-Emily szemszöge-

Reggel, mikor kinyitottam a szemem, a kórházban feküdtem. Jason az ágyamra hajtott fejjel aludt. Beletúrtam a hajába, mire azonnal felébredt. Megölelt, és azt ismételgette, hogy sajnálja, és hogy az ő hibája volt.
Bejött az orvosom, és ellenőrizte az állapotom, majd elkezdett beszélni.

-Sajnos a lába ügyében nem szolgálhatok semmi jó hírrel, de rosszal se. Nem mutat javulást.
A veséje rendben van, csak gyógyulnija kell. Viszont túlzásba vitte a fogyókúrázást. Nagyon vékony lett. A szervezete sem bírja, hogy vannak napok, mikor egyáltalán nem eszik. Szedjen fel pár kilót, és gyógyuljon meg. Minden jót.

Ezzel kiment a kórteremből. Most Jason következett.

-Sajnálom azt az estét. Rossz napom volt. A balesetre gondoltam. Ha bemegyek a kórházba, talán tudtam volna segíteni, vagy valami. Esetleg, hogy újra tudj járni. De nem tettem. Nem mentem el hozzád, nem segítettem, nem érdeklődtem. Cserben hagytalak. Ezen gondolkoztam aznap. Azért nem néztem rád. Magamra haragudtam. Ezt is te bántad. Mindenről én tehetek.-
a végét már sírva mondta Jason.

Letöröltem az arcáról a könnyeket, és magamfelé fordítottam. Kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe. Majd megcsókoltam. Lágyan, teli szenvedéllyel. Azt akartam, hogy tudja, hogy szeretem, és hogy nem haragszom. Miután befejeztük a csókot, elkezdtem beszélni. Azaz suttogni, mivel csak neki szántam a szavaimat.

-Nem haragszom. Aznap nagyon rosszul esett, féltem, hogy tettem valamit, és hogy örökre megutálsz. Már nem vagyok mérges. Az pedig, hogy leestem az ágyról, az csak az én szerencsétlenségem, és türelmetlenségem volt. Hogy nem bírtam várni, és hogy levertem a vázát. Nem tudhattad, hogy a tolószéket oda kell hoznod az ágy mellé. Az én hibám volt. Ne okold magad.

Egy újabb könnycsepp kicsordult a szeméből, majd magához húzott és megölelt. A végére már én is sírtam. Bebújt mellém az ágyba, és addig ott beszélgettünk, míg a mellkasára dőlve el nem aludtam.

Másnap reggel, Jason már itt volt mire felébredtem. Meséltem neki a szüleimről, hogy csak egy hónapban egyszer találkozunk, és hogy nagyon hiányoznak. Mikor általános iskolás voltam, akkor sokkal több időt töltöttünk együtt. De amióta a balesetem történt, azóta rám se bagóznak.

Így Jason-hez mentünk. Bemutatott az anyukájának, és nagyon szimpatikus volt. Jól elbeszélgettünk. Este hazajött velem, és az anyukája megengedte, hogy nálam legyem egy teljes hétig. Azt mondta, mivel Jason mindjárt végzi a gimnáziumot, így már nem lehet vele olyan szigorú.

Este sokáig beszélgettünk, majd együtt aludtunk el. Ő átkarolt engem, én pedig a mellkasára dőltem. Olyan boldog voltam. Azt hittem, hogy Jasont már senki nem szakíthatja el tőlem. Hát nagyot tévedtem.

X.X