-Emily szemszöge-

Visszaemlékezés: A baleset után

Egy kórházban ébredtem. Fájt mindenem. Kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam, az erős fény miatt. Megpróbáltam újra kinyitni a szemem, már több sikerrel. Felmértem a helyiséget. Senki nem volt a szobában, csak a gépek csipogtak. Idegesített. Nem is kicsit.

A lábaim be voltak gipszelve. Esélyem se volt, hogy megmozduljak. Tíz perc után bejött egy nővér, megzavarva a nagy unatkozásom. Amint belépett és meglátta, hogy ébren vagyok, visszafodult, és hívta az orvost. Miután megállapítoták, hogy stabil az állapotom, az orvos elkezdett magyarázni.

Elmondta, hogy a szüleim küldtek pénzt a kezelésemre, és majd a  hétvégén otthon találkozom velük. Szóval nem érdeklem őket. Az orvos elmondta, hogy lebénultam, és hogy nincs sok esélyem, hogy újra járjak.

Ezután magamra hagytak, és álomba sírtam magam. Másnap reggel jöttek vizitre, és megtudtam, hogy egy nap múlva szabadulhatok.

Túléltem azt a napot, majd másnap már reggel lázban égtem, hogy végre haza mehetek. Hívtak nekem egy taxit, majd elindultunk. A sofőr kedves volt, és segített eljutni az ajtóig, amikor haza értünk. Kinyitotta a kerekesszékem, majd ellhajtott.

Mire a szobámba értem, eltelt 1 óra. Először bejöttem, és köszöntem az itt dolgozó nőnek, aki végezte a mosást, takarítást, főzést, amíg a szüleim távol vannak. Segített feljutni, a lépcsőn, ami került minimum 20 percbe.
De végre a szobámban ülhettem. Bevackoltam magam az ablakomba, és elaludtam.

Visszaemlékezés vége: Jelen

Mire végiggondoltam ezt az egész sztorit, addigra besötétedett. Remek. Akkor lőttek a délutáni programomnak is. Minden nap azzal vagyok elfoglalva, hogy felidézem magamban az emlékeket, majd nézem az embereket.

Enni is az ablakomban szoktam, és mivel nem mozoghatok, így nagyon keveset eszem. Igen, sikerült lefogynom. Már nem szeretek enni. Kényszernek érzem, ami megzavar az emberek nézegetésében. Egy héten kétszer jár hozzám a magántanárom, szombaton és vasárnap. Két nap alatt megtanulom, amit öt nap alatt az iskolában a korombeliek.

A mai nap is így kezdődött. Szokásos rémálmom után felkeltem, elszenvedtem magam a mosdóig, elvégeztem a reggeli rutinom (wc-zés, arcmosás, fogmosás, fésülködés), majd mentem az ablakba. Bevackoltam a pihe- puha takarók és párnák közé, és vártam a műsort.

Lekapcsolódtak a lámpák, és elindult a reggeli nyüzsgés. Mindenki rohant. Néhányan kiöntötték a kávéjukat, leejtették táskájukat, és bénáztak. Mások komótosan, álmosan, zenét hallgatva vonszolták magukat az utcán. Semmi érdekes.

Ütött a toronyóra, megindultak az idős nénik is. Legtöbben a piacra, templomba, és gyógyszertárba mentek. Hamarosan a diákok is indulnak. Minden nap így megy ez. Már ismerős arcok is vannak. Rohannak a buszhoz, vagy csak a suliba. Szokásos reggeli monológ.

Sziasztok! Remélem ez a rész is elnyerte a tetszéseteket.
X.X