A kezemen eloltottam az aprócska lángot, és teljes tudatommal átadtam magam a....sötétségnek.

Pontosan tudtam, merre megyünk, és hogy mit mondok. Minden szóra, minden lépésre tisztán emlékszem. Sok szobán haladtunk keresztül. Először a kutyát altattuk el, majd egy növénnyel ,,harcoltunk", kulcsokat kergettünk, trollal harcoltunk, sakkoztunk, bájitalokat teszteltünk. És elérkeztünk oda, ahova menni akartunk. Ez idő alatt, hatalmas erőlködések árán egy percre vissza tudtam venni az irányítást. Csak egy percre. Ekkor a sötétség hátra szorult, míg a fény előre tört. Nem sokat tudott világítani. Ebben az egy percben semmire nem volt időm, csak felmérni, hogy nem csináltam e nagy kárt. Utána pedig huss....Jött vissza a köd, mely beterített. Kegyetlen egy érzés, mikor a saját elméd egy része irányít. Mógus pontosan tudta, hogy mintörténik. Tudta, és ezért kihasználta a helyzetemet. Aljas egy húzás volt. Ahogy nekem háttal ment, csak is a tarkóját tudtam bámulni. Mikor a terembe értünk, az utolsóba, akkor azt hittem, valami nagy dolog fog ott ránk várni. Valami amibel meg kell majd küzdeni. Valamilyen feladat, amit meg kell majd oldani. Ezek helyett, Edevis tükre fogadott minket. Akkor én már rájöttem, hogy mi a titok nyitja. A sötét felemet annyira elvakította a gonoszság, hogy nem jött rá. Én viszont igen.

Meg próbáltam még egyszer vissza szerezni az irányítást. Nem ment. Felpillantottam, és észre vettem, ahogy Mógus csak is a tükröt nézi. Egy halvány lángot varázsoltam a jobb kisujjamra. A kezemet ökölben tartottam, higy ne lássa. Lecsavarta a turbánját, de bár ne tette volna. Voldemort tépett, meggyötört arca tekintett rám. Egyenesen farkasszemet nézett velem. Tekintetéből mindent láttam. Láttam az üres, gyűlölettől, bosszutól, hatalomtól éhes, mohó szemeket. Nem volt benne semmi érzelem. Semmi. Egyszerűen undorító volt. A kísértés kezdett egyre nagyobb lenni. De sokkal nagyobb, mint eddig. Fogaimat össze szorítottam, kezeimet hátam mögé tettem, és fény nélküli, éltető tüzet varázsoltam rá. Tudtam, hogy mit kell tennem azért, hogy elhiggye, még mindig a sötétség hatása alatt állok.

-Uram.-térdrem le elé. Inkább a halál, mint hogy fejethajtsak ennek a gyilkosnak. De ha meg akarom menteni a követ, akkor ezt kell tennem. Bár már a hányinger kerülget, de megteszem.

-Tisztelettudó.-szól színtelen, rekedtes hangján.-Tudja hol a helye a ranglistán. Érzem a benne tomboló gonoszt. Ez tetszik. Jó szolgám lesz.

-Ez természetes nagyuram.-térdelek még mindig lehajtott fejjel.

-Állj fel!-szól kimérten. Ahhoz képest, hogy nincs ereje, már az aurája is borzasztó. Csak oda ne kelljen mennem. Kérleeeek.-Segíts Mógusnak megszerezni a követ.-utasít. Nem vagyok én a csicskád!

-Igen nagyúr.-és tettem amit mondott. Mikor a tükör elé kerültem, éreztem a zsebemben a követ. Hát sikerült. Arcom színtelen maradt.

-Mit látsz?-kérdezi Mógus. Vegyük elő a rejtett színészi képességeinket. Ne most bukjunk el.

-Hatalmat. Látom, ahogy elpusztítok mindent ami az utamba kerül. Szolgáim, alattvalóim vannak. Mindenki csodál. Csodálják az erőmet. Engem. Látom magamat mint a nagyúr legjobb szolgáját. Ahogy megdicsér, elküld küldetésre. Látom ahogy mosolyogva ölök embert. Milyen jó érzés is. Hatalom az, amire vágyom.-fejezem be hazugságon sorát.

Ez mind szép és jó, de én nem ezt akarom. Sosem állnék be egynek Voldemort hívei közé. Nem akarok hatalmat. Megkaptam már az erőm miatt. Nem kértem, és nem is akarom. De ez van. Ölni? Sosem lennék rá képes. Legalábbis ez a felem nem. A másik viszont vágyik rá. Sóvárog egy ember életre. Tudom, hogy ha egyet elvenne, akkor azt követné még több száz. Híveket gyűjteni? Az majd csak akkor válik el, hogy ki áll mellém, és ki fordul ellenem, amikor megmutatom az erőmet, és felfedem a kilétemet. Mikor a főnixet gyerekeknek mesélték. Aztàn kiderül, valóságos. Nagyon is. A szavak amiket kimondtam mind igazak. Erre vágyik a sötét énem. Mindennél jobban. Szolgálni azt, aki fölötte van. A fényes oldalam pedig annyit akar csak, hogy Voldemortot holtan lássa. Megvédeni az embereket az olyanoktól mint ő, sokkal csábítóbb számomra mint az ölés.

-Ez a beszéd. Egy kislány aki ilyenre vágyik. Jó neveltetés kell neked, és a legjobb leszel. Annyi embert ölhetsz majd meg büntetlenül amennyi jól esik. Nem kell félned a törvénytől. Híveket, csodálókat gyűjthetsz. Fel ajánlhatod magad nekem. Megbosszulhatsz. Megkínozhatod azt aki erre a nyomorú sorsra ítélt engem. Tőlem tanulhatsz. Elsajátíthatod a leggonoszabb átkokat. Nevetve kínoznatsz embereket. Sárvérűeket.-erre a szóra megrándult az arcom, de Merlin hála' nem vette észre. Azt sem, hogy hazudtam.

Undorral tölt el a mocskos terve. Tudtam, hogy vannak kegyetlen emberek, de őt senki nem tudja felülmúlni. Ha sikerül vissza szereznie régi alakját, akkor ezen a világon többé már senki nem lesz biztonságban. Szemrebbenés nélkül öl meg asszonyt, nőt, és kisgyermeket. Nevet rajtuk, míg lehet azok az életükért könyörögnek. A férfiakat megkínozza, a nőket megszégyeníti, bemocskolja. Gyerekekkel nézeti végig a szülei kínhalálát. Sosem bírnék meglenni mellette. Sosem lenne erőm arra, higy embert öljek. Még ha az életem múlna rajta, akkor sem. Inkább meghalok.

-Ezzel nem jutottunk előbbre. Hatalmas gyilkos leszel egyszer gyermek. Most viszont meg kell várnunk Harry Pottert. Ő megszerzi nekem a követ.-beszél Voldemort egyre erőtlenebbül. Mógus eddig síri csöndben volt. Látszik rajta, hogy fél. Ő nem azért csatlakozott Voldemorthoz mert csodálja, hanem azért mert fél. Fél a nála jóval nagyobb hatalmútól. A kérdés az, hogy meddig képes elmenni? Félelelmből, és Voldemort parancsára ha kell, képes lesz megölni Harryt? Vagy engem? Képes lesz akár az életét adni az uráért? Megér ez neki ennyit? Mert szerintem nem. És ezt ő is pontosan tudja.

Visszatekerte a fejére a turbánt, és csak vártunk. Vártunk Harryékre. A látszat kedvéért visszaállítottam a sötét oldalt. Remélem a megfelelő pillanatban képes leszek vissza venni az irányítást. Bíztatásképpen még megszorítottam a láncomat. Akkor most vagy soha.

Újra nem tudtam irányítani semmit. Harry megérkezett, és áruló arccal nézett rám. Fájt. A pillantása felém gyűlöletet tükrözött. Mikor Harryt ellökte, és vissza állt a tükör előtti helyére Mógus, nem tétlenkedtem. Harry rám pillantott, és én abban a pillanatban felülmúltam a sötétséget, és előhúztam a zsebemből a követ. Szavak nélkül értette, hogy mit akarok. Elkezdett hátrálni. Amint a lépcső tetején volt, oda dobtam neki a követ, és azt tárogtam, hogy ,,Fuss!". Elindult, de balszerencsénkre Voldemort észre vette, és szólt Mógusnak. Azonnal tűz vett körbe minket. Ó hála a magasságosnak! Soha jobbkor.

-Te!-kiállt felém Voldemort. Ó jajj!-Megölni!-Mógus suhintott egyet a kezével, és én belerepültem a tűzbe. Itt jött a csapó kettő. Sikítottam, mint aki most ég el égve. Vergődtem. Aztán, egy idő múlva abbahagytam. Kigurultam a tűzből, és elbújtam az egyik oszlop mögé.

-Mennyei hangok voltak. Nincs is jobb annál mikor valaki haldoklik.-nevet ördögien Voldemort. Beteges egy ember, vagy nem is tudom én micsoda. Féléletű? Tarkó? Savanyúpofa? Hályogfej? Mindeggy. A lényeg az, hogy a hányinger kerülget tőle.-Milyen érzés, hogy miattad halt meg?

-Nem! Nem! Ez a te hibád!-hallom Harry erőtlen hangját. Úgy odamennék hozzá! De nem tehetem. Nem árulhatom el magamat. Fáj szenvedni látni. De nem tehettem mást.

Gyorsan a földről fölszedtem egy kis hamut, és az arcomra, meg a karomra kentem. A ruhám itt-ott megégett. Leszakítottam az alját. Így már úgy néztem ki, mint aki tényleg megégett. Egy kicsit. Még nem jó. A földről egy hegyes kavicsot is felvettem. Néhány helyen ejtettem kisebb-nagyobb sebeket magamon. A vért szétkentem mindenhol. Már csak vártam.

-Harry fuss!-ordítottam úgy, mint ha Hermione mondta volna.

Erőmet bevetettem. Szétválasztottam a tüzet, utat nyitva így a menekülésre. Harry futott is, de Mógus elkapta a lábád. Harry valahogyan porrá égette a kezét a kezével. A többit intéztem én. Bár Hatty nem tudott felálni, mert beverte a fejét, de megoldom. A tűz nyalábjait egyenesen Mógusra irányítottam. Tudtam mi lesz. Pont az amit nem akartam. Körbe vettem. Minden apró porcikáját égettem. Ordított. Hangosan ordított, vergődött, és próbált menekülni. Nem hagytam neki egér utat. Elfordítottan a fejemet. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam mi történik. A füleimet már nem tudtam befogni. Egy könnycsepp csordult le az arcomon.

Kezdtem fáradni, de nem adtam fel. Töretlenül gyötörtem. A lángok mardosták a testét. Pár perccel később az ordítotás, és a vergődés abba maradt. A teste egyre kisebb volt, köszönve az égető melegnek. Lassan már csak por lett belőle. ,,Porból vagyunk, porrá leszünk.-Dura Máté". Akkor sem érdemel senki sem ilyen halált. ,,

Elzártam" az erőmet, és a hamuba omlottam. A könnyeim megállás nélkül csorogtak. Utolsó amit hallottam, az valaki léptei voltak, és Harry nyöszörgő hangja, hogy ,,Elena". Majd a fájdalomtól, és a kimerültségtől lecsuktam a szemeimet.

Meghalt. Többé már nem lélegzik. Nem mozog. Nem dobog a szíve. Nem beszél. Nem csinál semmit. Az én hibámból. Megtettem az amit nem akartam. Amit elleneztem. Hiába tudom, hogy jól cselekedtem. Meghalt. És én öltem meg.....

Sziasztok! Hát ez egy rövid rész lett, de szerintem sokkal többet mond, mint egy üres szavakkal teli rész. Itt egy kicsit jobban meg lehet ismerni Elenát. Kicsit több dolog van most az érzéseiről. Sietek a következő résszel, és nyugi. Nem lesz vége itt az első részeknél. Rengeteg dolog vár még Elenára. És persze ott az a hatalmas titok is, amit legszívesebben most elmondanék. Kíváncsi vagyok, kinek milyen ötlete van a titokkal kapcsolatban.