-Emily szemszöge-

Ma is rémálmom volt. Ez már szokássá vált nálam. Amióta az történt, szinte mindig ezek a rémálmok gyötörnek éjszakánként. 14 voltam, mikor lebénultam. Már 3 éve, hogy megtörtént. Nem akarok rágondolni, mégis minden nap megteszem.

Magántanuló lettem, mivel kerekesszékben mégsem kezdhettem el a gimit. Már nincsenek barátaim. Csak egy barát féleség. A balesetem előtt még volt egy- kettő, de azóta nincs, csak ő. Egy nyűg lettem volna a nyakukon. Senki nem vállalt fel, senki nem mondta, hogy a barátja vagyok. Csak egy dolog van nekem, mégpedig az ablakom.

A nagyszüleim építették a házat, mikor édesanyám terhes lett velem. Nagymama direkt nekem szánta ezt a csodaszép szobát. Itt töltöm a mindennapjaim. Saját fürdőszoba is nyílik a szobámból, ami csak az enyém. Fura is lenne, ha kerekesszékkel kéne a folyosón elszenvednem magam a mosdóig.

A balesetem előtt duci voltam. Nem kövér, csak volt egy kis súlyfölöslegem. Szerettem enni. Nem is kicsit. Mindig arról beszéltem, hogy mit kéne enni. De azon a napon elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem.

Visszaemlékezés: A baleset napja

Vidáman sétáltam hazafelé. Mindig a barátnőmmel jöttem, de aznap sajnos nem ért rá. Ő volt az egyetlen igaz barátnőm. Sose panaszkodott, hogy nem vagyok szép, sokat eszem, vagy épp sokat beszélek. Elfogadott engem, és ezért szerettem. Ezen gondolkoztam, miközben az ebédem ettem. Mivel nem voltam menzás, így útközben ebédeltem. Mindig szendvicset ettem, ha csináltam magamnak előtte este, vagy reggel. Aznap is így történt. Elhaladtam egy fiú banda előtt. Azaz csak haladtam volna, mivel az egyik kigáncsolt. Eltört az orrom. Egy szót se szóltam, síri csöndben sírtam. A vér, ami az orromból ömlött, már nagy tócsában gyűlt össze a földön, magam előtt. Nem érdekelt semmi. Dühös voltam és szomorú.

A banda tagjai is kezdtek bepánikolni. Ez sem érdekelt, már csak otthon akartam lenni. Összegyűjtöttem a maradék erőm, és elindultam. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta. A könnyektől homályosan láttam, de nem érdekelt. Hallottam, ahogyan zöldre vált a lámpa, és pittyeg. Rohantam, hogy még átérjek, de túl távol voltam. Még gyorsabban futottam. Addigra már újra piros lett a lámpa, és a kocsik elindultak. Nem tudtam elég gyorsan megállni. Túl nagy volt a lendület. Kirohantam egy autó elé, így sikeresen elgázolva magam.

Hatalmas fájdalom kerített hatalmába. A futástól sajgó lábaim borzalmasan fájtak. Homályosodni kezdett a látásom. Mindent vér borított. Az én vérem. Sírtam, sőt zokogtam a fájdalomtól. Nem tudtam semmit csinálni. Fájt ha megmozdultam. Az utolsó emlékkép az az volt, hogy egy fiú odaszaladt hozzám, a karjaiba vett, és ezt suttogta:
Minden rendben lesz!

Sziasztok! Remélem tetszett az első rész.
X.X