Készen állok.

-Mivel kezdünk?-kérdezem Sahát izgatottan.

-A feltámasztással.

Egyből bele a közepébe. Ez tetszik.

-Emberen?-kérdezem elhúzva a számat.

-Nem.-nevet fel.-Állaton.

Egy halott nyulat varázsol elő. Morbid...

-Hasonlít arra, mikor az embert támasztják fel. Neked tudnid kell közvetlen közelről, és kilóméterekről is felélesztened bárkit.

-Ezt úgy mondod mintha egyszerű lenne.-horkantok fel.

-Nem nehéz.-sandít rám.-Az emeber más egy kicsit mint az állat. Nem igényel mást, csak nagyobb odafigyelést. Jobban kell majd koncentrálnod. Emberi magasság, és súly nem határoz meg semmit. Ahogy az ember neme sem. Azért kezdünk állattal, mert ha azt megtanulod, akkor könyebb lesz az embernél.

-Sikerülhet?-kérdezem reménykedve.

-Akkor nem, ha már most kudarcnak éled meg. Ne reménykedj, hanem akarj. Meg fogod tudni csinálni. Lehet hogy nem elsőre, de idővel sikerülni fog.

-Mit kell csinálnom?-kérdezem, mert látom, hogy eltűnt a nyúl.

-Először is fel kell készülnöd.-lesétál a lépcsőn, és megáll egy fa mellett. Utána megyek, és megállok vele szemben.-Tudom, hogy sok mindent tudsz már csinálni. Intelmem ellenére még gyógyítani is megtanultál. Ráadásul magadtól. Ügyes vagy, de máskor hallgass rám.-bólintok egyet jelezve, hogy értettem.-Rendben. Szóval...El kell majd képzelned magad elé az embert, avagy állatot akit fel akarsz éleszteni. Most kicsit másképp fogjuk csinálni. Tűzből kell megalkotnod. Minden apró részletre figyelned kell. Olyan mintha egy háromdés képet akarnál, rajzolni. Bárki lehet az. De figyelj! Pontosnak kell lenned. Most még hibázhatsz, de éles helyzetben nem.

Kicsit távolabb álltam. Kigondoltam az első személyt, aki eszembe jutott. Igaz, csak képen láttam, de örökre megjegyeztem. Kizártam mindent a fejemből. A gondolataimat háttérbe szorítottam, és egy hatalmas ládába zártam be őket. Érzéseimet eltemettem jó mélyen magamban. Hiába ismerem azt akit meg akarok ,,rajzolni", még is...ha idegen emberen kell segítenem, akkor nem lesznek vele kapcsolatos érzéseim. Minden sérelmemet, örömömet, és szomorúságomat mélyen elfedtem. Csak is rá koncentráltam. Kezeimet felmeltem. Éreztem ahogy az erőm végigszáguld az ereimben. Nem változtam át. Annyira nem lesz erőt igénylő a feladat. Meglendítettem a kezemet, és elkezdtem. Elképzeltem a cipője formáját. A nadrágja feltűrt alját, és a kilógó lábszárát. Talárja aljának szépen kidolgozott díszítését is alaposan megalkottam. Minden egyes elemre, hullámra figyeltem. Jobban összeszorítottam a szememet, és jobban koncentráltam. A szövetek keresztezték egymát, ahogy haladtam a ruhája anyagán. Nadrágja karcsú részére, és kis csíkjaira is figyeltem. Talárja zsebét is alaposan, centiről-centire megterveztem. A nadrág felső részével már gondom akadt. Meg kellett állnom. Nem tudtam hogy karcsúsított e a dereka. Annyira gondolkodtam, és próbáltam a fotó felidézni magamban, hogy észre sem vettem, hogy kezdenek szépen lassan eltűnni az eddig megalkotott részletek. Kétségbeesetten próbáltam megtartani a képet, de nem sikerült. Leomlott mint egy homokvár. Csalódottan nyitottam ki a szememet.

-Nem baj. Senkinek sem sikerült elsőre. Ezért kell gyakorolni.-mosolyog rám bíztatóan Sasha.

Csüggedten kullogok fel a lépcsőn, és leülök a negyedik emelet szélére. Legfelül a hálózsákom, és a táskám van elhelyezve. Kicsit othonosítottam.

-Kire gondoltál?-kérdezi mellém ülve.

-Anyukámra.-nézem az ölemben összekulcsolt kezeimet.-Meghalt mikor egy éves voltam. Voldemort ölte meg.-szorítom ökölbe a kezemet.

-A harag semmire sem vezet.-teszi kezemre a kezét.

-Igazad van.-sóhajtok fel, majd elkezdem az ujjaimat morzsolgatni.

-Honnan tudtad, hogy hogy néz ki?-kérdezi őszinte érdeklődéssel.

Nem szeretek a szüleimről beszélni. Hősök voltak. Persze hogy azok voltak. Hiszen értem és Harryért képesek voltak az életüket adni. Szembeszálltak Voldemorttal, mikor életben maradhattak volna, ha átadnak minket. Sokáig nem tudtam, hogy kik a szüleim. Érzékenyem érint a téma. Nem sok-inkább semmi-emlékem van a szüleimről. Pár foszlány. Hangok...Képek...Játékok...Normális, és szerető családban nőttem fel. Nem panaszkodhatok. Fájó pont volt számomra az igazi szüleim említése. Mai napig, még ha tudom is kik ők. Eszembe juttatják, hogy kiket vett el tőlem Voldemort. Elvette Perselust...Elvette már akkor, mikor iskolába járt még. Behálózta a Malfoy családot, ezzel Dracot is. Elvette tőlem Siriust. Az egyetlen embert, aki közel állt a szüleimhez. Elvette Cedriket. A barátom volt, és Féregfark bénasága miatt az életével fizetett. Elvette tőlem Dumbledoret. A nagyapámat, aki szeretett és féltett. Elvett tőlem mindent. Elvette a szûleimet. Nem ismerhettem meg őket. Nem láthatták ahogy lassan felnövök. Nem mehettem oda anyáhot, mikor elesetem. Nem ölelt át, és énekelt nekem. Apa nem biciklizett velem, és nem csikizett meg a kanapén. Megkaptam mindezt a nevelőszüleimtől, de még sem volt ugyan olyan. Ez az, amit képtelen leszek megbocsáltani Voldemortnak.

-Sirius...-fájt keresztapám említése.-Sirius, és Hagrid adtak nekünk képeket. Dumbledore is őrzött néhányat. Ahogy Perselus is.-újra ökölbe szorítom a kezemet. Szinte friss volt az árulása.

-Az utolsó személy...Perselus. Ő ki? Vagy kid?-kérdezi. Észrevehette a frusztrációmat, mert óvatos volt.

-Ő apám helyett apám volt.-fontolom meg a mondandómat. Bízok Sashában, csak nehéz. Faj beszélni róla.

-Meghalt?-kérdezi finoman.

-Nem.-rázom meg hevesen a fejemet.-Elárult. Elárult, átvert, és hazudott nekem. Ahogy Draco is, akit azt hiszem, hogy szeretek. Istenem mekkora egy hülye voltam!-temetem a tenyerembe az arcomat. Elkeseredetten rázom meg a fejemet.

-Halálfaló?-kérdezi.

-Elvileg nem volt az. De kiderül, hogy Voldemortnak kémkedik. Tehát az.-motyogom a tenyerembe.

-És ha nem?-kérdezi. Felkapom a fejemet, és ránézek.

-Mi nem?-értetlenkedek.

-Mi van ha fordítva van. Régen volt halálfaló, de most már nem az. Mivan ha mindvêgig melletted állt, és nektek kémkedett?-gondolkodik el.

-Képtelenség...Megölte Albus Dumbledoret, és nem is bánta.-rázom a fejemet szórakozottan.

Ekkora baromságot. Ugyanakkor...Megfordult már a fejemben. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi van ha Voldemortnak hazudott. Mi van akkor, ha Dumbledore kérte rá. Nem akarta elmondani nekem sem ő, sem Draco hogy ne féltsem őket. Becsapottnak érzem magam. Nem tudom mit gondoljak róluk. Azt hittem, hogy ismertem őket. Azt hittem, hogy hat év alatt tudtam már annyit róluk, hogy ezt ne nézzem ki belőlük. Most viszont...nem tudom mit higgyek. Volt igaz bármi is abból amit mondtak? ...szeretlek lányom..., ...mindig melletted maradok..., ...ha választani kell, akkor a jó mellett döntök... Nem tudok hinni bennük. A szavak, amik egykor sokat jelentettek nekem, azok most értelmüket vesztették. Szeretném hinni, hogy jók. Szeretném hinni, hogy egyszer vissza kapom őket. Szeretném hinni...egyszerűen nem megy. Teljesen elvesztettem őket.

-És Draco?-kérdezi nem felejtve el őt.

-Azt hittem, hogy szeret. Már látom hogy nem. Ugyan olyan mint az apja. Egy a sok halálfaló közül. Elhitette, hogy szeret. Hittem neki. Szerettem, és most is szeretem. Reménytelen szerelem...Ez jutott nekem...-mosolyodokmel keserűen.

-Minden értelmet nyer majd. Higgy nekem.-szorítja meg a kezemet.

Csöndben ülünk egymás mellett, és nézzük a lemenőben lévő napot. Mind a ketten a gondolatainkba merülünk. Ő azon agyal, amit tőlem hallott. Én Harryékre gondolok. Nem tudom, hogy mi van velük. Bízok bennük, de féltem őket.

———

Hetek teltek el. A hetek lassan hónapokba mentek át. Egész nap szüntelenül gyakoroltam. Haladtam, és rengeteget fejlődtem. Alapokból, és kisebb részekből sikerült ,,felépítenem" anyát. Rengeteget fejlesztettem a célzó képességemet. Ügyeltem rá, hogy ne gyújtsam fel az egész erdőt. Megtanultam a tűzzel gyógyítani nagyobb sebeket is. Mozogva, harcolva céloztam. Hárítottam és a pajzs mögül támadtam. Fejlesztettük a mozgásképességemet is. Volt hogy órákig álltam egy lábon. A látásomat is élesítettük. Napokig csak a tájat kellett kémlelnem, és a hatalmas fák között kellett megtalálnom a lapuló Saphirát. Becsukott szemmel, csak az ösztöneimre, és az érzékszerveimre hallgatva kellett Sasha támadását kivédenem. Volt hogy nem éreztem a végtagjaimat. Agyban elfáradtam, nem tudtam gondolkodni, nem tudtam harcolni. Majd' összeestem a fáradságtól. Testemet hegek, és zúzódások borították. Nem volt erőm meggyógyítani magamat. Volt hogy este, és volt hogy korán reggel edzettünk. Sokszor kerültem a földre, de mindig felálltam. Felálltam, és tovább harcoltam. Nem hagytam magamat. A szeretteimre gondoltam, és azokra, akikért harcolnom kell. Meg kell védenem mindenkit akit csak tudok.

-Jó reggelt!-kelt fel Sasha.

-Hogy hogy nem korán?-kérdezem álmosan dörzsôlgetve a szememet.

-Ma szabadnapod van. Menj el Budapestre, és nezz szét. Elvégre ez a hely a múltad. Hiába nem jártál még itt, minden Főnixben benne van a magyarság. Valahol mélyen benned a magyar nyelv is ott lapul. Fedezd fel hát egy nemzedék múltját, és egy másik jövőjét.-int egyet, majd eltűnik.

Rendbeszedtem magamat, majd belakoltam egy kisebb táskányi cuccot, és elindultam. Visszaballagtam a tisztásra, ahol hónapokkal ezelőtt jártam először, és dehopponáltam a bükkbők egyenesen Budapest egyik mellék utcájába.

Azonnal éreztem a változást. Tisztára olyan volt, mintha már jártam volna itt. Ismerős volt a környezet, a beszéd, az illatok, és minden. Sosem jártam még Magyarországon. Nem is nagyon hallottam róla. Bár lehet említették...Mindegy is. Különös volt az érzés, az biztos.

-Ohh...Bocsánat!-szabadkozok, mikor séta közben neki megyek valakinek. Annyira gyönyörködtem a környezetben, az épületekben, hogy teljesen elfeledtem kikerülni az embereket.

-Semmi gond.-egy bársonyos hang szólal meg.

Felkapom a fejemet, és egy barna szempárba nézek bele. Egy velem egyidős fiúnak mentem neki. Barna, kicsit borzas haja volt. Egyszerű pulcsi, és szövetkabát volt rajta. Egy fejjel lehetett magasabb nálam, nem többel.

-Sajnálom...mégegyszer...-dadogom. Mosolyra húzódik a szája.

-Túrista vagy?-kérdezi oldalra biccentve a fejét.

-Igen. Miért?-mosolygok rá.

-Mert nem hallatszódik a beszédeden.-ekkor eszmélek rá, hogy egy teljesen más nyelven szólaltam meg. Észreveheti a döbbenetemet, mert felnevet.

-Öhm...Tanultam a nyelvet. Sok sok éven át...-füllentem zavartan mosolyogva.

-Egyedül járod a várost?-kérdezi kicsit odébb állva, elengedve a többi járókelőt.

-Ühümm...A szüleim otthon maradtak.-kis léptekkel indulok el előre felé. A legtöbb túrista arra ment. Ezt a különböző nyelven megszólaló emberekből derítettem ki.

-És a barátod?-most burkoltan megkérdezte, hogy van e valakim?!

-Nincs barátom.-mosolyt erőltetek az arcomra, amit be is vett.

-Megmutathatom neked a várost? Helyi szemmel csak jobb lenne.-sandít rám.

-Hát...Még nincs idegen vezetőm. Elfogadom az ajánlatot. De...-emelem fel az ujjamat megtorpanva. Ő is megállt, majd érdeklődve néz rám.-Nem tudom még a nevedet.-mosolyodok el.

-Barnabás. Kiss Barnabás.-nyújtja felém a kezét.

-Elena G...-mondanám megszokásból, de elharapom a mondat végét.-Elena Potter.-kezet fogok vele, majd rovább indulunk.

-Hát Elena. Üdvözöllek Magyarországon!-tárja szét a karját, és szembe fordul velem.

-Menny már le az útról #*@&€!!!-kiálltja egy kocsis. Hangosan felnevetek, majd újdonsült idegen vezetőmmel nekivágok a város felfedezésének.

-Felmegyünk a tetejébe?-ugrálok a bazilika előtt.

-Nem nem. Most ebédelünk egyet.-nevet a fejét rázva.

Egész úton úgy viselkedtem mint egy gyerek. Ugráltam, mindenre rácsodálkoztam. Teljesen bepörögtem, mikor mások magyarul beszéltek. Annyira új volt nekem ez az egész, még is olyan volt, mintha már ezer éve itt laknék. Egy nap alatt akartam bejárni minden nevezetességet. Szegény Barni...Nem tudja mire vállalkozott.

-Most hogy így mondod...-tűnődök el.-Kicsit éhes vagyok.

-Annyira lefoglalt a város, hogy nem is gondoltál az evésre.-kihúzza nekem a széket, majd leülök. Velem szemben foglal helyet.

Egy bazilikára néző étterem kûltéri részében voltunk. Közeledtünk a tavaszhoz, ezért nem volt annyira rossz idő. Volt aki már rövid ujjú pólóban, és shortban mászkált. Rajtam egy fehér, kicsit hoszabb derekú, rövid ujjú póló volt. Egy fekete napszemüveg fogta hátra a vállamra omló sötét színű hajamat. Egy fekete, felhajtott szárú nadrág volt rajtam, egy hozzá illő fekete, az oldalán fehér csíkos cipővel. A változó időjárásra tekintve egy sötétzöld, vékony dzsekit viseltem. Ujját feltűrtem.

Barni nem csak jó idegenvezető, de nagyon jó beszélgető partner is volt. Mesélt az országról, a kultúrákról, és a hagyományokról. Megemlítette Magyarország nevezetes helyeit, és jelképeit. Néhány fontos, a múltban történt meghatározó esemény is megemlített. Hihetetlen átéléssel beszélt az országáról. Látni lehetett rajta, ahogy imád itt élni. Mindezektől eltekintve magáról is mondott pár szót. Érdekli a történelem, és a jog. Három évvel idősebb nálam. Egyke, a szülei vidékiek. Nincs barátnője, itt lakik valahol a belvárosban, egy albérletben. Még rengeteg, rengeteg mindent mondott nekem...Cserébe nekem is mesélnem kellett. Próbáltam kihagyni minden varázslattal kapcsolatos dolgot. Igyekeztem hétköznapinak mutatni magamat. Jó volt, hogy nem a nevem miatt volt velem. Nem kezdett el kérdezgetni Harryvel kapcsolatban. Nem mondta, mikor említettem a szüleim halálát, hogy ő tudta. Nem tudhatta, mert nem abban a világban élt ahol én. Új volt nekem ez a helyzet. Egyszer végre átlagosnak éreztem magamat. Jót beszélgettem egy vadidegennel, akivel később barátok lettünk.

Evés közben néha elmélázva néztem az embereket. Különféle országból érkező túristák csodálták meg a várost. Nyüzsögtek, fotózkodtak. Van aki beült enni egyet, és nézni a csodás kilátást, melyet a bazilika nyújtott. Elmerengtek az építményen, gondolkodtak a történetén. Szídták a siető embereket, gyűjtötték az élményeket. Vásároltak sok szuvenírt, amit majd szétosztanak a családban. Gondtalanul élték az életüket, nem gondolva arra, hogy egy teljesen más világban éppen háború dúl. Fogalmuk sem volt semmiről. Míg mi életünkkel védjük a varázslókat, és őket-muglikat-addig ők nyugodtan sétálgatnak és átkozzák a rengeteg embert. Bárcsak ilyen egyszerű lenne az élet...

Beszélgetés közben néha megnéztem a téren tobzódó embereket. Nevettem, mosolyogtam, és önfeledten élveztem az életet. Újra az emberekre pillantottam, mikor megakadt a szemem. Valakin aki engem figyelt. Azonnal megmerevedtem, és a pálcámat kéz közé kerítettem. Feszült lettem, és elkezdtem félteni a téren lévő embereket. A túloldalt, a bazilika árnyékában meghúzódva egy olyan ember figyelt engem, akiről sosem hittem volna hogy megtalál. Addig bújkáltam előle, és tessék. Nem tudom ki segített neki, de ott volt. Ott volt, és képes lett volna megtámadni az összes embert, aki elment előtte, ezzel eltakarva engem. Ott volt. Megtalált. Mérges volt. Figyelt. És nem volt egyedül. Nem. Volt. Egyedül.