Vége, mert én vagyok Voldemort végzete.

Mesélő szemszöge:

Elena készen hopponált a Roxfortba. Felkészült a mindent eldöntő csatára. Rendezte a gondolatait, és az érzéseit. Felidézte a legszebb emlékeit.

Maga előtt látta édesanyja mosolyát. Felelevenítette a nő nevetését, mélykék szeme szeretettel teli tekintetét. Emlékszik minden egyes együtt töltött percre. Imádta kiskorában fogni anyja kezét. Sosem aludt el míg nem mesélt neki a nő estimesét. Mennyiszer szídta meg, mikor belevett a félkész süteménybe. Hányszor dorgálta meg, mikor sárosan ült le a kanapéra. Mennyiszer nézett aggódóan csöppnyi lányára, mikor sebes lábbal ment haza. Hányszor, de hányszor vígasztalta az ölében síró gyermekét. A rosszkedvű Elenát mindig a közös filmnézéssel vidította fel. Mennyiszer látta már a Micimackós meséket. Rengetegszer vitte fel ölben a mese közben elaludt lányát. Igazi anya-lánya kapcsolat volt közöttük. Sosem tartott tovább egy vita sem öt percnél. Mindent megosztottak egymással. Édesanyja az életénél is jobban szerette Elenát.

Apja sokszor volt elfoglalt. Rengetegszer dolgozott sokáig, de mikor volt egy szabad perce, azt is a lányának szentelte. Együtt mentek a játszótérre. Elena nevetve ült a hintán és azt érezte hogy száll. Édesapja boldogan, és büszkén figyelte csúszdázó lányát. Együtt bicikliztek, rengetegszer mentek el a cukrászdába vinni haza egy kis süteményt. Együtt szenvedtek meg a matek ötösért. Elena rengetegszer volt bent nyáron apja munkahelyén, és segített neki a papírmunkákban, hogy apja hamarabb hazajusson hozzájuk. Sokszor mentek el a város mellett lévő elhagyatott gyárhoz. Elena apja vezetni tanította kislányát. Persze nem engedte neki vezetni az autót, de hagyta had élje bele magát a kicsi lány.  Félt az apaságtól, de minden kételye elszált mikor kezébe adták az egyéves kislányát. Sosem érdekelte hogy nem a saját vére volt. A világ legjobb apukája volt hosszú éveken át.

Dumbledore és McGalagony először óckodott, hogy egy első éves szakad a nyakukba, és elveszi minden idejüket. Az igazgató Harryre szeretett volna több időt fordítani. McGalagony mindig vágyott egy unokára, de sosem volt egy könnyen engedő ember. Megszokta, hogy szigorúnak mutatja magát. Félt attól, hogy egy gyermektől is elvárná azokat amiket egy diákjától. Tartózkodott attól, hogy nem lenne elég türelme hozzá. Sosem puhította meg a szivét senki. Senki csak Dumbledore. Neki is sok időbe telt. A két tanár próbált közönséges maradni Elenával, de nem tudtàk tagadni, hogy megkedvelték a lányt. Észrevették, hogy sokkal érettebb a koránál. Kezdték jobban megismerni. El tudták felejteni azt, hogy kiknek a lánya, és hogy kicsoda ő valójában. A kezdeti óckodás elmúlóban volt, majd később meg is szűnt. Unokájukként tekintettek rá. Nem bosszantotta őket, ha kopogás nélkül rontott be az irodájukba-néha a lakosztályukba-és kezdett el dühöngeni. Szórakozottan figyelték őt. Ha szomorú volt-ami kevésszer fordult elő-akkor gondoskodó nagyszülőként átölelték őt, és meséltek a régi szép időkről. Elena áhítattal halgatta minden szavukat. Dumbledore szíve kegyetlenül fájt, mikor nem tudta beavatni fogadott unokáját a tervébe. Nem tudott tőle elköszönni. Remélte, hogy egyszer meglátogatja az igazgatói irodát, és akkor a festmény éne el tud tőle köszönni. Gondolni sem mert arra, hogy miket kell majd kiállnia szegénynek. McGalagony minden napot pokolnak élt meg. Tudta hogy Elena nem jön vissza a Roxfortba, de szíve mélyén még is reménykedett. Nem tudta merre van az unokája. Nem tudta miket él át. Nem tudta mikor làthatja újra. Mikor mondhatja neki, hogy szereti? Talán nemsokára. Talán soha. Nem tudja és ebbe majd belehal.

Draco mikor találkozott hat éve Elenával, nem gondolta volna hogy egyszer többet is fog érezni a lány iránt mint gyűlöletet. Már az első találkozás is lenyűgözte. Hogy miért gyűlölte a lányt? Hát azèrt, mert Potter mellett látta. Idegesítette a gondolat is, hogy míg Potter beszélhet vele, addig ő csak annyit kap a lánytól, hogy ,,Fogd be Malfoy!". Elvarázsolta a lány személyisége és külseje is. Sokáig gondolkodott azon, hogy közel engedje e magához, vagy ne. Félt az apja haragjától, félt hogy bántaná Elenát. Aztán döntött. Meg akarta mutatni neki, hogy érez iránta valamit. A barátja akart lenni, és később a párja. Elena eltüntette a régi énjét, és adott helyette egy új Dracot. Darco teljesen megváltozott. Csodálni kezdte a lányt. Csodálta a szeme csillogását, a szája mosolyát. Sosem tudta elképzelni hogy egy hatalmas csalódás utàn hogyan tudott újra talpra állni a lány. Sosem érezte olyan erősnek magát, mint amilyen a lány volt. Hogy tudta eltitikolni előle hogy ő a Főnix? Borzalmasan féltette a lányt. Minden halálfaló és maga Voldemort is a lányt üldözte. Éjjel nappal Elena járt a fejében. Mikor végre közelkerülhettek egymáshoz, akkor jött ez az átkozott feladat amit a Sötét Nagyúr adott, és tönkretette az alakulóban lévő kapcsolatukat. Esélye sem volt megmagyarázni a lánynak a dolgot. Nem is hibáztatja érte Elenát. Ő is így viselkedett volna. Remélte hogy tartani fogják a kapcsolatot. Remélte hogy a lány meg fog neki bocsátani, de nem. Nap mint nap aggódik értre. Mikor megérkezik egy halálfaló, esdeklően várja hogy egyedül van e. Félti Elenát. Félti azt a lányt akit életében talán a legjobban szeret. Nem is talán...Teljes szívéből szereti, és tudatni akarja a lánnyal. Tudatni, mert ki tudja mennyi ideje van még...

Hermione és Ron az első pillanattól barátként tekintettek a lányra. Zavarta őket, hogy nem tudták a múltját. Lehet hogy hangosan nem mondták ki, de eljátszottak azzal a gondolattal, hogy mi van ha Voldemort gyereke. Sokáig volt bennük ez a feltételezés, de ahogy jobban megismerték a lányt, minden kételyük elszállt. Gyötörte őket a lelkiismeret, mikor megbántották. Önfejűek voltak, és elhanyagolták. Nem foglalkoztak vele, és észre sem vették hogy egy rosszul esett Elenának. Mikor jutott eszükbe? Talán akkor, amikor átkerült a griffendélbe. Meglepődtek a lányon, mert szinte elfelejtették. Akkor csapta arcon őket a felismerés. Nem hibáztatták a lányt, hogy nem akart szóbaállni velük. Aztán ott volt az a bizonyos pillanat. A lány kiállt mellettük. Nem törődött a szabályokkal. Nem törődött azzal, hogy az állítólagos barátai mennyire semmibe vették. Kiállt mellettük. Csak ez számított. Később rendeződött a viszonyuk. Újra négyen rótták a folyosókat, és újra önfeledten nevettek. Ron is és Hermione is imádta a lányt. Sosem fedeztek fel közte és Harry között hasonlóságot, így meglepte őket az igazság. Tudták hogy a lány mellett kellett lenniük. Egyszerre érte őt minden amit eltudott képzelni. Ezért nézték el azt ahogy Malfoyjal barátkozik, és hogy eltitkolta hogy ő a Főnix. Szó nélkül hagyták ezeket, és csendben leültek a síró lány mellé, és jelenlétükkel biztosították arról, hogy nincs egyedül. A helyzet javulni kezdett. Most, mikor választásra került a sor, tudták hogy a lánynak menni kellett. El kellett kezdeni a feladatát. Bármennyire is aggódtak érte, el kellett engedniük. Nélküle hiányosnak érezték a csapatot. Nem volt pillanat hogy ne gondoltak volna rá. Most meg...mikor Harry holtan fekszik Hagrid kezében, csak reménykedni tudnak abban, hogy Elena eljön. Bíznak benne. Bíznak az őrangyalban....bíznak a Főnixben.

Harry nem tudta megmondani mit érzett, mikor először látta a lányt. Nem tetszett neki. Persze csinos volt, és okos, de nem volt szerelmes belé. Soha...Mindig is érezte hogy a lány más neki. Nem hagyta nyugodni a gondolat, de istennek sem tudott rájönni miért. Benne motoszkált ez a furcsa érzés ahányszor csak látta a lányt. Kegyetlenül fájt neki, mikor sikerült megbántania. Hogyan tudta elhanyagolni? Erre egyszerű volt a válasz, és ezt Harry is tudta. Elvakította a hírnév, melyet a nevének, és édesanyjának-anyjuknak-köszönhetett. Próbálta helyrehozni a dolgot, ami szerencséjére sok odő után sikerült is. Jó kapcsolatot alakítottak ki, szinte testvérek voltak. Mindig huginak hívta a lányt. Képes colt elnézni neki, hogy Pitonnal és Dracoval barátkozik. Az előbbivel inkább beszélget. Sosem tudta miért tűnik el a lány órákra, de nem is zavarta. Pontosabban az elején, de meg kellett benne bíznia. Mindig is érezte, hogy van valami különleges a lányban. A temetőben, teljesen kétségbe volt esve. Tudta, hogy Elena a Főnix. A lány beavatta a titkába. Remélte, hogy nem jut eszébe megkeresni. Sajnos minden reménye elveszett, mikor Voldemort előrángatta a sír mögül a lányt. Ordítani akart. Darabokra akarta átkozni Voldemortot, mert hozzá ért Elenához. Félette a lányt. Mikor megtudta hogy Elena a testvére, akkor érzések rengetege tört utat magànak a fiú lelkében. Egyszerre folt boldog, dühös, féltő. A legrosszabb dolog hogy ezt mind Voldemort tudatta velük. Az az ember aki megölte a szüleiket, és aki kezéhez még sok màs ember vére tapad. Azon az estén Elena megmentette őt, és az életét kockáztatva szembeszállt Voldemorttal. Felfedte a titkát. Tudta hogy ezentúl minden halálfaló, mindem Voldemort szolgálat alatt álló lény őt fogja keresni. Tudta, ha elkapják, kínozzák majd, és lehet hogy egy számára kedves emberrel fogják zsarolni. Vállalta a kockázatot. Érte...Harryért. Tudta, hogy egyszer eljön az idő amikor a nővérének külön úton kell majd tovább mennie a célig. Tudta, mégis félt ettől a helyzettől. Féltette az ő nővérét. Az egyetlen életben maradt családtagját.

Perselus Piton feladatként tekintett a lányra. Egy olyan ígéretet látott rajta, melyet a szerelmének tett. Sosem gondolta hogy egyszer kötődni fog hozzá. Még hogy kötődni...Sosem hitte volna, hogy egyszer lányaként fogja szeretni. Pedig de. A kezdeti távolságtartás egyre jobban kezdett eltűnni, ahogy megismerte Elenát. Azt hitte olyan lesz mint James Potter. Öntelt, és nagyképű. Hiába nem ismerte a szüleit, gondolta ragadt àt valami. Mekkoràt tévedett...Elena Lilyre hasonlított. Örökölte a kedvességét, és a szépségét. Mégis...Volt benne valami ami miatt csak Elena volt. Nem Elena Goldman. Nem Elena Potter. Csak Elena. Képes volt megbocsátani meki a hatalmas baklövését. Persze időbe telt, de megtört a jég. Míg Elena megosztotta vele az életét, úgy érezte neki is tenni kell valamit. Hihetetlenül jól esett neki a lány bizalma, és szeretete. Régen érezte, hogy törődtek vele. Nagyon régen...Ezért elkezdte lebontani a falat. Lassan, megmutatta a lánynak a múltját. Tartott attól, hogy elítéli majd fiatalkori bolondságai miatt, de hála Merlinnek nem így lett. Kialakult közöttük egy nagyon erős kapocs. Bizalommal fordultak a másikhoz. Apa-lányaként tekintettek egymàsra. Azon a végzetes estén, melyben el kellett végeznie a Dumbledore által adott feladatot, nem gondolt arra, hogy Elena kihalgattja a Dracoval folytatott beszélgetèst. Mindent félreértett, és nem hagyta Perselusnak megmagyarázni a dolgot. Árulót, csalót látott benne. Dühös volt a férfire. Perselus átkozta magàt, hogy nem beszélt előbb a lánnyal. Átkozta Dumbledoret, átkozta Voldemortot. Dühös volt magára. Kegyetlenük fájt neki Elena csalódott arcát látni. Most, mikor haldoklik, már csak reménykedni tud, hogy utoljára láthatja a lányt.

Elena azonnal a csónakházba hopponált. A Roxforton már nem voltak rajta a védőbűbájok. Már nem csillogott a tó tiszta vizén a felkelő nap fénye. Az erdő fái kidőlva álltak, az óriások nyomát mutatva. Lábnyomok torzították el a gondosan ápolt füvet. Átkok földbe vájt nyomai mutattak egy-egy összecsapást. Halott emberek, halálfalók, gyermekek feküdtek a földön. Egyeseknek nyitva volt a szemük, arra a pontra nézve ahol a támadója utoljára állt, mielőtt kioltotta az êletét. Gyermektestek voltak vérfarkas harapások áldozatai. Megcsonkított, élettelen testek lebegtek a tó tetején, véres csíkot húzva maguk után. A kastély falai néhol le voltak omolva. Fekete nyomok mutatták az eltévedt átkok helyét. Ablakok törtek szilánkokra, és ki tudja álltak e bele ember, gyermek húsába? A véres csíkok nyomokban látszottak, a törmelékek miatt. Por ült a leomlott részeken. Cserepek zuhantak le, és értek földet a pázsiton.

A Roxfort túl volt már a csata első felén. Hogy mennyi halott van? Senki nem tudja. Talán pár darab. Pár szàz...Esetleg pár ezer. Diákok, és a jóért harcoló felnőttek szálltak harcba a százakból álló kegyetlen halálfalókkal. Tudták, hogy meghalhatnak. Még is...Gondolkodás nélkül ragadtak pálcát. Ez már nem arról szólt, hogy megvédjék magukat, vagy a társaikat. Már nem kellett megóvniuk az iskolájukat. A tét sokkal nagyobb volt. Minden egyes ember, aki szembeszàlt a rosszal, tudta hogy mi a cél. Voldemortot el kell pusztítani minél hamarabb. Ha uralomra tör, és felfedi a varázslókat a muglik előtt, akkor háborút robbanthat ki. Ha az kell ehhez, hogy Harry Pottert eljuttassák a célig, akkor meghalni is képesek. Képesek a jobbért, és az emberiségért az életüket adni. Legyen az az ember felnőtt, vagy gyermek.

Elena kapkodó lélegzettel rontott be a csónakházba, és borult térdre Perselus Piton teste mellé. A férfi kínok között haldoklott. A méreg lassan terjedt szét az egész testében. Elpusztította a szerveit. Elvette az ép eszét. Nem tudta mennyi ideje feküdt ott, de óráknak tűnt. Átadta az ifjabb Potternek az emlékeit. Eszével tudta, hogy ha Elena megjelenik, akkor ő lesz az utolsó akire gondo, majd. Szívével hitt még benne, hogy mielőtt hívja a halál, még utoljára láthatja lányát. Féltette az életét. Jobban mint a sajátját. Reméli sikerül legyőzniük a Sötét Nagyúrt, és Elenának boldog élete lesz. Reméli megtalálja azt az embert, aki boldoggá teszi, és akitől gyönyörű, egészséges gyerekeket fog kapni. Élje az életét, sötétség nélkül. Annyit sajnál csak, hogy nem lehet mellette.

-Ne...Kérlek....Ne hagyj itt.-a lány sírva esdekelt a férfi mellett. Óvatosan vette a kezébe a másik erőtlen, fakó színű kezét. Nem érdekelte, hogy mit csinàlt a férfi. Nem érdekelte hogy elárulta. Nem tudott erre gondolni, mikor a mindig magabiztos, és erős Perselus Pitont haldokolni látta.

-Eh...El...-a férfi hörögve szólal meg. A kígyó foga súrolta a hangszálait. Belevájt a húsába. Elszakította az inakat. A vér még mindig folyt belőle. Szörnyen nézett ki. Arcán nem látszott, de elmondhatatlanul örült, hogy Elena mellette volt. Hogy álmodott e? Nem tudja...Nem is érdekli. Olyan valóságosnak tűnt. Mosz, hogy maga mellett tudta a lányát, már sokkal bátrabban fordult a halál felé. Már nem colt egyedül. Nem kellett egymagában végig csinálnia.

-Ne beszélj kérlek.-remegő kézzel fogja meg a férfi arcát. Tenyerét finoman simítja fehér arcára. Óvatosan fordítja a férfi fejét maga felé. A férfi szemében megcsillan néhány könycsepp. Nem a fájdalom miatt. Ezek örömkönnyek. Örült a lányának.-Itt vagyok melletted.-zokogja a lány.

-Lá...h...nyom....

Perselus Piton utoljára nézett bele a barna szempárba. Utoljára nézett a lányára. Könnyein át vette szemügyre a már majdnem felnőtt Elenát. Büszke volt rá. Tudta, hogy jó élete lesz. Elena végig apja szemébe nézett. Kiolvasta belőle a férfi fájdalmát, és mérhetetlen szeretetét. A fekete szempár-melyet oly sokszor látott-erőtlenül nézett vissza rá. A fekete szemek mélyén kihunyt az a tűz, mely Perselus Pitont egész élete alatt éltette. Ez a tűz gyújtotta meg Elena reménytelen szivét. Ez a tűz világította be a kapcsolatukat. Ez jelképezte, hogy a férfinek igen is van szíve. Hatalmas szíve. Megosztotta Elenával, és ezzel önkéntelenül is kötődni kezdett a lányhoz. Ez a tűz, mely oly sok mindent adott mind a kettejüknek, most vegleg kihunyt, és dermedt, fájó ürességet hagyott maga után.

Elena keserű szívvel, könnyeit hullajtva emelte arcához fogadott apja kezét. Nem akarta elereszteni. Nem akarta elhagyni. Azt akarta, hogy mellette maradjon. Be akarta neki mutatni élete párját. A kezébe akarta adni a kisbabáját. Hozzá akart fordulni, mikor bizonytalan lesz magában. Meg akarta ölelni, és sosem akarta őt elengedni.

Szívével már felfogta a történteket, de az esze nem akarta megérteni. Folyamatosan csak az a kép játszódott le a szeme előtt, hogy apja felkel, éd azt mondja hogy semmi baj. Itt vagyok meletted. Megöleli, és legyőzik Voldemortot. De nem...El kellett fogadni azt, hogy vége. Nem volt apja mellett az utolsó napjaiban. Hagyta hogy Voldemort bántsa. Hagyta hogy miatta aggódjon. Hagyta hogy őt keresse. Szíve összeszorult. Apja kezét visszaeresztette a férfi teste mellé, majd arcát megtörölve felállt, és hàtrált pár lépést. Meg kellett ráznia a fejét, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Ez volt az a pillanat, mikor rájött valamire.

Hogy is felejthette el? Ennyire elvakította a szomorúság? Úgy látszik igen. Mi lenne ha...Talán sikerülne?

Elena szívében meggyulladt a remény szikrája. Visszatérdelt halott apja mellé, majd felidézte a legjobb emlekeiket. Minden mást elfelejtett. Kizárta a kiálltásokat, a hàború zajait, melyek leszűrődtek a csónakházba. Csak is az előtte fekvő emberre koncentrált.

Maga elé vetítette apja mostani állapotát. Elképzelte az új pár, frissen lakkozott cipőt. Látta maga előtt a finom szövetből készült, lobogó, fekete talárt. Minden egyes pomtos helyét tudta. A kígyómarásokat teljesen begyógyultnak képzelte el. Érezte ahogy a férfi testé körülveszi a jellegzetes tűzburok. Minden egyes sejtet, szövetet felépített. Minden erejét, és szívét beleadta. Sikerülnie kell! Sikerülnie kell! Ezt hajtogatta magában. A csúnya sebhelyeknék újra összekapcsoltatta a szöveteket. Az inak egymásba forrtak, a vérkeringés újra egy egészet alkotott. A húsát összeforrasztotta, majd a friss seb felszínét teljesen új bőrrel fedte be.

Elena kinyitotta a szemét, majd meghatottan vette észre hogy sikerült. Apja arca kezdte visszavenni a normális sápadtságát. Sebei helyén nem volt más, csak egy új bőrfelület. Talàrja szakadás,entes volt. Erőtlenül kinyitotta a szemét.

Perselus Piton újra érzett. Hogy hogyan? Azt nem tudja. Érzékelte a környezetét. Érezte a víz illatát, mely keveredett a vér jellegzetesen fémes illatával. Már nem fájtak sérülései. Szakadt talárjàt tisztànak érezte. Legnagyobb erőfeszítésével nyitotta ki a szemeit. Azonna, egy könnytől csillogó, meghatott, barna szempárral találta szembe magát. A lánya nézett rá. Mielőtt bármit tehetett volna, Elena a nyakába ugrott, és szorosan megölelte. Tétovazott, mint aki nem hitte el, hogy ez a valóság. Mikor meggyőződött, hogy nem a képzelete játszik vele, akkor boldogan szorította magához zokogó lányát. Újabb könycsepp gördült le Perselus arcán. Órák alatt ejetett annyi könycseppet, mint amennyit egész élete alatt nem.

-Kislányom.-suttogja elhaló hangon. Megannyi érzelem kerítette hatalmába.

Hát Merlin meghalgatta kérését. Utoljára láthatta a lányát. Azt már nem is remélte, hogy életben tud maradni. Pedig de. A lánya, akiről azt hitte sosem bocsájt meg neki megmentette az életét. Félretette az összes ellenszenvét, melyet fogadott apja iránt érzett, és képes volt segíteni neki. Ez csak annyit jelenthetett, hogy a szíve mélyén még mindig szerette a férfit. Elfeledte a sok dühöt, melyek elvakították a szemét, és képes volt meglátni rejtett vágyait. A legjobb döntése volt, hogy eszébe jutott a képessége és segített a férfinak.

-Apa. Annyira sajnálom.-halkan beszélt, a férfi mégis megértette.

Ülésbe tornázta magát, így már a másik kezével is át tudta karolni a lányát. Megmelengette az apa szó a szivét. Régen hallotta már. Talán tulságosan is régen...

-Semmi baj. A fő hogy itt vagy.-megsimítja lánya haját, majd sóhajt egy hatalmasat.

Egy nappal ezelőtt, mikor eltervezték hogyan fogja Voldemort ostrom alá venni az iskolát nem gondolta volna, hogy a rengeteg rossz közepette történik vele valami jó is. Persze eszébe jutott az a rengeteg áldozat is. Főleg a fiatal diákok. Ostobán belekeveredtek a harcba. Mégis...hősök lettek. Maghaltak, ő pedig él. Neki is meg kellett volna halnia. Ez így lenne fer. De....Valahogy nem tud most erre gondolni. Elena jött, és Főnixként beragyogta ideje házralévő részét.

Elena eltolja magát az apjától, feláll és a szemébe néz. A barna szempár magabiztosan mered a feketébe, ezzel rabul ejtve a másik tekintetét.

-Apa...Annyira itt maradnék most melletted, de nem tehetem.-a lány megrázza a fejét, ezzel is nyomatékosítja a szavait.-Segítenem kell nekik. Így is...Túl sokan haltak már meg...-suttogja.-Harry már beteljesítette a jóslatot. Most nekem kell. Annyira sajnálom...Szeretlek apa.

Könnyes szemmel, és összeszorult szívvel fordult meg a lány, és rontott ki a csónakházból. Minden egyes része tiltakozott cselekedetei ellen. A szíve visszahúzta az apjához, mikor az esze más irányba vezette. Pontosan jól tudta, hogy mit kell tennie, mégis...Annyival könyebb lenne, ha csak egy átlagos lány lenne. Iskolában ülne, valahol a hátsó padban. Jegyzetelne, közben néha összenézne a barátnőjével. Megbámulnának egy helyes fiút a folyosón, és súgdoloznának. Szídná a matektanárt, hogy mennyi házit adott fel neki. Panaszkodna a szüleinek az iskoláról, és az egyik bunkó lányról az osztályából. Vacsora közben az aznap kapott jegyekről beszélnének, és a szülei kiakadnának a töri egyesén. Kioktatnák, ő pedig mérgesen menne fel a szobájába. Estéig nyúlóan beszélgetne a barátnőjével. Elaludna, és mindent kezdhetne újra.

De nem...Elena élete nem ilyen volt. A lány sokat ábrándozott erről. Sóvárgott egy átlagos élet után. Később nem beletörődött a sorsába, hanem elfogadta azt. Tudta, hogy nem véletlen lett belőle tizenegy évvel ezelőtt boszorkány. Ő nem egy átlagos lámy volt. Ő Elena Goldman, Harry Potter nővére, és a legendának hitt Főnix. Ő az emberek reménye. Legyen az az ember varázsló, vagy mugli.

Hogy fél e a sorsától? Nem. Már nem. Elfogadta, hogy neki minden áron le kell győznie Voldemortot, ha azt akarja, hogy az udvaron hintázó kisgyerekeknek legyen jövőjük. Tudja e mi lesz a csata végkimenetele? Nem. Nem tudja, de nem is baj. Lehet megriadna tőle. Lehet elbízná magát. Ki tudja? Lehet egyik sem. Nem is ez a fontos. Neki-a Főnixnek-fel kell végre fednie magát a világ előtt. Szembe kell néznie minden idők egyik legnagyobb sötét varázslójával. Hogy mi lesz az az ár, ami a győzelméhez kell? Az mindegy. Ha felmegy ezen a lépcsőn, fel a kastély romos oldalai mellett, akkor úgy is meg fogja tudni.

Voldemortot megindította az végső ostromot. Harry Potter legyőzte őt, de mégsem halt meg. Fáradt diákok szálltak harcba újra, és védték meg egymàst a halálfalóktól. Tanárok használták a legjobb tudásukat. Féltek e? Féltek. Óvni akarták a diákokat. Oly kicsik voltak még ehhez. Nekik nem harcolniuk kellene. A halottak legtöbbje iskolás. Ők azok, akiket senki nem tudott megvédeni. Sosem láthatják már a családjukat. Fiatal hősök lesznek, akiknek nevét minden ember ismerni fogja. Ha győznek, az nem csak az élőknek, hanem a halottaknak is köszönhető lesz. A diákok próbáltàk egymàst segíteni. Mindenki aki ismerte az alap védő, és támadó varázslatokat egyaránt segített. Lehet nem mentek olyan sokra, de mégis...Segíteni akartak. Rettentően féltek, de nem engedtek a mumusnak. Bátran álltak ki.

Minden egyes emberben aki részt vett az elejétől a harcban, ugyan azok az érzések kavarogtak. Rettegtek, hogy mi lesz ha nem nyernek. Rettegtek a haláltól. Még szinte nem is éltek. Vajon milyen a halál? Gyors? Fájdalmas? Lassú? Észre sem veszed? Őszintén...Nem akarták még megtudni, de ha a sors azt akarja hogy életüket adjàk a jóért, akkor minden félelmükkel együtt szálnak szembe a halállal. Féltették a családjukat. Vajon láthatják még újra őket? Megölelhetik az anyukájukat, és elsírhatják nekik a bánatukat? Nem tudták. Abban sem reménykedtek, hogy megélik a holnapot. Pontosan tudták, hogy vajmi kevés esélyük van a halálfalók ellen. Kevesen voltak, nem tudtak olyan sok átkot mint ellenfeleik, és a fő az az, hogy mem öltek. Hogy is ölhettek volna? Eddig sosem kerültek ilyen helyzetbe. Nem kellett választani, hogy megölsz egy rossz embert és akkor a vére örökre a kezedre fog tapadni, vagy végignézed ahogy megölik a társaidat, és tudod hogy segíthettél volna nekik. Most minden erkölcsüket félre kellett tenniük, és úgy kellett jàtszaniuk ahogy az ellenfeleik. Nem kímélhették őket, mert könnyen lehet hogy egy szempillantás múlva már holtan esnek össze a támadójuk miatt.

Féltek, izgultak, reménykedtek. Rengetegen hitték azt, hogy az évszázadok óta nem látott Főnix előtűnik és a segítségükre siet. Idiótának képzelték magukat. Hogy hihetnek egy legendában? Semmi sem bizonyította az igazát. Mégis...Ebben az elkeseredett helyzetben már csak erre tudtak hagyatkozni. Hiába küzdöttek, harcoltak, a halálfalók egyre többen lettek. Erősek voltak. Harry Potter hiába ölte keg Voldemortot, a Sötét Nagyúr így sem tűnt el. Senki sem tudta mi miatt.

Addig-addig küzdöttek, míg felülkerekedtek rajtuk. Kiterelték azt a rengeteg diákot és felnőttet, akik még életben maradtak. Néhány halálfaló el is csodálkozott azon, hogy ilyen sokan túlélték. Szakadt ruhájú, sebes, véres emberek álltak előttük. Van aki bicegett. Mégsem adták fel. Elszántan nézték az őket körülfogó halálfalókat, és készek voltak az azonnali támadásra. Hogy miért nem indultak meg? Erre egyszerű a válasz. Voldemort a többi halálfalóval az oldalán àllt előttük.

Voldemort kígyó arcán egy gúnyos mosoly terült szét. Végignézett a fogjulejtetteken. Érzései nem voltak, ezért nem is tudott mit gondolni róluk. Valahogy mégis ki tudta fejezni az arcával azt amit gondolt. Lenézően méregette a nagyszájú Nevillt. Ostobának gondolta, hogy nem állt át hozzá, mikor meg volt rá az esélye. Úgy fogja végezni mint a szülei. A Kiválasztott Potter dühtől eltorzult arccal állt védelmezően Ginny előtt. Nem értette miért nem halt meg Voldemort. Vajon Elenának esett baja? Ron Hermione kezét szorongatta, és bármikor Carrowéknak ugrott volna. Nem hogy megkínozták, de a legtöbb diákot még meg is ölték. McGalagony csalódottan állt diákjai előtt. Úgy érezte elbukott. Nem tudta megvédeni az iskolát, és a benne tanulókat, dolgozókat. Ha ezt túlélik, tud e még majd ezután rendes életet élni? A mai nap a sírig kísérteni fogja, ebben biztos volt. Ő is, mint oly sokan mások hittek a Főnixben. Hitt Elenában. Hitt a fogadott unokájában. Seamus, Dean végre képesek voltak megkomolyodni. Azt sajnálták, hogy mind ennek meg kellett történnie azért, hogy ezt elérjék.

-A szembeszegülők.-Voldemort hangja kettévágta a pattanásig feszült légkört.

Most nem éreztek félelmet azok, akikhez beszélt. Már nem éreztek semmit. Tudták hogy elbuktak. Várták a halált. Már semmi reményük nem volt.

-Milyen érzés elbukni? Lehet nem látjátok rajtam, de elégedettséggel tölt el, hogy itt álltok előttem. Főleg Potter. Elbukott. Még él, de én is. Most rajtam van a sor, hogy megöljelek. De előtte egyenként végzek az összes emberrel, aki melletted harcolt. Azt akarom hogy nézd végig ahogy meghalnak.-Voldemort kegyetlenül ejtette ki a szavakat a száján. Nem érdekelte hányan fognak meghalni, a célja az volt, hogy Pottert szenvedni lássa. Szenvedjen úgy, ahogy ő is szenvedett.

Harryn átfutott a rémület. Nem lenne elég Voldemortnak ha csak ő hal meg? Miért kell a többiekkel is végeznie? Hisz még csak gyerekek. Belekeveredtek egy olyan helyzetbe, amihez igazából semmi közük sincsen. Egyszerűen...csak rosszkor voltak rossz helyen.

Voldemort elégedetten mérte végig a halálsápadt arcokat. A nagyobb diákok védelmezően állták körbe a kisebbeket. Ők elszántak voltak. De minek? Úgy is meg fognak hallni? Mit akarnak még hősködni? Törődjenek bele. Ha könnyebben adják magukat, akkor hamarabb végeznek.

-Nem! Te fogsz meghalni!-Nevill elszántan kiabál Voldemortnak. Hisz még az esélyükben. Az agya tudja, hogy elbuktak, szíve mégis valahol mélyen érzi hogy van még remény. Ez a kis szikra hajtja Nevillt, és ezért az utolsó lélegzetéig is küzdeni fog. Mindegy neki hányszor kerül a földre. Amíg fel tud állni, addig harcolni is tud.

-Ostoba gyermek! Megadtam nektek a választás lehetőségét, de ti nem éltetek vele. Hát most viseljétel a következményét.-Voldemort ördögien felnevet.

Már nem türelmetlen. Tudja, hogy nyert ügye van. Akkor minek siessen? Hát nem ráér? Boldogsággal töltik el a fájdalmas sikolyok, és a könnyes arcú emberek. Miért vonja hát meg magától ezek látványát? Tizenhét keserves év után neki is kijár a szórakozás. Eddig háttérben volt, és nagyon korlátozott számban tudott embereket ölni és kínozni. Most, mikor itt az ideje, és már senki nem állíthatja meg akkor had élvezze ki a pillanatot. Dumbledore halott, Potter vesztett...Ő a világ leghatalmasabb varázslója. Sok munka után, melyet abba ölt hogy rettegjenek tőle, most eljött végre a megérdemelt jutalma. Már magában a Potter szülők, és Dumbledore halála is kielégítette gyilkos hajlamait, de ez mind akkor lesz teljes, amikor Harry Kiválasztott Pottert fogja a földön látni.

Már el is képzelte. Lassan felemeli Alecto pálcáját, és Potterre szegezi. Örömmel nézi ahogy a fiú arcából kifut a vér, és tehetetlenül áll a pálca rossz végén. Ördögi mosolyt ereszt meg, és lassan, tagoltan mondja ki a halálos átkot. Nem mer kockáztatni. Inkább megöli a fiút, mint hogy játszon vele, ès míg kínozza, addig elszökjön valahogy. Nem...Nem engedheti ezt meg mégegyszer magának. Három éve épp elég volt a temetőben. Most más lesz. Most nem lesz aki megmentse. A zöld átok bevilágítva a környezetét csapódik bele hajszálpontosan Potter szivébe. A fiú szeme felakad, és összeesik. Barátai sikítoznak, utánakapnak, könnyeznek. A fiú teste élettelenül hullik a földre, arca Voldemort felé volt fordulva. Szeme színe fakó lett, többet már nem lélegzett. Ó milyen szép álom kép. És még milyen szép lesz megvalósítani.

-Csábító az ajánlat hogy veled kezdjek Potter, de nen sietek sehova. Úgy sincs már olyan aki legyőzhet engem!

Voldemort ördögien felnevet. Pálcájával egyenként bök rá minden gyermekre, felnőttre. Gondolkodik, hogy kivel kezdje, mikor megtalálja a megfelelő embert.

-Nevill Lomgbottom! Ez a te napod. Első lehetsz, akive a hatalmas Voldemort-győzedelme után- végez.

Nevillre emelte a pálcáját. A fiú büszkén, félelem mentesen állt. Kihúzta magát, és tudta, hogy még ha nem is nyertek, akkor is hősként fog meghalni.

-Árulók! Neked halottnak kellene lenned!-mindenki megrezzen, mikor Voldemort felkiállt.

A halálfalók mögött, a csata nyomait hordozó lépcső tetején Perselus Piton, és Darco Malfoy áll. A férfi és a fiú egyenesen a bekerített diákok felé sétálnak. A halálfalók örömmel ejtik őket fogjul. Nem támadhatják meg őket, míg uruk nem parancsolja azt. Perselus elszántan áll meg Potter mellett, tudva hogy a fiú látta az emlékeit, és tudja az igazságot. Draco ugyan így tesz. Mit ide ellenségeskedés? Akit mind kettejüknek le kell győzniük, az ott áll előttük, és éppen őket akarja megölni. Ő az ellenség, nem a másik. Össze kell fogniuk. Ezért-ebben a pillanatban-ellenségekből szövetségesek lettek.

-Ifjú Malfoy. Hatalmasat csalódtam benned. Újra. Ennek tudod mi az ára.

Draco nyel egy nagyot, de nem mutatja ki a félelmét. Legyen Elena bárhol a világon, tudatni akarja vele, hogy ő a jó oldalon áll. Sosem fogja cserben hagyni azt akit szeret. Ha úgy tud törleszteni, hogy meghal, akkor legyen hát. Méltóságteljesen fogja életét adni Elenáért, és a többiekért.

-Ember csak egyszer halhat meg. Ez esetben veled kivételt teszek Perselus.

Ekkor, a semmiből rengeteg tűzcsík jelenik meg. Egymást keresztezve cikáznak át az égen. Fénnyel borítják be a Roxforti kertben állókat. Az összes fogjul esett ámulattal nézi feltehetőleges megmentőjüket. A halálfalók pálcájukat rájuk irányítva követik a mozgásukat. A tűzcsíkok a fejek felett húznak el, kicsiny, fényes vonalat hagyva maguk után. A halálfalók körül köröznek, nem hagyva nekik egérutat. Minden egyes tűzcsík becsapódik egy halálfaló mögé, és elkezd felvenni egy alakot. Egy női alakot.

Minden egyes alak egy fiatal nőt ábrázolt. Különböző stílusú ruhákban voltak, mert más-más korból szàrmaztak. Elszántan tartották sakkban a halálfalókat. Tűzburkot képeztek a testük köré, melyet egészen a vállukig vittek fel. Kezüket ökölbe szorították, így a burkok rászorultak a halálfalókra. Nem égette, de nem is emgedte kiszabadulni őket. Pálcájuk elporladt a tűz hatására, így védtelenül maradtak. Fogvatartóik a romos lépcsőkre lökték őket, szabadon engedve a diákokat. Minden egyes nő eltűnt, majd visszatértek inmáron egy hatalmas tűzpajzsként a halálfalók köré.

Hívták őket. Ők pedig jöttek. Tudták, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. Készek voltak. Ők már nem halhattak meg újra, de attól még erejük nem veszett el. Ugyan úgy bennük élt. Erő nélkül hogyan taníthatták volna utódaikat? Mesterek voltak egytől egyig. Így léptek a saját mestereik helyére, majd adták át tudásukat tanítványuknak. Sarah és Lydia is közöttük volt. Hogy kik között? Hát a valaha a Földön létezett összes Főnix mester között.

Egy hatalmas tűzgömb száguld a Roxfort kertje felé. Nagy sebességgel érkezik, és nem szándékozik lassítani. Szinte csillagnak tűnik. A fénye az egész birtokot beragyogja. A vörös, narancs, és sárga színek váltják egymást. Lenyűgöző volt. Kivéve egy valakinek. Voldemort tudta, hogy ez mit jelent. És nagyon nem akarta hogy igaza legyen.

A tűzgömb becsapódik a diákok elé. Mindenki eltakarta a szemét, és ugyan azon gondolkodott. Mi történt? Talán a megmentőik Voldemort újabb szövetségesei? Nem is segítettek nekik? Élve elégetik őket, mint amit majdnem a halálfalókkal tettek? Félniük kellene? Nem...Egyáltalán nem. Ezt abban a pillanatban tudták meg, mikor a becsapódott gömb helyére néztek.

A gömb körüli területen néhány fűcsomó égett, de hamar el is aludtak. A becsapódás helyén nem holmi meteorit volt. Meteorit? Kérlek...Varázsvilágban élünk. Itt nem csoda egy meteorit. Itt furcsa, ha csak egy meteorit csapódik be valahova. Álltalában itt különösebb dolgok vannak. Olyanok, amelyeket nem mindig tudnak megmagyarázni. Mint például ezt.

Az égő tűzcsóva helyèn egy lány állt. Lehjatott fejjel, testhez szorított karokkal. Mellkasa fel-le emelkedett. Csak úgy vibrált körülötte a levegő. Haja körülötte lebegett. Szeme égővörösen világított. Kezét halovány, mégis élesen kivehető tűzcsíkok ölelték körbe. Vonzotta a tekinteteket.

A lány lassan felemelte a fejét. A mögötte állók nem láthatták, hogy ki is ő, de páran már rájöttek. Az a pár ember pedig nem nagyon örült most neki.

Perselus arcán azonnal észre lehetett venni az aggodalmat. Hogy képzelte hogy idejött? Ez a kérdés járt a fejében. Megmentett engem. Most meg képes lenne szembeszállni Voldemorttal? Nincs már annyi ereje. Nem fog neki sikerülni. Ezek és még sok más egyéb-nem a legjobb dolog-jutott eszébe. Még csak most kapta őt vissza. Nem veszítheti el újra. Ki lenne mellette? Ha ő meghal, abbal Perselus is belepusztul.

Draco szíve hevesen vert. Mind az izgalomtól, és mind a rettegéstől. Voldemort már készült kimondani rá a halálos átkot, mikor ez az őrangyal megjelent. Már akkor tudta hogy ki az. Szíve örült neki, hogy láthatta szerelmét. Igen...Képes volt magának is bevallani, hogy beleszeretett a lányba. Sok idő kellett hozzá. Sok szörnyű tett, és álmatlan éjszaka után végre elfogadta hogy ez a vad, és mégis oly gyöngéd lány belopta magát a szívébe, és az istennek nem akar elmenni onnan. Szíve tehát örült, míg eszében megszólaltak a vészvillogók. Nem kellene itt lennie. Nem kockáztathatja az életét miattuk. Ezt neki is tudnia kellene. De mit tehetne Draco? Tudjátok milyen érzés mikor tehetetlen valaki? Hát Draco tudja. Tehetetlenül nézi, ahogy szerelme Voldemorttal szemben, neki háttal áll, és miattuk, miatta képes lesz megküzdeni ezzel a szörnnyel. Nem...Nem akarja elveszíteni. Még meg sem mondta neki, hogy szereti.

Harry rettegett, mikor meglátta nővérét. Persze örült neki, de rettenetesen aggódott. Gondolta, hogy idejön, és segíteni akar nekik. Már el is képzelte ahogy lebeszéli róla. Mind a ketten önfejűek voltak. De azt az idejöbetelt nem úgy képzelte el, hogy mint egy üstökös, szó szerint berobban közéjük, és Voldemort közé. De nem...Neki nem lett volna elég ide hopponálni. Tudatni akarta Voldemorttal, hogy nem fél. Szegény Harry. Meghasad a szíve a nővére miatt.

A többiek, akik tudtak arról, hogy ő a Főnix, nem fogadtàk döbbenten. Tudták hogy ha itt az idő, akkor nem tétovázik, és eljön hozzájuk. Ez az idő pedig most jött el.

Akik nem tudtak róla, azok tátott szájjal nézték. Sokat gondolkodtak mi, vagy ki lehet ez. Aztán...Valakinek eszébe jutott. Hamar elterjedt, hogy nem más sietett a segítségükre mint a Főnix. El sem hitték hogy a legenda igaz. De...Muszáj volt elhinniük, mivel ott állt előttük. A kérdés már csak az volt, hogy ki lehet az? Erre hamar választ is kaptak.

-Bár te nem vagy ember, ez esetben veled is kivételt teszünk.

Elena lassan emeli fel a fejét. Szikrázóan vörös szemét Voldemortéba fúrja. Tudatni akarja a férfival, hogy nem hátrál meg. Képes bármit megtenni azért, hogy az ártatlan emberek biztonságba jussanak. Nem fogja hagyni hogy egy ilyen ember-aki kezéhez százak vére tapad-bántson bárki olyat aki ártatlan. Nem fogja ölbetett kézzel nézni ahogy legyilkolja azokat akik nem tetszenek neki. Voldemort ma nem fog hatalomra jutni. Nem amíg ő él.

-Ne játszd a hőst Elena.

Voldemort kegyetlenül dühös volt. Kevés, nagyon kevés választotta el attól, hogy végre megölje Pottert. Hónapokig nem tudott semmit a lányról, erre most felbukkan. Ő lehet az aki legyőzi őt. Át kell állítania maga mellé. Ha harcra kerülne a sor, akkor nem sok esélye lenne. Hiába van birtokában hatalmas tudásnak, hiába az egyik legerősebb varázsló ez a lány el tudná őt pusztítani.

-Állj át mellém. Végre te is megkaphatnád azt amit kívánsz.

Elena undorodva figyelte Voldemort próbálkozását. Perselus és Draco bíztak abban, hogy megőrzi a hidegvérét, és nem enged a csábításnak. Harry most azonnal neki ugrott volna Voldemortnak. Hogy volt mersze megszólítania a testvérét? Hogy vehette a szájára a nevét?

-Ezzel nem érsz el semmit. Akkor lesz meg mindenem ha téged halottnak tudlak.

Voldemort nem lepődött meg a kijelentésen. Mégis...bosszantotta, hogy a lány nem enged sötét énjének. Valahol megtanulhatta kezelni. Tudta hogy nem kellett volna annyiban hagynia a kerestetését. Talán ha hamarabb találkoztak volna, akkor sikerült volna maga mellé állítania a lányt.

-Sosem fogok meghalni. Ha téged megöllek, akkor már senki nem áll az utamba.

Voldemort próbált hatással lenni Elenára. Minden igyekezete ellenére a lány teljesen nyugodt maradt. Hogy tudja megőrizni az ép eszét, mikor tudja hogy mindjárt összecsap Voldemorttal? Egyszerű. Ez alatt a pár hónap alatt teljesen megtanulta kezelni a dühét, és a másik oldalát. Tudja hogy nem engedhet utat az érzelmeinek. Az ép eszére kell hallgatnia.

-Mindig lesz valaki aki ellened tör. A nézeteid helytelenek.

Elena próbál óvatos lenni. Egyàltalán nem tart Voldemorttol. Attól viszont igan, hogy ha feldühíti akkor Voldemort képes olyat mondani aki nála veri ki a biztosítékot. És akkor lehet nem lesz már ennyire ,,nyugodt".

-Szerinted mi lenne a helyes? A varázslóknak nyomorban kell élniük a muglik miatt! Nem vagyunk mi holmi senkik! Most megmutatjuk a mugliknak, hogy létezünk! És ígérem nem leszünk kegyesek.

Voldemort szavát üdvrivalgás követte. Minden halálfaló-ha nem hűségből, akkor félelemből-helyeselte az elhangzottakat. Uralkodni akarnak egy varázstalan népen? Na ez a szánalmas. Senki, de senki nem alacsonyabb rangú a másiknál. Lehet valaki kevésbé okos, kevésbé szép, vagy kevésbé kedves. Lehet valaki gazdag, gyönyörű és géniusz. Mit ér mindez? Ugyan olyanok vagyunk. Senki sem különb a másiknál. Mindenki tud bunkó és kedves is lenni. Nincs olyan hogy csak egy. Nincsen olyan aki valaki felett áll. Itt mindenki saját magán uralkodik. Lehetsz pincér. Lehetsz szobalány. Lehetsz szakács, és a többi. Senki sem cseléd. Nincsen uralkodó. Sem egy, sem több. Csak te és a társaid vagy. Ennyi.

-Ez nem helyes!

Elena eddig bírta tartani magát. Sok évnyi gyűlölet kezdett előtörni belőle.

-Hány embert akarsz még megkínozni? Hányat akarsz még megölni azért, mert nem engedelmeskedik neked? A mugliknak ehhez semmi köze sincsen! A harcodat velünk vívd meg. Őket hagyd ki ebből.

Néhány muglit Elena is elviselhetetlennek tart. Viszont sohasem kívánná nekik azt amit Voldemorttól kapnának. Elképzelni sem merte, hogy mit tenne. Csakis az a kép lebegett a szeme előtt, amit akkor látott mikor hazament a szüleihez. Haza...Már nincs többet olyan hogy haza. Nincsenek már szülei sem. Elvette őket...Elvette az igazi, és az örökbe fogadó szüleit. Hány emberrel tenné azt amit az ő szüleivel? Hány embert ölne meg a saját házában? Mit érezhet az a gyerek, aki vidáman megy be a házba, és meglátja a padlón a halott szüleit. Soha...Soha nem fogja hagyni hogy ez megtörténjen.

-Annyit ölök meg amennyi az utamba áll. És még néhányat akit kedvem tart.

Voldemortnak imponált a gondolat, hogy hány szenvedő arcot nézhet végig. Aztán....Eszébe jutott valami. Valami ami miatt biztos hogy Elena szabadjára engedi sötét énjét. És akkor...Akkor maga mellé állíthatja.

-Tudod ki állt még az utamba, és ölte, meg hatalmas örömmel? A sárvérű anyád.

Voldemort szava hallatán mindenki megdermedt. Tudták, hogy ez volt Elena legérzékenyebb pontja. Perselus, Draco, és Harry torkán megakadt a szó. Perselust és Harryt is nagyon rosszul érintette amit Voldemort mondott, de jobban féltették Elenát. Voldemort pont ezt akarta elérni. Lehet sikerült neki? Draco Elena miatt aggódott. Tudta hogy ez egy végső döfés volt neki. Innentől kezdve addig nem áll meg amíg Voldemortot meg nem öli. Bármi áron...

-Te szemét!

Hermione Garnger hangja hasít a levegőbe. Voldemort nem törődik vele. Elérte a célját.

Elenát késként érték az elhangzottak. Ereiben megfagyott a vér. Hogy merte ezt mondani? Hogy merte az anyja nevét a szájára venni és egy ilyen gátlástalan szóval illetni? Ezek a gondolatok törtek utat agya legméjéről. Érezte ahogy átjárja a düh. Ezt nem akarta. De mégis...Ki nem engedné szabadjára a dühét ha ilyet mondanak neki? Sok évnyi gyűlölet és harag halmozódott fel benne. Most itt az ideje kiengednie az összeset. És nem úgy ahogy Voldemort gondolja.

-Ha még egyszer a szádra mered venni az anyám nevét, és ilyen jelzővel mered említeni, esküszöm hogy kegyetlen kínok között fogsz meghalni.

Elena halkan beszélt, mégis hallotta mindenki. Olyan síri csönd telepedett a parkra, hogy minden egyes zilált lélegzetvételt tisztán lehetett hallani.  Voldemort egy másodperce-de csakis egy másodpercre-riadt meg. Hogy miért? Elena izzó szemeivel töretlenül nézett bele az övébe. Kezein egyre feljebb kúsztak a tűzszerű indák. Dühös volt. És ha dühös, az senkinek sem jó.

-Mit számít mit tettem? A lényeg még csak most fog következni.

Voldemort megereszt egy gúnyos vigyort, ami nem tartott sokáig, mert el kellett hárítania egy tűzgömböt. Elena küldte neki. Mostmár igazán mérges volt.

-Hogy mit számít? Képzeld el sokat számít? Hány ártatlan embert öltél meg? Hm? Hány gyermek életet ontottál ki? Tudod te mennyire fáj ez a családtagoknak?

Elena már szinte ordibált. Remegett a dühtől. Nem akarta tovább halgatni bàrki ócsárolását. Véget akart végre vetni ennek az oly sok éve tartó háborúskodásnak. Megesküdött, ha túléli akkor jobb ember lesz. Ez a háború mindent és mindenkit megváltoztat. Megváltoztatja a jövőt. Megváltoztatja azokat az embereket akik küzdöttek, és vért izzadtak itt. Megváltoztatja a családokat is, hol testvérek, szülők, gyermemekek halnak meg. Szétzilálja a barátokat. Ha ezt túlélik, akkor nem lesz olyan pillanat amikor ne emlékeznének erre a harcra. Mikor lehunyják a szemüket, akkor a sok-sok áldozat arcképe fogja őket kísérteni. Hiába nem az ő hibájuk, de akkor is...A társaik voltak. Együtt ültek McGalagony átváltoztatás óráján. Egy házban voltak. Barátok voltak. Most meg...Ők élnek, míg a másik halott. Sosem fogják elfelejteni elesett társaikat. Küzdeniük kell azért, hogy emlékük fennmaradjon. Ha ők meghalnak, akkor ki fogja megőrizni az emléküket? Névtelen hősök lettek.

-Nem szép dolog lesből támadni. De legyen. Ha így akarsz játszani.

Voldemort türelme véglegesen elfogyott. Azonnal átkok hadát zúdította Elenára. A lány kivételes reflexeinek köszönhetően hamar védekezett is. Egy olyan pajzsot húzott fel, ami a mögötte állókat is védte. Tudta hogy ha Voldemortnak alkalma nyílik, akkor megtámadja a diákokat, ezzel őt gyengítve. Így viszont nem tudott egyszerre koncentrálni a védekezésre és a támadásra. Választania kellett. Vagy támad, és védtelenül hagyja a többieket akik pár órája már megjárták a háborút, vagy védekezik, és így Voldemort egyre közelebb kerül hozzá. Szinte tehetetlennek érezte magát, mikor tudta ma minden rajta múlik. Mire lemegy a Nap eldől a csata sorsa.

Elena hátra-hátra pillantott a válla felett. Harry, Hermione, Ron, Perselus, Draco, Nevill, Seamus, Dean, McGalagony és a többiek mind kivont pálcával álltak mögötte. A harc után újra harcra készen álltak. Nem engedhette nekik, hogy beleavatkozzanak. Jobb ha kimaradnak ebből. Nem viselne el még több halottat, akik ráadásul most miatta halnának meg. Ezèrt is támadt egy ötlete.

-Sarah!

Mesterének kiállt. Sarah alakja kiválik a pajzsból, és mindenki csodálkozására Elena felé suhan. Lydia is követi. Mind a kettő ex-Főnixnek utat engednek, és ámulattal nézik őket. Ha nem lenne ilyen abszurd a helyzet, még azt is tudták volna mondani, hogy gyönyörű a pillanat. Persze tekintsünk el Elenától aki kezéből tűzcsóva lövell ki, ami pajzsot formáz. Hagyjuk figyelmen kívül Voldemortot, aki lassan feléjük közelít. Mit mindez? Most találkoztak a legifjabb és legidősebb Főnix mesterrel.

-Elena! Hogy segítsünk?

Sarah azonnal a lényegre tér. Ezt szereti benne Elena. Nem kell magyarázkodni, ő azonnal megérti mit akar.

-Felség.

Elena a nehézségek ellenére is meghajol a legidősebb ex-Főnix előtt. Lehet nem kéri, hogy tegyék meg, de mégis...Ő a királynőjük. Ha ő nem lenne, akkor nem lenne a többi Főnix sem. Megérdemli a tiszteletet. Nagyon is megérdemli.

-Kérlek védjétek meg a többieket. Nem tudok egyszerre rájuk, és Voldemortra is figyelni.

Elena az egyre közelebb jövő Voldemortra pillant, aki szüntelenül támadja tovább. Ha a közelébe ér, akkor sokkal könyebben legyőzheti Elenát.

-Megtesszük ami tőlünk teli.

Elena biccentett egyet Lydiának, majd hagyta had tegyék a dolgukat. Ő úgy sem tudott segíteni.

Perselus remegett az indulattól. Elena segítségére sietett volna, de vissza kell fognia Dracot. Ha nem tartja vissza a fiút, akkor Draco gondolkodás nélkül neki rontott volna Voldemortnak, amivel csak azt érné el hogy meghal.

Harry idegesen szemlélte a két tűzből lévő nőt. Elena után feléjük kezdtek el sétálni. Néhány méterre előttük megálltak, és kitárták a karjukat. Hatalmas energia löket áradt ki a testükből. A tűz, melyet sugároztak szinte megvakította őket. Ez a tűz keringeni kezdett körülöttük. Először földközelben összegyűlt, majd utána kezdett el egyre feljebb emelkedni. Hiába volt tűzből, még sem volt melegük tőle. Mintha...Nem adott volna hőt. Ami...Ugyebár lehetetlen. Vagy még sem?

Draco azonnal tudta ki fog történni. Kitépte a kezét Piton szorításából, és Elena felé futott. Ám mielőtt elérte volna a lányt a tűz elért a feje fölé. Neki meg kellett torpannia, és néznie ahogy az időközben keletkezett tűzfal összezárul, és egy burkot-pontosabban védő burkot-képez köréjük. Elkésett...Megint...Egy tűzpajzs választotta el harcoló szerelmétől. Nem tudott odamenni hozzá. Semmilyen ártás nem akarta elpusztítani ezt a pajzsot. Semmi.

Draco a sírás szèlén állt. Nem lehet hogy ő biztonságban van, míg Elena kint harcol. Ott kell lennie mellette! Segíteni kell neki! Meg kell védenie. Nem hagyhatja hogy baja essen. Abba belehalna...

Elena örömmel vette tudomásul, hogy barátai inmáron teljes biztonságban vannak. Persze hallotta Draco dühös üvöltését, Perselus szólongatását, Harry kétségbeesett kiabálását. Hallotta ahogy Hermione különböző varázslatokkal akarja áttörni a védőburkot. Hallotta ahogy Ron megpróbálja lenyugtatni az inmáron zokogó barátnőjét. Persze hogy hallotta ezeket. És a többieket is. Tudta hogy azt akarják, hogy ő is ott legyen mellettük. Biztonságban...De ha ő ott van biztonságban, akkor mi lesz a többi emberrel? Mikor lesznek ők biztonságban? Erre egyszerű volt a válasz, és ezt Elena is tudta. Akkro lesz mindenki biztonságban, mikor Voldemort halott lesz. Ehhez az kell, hogy ő maga ne legyen biztonságban. Valamit valamiért...

-Most már egységesen tudunk küzdeni.

Elena a fogát csikorgatta. Mèg így is hallotta mindenki amit mondott. Az összes neki kiabáló elhalgatott. Voldemort hátrált pár lépést. Kicsit megfutamodott, miután Elena végleg rá koncentrált.

-Befejezhetjük amit eddig húztunk. Nem gondolod Főnix?

Elena félt ettől a kijelentéstől. Olyan magabiztos volt eddig, nehogy már most omoljon össze. Aztàn eszébe jutott miért, és kikért küzd. Ez adott neki erőt.

-Alig vártam ezt a pillanatot.

Voldemort azonnal támadásba lendül. Mindenki aki a tűzburokban volt, lélegzet visszafojtva nézte a Nagy csatát. Mert elkezdődött. Elena kimondta a végszót. Innentől nincs megállás. Sem neki, sem Voldemortnak. Ma lesz egy győztes, aki örök időkre átírja majd a varázslók történelmét. Így lesz ez, mind oly sokszor máskor. Viszont nem mindegy hogyan írja át a jövőt. Elhozza a szabadságot és a boldogságot? Vagy netán elhozza a nyomorúságot és a szenvedést? Varázslók százai reménykednek abban, hogy valaki legyőzi Voldemortot. Akik most nincsenek itt, azok a Főnixért fohászkodnak. Akik viszont itt vannak, azok túl akarják élni. Mendegy milyen áron. Csak éljék túl, menjenek haza-ha még van nekik olyan hogy haza-és had öleljék meg a családjukat. Had tudják azt mondani hogy vége. Vége a sok rettegésnek és félelemnek. Vége Voldemortnak mert a Főnix legyőzte. Hányan szeretnék ezt mondani...De ki tudja. Lehet nem sokára ezt fogják hangoztatni.

Elena sorra hárította a kûlönböző átkokat. Volt itt minden Avada Kedavra, Crucio, Reducto és a többi. Szerencsére egyik sem ért célba. Hallotta ahogy az átkokat elnyeli a védőbúra. Már csak abban reménykedett, hogy Sarah-ék tudják tartani.

Az elmélkedés közepette nem figyelt, és egy taroló átok eltalálta. Azonnal eltűnt a lába alól a talaj. Mêtereket repült hátra, míg nem bele nem csapódott a pajzsba. Háta nagyot csattant, mire felnyögött. Leesett a pajzsról, rá az oldalára. Bal karjába bele nyillat a fájdalom. Eltört. Gyorsan felpillantott a pajzsra. Szerencsére még él volt, és nem okozott neki kárt a becsapódása. Még eltudta kapni az ilyedt arcokat. Hallotta testvére artikulátlan üvöltését. Sokáig nem bírta tartani a fejét, ezért le is hanyatlott. Hatalmas csapás volt ez a testének, ami az össze izmát és idegét érte. Oldala szúrt, háta égett. Szédült, alig tudott eszméleténél maradni.

-Bevallom azt hittem nehezebb lesz.

Voldemort hangja valahogy átszakítja azt a láthatatlan búrát, ami a feje körül volt, mert azonnal tisztán kezdett hallani. A szédülése gyengült. Lüktető háta és oldala kicsit kellemesebb lett. Ezzel ellentétben bal karja meg mindig kegyetlenül fájt. Meg kell gyógyítania, ha tovább akar harcolni. Már pedig akar. Hajtja a vágy, és ez előtört indulatai. Hát minek volt ez a hét év kemény gyakorlás? Ennyire nem lehet gyenge. Egyszer, réges-régen sikerült magát Dumbledoret is legyőznie. Akkor most mièrt ne tudná Voldemortot is legyőzni? Hisz elvileg nagyobb ereje van nála.

Elena összeszedte erejét, és a bal karjára koncentrált. Lehunyta a szemét. Összeszorította a fogait. Már a szeme előtt volt, hogy a csont összeforr, már elkezdte használni az erejét, mikor mérhetetlen fájdalmat érzett. Teste minden része egyszerre rendült össze. Az izmai fájdalmasan húzódtak össze. Felkiàltott a hirtelen ért fájdalomtól. A kiáltásával párhuzamosan Voldemort felnevetett, Perselus, Draco, és Harry pedig felkiálltott. Ez nem lehet más mint Cruciatus átok. Csak is aztal tud Voldemort ilyen jót szórakozni. De nem adta magát könnyen. Halkan rázkódott, vergődött a fájdalomtól. Nem engedte hogy szeméből kicsorduljon akár egy csepp könny is, nem hagyta hogy száját egy darab halk sikoly is elhagyja. Semmiért nem adná meg ezt az örömöt Voldemortnak. Semmiért.

Csendben tűrte a fájdalmat. Körmei élesen vájtak tenyerébe, és nem tudja kicsordult e vér belőle. Nem érezte. Semmit nem érzett kivéve az elviselhetetlen fájdalmat. Az ereje nagyon csökkenőben volt. Alig tudott ellenállni a Cruciatusnak. A katját esélye sem volt meggyógyítani.

-Állj fel!

Voldemort ezzel egy időben egy olyan átkot használt, mely miatt bábként tudja mozgatni azt akire kiszórta. Tudta, hogy még ilyen helyzetben is ellen tud állni Elena az Imperiusnak, ezért nem is használta. Helyette szórakozott egy kicsit.

Elena teste megfeszült. Nem ő irányította. Valami-feltehetően a használt varázslat-jó erőset rántott rajta, ezzel felállásra kényszerítve őt. A fájdalom abba mardt. Újra tudott rendesen levegőt venni. Erej nagyon kevés volt. Karja fájt. Nem bukhat el. El az egy mondat járt csak Elena fejében. Nem. Bukhat. El. Ma nem.

-Crucio!

Elena ebben a vigyázállásban kezdett el újra rángatózni. A kín most felkúszott egészen a torkáig, és vigyáznia kellett, hogy ne hogy kiadja magából a reggelijét. De későn is volt a reggel. Úgy kelt fel mint eddig. Gyakorlás, pihenés, gyakorlás, alvás. Gondolta ez is egy ugyan olyan nap lesz mint ami az elmúlt hónapokban volt. Aztán jött a meglepetés. Mikor reggel fel kelt, nem gondolta volna hogy megvívja élete egyik legnagyobb csatáját.

A fájdalom nem akart abba maradni. Amíg nem múlik el, addig nem tudja meggyógyítani a karját. Az ereje is elfogyott.

Voldemort megunta nézni Elena hangtalan szenvedését. Egy pálcasuhintással odébblökte, neki a pajzsnak. A lány nekicsapódott, majd hangos csattanással földet ért. Egyik kezére támaszkodva zilált. Alig bírta tartani magát. Testét zúzódások borították. Levegőt nagyon nehezen kapott, szinte küzdenie kellett minden egyes lélegzetvételért. Voldemort élvezettel nézte a szenvedését. Szinte zene volt füleinek aggódó barátai kiálltásai.

Elena fel akarta adni. Nem bírta már tovább. Egész testében remegett. Mindene fájt. Elhagyta az ereje. Egyszerűen nem tudja megcsinálni. Nem tud kiállni Voldemort ellen. Vesztett...

-Nézzétek meg! Szánalmas gyermek. Adtam neki lehetőséget hogy csatlakozzon hozzám, de ő mellettetek maradt. Ostoba döntés volt. Nincs ereje segíteni nektek. Elbukott.

Elenát sértették a szavak. Voldemort meg akarta alázni, a földbe akarta tiporni. Mégis...Valami mást ért el helyette. Elenában felébredtek az érzései. Hogy volt képes magára gondolni? Elfelejtette miért küzd. Fel akarta adni. Hogy tehette ezt? Azok az emberek, akik mögötte állnak biztonságban, ők mind számítanak rá. Ő az utolsó reményük, és ő fel akarja adni? Meg kell védenie őket. Meg kell bosszulnia az összes halottat. Talpra kell állnia. Erre koncentrált.

Míg Voldemort tovább beszélt, és szídta Elenát, addig Elena megemberelte magát. Voldemort forgolódott. Minden fele beszélt. Nem figyelt rá, így meg tudta tenni amit akart. Először jobb kezére támaszkodott. Remegett a sok fájdalomtól, de össze szorított fogakkal tűrte. Miután fogjuk rá stabilan támaszkodott, megpróbált feltérdelni. Minden egyes mozdulata fájt. Mint ha kis tűket szúrtak volna bele teste minden egyes porcikájába. Mellkasa fel-le emelkedett. Nehezen vette a levegőt. Sikerült feltérdelnie. Összeszedte maradék erejét, és felállt. Kicsit megingott, de állt.

-Nem fogom feladni.

Voldemort elhalgatott. Elena vele szemben állt. Arca dühös volt. Remegett. Valószínűleg a fájdalomtól és az indulatoktól.

Elena erej végleg elhagyta. Nem tudta tovább tartani vörös szemét. Visszavette eredeti barna színét. Gyengének tűnt. Nagyon gyengének. Érezte, hogy Voldemort vonzza a másik oldalát. Söét énje kezd eluralkodni rajta. Nincs ereje megállítani, de küzd ellene. Küzd ellene amíg csak tud.

Voldemort kihasználta a gyengeségét, és támadott. Ám de Elena védekezett. Ezzel együtt nem bírta tovább.

Engedd neki...A sötét oldalad a barátod, nem az ellenséged...Had segítsen...Nem fog irányítani...Segíteni akar...Engedd neki...Engedd neki...Engedd neki...

Sasha hangját hallotta a fejében. Egyre többször és többször ismétlődött ez a mondat. Vajon csak képzelte? Egyáltalán Sashát hallotta? Voldemort akarja manipulálni? És ha mégis sikerül? Engedje? Vagy ne? Elenának nem volt sok ideje gondolkodni. Hamar kelle cselekednie. Ha engedi a sötét énjét, akkor az utolsó tartalék erejét is elhasználja. Ez az erő élteti. Olyan neki mint másnak a levegő. Nélküle nem tud léteznie. De ha sikerülni, akkor a ké oldala eggyé válna, és több ereje lenne, emellett sikeülne legyőznie Voldemortot is. És ha nem jön össze? Ha minden maradék ereje rámegy? Akkor mi fog történni?

Elena döntött. Ha ez a győzelem ára, akkor ez. Képes lenne bármit odaadni azért hogy nyerjenek. Ha ehhez az kell, hogy örök életére gonosz maradjon akkor hajrá. Jobban örülne neki, mint Voldemort uralmának.

Elena leengedte a pajzsot. Voldemort mát készült kimondani rá a halálos átkot, mikor valami történt. Elena kitárta a karjait. Szabadon engedte az összes érzését. Gondolatai utat törtek maguknak. Hagyta másik fele had vegye át az irányítást. Lába elemelkedett a talajtól. Lebegett mint egy angyal. Teste körül fekete energia szféra jelent meg. Szemei feketén izzottak. Erei sötét színben világítottak. Haja körülötte lebegett, szintén feketén. Könnyei kicsordultak a mérhetetlen fájdalomtól, amit ez okozott. Azt nem tudja megmondani a Cruciatus vagy ez a roszabb, de kibírhatatlan volt. A gonoszság a szívéből terjedt. Eljutott egészen a lábába, kezébe. Megrohamozta az agyát. Kegyetlen kínzási módszereket mutatott neki. Úgy érezte menten szétszakad a teste. Feszítette a fájdalom. Aztán megtörtént a csoda. Szívében újra megcsillant a jóság. Szétkúszott az egész testében. Keveredett a sötétséggel. Ez a két fél végre megfért egymás mellett. A jó és a rossz békét kötött. Már nem akart szétszakadni a teste. Már nem voltak a szemei előtt kegyetlen képek. Teste megtelt erővel. Sokkal jobban érezte magát. Csak úgy áramlott benne az energia. Újra élt.

Elena haja felvette eredeti-Főnixes-színét. Azonban változott egy kicsit. Ahogy minden màs is. Haja színe nem csak lángoló vörös és narancs volt, hanem már fekete is. Szeme színe örvényszerűen nézett ki. Keveredett a piros és a fekete szín.

Erei újra világosak lettek, ahogy száguldott bennük az energia. Ruhája testhez simult. Rövid ujjú fekete-piros póló, és hosszú cicanadrág volt rajta. Jobb karján egy tekergőző karkötő jelent meg. Az indák szépen egymásba fonódtak.

Bal karjában a csont helyre állt, és fájdalom nélkül egybeforrt. Ez az igazi Elena.

Elena ökölbe szorította a kezét. Egy hatalmas tűzgömb jelent meg körülötte. Meg mindig a levegőben lebegett. Most már Voldemort is kezdett megijedni. Azt gondolta Elena már nem tudja magát irányítani. Pedig tudta. Teljesen a maga ura volt. Tudta mit akar tenni. Tudta mit kell tennie azért, hogy nyerjenek. Tudta mi az a hatalmas áldozat. Legalább utána már nyugtuk lehet és élhetik tovább nem átlagos életüket.

Bár még mindig hallotta Harry, Draco, Perselus és a többiek kiabálását, nem törődött vele. Ideje volt szembesítenie Voldemortot azzal, amiket tett. Talán csak a saját lelkén akar könnyíteni Elena. Talán úgy tud mindent feldolgozni, hogy Voldemort előtte is bevallja tetteit. Talán csak biztosítást akar, hogy nincs már remény. Esetleg csak tudni akarja miért tette. Ebben a helyzetben teljesen mindegy. Többször nem lesz alkalma Voldemort szeme elé vetni, amiket vele tett. Tudta hogy nem fogja meghatni őt, de reménykedett. Meg akarta látni Voldemortban a jót. Mint mindenkiben...Lehet hogy sok hibát követett el, de neki is járna a megbocsátás. Igaz, nincsenek szavak azokra amiket tett. Mégis...Rosszul esett a lelkének hogy így látja. A gyerekkora vezette erre a pályára. Hátna ő visszatudja fordítani.

-Elvettél tőlem mindent, amit lehetett. Először az igazi szüleimet. Nem hagytad hogy megismerjem őket! Nem tudok emlékezni rájuk, mert még csak két éves voltam! Nem tudom milyenek voltak. Semmi sem maradt meg tőlük. Semmi!

Elena szinte kiabált. Volt aki megrettent tőle. Tudták hogy ez régen benne volt már a lányban. Csoda hogy ilyen sok, és ilyen hatalmas traumákat el tudott cipelni egyedül. Ideje volt már hogy kimondja ezeket.

Perselus féltette a lányt. Sosem volt jól ha felidézte az emlêkeit. Főleg ha nem is volt neki.

Draco oda akart menni szerelméhez. Csak annyit akart tudtani vele, hogy ott van. Hogy nincs egyedül. Együtt végig tudják csinálni. Csak engedje neki...

Harry nem is sejtette hogy ilyen érzései vannak nővérének. Sokkolta őt. Azt hitte jobban kezeli mint maga Harry. Mindig is neki voltak problémái a múlttal. Sosem látta nővérém a szenvedést. Nem emlegette a szüleiket. Semmi. Most meg...Mekkora kár hogy nem figyelt rá jobban.

-Nevelőszülöknél éltem. Mindent megadtak nekem, de sosem helyettesíthették az igazi szüleimet. Elmentem tőlük azért, mert nem akartam hogy bajuk essen. Mégis...Megöletted őket Bellatrixel! Semmi közük nem volt az egészhez! Semmiről nem tudtak! De neked útban voltak! Ott hagytad őket halottan a szőnyegen. Azt alartad hogy lássam? Akkor jól jártál. El sem tudtam búcsúzni tőlük. Nem mertem eltemetni őket, mert ki tudja mit csináltál volna a holttestükkel. Ott megígértem magamnak, hogy megbosszulom a halálukat.

Perselus ledöbbent. Tudta, hogy Voldemort elküldte Bellatrixot egy mugli városba. Gondolta megint megfenyeget valakit. Neki is utasította Voldemort, hogy menjen vele, de ő kibújt alóla. A Roxfortra hivatkozva nem ment Bellával. Ha tudta volna...Ha elment volna vele...Akkor...Lehet meg tudta volna akadályozni. Lehet megmenthette volna fogadott lány nevelőszüleit. Még egy dolog amit megakar változtatni a múltjában. Még egy oltári nagy baklövés. Még egy dolog amitől lányának szenvednie kell.

-Miattad halt meg Cedric. Csak egy fiatal fiú volt! Mást is tehetett volna Féregfark, mint hogy megölje. De nem...Neked élvezet volt látni ahogy meghal.

Cedric a többi gyermek áldozat közé tartozott, akik Voldemort miatt haltak meg. Azzal, hogy megölette Cedriket örökre kivívta a varázsvilág ellenszenvét. Még az aranyvérűek között is volt olyan aki nem támogatta tovább. Náluk a legszörnyűbb tettek közül egy kitűnik. Sosem, soha sem támogatták gyerekek mészárlását. Persze most itt vannak és harcolnak ellenük, de nem ölik meg őket. Többi társuk igen, de ők nem.

A Roxfortban szájról-szàjra járt Cedric Diggory rörténete. Minden alsóbb éves, aki nem volt ott abban az èvben, ő is tudta a történetet. Mivel mindenki ismerte, ezért egyből tudták Elena mire céloz. Hirtelen felrémlett előttük az egész történet. Újra elèrte őket a gyász szele.

-Miattad halt meg Sirius. A nevét sem tudta tisztázni! Úgy kellett meghalnia, hogy sokan nem is tudtá, hogy nem miatta haltak meg a szüleink. Nem ő volt a titokgazda. Te elhitetted az emberekkel, hogy ő felel mindenért. Egyedül azért élte túl az Azkabant, mert tudta egyszer eljön az ő ideje. A mi emlékünk éltette. Miattunk nem hagyta el magát. A legjobb keresztapa volt akit csak kívánni tudtam. De meghalt. A te hibádból!

Sokak nem ismertém az eredeti történetet. Most, hogy tudták az igazat elszégyelték magukat. Végig úgy tekintettek Sirius Blackre, mint egy gyilkosra. Sosem kérdezték meg az eredeti törtenetet. Örülnek neki, hogy tisztázódott a dolog.

Elenát elragadtá, az érzései. Már senki nem tudta őt megállítani. Minden amit mondott, és mondani fog, azok már évek óta kikívánkoztak belőle. Sok volt ez a hirtelen jött erő. A maga ura volt, de ezt muszáj megtennie.

Voldemort rezzenéstelenül halgatta a lányt. Nem hatották meg a szavak. Tudta mit követett el. Hogy őszinte legyen semmit nem bánt meg.

-Miattad halt meg Dumbledore. Féltél tőle mert nagyobb varázsló volt mint te. Az utadba állt, ezért végeztél vele. Az tökmindegy ki tette! A te parancsodra történt ez a lényeg. Azt az embert ölted meg aki megmutatta az igazi életedet. Ha ő nincs akkor te nem lennél a varázsvilágban. Az az ember aki hitt benned az most miattad halott!

McGalagonyt meghatották a szavak. Örült neki, hogy Elena nem felejtette el Dumbledoret. Neki is hiányzott az öreg. Hiányzott a nyugodsága, hiányzott a hóbortos szokásai. Üresek voltak nélküle a napjai. Már régen megbocsátotta neki, hogy nem avatta be a Perselussal közös tervébe. Tisztelte az öreget. Valahol mélyen még szerette is. Úgy igazán szerette.

-Nem féltem Dumbledoretól. Nem fèltem senkitől!

Voldemort nem tűri ha gyengének állítják be.

-Mindenkit megöltél aki az utadba állt. Nézz szét! Gyerekek harcolnak! Ők nem képzett varázslók! Ők nem gyilkolnak! Egyszerűen csak jobb életet akarnak. Te...Te pedig bűntudat nélkül öleted meg őket. Diákok feküdnek holtan az épület falai között. Mind a jobbért harcoltak. Értünk haltak meg. A nevük nemzedékeken át fog fennmaradni. De milyen áron.

Elena kiaadta magából az évek óta felgyülemlett sérelmet. Most hogy tisztán tudott gondolkodni, tudta mit kell tennie. Tduta mit kell áldoznia a győzelemért. Félt? Félt. Rettegett. Meg akart futamodni, de nem tette. Nem tette mert akik mögötte álltak, azok mindennél többet értek neki. Látni akarta ahogy megélik a holnapot. Ezért tette meg amit megkövetelt tőle a sors. A sorsa.

Voldemort egyszerretámadt Elenával. Míg az egyik a halálos átkot alkalmazta, addig a másik kinyújtotta a jobb kezét, és vörös tűznyalábot repített a másik felé. A két varázs hangos csattanással ért össze. Voldemort arcát megvilágította a zöld fény, míg Elenáét a vörös-narancs ázmenetes fény. Mindkettejük keze szögegyenesen állt. Meg sem rezzent. Szemüket nem vették le a másikról. Érzékeik ki voltak hegyezve. Minden egyes apró rezdülésre a másiktól felfigyeltek. Minden erejüket beleadták. Elena az összes sérelmének, fájdalmának, érzésének engedte, hogy átjárják. Nem akart mást, csak nyerni. De nem úgy ahogy Voldemort. Ő nem volt gyilkos. Azt akarta, hogy a Főnix ereje győzze le Voldemortot. Azt akarta, hogy úgy haljon meg hogy minden egyes tette a szeme előtt lebeg. Nem akarta azt hogy kegyelemért könyörögjön. Nem akarta hogy megtörjön. Egyszerűen csak éreztetni akarta vele tetteit.

Minden egyes ember, aki ott volt látta ami történt. Tudták hogy elindult a végső küzdelem a jó és a rossz között. Évek után, a mai napon végre eldől a világ sorsa. A Főnix elhozhatja nekik a várva várt szabadságot. Voldemort az ígért kegyetlenséget hozhatja. Varázslók százai bíztak a Főnix sikerében.

Elena összeszorította a fogait. Minden erejével koncentrált. Voldemort kegyetlen, de nagyon jó mágus volt. Ezért is tudott palca nélkül varázsolni. Ezt használta is. Másik kezével rásegített az átkára. A halál szele egyre közelebb ért Elenához. A zöld nyaláb kezdte elnyelni a vörös tüzet. Másodpercei voltak hátra, míg eléri az átok. Bal kezét azonnal kinyújtotta, és a jobb mellé helyezte. A két tű-melyet kezei sugároztak-összekapcsolódott, és eggyé vállt. Kétszeres erőbedobással helyezte vissza az egyensúlyt. A két átok találkozási pontja pontosan kettejük között volt. Most kellett cselekednie. Ha felborul az egyensúly, akkor nem biztos hogy újra fel tudja állítani.

Kezeit hátrahúzta, majd egy hatalmas lökéssel kinyújtotta előrefelé. A tűz hihetetlen gyorsasággal nyelte el a zöld átkot. Voldemort szemében először csillant meg a félelem tüze. Tudta, hogy ezt elvesztette.

Elena Főnix ereje elérte Voldemortot. Az egész embert beterítette egy tűzburok. Elena még mindig a föld fölött lebegett, és nemsokára Voldemort is. A burok körbevette az egész testét. Pálcáját kiejtette a kezéből, ami egyből porig égett. Itt már nem számított a tudása. Innen már nem szabadulhatott. Itt már kegyelemért sem könyöröghetett. Kitartóan harcolt, de van amit nem tudott legyőzni. Pontosabban valakit nem tudott legyőzni.

Elena engedte a gondolatainak átvenni az irányítást. Voldemort szeme feketén csillogott. Az őket összekötő tűznyalábon áthaladtak az emlékei. Így kapta meg őket Voldemort. Minden egyes tettétt a szeme előtt látta. Minden ember fájdalmát érezte. Megkapta amit akart. Érzéseket. Érzéseket kapott, amiktől szenvedett. A burok miatt senki nem hallotta az ordításait.

Elena ereje vészesen megfogyatkozott. Most jön mèg csak a dolog nehéz része. Ebbe úgy vág bele, hogy tudja mi lesz a jóslatban elhangzott ár. A győzelem ára.

Elena hagyta, had döntsenek az érzések. Az érzések pedig nem kímélték Voldemortot. Voldemort lelkiismerete elvégezte a munkát. Olyan szinten szétszakították az emlékképek, hogy belehalt. Belahalt a fájdalomba amit érzett. Belehalt, végleg. Voldemort nagyúr ezennel megszűnt létezni. Végérvényesen.

Mindenki örült. Végre szabadok. Aztán felfigyeltek Elenára.

Elena nem oszlatta el a burkot. Abban a burokban valami sötét katyvasz kevergett. Elena pontosan tudta mi volt az. Voldemort gonosz ereje. Ha már nincs test, amiben élhet, élősködik anélkül. Voldemortot lelkét csak akkor tudja véglegesen elpusztítani ha ezt a gonosz erőt végleg megöli. És ez lesz az ára.

-NE!

Perselus is rájött mit rejt a burok. Még mindeg védelem alatt álltak, ezért nem tudott lányához menni. Veszélyes egy eljárást akart Elena véghez vinni. Bár pontosan tudta, hogy ez neki gyerekjáték, mégis félt. Félt hogy ha nem sikerül jól, akkor a honosz erő kitör, és Elenába száll.

Elena felkészült az utolsó ,,küzdelemre". Még erősebben tartotta a varázst. Minden erejével arra koncentrált, hogy elpusztítsa a burokban lévő gonosz erőt. Nem engedhette ki. Minden erejét bele kellett adnia. Muszáj volt sikerülnie.

Csakis a gonosz erőre koncentrált. Rá akart kapcsolódni. Csak úgy győzheti le, ha van közöttük kapcsolat. Ezt a kapcsolatot sikerült is megteremtenie. Hallotta az összes áldozat sikolyát. Hallotta ahogy könyörögnek. Érezte a szenvedésüket. Érezte Voldemort örömét. Hallotta ördögi kacaját. Kegyetlen volt. Elenának felfordult a gyomra. Hogy lehet valakiben ennyi gonoszság? Embertelen érzés volt. Majdnem megszakította a kapcsolatot, de sikerült rendeznie a gondolatait. Megmakacsolta magát. Elkülönítette a saját erejét a másiktól. Így agya tiszta maradt, és nem férkőzött bele a másik.

Idő közben másik kezét már nem használta a kapcsolat tartáshoz. Most viszont újra alkalmaznia kell. Bal kezével a Főnix erővel kell megtámadnia. Csak az tudja elpusztítani. Felemelte bal kezét, vett egy mély levegőt és kinyújtotta. Hatalmas erőhullám tört elő belőle. Ez az erő a jobb kezét is teljesen behálózta. Minde a két kezéből csak úgy ömlött ki a tűz, egyenesen a burokba csapódva. Teljesen elkábult. Sosem érzett ilyen hatalmas erőt, mint ami körülvette. Teljes extázisba esett. Szinte meg sem érezte ahogy elkezdte pusztítani a sötét erőt.

Az erő nem adta könnyen magát. Elenának nagyon kellett koncentrálnia. Ez már nem gyakorlás volt. Élesben ment, és nem szabadott hibáznia. A hiba itt most végzetes is lehet.

Az erő kezdett engedni. A Főnix tűz lassan ölte meg. Elena fáradni kezdett. De bírta! Még bírta.

Az utolsók maradtak a sötét erőből. Egy maroknyit kellett már csak elpusztítania. Egyre nehezebben tudott már figyelni. Minden erejét beleadta. Mikor a tűz végleg elnyelte az erőt, akkor ő felkiáltott. Összezárta a kezeit, a burkot eltüntette. Fájdalmas kiálltása visszhangot vert. Sikerült. Megcsinálta.

Voldemort és az ereje a mai napon végleg meghalt. Nem támad fel többet. Nem öl többet. Az éveken át tartó borzalomnak vége. Hogy kiknek köszönhető? A névtelen hősöknek. Diákoknak, akik félelemmel tele szálltak harcba az ismeretlennel. A siker azoknak köszönhető akik meghaltak. Harcban, küzdelemben, vagy mikor elvitték a barátjuk helyett az átkot. Tanároknak köszönhető. Rendtagoknak, felnőtteknek. Elenának, az igazi Főnixnek.

Minden ember ugyan azt érezte. Harry is, Perselus is, Draco is. Elfelejtettek mindent és mindenkit...Boldogok voltak. Vége a szenvedéseknek. Túlélték ezt az agybajt. Meg fogják élni a holnapot. Van jövőjük. Van újra reményük. Van újra hitük.

Ám egy valamit senki nem vett észre. Azt sem, hogy a fogjul esett halálfalók meghaltak. Bár az most nem volt lényeges. Valami szörnyű dolgot senki nem látott. Miután csillapodtak a kedélyek, keresték az ünnepeltet. De nem találták. Ugyanis Elena ott feküdt a földön, ahol még percekkel ezelőtt lebegett. Visszaváltozott eredeti állapotába. Nekik háttal feküdt, és nem mozdult. Körülötte hatalmas égésnyomok díszelegtek. A lány nem mozdult...

Mindenki köré gyűlt. Hátára fektették a lànyt. Tele volt hegekkel. Arca sápadt volt. Szája cserepes. Nem volt pulzusa...Nem lélegzett...Nem vert a szíve...Üvöltöttek. Sírtak. Mind hiába. Elena nem ébredt fel.

Perselus életében negyedjére könnyezett. Szerelme után elvesztette lányát.

Draco kiabált. Nem hitte el, hogy meghalt. Nem halhatott meg. Neki kellett volna. Nem a szerelmének.

Harry sírva szorongatta nővére kezét. Fel kell ébrednie. Úgy mint neki. Fel kell ébrednie! Nem halhat meg ő is!

Elena tudta mi lesz e harc kimenetele. Tudta, hogy a győzelem ára az nem más mint az élete. Az ő élete.

Senki nem bírta volna elviselni azt a mérhetetlen fájdalmat amit a sötét erő elpusztítása okozott. Feszítette a belsejét. Fájt neki. Minden erejét felhasználta. Azt az erőt, ami az ő szívében égett. Ez a tűz volt a gyújtószikra ami működtette őt. Ezt mind elhasználta, ezért élettelénül hullott teste a földre. Úgy halt meg, hogy tudta nyertek. Tudta, hogy mindenki biztonságban lesz. Most már béke honol a varázsvilágban. Ő is megpihenhet. Csak azt nem sejtette hogy mekkora fájdalmat hagy maga után.

Mielőtt lehunyta a szemeit azokra az emberekre gondolt akiket szeretett. Dracora...Harryre...Perselusra...McGalagonyra...Hermionéra...Ronra...Ginnyre...Nem akarta őket itt hagyni. De ha már muszáj volt, akkor örült hogy biztonságban tudja őket.

Egy erőtlen mosoly kíséretében lecsukta a szemeit. Végleg lecsukta...

Ettől a naptól kezdve mindig emlékezni fognak rá. Ő volt Elena Potter. Voldemort legyőzője, és a Főnix. Mától a legenda nem legenda többé, hanem Elena története. A mese igaz volt. Sok-sok ember fogja tovább őrizni az emlékét. Neve hallatán szívük csordultig fog telni fájdalommal. Miattuk halt meg. Nem is...Értük halt meg. Feláldozta magát. Nem félt, egyenesen szembenézett a halállal.

Elena nem mondaná magát hősnek. Sem megmentőnek, sem egy legenda életre keltőjének. Ő egyszerűen...egyezerűen csak...ő egyszerűen csak A lány.