haltak meg. Nekem kell megbosszulnom őket.

-Komcentrálj!-szól rám Sasha.

-Nem megy!-nyögök fel fáradtan.

-Menni fog. Gondolj arra hogy felélszted azt a nyulat! Sikerülni fog.-szorítja meg a csuklómat.

Végre elérkeztünk ahhoz a részhez, amikor felélesztek egy nyulat. Ha ez sikerül, akkor az ember már gyerekjáték lesz.

Újra letérdelmet szerencsétlen állat mellé. Két kezemet fölé helyeztem úgy, hogy a tenyerem felé nézzen. Lehunytam a szememet, és kizártam magamból az összes gondolatot és érzést. Először egy tűzburokba vontam a nyúl testét. Felemelkedett a földről, és a burokban lebegett. Rendben. Eddig jó. Most jön majd a neheze. Magam elé képzelem a nyulat. Először a sejtjeit kezdem el feléleszteni. Látom ahogy egy láncot kezdenek el alkotni. Megalkotom a csontvázát, hogy rá tudjam építeni a véráramot, és az izmokat. Az említett láncból jönnek össze az izmok, és a véráramok. Behálózzák az egész testét, és rátapadnak a csontokra. A nehez már megvan. Érzem ahogy a gondolataim más irányt akarnak venni, ezért mégjobban összeszorítom a szememet, és mégjobban koncentrálok. Elkezdem a szöveteket felépíteni. Először az alsó réteget, majd a középsőt. A középsőbe bevezetem az ereket is. A legfelső bőr réteget is megalkotom, és nem felejtem el a szőrét sem. Csillogóan fehér, bársonyos szőrt kap. Az érzékszerveit is megalkotom. Miután kèszen van az egész nyúl, jön az egyik legnehezebb feladat. Elképzelem az első szívdobbanását. Látom ahogy levegőt vesz a kis orrán, és elkezdi nyitogatni a szemeit. Hegyezi a hosszú füleit, és megrázza bolyhos pamacs farkát.

Kinyitom a szememet, és elképedek. A tűzburokban nem egy halott nyúl fekszik, hanem egy élő, és játékos nyuszi. Leeresztem a kezemet, és boldogan nézem ahogy a nyuszi lába a földet éri. Megszaglássza a környezetét, majd felém ugrál és a kezemhez dörgölőzik. Végigsimítok a hátán, madj hagyom elmenni.

-Nagyon ügyes voltál.-dícsér meg Sasha. Fáradtan mosolygok rá.

———

Mivel sikeresen hajtottam végre az újraélesztést, ezért kaptam pár pihenőnapot. Éppen aludtam amikor egy furcsa álomkép jelent meg előttem. A Roxfort teljes hadban állt. Diákok álltak mindenhol, minisztériumi tagok pálcát szegezve kémlelték a sötét erdőt. A Roxfort köré egy védőpajzsot húztak fel. Harryék elpusztítottak egy újabb horcruxot. Már csak egy maradt. Váltás. Perselus haldoklik a csónakházban. Váltás. Harry a Tiltott rengetegbe tart, Voldemort ellen. Váltás. Harry holtan fekszik Hagrid kezében. Halálfalók állnak szemben a diákokkal. Harcolni fognak.

Zihálva riadok fel. Ez nem álom volt. Ez a valóság. Míg én aludtam, addig elkezdődött a végső csata. Harry már legyőzte Voldemortot. Most nekem kell. Eljött az időm. Ki kell állnom a harcoló diákok mellett. Meg kell bosszulnom a rengeteg halottat. El kell végeznem a feladatomat.

-Menny! Siess! Mentsd meg őket! Ha kell csak szólíts!

Elérkezett az idő. Be kell végeznem a feladatomat. Szembe kell szálnom Voldemorttal, és meg kell ölnöm. Ha ő öl meg engem, akkor a rémuralma kiteljesedik, és senki nem fogja megállítani. Már nincs visszaút. Nem hátrálhatok meg. Minden ember, aki ismeri a Főnix történetét, az most számít rám. Én vagyok az utolsó reményük. Gondoskodnom kell arról, hogy Voldemort a halála előtt engem lásson. Érezze a félelmet, és a halált az utolsó perceiben. Érezze azt hogy vége. Vég, mert én vagyok Voldemort végzete.