-Elena.-fordult felém Fred.-Üdvözlünk az Odúban.

-Elena!-szaladt le a lépcsőn Ginny.

-Ginny!-öleltem meg barátnőmet.

Már nem kell attól félnem, hogy ,,vonzani" fog. Az csak másodikban volt. De a kezdeti távolságtartásból szoros barátság alakult ki. Ő, én, és Hermione mindig itt vagyunk egymásnak. Hiába jár Ginny eggyel alattunk, attól még a mi házunkba jár. Tehát sokszor találkozunk. Az iskolában is már velünk lóg. Sosem hiányzik a társaságból, de ez nem is baj. Néha, ha eltűnök, és később megjelenek, akkor olyan veséig látóan figyel. Míg a többiek beveszik amit mondok, addig ő sejti, hogy más áll a háttérben.

-Itt a kedvenc Goldmanünk!-jönnek ide az ikrek is.

-Hisz csak egy Goldman van.-forgatom meg nevetve a szememet, majd kitárom ölelő karjaimat a fiúknak.

Az ikrek. nem sokat találkozunk az iskolában, de ettől lesz szorosabb a kapcsolatunk. Volt, hogy éjszakákba nyúlóan beszélgettünk. Be avattak a következő csínytevésükbe. Volt. hogy képesek voltak meghallgatni a kiakadásaimat, és megvárni amíg lenyugszom. Mesélhettem nekik Malfoyról is. Meghallgattak, és nem mondtak róla véleményt, mikor tudom, hogy gyűlölik a fiút. Nem vettették a szememre, hogy ebből a barátságból csak rosszul fogok kijönni. Falaztak, ha eltűntem éjszaka, Dracoval beszélgetni. Tudom, hogy nyitni szeretnének egy boltot. Ahol tudom, támogatom őket. Pénzt nem fogadnak el, de az ötleteket annál inkább. Olyanok mint ha a testvéreim lennének.

Draco. Furcsa egy másik arcát megismerni. Emberek között adja a nagymenő, flegma aranyvérűt, míg velem teljesen normálisan tud viselkedni. Esténként mindig felmegyünk a Csillagvizsgáló toronyba. Leülünk, és csak bámulunk ki a fejünkből. Mindig megvárom ameddig ő kezd el mesélni. Először nehezen, majd mikor látja, hogy érdekel amit mond, már bátrabban folytatja. Mesél a szüleiről, a gyerekkoráról. Mesél az iskolában töltött idejéről. Mellettem kezdi elfelejteni ezt az aranyvér versus sárvér mániát. Kezdi nem lenézni a többi embert. Értékeli az apró dolgokat is. Sokkal többet megmutat nekem magából. Kezdem az igazi énét látni. Senkit nem engedett még olyan közel magához, mint engem. Közönség előtt fojtatjuk ezt az utálkozós dolgot. Nem szégyelljük a másikat, hanem Draco apjától tartunk. Ha megtudja, hogy szóbaállt egy félérrel, és nem gúnyolódott, hanem kedvesen beszélt, akkor Draconak annyi. Ő inkább engem félt, meg a szüleimet. Ugye régen az apja Voldemortot szolgálta, és nem tartja kizártnak, hogy félelemből ha kell most is visszatérjen hozzá. Viszont a sok információért cserébe, nekem is mesélnem kellett. Mikor elértem a depisebb részhez, akkor figyeltem az arcát. Elgondolkodott. A szeme fényesen csillogott, de nem a rávetülő Hold fényétől, hanem a könnyektől. Nem ejtett egyet sem, de azért bekönnyezett. Együttérzett velem. És nem tudja, hogy ez mennyire jól is esett nekem. Megkockáztattam, hogy a vállára hajtsam a fejemet. Először megmerevedett, ekkor nagyon megijedtem. Nem akartam egy ilyen kis dologgal elrontani a barátságunkat. Mert ez már az volt. Vissza akartam hajolni, mikor megéreztem, hogy elenged, és lassan rámhajtja a fejét. Ettől kezdve már megölelni is meg tudtam. És azt éreztem, hogy jól esik neki.

-Gyere megmutatjuk a legújabb termékeinket.-súgja nekem Fred. Tudja, hogy egyből velük is tartanák. De meg kell hagyni a formaságokat.

-Mindjárt, csak először köszönök Harrynek, Hermionénak és Ronnak.-furcsállom, hogy még nem is jöttek le.

-Harry, és Ron kviddicsezik.-erre felcsillantak a szemeim, amit Mrs. Weasley is látott.-Majd holnap drágám. Őket is nemsokára bezavarom. Hermione Ginny szobájában van. Azt hiszem tanul.-töpreng el Mrs Weasley. Az ikrek hitetlenkedve néznek anyjukra. Mi Ginnyvel csak összemosolygunk. Akkor most nem érdemes zavarni Hermionét.

-Percy?-neki csak tudok már köszönni. Emberek nyár van! Miért ilyen elfoglalt mindenki?

-Dolgozik.-mondja Mr. Weasley fintorogva.

-Hogy mit csinál?-húzom fel a szemöldökömet. Ilyen korán gürizik? Nem ér rá akkor, ha már kijárta az iskolát? Miért akar mindenki gyorsan felnőni?

-Barty Kupornak a minisztériumban. Elvileg fontos munka.-von vállat George, de látom, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

-Értem.-bólintok. Erre mást lehet mondani?-Menjünk fiúk.

Segítettek felcipelni a bőröndjeimet Ginny szobájába. Hermione köszönt, majd ki is zavart minket, és tovább bújta a bájitaltankönyvét. Ebben az évben űberelni akar. csak az a gond, hogy Perselus utálja amiért ilyen tudálékos. Szereti, ha én jobb vagyok. De a látszat kedvéért tőlem is von le pontot, meg szólogat be.

A fiúk szobája kész katasztrófa volt. Mindenhol dobozok, és papír ,,tervrajzok" voltak szanaszét. A fiúk bemutatták a legújabb dolgaikat. Például a nyelvnyújtó nyalánkságot, a orrvérzés ostyát. Csupa nagyon hasznos dolgot. Ha lesz üzletük, akkor garantálom, hogy nagyon fog virágozni. Mert melyik gyerek az aki nem venne rókázó rágcsát, csak azért, hogy ellógjon egy napot a suliból? Esetleg meg szívatni a kisebbeket, barátokat, családtagokat. Egész nap a szobájukban voltunk, míg Mrs Weasley fel nem jött.

-Elena! Keresnek téged!-csak ennyit mondott. Persze a kíváncsi fülek gazdára találtak. Ahogy én elindultam, úgy jöttek utánam az ikrek, Ron, Hermione, Harry, Ginny. Így, mint egy csorda vonultunk le a lépcsőn. Idő közben a fiúkkal is sikerült pár szót váltanom. Lent viszont hatalmas meglepetés fogadott. Nem más ült a kanapén mint....

-Dumbledor?-kérdezi Harry felvidulva. Bár a mosolya lehervad. amikor meglátja mellette Pitont. Igaz, elsőben tévedett vele kapcsolatban, de Dumbledoret imádja. Szinte a nagyapja ként tekint rá. Ez velem sincs másként. Attól, hogy kiképez, még szerethetem, ezt a szenilis, bolond, vénembert.

Mindenki köszönt mindenkinek, majd én, Perselus, és Dumbledore kivonultunk a kertbe. Egyébként ott fogunk majd vacsorázni, ezért is van megterítve.

-Nem elég az iskolában, még itt is látnom kell a denevért.-hallom még Harry hangját. Ezen muszáj felkuncognom. Látni kellett volna Perselus dühödt arcát. Gondoltam tetézem még.

-Drága agyi szinten nullán lévő báttyuskám! Máskor kicsit halkabban.-ez után már csak a bent felharsanó nevetést, és Harry szitkozódását lehetett hallani. Még Dumbledore is kacagott egy jót.

Egy kicsit távolabb, a Weasley gyerekeknek kialakított mini kviddicspályán álltunk meg. Pont takarta a sok fa, és bokor, mert így a házból sem láttak ide.

-Miért jöttek ilyen késői órán? Azta de szépen kérdeztem!-ámulok el magamon. Ne szokja meg senki. Általában maradok a kicsit flegmánál.

-Ritka percek egyike. Nem vagy lázas?-kérdezi Piton halvány mosollyal a szája szélén.

-Na de professzor úr! Szabad ilyet feltételezni rólam? Amúgy nem, köszönöm szépen teljesen jól vagyok. Bár...Kicsit megéheztem, de ezt majd később orvosolom.-hozom a formám. Csak lemondóan megcsóválja a fejét, és a földet pásztázza. Válla egy kicsit rázkódik, ebből következtetek, hogy nevet. Muszáj elmosolyodnom rajta. Na ez a ritka pillanatok egyike.

Dumbledore is csak mosolyog rajtunk. Egyáltalán nem zavarja az, hogy a ,,kapcsolatunk" több mint egy szimpla tanár-diák kapcsolat. Sokkal bizalmasabb. Ennek ő nagyon örül, mert jó, hogy boldognak látja Perselust. Ebben egyet értek. Sokat szenvedett ő is, egészen gyerekkorától fogva. Megérdemel végre egy normális életet. Megérdemel egy gyereket is. Aki feltétel nélkül szereti. Gyere nem lehet, de itt vagyok neki én. Olyan mint ha ő lenne az apukám, neki pedig mint ha én lennék a lánya. Ezt egyáltalán nem bánom.

-Azért jöttünk, hogy gyakorolj egy kicsit.-mondja Dumbledore. Remek! Még itt is?

-De miért?-teszem fel a fluimucilos kérdést.

-Mert, ha bármi történik a kviddics világkupán, akkor meg tudd magad védeni.-vált komolyra Dumbledore. Nagyon félt engem. Ez már többször is bebizonyosodott. Jobban óv engem, mint Harryt. És ez nagy szó.

-Miért érzem azt, hogy történni fog valami?-kérdezem. Nála ki tudja, hogy mi van. Van amikor valaminél előbb tudja, hogy mi lesz, mit hogy az a valami megtörténne. Ijesztő...

-Azt mi sem tudjuk. Abból feltételezzük, hogy egyre több halálfaló merészkedik megmutatni magát. Kisebb gondot okoznak csak, de a világkupa jó hely arra, hogy megfélemlítsék az embereket. Attól tartunk, mivel pár mugli ember is ott lesz, hogy őket fogják célba venni. Ha ez így lesz, akkor a minisztériumi dolgozók nem lesznek elegek a halálfalókhoz. Sokkal több átkot ismernek, és nem félnek őket használni. A három főbenjáró átkot előszeretettel alkalmazzák. Ugye emlékszel még, hogy melyek azok?-teszi fel a kérdést Perselus.

-A halálos átok, a Cruciatus, és az Imperio. És igen. Tudom kik azok a halálfalók. Sokat tanultam róluk a kiképzésemen.-tájékoztatom őket, mielőtt még jönnek a hegyi beszéddel.

-Remek! Sokat nem feletettél.-nem is lett volna rá alkalmam.

-De így sokkal könnyebb lesz elkapni őket.-gondolkodok el.

-Ezt hogy érted?-kérdezi Piton. Nah...Ő a szakértőjük, de még nem jött rá?

-Úgy, hogy csak ezt a három átkot használják. Tusom, hogy súlyosak, de itt nem ez a fontos. Az a három átok a védjegyükké vált. Aki egy kicsit is ismeri őket, az tudja, hogy ezek használatával hatalmas baromságot csinálnak. Kiszámíthatóak lesznek. Meg persze egy harcban, mikor több emberrel küzdenek, akkor két átok már elvből ki is esik. A Cruciatus, és az Imperius átok. Megkínozni nem tud egy embert sokáig, mivel elmegy vele a hasznos ideje. Meg persze nem tud segíteni a társainak, és figyelni sem a maga biztonságára. A kínzott sikításai pedig messzire is elhallatszódnak, hiába tenne rá némító bűbájt a halálfaló. A végén még őt fogják hátba támadni. Hasznos ez az átok, csak kisebb csatáknál. Ahol inkább ők vannak nyerésben, nem az ellenség. Az Imperiusnál az a baj, hogy nem tudsz egyszerre harcolni, és irányítani egy személyt. Úgy veheted hasznát, hogy megparancsolod neki, hogy támadjon a társaira, és azok vagy nem bántják, mert a barátjuk, vagy nagyon dühösek lesznek. Nem harcba való ez a két átok. Az Avada Kedavra már annál inkább. Gyors, hamar lerendezi az ellenséget, már ha sikeresen eltalálod. Nem lehet nagyon védekezni ellene, de ha tudod, hogy erre készül, mert erre készül, akkor elbújhatsz, pajzsot húzhatsz fel, vagy ellentámadást indíthatsz egyidőben vele, vagy a támadónál hamarabb. Leegyszerűsítve. Kiszámíthatóak.-fejezem be a kissé hosszú monológomat.

Igazam van, mert már olvastam róla. Tudom, hogy az olvasott, a gyakorlatban más, de az elv ugyan olyan. Ez is csak feltételezés. A halálfalók általában aranyvérűek, akik nem ereszkednek le a mi szintünkre. Tehát nem használnak egy egyszerű Capitulátust, vagy Protegót. Az túl mocskos lenne az ő szájuknak. Míg ezeket elvetik, addig nem is gondolnak bele, hogy milyen hasznosak. Egy gyors lefegyverező bűbáj, utána egy szép taroló, majd egy sóbálvány átok. És ennyi. Kidőltek. Tudom, hogy az Avada Kedavra gyorsabb, de nekünk nem az a szándékunk, hogy megöljük őket. Elég, ha elfogjuk azt kit csak tudunk. A miniszter úr számít rám, és bízik bennem. nem akarja, hogy felfedjem magam, de ha a szükség úgy hozza, akkor ne tétlenkedjek.

Nem arra születtem, hogy egy átlagos életet éljek. Még ha csak simán boszorkány lennék, akkor is az életem félig átlagos lenne. De így. Hogy a Főnixről szóló legenda, nem is legenda, hanem valóság. Gyerekek aludtak el erre a mesére, amire évekkel később is emlékeznek, nem mellesleg a saját gyereküknek is ezt mesélik. Ha a varázslótársadalom megtudja, hogy a Főnix létezik, és ebben az életben én birtokolom az erejét, tehát én vagyok a Főnix, akkor számítanak rám. Számítanak a segítségemre, arra, hogy ha kell életem árán is megvédjem őket. Hogy egy békés világot hozzak a számukra. Hogy ha ők nem..., akkor a gyerekeik...megéljék a holnapot...

Ez a feladatom. A küldetésem. Az életcélom. Nem tétlenkedhetek, és baj közepén ülhetek a fenekemen, csak ezért, hogy a legenda maradjon csak legenda, és a kilétem legyen csak titok. Meg kell védenem őket. Naponta hány ember szenvedhet a halálfalóktól? Hány gyereknek kell végignéznie a szülei kínhalálát? Hány családot csonkítanak meg, pusztán azért, mert ez jó szórakozás? A legszörnyűbb, hogy ezt büntetlenül megússzák. Mert hiába próbáljuk elkapni őket, sosem akadunk a nyomukra. Azt várják, hogy egymásnak essünk, és kitöjön a következő varázslóháború.

Ha Voldemort emlékszik a jóslatra, akkor meglehet, hogy égen-földön keresi a lányt. Engem. Az lenne a szerencse, ha nem emlékezne rá. Akkor viszont előtte kéne megtalálnom a jóslatot. Dumbledore sem tudja, hogy pontosan mi áll benne. Meg kell hallgatnunk az egészet, hogy a kis kép, még elszóródott kockái a helyükre kerüljenek. Hányszor mondtam már, hogy ha a kastélyban maradok, akkor a diákok, és az ott lakók mind veszélybe kerülnek? Hiába érzem, ha valakiben van egy kis sötétség, és köze van Voldemorthoz, ha nem tudok ellen tenni akkor nem tudok.

Megmarkoltam a nyakamban lévő láncomat. Ellenáll. Ez most nem az a pillanat. Egy célom van. Teljesíteni azt amire születtem. Ha ez azzal jár, hogy nem lehetnek barátaim, és nem lehet szerelmem, akkor beletörődök. Ha azzal jár, hogy meghalok, akkor meghalok...

-Kitűnő gondolatok!-mondja lelkesen Dumbledore, ezzel vissza rángatva a valóságba.-Teljesen igazad van. Hogy én erre még nem is gondoltam! Tudtam, hogy okos vagy, de engem azt nem, hogy engem is űberelsz!-mosolyog Dumbledore.

-Okos lány, afelől nincs kétségem.-vet rám egy büszke pillantást Perselus.

-Mit kéne most csinálnom?-ha már kirángattak, akkor haladjunk is. Gondolom nem filozófiállni akartak velem.

-Arra gondoltunk, hogy próbáld kivédeni ezt a három átkot.-mondja Dumbledore. Elkerekedtek a szemeim. Ezek normálisak?

-De nagyon kell figyelned! Ez élesben megy most, nem gyakorlatban. Nem egy sima Capitulatust kapsz, hanem egy gyilkos átkot. Ráadásul egyszerre két embertől. Most megmutathatod, amiket eddig tanultál, és hogy helyes e az elméleted. Te választasz, hogy hogyan küzdesz. Pálcával, vagy az erőddel, esetleg mind a kettővel. Csak arra kérlek...kérünk, hogy vigyázz magadra.-néz rám komolyan Perselus. Ha nem lenne tétje ennek a kiképzésnek, ami az életem, akkor még azt is mondanám, hogy annyira kedves, hogy úgy félt engem mint egy apa.

Sóhajtottam egy hatalmasat, majd beálltam a pálya túloldalára. Figyelnem kell, nehogy felgyújtsam a bokrokat, fákat. Ahogy eddig, most is összpontosítottam. A sok gyakorlás után már igen gyorsan ki tudtam zárni mindent a fejemből, és csak is az ,,ellenségeimre" fókuszáltam. Kezdjünk először a pálcával.

Csak álltunk, én mind a két tanár mozdulatát lestem, majd a semmiből elkezdtek felém záporozni a zöld nyalábok. Hurrá...Halljak meg. Szórtam rájuk a lefegyverző, taroló, pajzsbűbájokat. Előttük robbantottam egy Bombardával. A legtöbb viszont a lefegyverző volt. Bár igen csábítónak véltem a a halálos átkot, de az idők során megtanultam nem elnyomni, hanem háttérbe helyezni a sötét énem. Érzem még azt, ha valaki romlott, vagy Voldemort oldalán áll, de mindig tudom uralni az erőmet, és az elmémet. Sok, fárasztó, és olykor kegyetlen gyakorlásba telt, de az eredménye meglett. A zöld fénysugarak keveredtek a pirossal. Megmondom, hogy igen szépen nézett ki, de most per pillanat nem tudtam erre több figyelmet fordítani.

Egy gyönyörűen, pontosan célzott taroló átokkal eltaláltam Dumbledoret, és röpült is egy nagyot.

-Jól van?-nézek a bokorból kitámolygó igazgató úrra.

-Kutya bajom.-legyint.-Szép volt! Tényleg nagy erőd van. De most kizökkentél.

Mire kettőt pisloghattam volna, már emelte is a pálcáját, nekem szegezve kimondott egy jóleső Cruciatust. Nem voltam elég gyors. Telibe kaptam az átkot. A kín azonnal elöntött. Fájt minden porcikám, de hangot nem adtam ki. Nem törhetek meg. A földre rogytam, és ott vergődtem, mint egy partra vetett hal. A szemeimet csípték a könnyek.

-Elég!-hallottam Perselus hangát.

-Szent Merlin! Sajnálom Elena.-hallom az igazgató hangját. Most nagyon felhúzott. Hogy támadhatott ilyen sunyin. Pálcámat nem vettem föl, hanem egy szép híddal gyorsan felálltam, és az igazgatóra néztem.

-Most maga zökkent ki.-húztam egy elégedett mosolyra a számat, mikor megláttam döbbent képét.

Két kezemet kinyújtottam, és két hatalmas tűznyalábot lőttem az igazgató felé. Kicsit későn, de védekezett. Az ő fehér pajzs bűbája összefonódott az én tűzvörös, és szó szerint égő nyalábommal. Mind a ketten szikla szilárdan álltunk. Piton pálcát rántott, de én az egyik kezemet most rá irányítottam. Ő is egy Protegóval védekezett, de kicsit megingatta az én tüzem. Erősek, mit ne mondjak, de volt még ennem energia. Kezeimet ökölbe szorítottam, és újra kitártam, tenyérrel feléjük, ezzel növelve a tűznyalábomat. Ezt már kevésbé bírták tartani. Mind a kettejük megingott, és hátrált pár lépést. Nem. Ez nem a sötét énem. Ez csak a bennem lévő energia. És igen. Tudom kezelni. Tudom irányítani is. Pontosan tudom, hogy mennyit adok most bele.

Egy kicsit jobban megtoldottam a már így is erős sugarat, mire ők ketten összefogtak, de így sem bírták sokáig. A körülöttünk lévő fákat, bokrokat, virágokat mind bevilágította a tűz fénye. Egy szikra sem esett a földre. Egyenesen a két tanárra ment minden. A fényárban úszó kviddics pályán láttam az arcukat. Ahogy erőlködnek. Már vagy húsz perce ezt csinálhattuk, mert kezdett alábbhagyni az energiám. Kihasználva minden tartalékomat, beleadtam apait-anyait. A szemem vörös lett, a hajam felvette a narancssárga-piros színét, az alja szokás szerint lángolt, de nem égetett. Egy utolsó lökettel a földre terítettem őket, majd oda hanyatlottam én is. Lecsuktam a szemeimet, de mindent érzékeltem körülöttem.

-Sokkal erősebb mint én.-szól Dumbledore.

-Igen Albus, kétség sem fér hozzá.-erősíti meg Perselus. Lehajolnak hozzám, és meg akarnak érinteni, de azonnal elkapják a kezüket.

-Tűz forró.-hallom Perselust, hangjában aggodalom cseng. Még nem bírom kinyitni a szememet, de próbálkozom.

-Ezek után persze hogy az. Ő lesz a mi reményünk.-hallom Dumbledore lágy hangját.

-Jó reggelt!-nyitom ki a szemeimet mosolyogva.

-Vicces.-forgatja meg Perselus a szemét. Segít nekem felállni, majd Dumbledore csodálattal teli szemeibe nézek.

-Nem kertelek. Mérhetetlenül büszke vagyok rád. Tudtad használni az erődet, és legyőztél engem. Fejet kell, hogy hajtsak előtted.-úgy is tett, ahogy mondta.-Ha harcra kerül a sor, akkor Voldemortnak esélye sem lesz.-fogja meg a már nem forró vállamat mosolyogva.

-Vacsora!-halljuk Mrs Weasleyt a távolból.

Mind a hárman, kicsit bicegve de betámolyogtunk a házba.

-Mi történt?-rémül meg Mrs Weasley, és azonnal odapattan Dumbledorehoz, hogy segítsen neki leülni, hátra hagyva a vacsorát. Bár már kész volt, ezért nem kellett félni, hogy oda ég. De lehet, hogy Ron akkor is megette volna.

-Semmi drága Molly. Öreg vagyok a sok járkáláshoz.-inti le Dumbledore. Mikor Mrs Weasley elment, akkor oda hajolok Dumbledorehoz.

-De a hazudozáshoz nem, ugye?-súgom az öreg fülébe. Mikor eltávolodok tőle, cinkosan rám kacsint, mire fel kell nevetnem.

-Sajnáljuk Mrs Weasley, de nekünk el kell mennünk. Hív a kötelesség.-készül eltiplizni kedvesen Dumbli. Nagy forma az öreg. ezért is csípem.

-------------

Másnap reggel. Megyünk a kviddics világkupára! Már alig várom. Túlzás, ha azt mondom, hogy be vagyok zsongva?

Tegnap, miután Perselusék távoztak, leültünk kint, és hatalmas nevetések közepette megvacsoráztunk. Beszélgettünk a családról, az iskoláról, a jövőről. Meg úgy teljesen értelmetlen dolgokról, vagy amit éppen felhozott valaki. Igazi családias hangulat volt az Oduban. Kár, hogy ilyen kevés időt tölthettem el itt. Este még Ginnyvel, és Hermionéval beszélgettem. Csajos dolgokról, mert mért' ne. A legtöbbet Ginny beszélt, mert a mugli divatról kérdezett. Mint ha lett volna két testvérem. Nagyon jó érzés volt.

Elég volt csak kikelnem az ágyból, mert máris hatalmas káosz fogadott. Az összes Weasley, Hermione, Harry, és én rohangáltunk össze-vissza a házban. Mindenki pakolt, tervezgetett, esetleg veszekedett. Mikor elkészültünk, akkor rohantunk a találkozó ponthoz. Pontosabban a zsupszkulcshoz. A Hermelin domb tetején viszont váratlan látogatókat találtunk. Pontosabban Amos Diggoryt, és a fiát Cedric Diggoryt. Az apját jól ismertem. A Varázslény-felügyeleti Főosztályon dolgozik. Sok embert kellett megtanulnom, aki a minisztériumban dolgozik. Cedrickel is találkoztam néha. Mindenki köszönt mindenkinek, majd egyszer csak Cedric odajött hozzám. Nekem még nem köszönt.

-Cedric Diggory.-fogja meg a kezem, és lehel rá egy csókot. A háta mögött Hermione, és Ginny egy ,,Awhh...."-t tátognak. Csak megforgatom a szemem. Nem tagadom, hogy nem helyes, de inkább mondom egy bájgúnárnak.

-Elena Goldman.-mosolygok rá, mikor felegyenesedik.-Örülök, hogy megismerhetlek.-ekkora kamut.

-Részemről a szerencse.-villant egy féloldalas mosolyt. Valaki mentsen meg ettől a gyerektől.

Az utat sajnos beszélgetve tettük meg. Vagyis nem is annyira sajnos. Kiderült, hogy egészen kedves. A zsupszkulcsozás után el is kapott, mielőtt a fenekem találkozott volna a földdel. Mindenkihez volt egy kedves szava. A lányokat levette a lábukról. Kivéve engem. Én csak szimplán megkedveltem. Sajnos túl hamar ítélkezem. Jó fej srác, de nekem túl nyomulósnak tűnik.

A tábor előtt, egy mugli ember várt minket. Ludo Bumfolt meg sehol. Pedig ő a Varázsjátékok és Mágikus SportokFőosztályának vezetője. És még mennyi mugli lézengett a táborban, és annak területén. Igaza volt Perselusnak. Sokan ezt biztos, hogy nem nézik jó szemmel. Hiába fogják törölni az emlékeiket, attól még sokaknak-célzok itt az aranyvérűekre-bökik a csőrét. Itt váltunk el a két Diggorytól.

Az egész egy hatalmas pusztán volt. A stadion méteresen magas, de gondolom még megtoldották pár tágító bűbájjal, ahogy a sátrakat is. Mindenhol kicsi, fehér sátrak álltak. Mindegyiknek volt egy kis elkerített ,,kertje". Az emberek kiültek oda, és a szomszédaikkal folytattak társalgást. Mindenki barátságos volt mindenkivel.

Mi is lepakoltunk, egy kívülről kicsi, de belülről hatalmas sátorba. Minden volt benne, amire szükségünk lehet itt. Székek, asztal, gáztűzhely, ágyak, és egy kisebb fürdő, meg egy nappali. Otthonos volt, főleg úgy, hogy kintről behangzottak a nevetések, és a beszélgetések. Már ez meghozta a hangulatot.

Sétáltunk egyet Harryékkel. Jó volt látni, hogy az emberek minden gondjukat elfelejtik, és felhőtlenül nevetnek. Hogy nem foglalkoznak azzal, hogy mit ír az újság, vagy hogy mit gondolnak róla. Teszik most rá. Élvezi, hogy a családjával van. Élvezi a szabadságot, a munka mentes időt. Rengeteg iskolatársunk is van. Lunáék is itt vannak, Seamus Finnigan, Dean Thomas, Oliver Wood, Ernie Macmillanell, Cho Chang, és még ki tudja hányan, akikkel nem találkoztunk. Láttuk a bolgár, és az ír drukkolók színes-pontosabban zöld, vagy piros-sátraikat. A vízért konkrétan az egész tábort át kellett sétálnunk.

-Nem siettetek.-mondja Mr Weasley aki egy gyufát próbál meggyújtani.

-Ne segítsek?-kérdezem tőle mosolyogva. Oda van a mugli cuccokért.

-Kérlek.-nyújtja át nekem fanyarú arccal. Átveszem tőle, majd úgy, hogy az arcomba van meggyújtom, és meggyújtottam a tábortűzt. Tudom, hogy egy csettintéssel is sikerült volna, de inkognitó...

Tábortűz csak egy jó óra múlva lett. Addig én olvastam, a magammal hozott könyvet. Amit Perselustól kaptam még első éves koromban. Igaz, hogy már rongyosra olvastam, de hihetetlenek azok az emberek, akik a könyvben vannak. Az ikrek elmentek árulni a cuccaikat, Ron, és Harry unatkoznak, Hermione segít a vacsorában Ginnyvel együtt, Bill, Percy, és Charli meg fogalmam sincs, hogy mit csinálnak.

-Mit olvasol?-ül le mellém Bill. Átnyújtom neki a könyvet, és ő bele lapoz. Látom az arcán, hogy meglepte őt a benne lévő eredmények.

-Imádom ezt a könyvet, és a sportot is.-veszem el tőle, a felém nyújtott könyvet. Lekicsinyítem, és elrakom a zsebembe. Merlinnek hála nem vette észre.

-Szeretnél te is ilyen eredményeket elérni?-kérdezi komoly érdeklődéssel. Jól esik, hogy érdekli, és meghallgat.

-Ki nem? Sokat kell tenni, azért, hogy idáig eljussunk. Kemény edzések, versenyek. Néha azt érzed, hogy fel akarod adni, máskor pedig azt, hogy sosem akarod abba hagyni. De van ami hajt, és biztat. Ez az, hogy talán egyszer te is el tudsz oda jutni ahova ők. Én ennek szeretnék élni....-...de sajnos nem lehet. Teszem még hozzá magamban.

-Köszönöm, hogy őszinte vagy velem.-mosolyog rám.-Remélem, hogy sikerül elérned a célodat. Ha kell bármiben segítség, akkor én itt vagyok neked.

-Köszönöm. Jól esik a támogatásod.-mint egy testvér, akire oly régóta vágyok. Felálltunk, és megöleltük egymást.

Nagyban beszélgettünk a tábortűznél mikor jött Ludo Bumfolt. Már csak ő hiányzott ide. Percy pedig elővette a fontoskodó énjét. Az ikrek, és Mr Weasleyfogadtak Bumfolttal. Mi pedig csak halkan nevettünk. Éppen teát ittunk, mikor beesett Barty Kupor.

-Megkínálhatom teával Mr Kupor?-hajol meg mélyen a főnöke előtt Percy. Én csak a teáscsészémbe mosolyogtam.

-Persze...Persze Weatherby.-a fiúk, velük együtt én is beleprüszköltem a csészémbe. Percy égő vörös arccal töltött egy csésze teát a főnökének.

Ezek után ment Percy szivatása, és a beszélgetés. Tévedtek ide hozzánk régi barátok, ismerősök is. Volt aki csak Harryt akarta látni. Ron már felvette a lóherés süvegjét mikor megláttunk egy ominoszkópos árust. Harry mindenkinek vett egyet. Ragaszkodott hozzá. Órák teltek még el, ahol a lányokkal bent feküdtünk a ,,szobánkban", és olvastunk. Majd egyszer csak...

-Itt az idő!-kiálltja Mr Weasley kisgyermek lelkesedéssel.-Gyertek, induljunk!

És felmentünk a díszpáholyba. Ahol természetesen ott volt a Malfoy család is. Dracoval néha lopva összemosolyogtunk, de nem nagyon néztünk egymásra. Ő fölöttem ült, és végig éreztem a tekintetét magamon.

A meccs összességében jó volt. Az ominoszkóppal láttam, hogy milyen szögben, alakban repülnek a játékosok. Vélákat is láttam, de nem sokáig mert vissza kellett fognom Dracót. Hallottam ahogy szóvá is teszi az apja, hogy mit képzeltem, hogy sárvérűként hozzá értem az egyetlen fiához. Köcsög, hosszú hajú, zsémbes ember. Fredéknek igazuk lett. Írország győzött, de Viktor Krum kapta el a cikeszt.

A meccs végeztével hatalmas bulik voltak. Szólt a zene, az emberek táncoltak, ordibáltak, énekeltek, és ittak. Semmi baj nem volt...

este Mr Weasleyre, és a kintről jövő sikítozásokra lettünk figyelmesek. Azonnal tudtam, hogy mi történt. Halálfalók. Megfogtam a pálcámat, és mielőtt kirontottam volna a sátorból, megöleltem Billt, és Charlit, és megfogtam a láncomat. Nem tartottak vissza. Mint ha sejtenének valamit. Elmormoltam egy imát, majd a többieket hátrahagyva, szemben a tömeggel futottam a csuklyás alakok felé. Nem tudom, hogy hányan voltak, de lőtték a zöld színű átkokat amerre csak tudták. Ölni jöttek. Már pedig ha én itt vagyok, akkor megállítom őket. Hallottam ahogy az emberek sikítva rohannak, minél messzebb. Láttam ahogy a gyerekek sírva kapaszkodnak anyjukba. Láttam ahogy valaki egyszer még fut, majd elterül, és nem mozog többet.

Futottam a sátrakhoz, benézve a legtöbbe, hogy van e bent valaki. Hallgattam a segélykérő szavakat, hátha bent ragadt valaki. Az egyikben találtam is egy embert. Egy átok találta el a bal vállát. Egy kötöző, és egy fájdalomcsillapító varázslattal gyorsan menekülésre kész állapotra tettem, és elzavartam. próbáltam kerülni a csuklyás alakokat, és segíteni a veszélyben lévőkön. Viszont mikor feléjük néztem, megdermedtem. Egy kislányt tartottak fejjel lefelé. Hozzá nem nyúltak, de nevettek rajta. Az össze. Majd egy valaki fogta a pálcáját, a lányra szegezte, és elmondott egy Cruciatust. Hallottam fájdalmas ordítását, láttam vergődni a levegőben. Hallottam a kínzói beteges nevetését. Örökre az agyamba véstem azt amit láttam. Sosem fogom elfelejteni. Mikor a kislány már kevesebb életerővel még mindig, rekedt torokkal sikított, vergődött, és sírt, akkor ,,megkegyelmeztek" rajta. A halálos átok egyenesen a szívét érte, és élettelen testtel hullott a földre. Már nem fog többet lélegezni. A szíve sosem fog már dobogni. Nem fog boldogan szaladgálni, és fülig érő mosollyal jégkrémet enni. Nem fog többet a szüleivel játszani. Nem fog már sosem élni...Bill, és Charli álltak mellém.

-Bízhatok bennetek?-kérdeztem félve, könnyes szemmel.

Tekintetem le sem vettem az ott fekvő kislányról. Minden egyes részt az eszembe akartam vésni. Minden egyes maszkos tekintetét meg akartam jegyezni. Mindent, hogy később vissza adjam nekik ugyan azt a szenvedést, amit a kislány kapott. Ugyan azt a borzalmat, és megaláztatást amiben részesült. Megbosszulom, ha addig élek is

-Mindig.-mosolyogtak rám. Feléjük fordítottam a tekintetem, elvéve a lányról. Megláttam a földön egy bolgár maszkot, felvettem. Eltakarta az arcomat, tehát nem láthattak. Sóhajtottam egy hatalmasat.

-Ismeritek a Főnix című mesét, vagyis legendát?-kérdezem tőlük. Arcuk, gondolom az emlék hatásár mosolyra húzódik.

-Persze. Mindenki ismeri.Bár csak létezne. Akkor könnyen legyőzné Voldemortot.-mondja Charli. Meglepett, hogy ki mondta a nevét, de így tudom, hogy megbízhatok bennük. Erőt vette rajtam az elszántság. Az amit láttam, kellő löketet adott nekem. Most vagy soha.

-Már pedig létezik.-gyanakvó arccal néznek rám. Végem ha ezt Dumbledor megtudja. Az erőmet összegyűjtöttem, hajam megint a vörös-narancs árnyalatában pompázott, az alja égett, a szemem vörös volt. Úgy mint a legendában. Kezem tűzben égett. A két fiú hitetlenkedve nézett rám.-Én vagyok a Főnix.-jelentem ki.

-Az...lehetetlen...-néz még mindig tátott szájjal Bill.

-Hát nem az. De most szükség van rám. És kérlek. Ha hazaértetek írjatok Dumbledornak. Akkor is ha velem történik valami. A Főnix vagyok. Ne gyertek vissza értem, hanem meneküljetek. Kérlek. És feltétlenül értesítsétek Dumbledort. Ő majd beavat titeket. Ne mondjátok el senkinek.-néztem mélyen a szemükbe.

-Vigyázz magadra Főnix.-vet rám egy mosolyt Bill.

-A mi hősünk.-kacsint Charli. Ezen muszáj volt nevetnem, bár a helyzet most nem volt rá alkalmas.

-Vigyétek az embereket biztonságba, majd tűnjetek el.-bólintottak, és elkezdték terelni az embereket. Közelebb mentem a hallfalókhoz, de valami megállított.

-Te vagy a Főnix?-hallottam magam mögül Darco hangját.

-Igen.-nézek rá. A maszk mindent takar.

-Hát létezel.-ámul el, majd komolyra vált.-Állítsd meg őket kérlek.-ritkán láttam ilyennek.

-Mindent megteszek ami tőlem telik.

-Nem tudod, esetleg....hogy...egy lány...barna hajú, a Weasleyékkel volt...hogy biztonságban van e?-hallom az aggodalmat a hangjában.

-Elmenekült.-tettem rá a kezem megnyugtatóan a vállára.

-Tudok segíteni?-de aranyooos.

-Abban, hogy eltűnsz innen, és biztonságba mész. Ha menekülés közben látsz segítségre szoruló embert, akkor segíts neki mielőtt ők találnak rá, és megölik. Egy kislányt már megöltek. Ne legyen több áldozat.-bólintott, majd elszaladt. Legalább tudom, hogy biztonságban van. Annál nyugodtabb vagyok, ami most kell is. Viszont ezer százalék, hogy az apja ott van közöttük.

Közelebb mentem hozzájuk, mire az egyik felém fordult, és felkiáltott. Lucius Malfoy. Tudtam...

-Ő a Főnix!-lepődött meg rajtam.

-Kapjátok el! Kell a nagyúrnak!-mondja valaki a sorból.Hahh...A sötét énem itt sem hagy cserben. De a tenni akarás sokkal erősebb nála.

Amint ezt kimondta, elkezdtek felém repülni a gyilkos átkok. Mondtam, hogy kiszámíthatóak. Sajnos ezen nem tudtam sokáig gondolkodni. Bevetettem az erőmet, és szó szerint tüzeltem. Van akit közelharcban intéztem el, van akit már távolról is kilőttem. Elvileg sok fajta tüzet tudok uralni. Most éppen egy olyat használtam, amely nem öl, csak elkábít, de nagyon sok időre, és egy kicsi égési sérülést okoz. Tanulják csak meg, hogy mit kapnak az ölésért. A sátrakon lobogó tüzet feléjük irányítottam, ezzel kényszerítve őket, hogy hátráljanak, és le eresszék a pálcájukat. Én ezt az alkalmat ki is használtam, és kiiktattam őket is. Sokaknak döbbent arca volt, hogy megtudta, hogy létezem. De legalább a személyazonosságom nem tudják. Kellett nekem nem figyelnem. Egy taroló átok elsodort, és repültem egy kicsit. Amúgy főnix vagyok, de nem tudok repülni. Miért? Na de...Kicsit dühbe jöttem. Ez a jó énem dühe volt. Felszívtam a maradék erőmet, és egy hatalmas ugrással a két öklömet belecsaptam a földbe. Minden beleremegett, és a halálfalók irányába egy tűzcsík lövellt ki, mindegyiket visszateleportálva az otthonába, bárhol is volt az. Tartottam ezt, amíg az össze el nem tűnt. A végén kifáradva, de dolgom végeztével rogytam le a földre. Nem érzékeltem a külvilágot.

Sikerült megmentenem az embereket, de most már tudják a halálfalók, és Draco, hogy itt vagyok. Hogy élek, és igen, létezik a Főnix. Ha ők tudják, akkor nem sokára Voldemort is fogja tudni. Égen földön keresni fognak. Biztos, hogy tesznek majd a nagy nyilvánosság előtt is ilyen ,,akciókat", csak azért, hogy engem előcsaljanak. Tudtam, hogy így lesz, ha megmutatom maga. De nem tehettem mást. Szörnyű volt hallani az emberek sikolyait, látni ahogy próbálnak menekülni. Látni, ahogy a bátrabbak küzdenek velük, de elesnek, és többé már nem mozdulnak meg. Bármi is lez ezután, minden meg fog változni. Hinni fognak majd bennem az emberek. És nekem nem szabad csalódást okoznom.

A hajam vissza vette eredeti színét, ahogy a szemem is. A kezem már nem lángolt. Kihasználtam a maradék erőmet is. Lehunytam a szememet, de az utolsó amit még hallottam a távolban az csak ennyi volt: Morsmordre!