Vasárnap van. A hét utolsó napja, mikor az emberek reggel úgy gondolják, hogy minden csodaszép, a hajnal vörös, mint a vér, a reggeli vajas kifli ízletes, mint az első falat a csokoládés tortából. De mi utána jön, az erős, akár a rothadó hús szaga. Mellbevágó gondolatok, hogy holnap egy újabb nap, egy újabb lehetőség a kudarcra (vagy éppen a szivárványos mosolyokra). A cseresznyepiros érzelmek (a düh színe szerintem piros), hogy holnap fel kell kelnem és, mint egy báb a csatatéren be kell, menjek iskolába. Tévedés ne essen szeretek tanulni, és célom, hogy az életben sokra vigyem, de fura érzésem van, ha belépek az iskolaudvarba. Rettegek. Hogy megint nem felelek meg az elvárásoknak, hogy esetleg Malvin is így van.

Na, jó. Tudok én pozitív is lenni. Egy átlagos vasárnap nem csak vérfagyasztóan keserű, vannak benne édes örömök is. Vagy van egy felejthetetlen vasárnapi élményem is.

A hétvégét szeretem, mert olyankor nem csak szabadabbnak érzem magam, de még örülök is neki, hogy nem kell lássam Őt. Lehet, hálátlan gyerek vagyok, és néha megcáfolnám, hogy boldog vagyok, hogy nem találkozhatok vele, de azon a napon, nem úgy voltam.

Élveztem, hogy anyummal és Malvinnal eltölthetek egy felhőtlen napot, minden baj és gond nélkül. Elterveztük, hogy a reggeli vonatot elcsípjük és ellátogatunk egy nem éppen közeli városba.

Szeretem, azt a zötykölődő érzést, mit kivált a vasparipa és csak hallgatni a kerekek ölelkezését a sínekkel. Ilyenkor csak figyelek ki az ablakon és legeltetem a szemem a tájon. Télen megnyugtató érzés a havas földet figyelni, felfedezni a jégvirágokat a házak ablakain, jégcsapokat számlálni és keresni a legnagyobbakat, hancúrozó gyerekeket nézni, heves hó csatájuk közben és mosolyogni azon a szerencsén, hogy most jó meleg van a vagonban, nem úgy, mint múltkor.

Vagy bajuszos bácsikákat rávenni, hogy kártyázzanak veled. Nem tudom, hogy de Malvin az útra hozott magával magyar kártyát és elő is vette, hogy ujjainkkal érintsük a töredező lapokat és nevetgélve a gyűlő kupacra csapjuk a megfelelő példányt.

Meg is van! Utálok veszteni, de ha egy mosolygó édesanya méri rám azt a csapást, nem lehet rá haragudni.

Több kártyapartit le is játszottunk, mikor egy bácsi megjelent a vasúti kocsinál, hogy van-e szabad hely és leülhet-e itt.

Gyapjú szőrös fejfedője volt, bőrkesztyűje, barna bélelt kabátja, rengeteg zsebbel és csak egy polietilén szatyor volt a kezében, mit az ülések felett elhelyezkedő csomagtartóra helyezett.

Mivel a bácsit figyeltem, nem vettem észre, hogy makk kettesemet nem tettem le a megfelelő időben és Malvin le tudta helyezni a kupacra utolsó kártyalapját, mit két kör óta szorongatott.

Ezen a szerencsétlen helyzetemen csak nevetni tudtam. Fel is kacagtam halkan, de a halkból elég halható lett. Nem szeretek nevetni, mert nem olyan gyöngyöző, mint a könyvekben a főszereplő lányoké. Ezért irigy is vagyok azokra, kiknek gyönyörűen csengő nevetésük van.

Kacagásomra a bácsi is rám figyelt (lehet, hogy azért mert csak úgy felkacagtam) és tekintete a kártyára siklott. Nyeltem egyet. Meg kéne kérdeznem, hogy akarna-e játszani, vagy inkább hallgassak a tanításra, hogy idegenekkel, ha nem muszáj, nem kell beszélni?

-Elnézést! Esetleg kártyázna velünk? – kérdezte Malvin, a legnagyobb meglepetésemre.

-Ha nem baj, akkor igen. – szólalt meg rekedtes hangján az idős úr.

Életemben nem láttam olyan jól játszani egy embert sem, mint azt a bácsikát, aki zsinórban hétszer megvert. És mellesleg tőle tanultam meg a csapd le csacsit, a felsőst és a durákot.

Az életben vannak szerencsés véletlenek, és jó, ha velünk esnek meg. A bácsi sajnos hamarabb leszállt, mint mi, és sajnálatos módon többet nem találkoztam vele. Vagy lehet, hogy elmentem mellette, úgy, hogy nem vettem észre, hogy elhaladt mellettem az a személy, kire sokáig fogok emlékezni? Ki tudja. A sors végtelenül megismerhetetlen. Olyan, mint egy véget nem érő könyvsorozat, hogy nem tudod, hogy a következő kötetben, mi lesz, a szívedhez nőtt hősökkel, csak az író.

Olyan lélekfelemelő volt, hogy a hosszas vonatozás után, újra érezhetem a lüktető véremet, hogy lábujjaimba áramlik, hogy örömömben még házat is vettem volna, ha lett volna rá pénzem.

Egy téli üdülőhelyet látogattunk meg, hogy kipróbáljuk a korcsolyázást és a hópánkózást, na meg, hogy  megigyunk egy bögre, forró csokit.

Szeretem, ha Malvint mosolyogni látom vagy anyumat, mert olyankor elhiszem, hogy a világ semelyik része sem kegyetlen. Vagyis az ott élő emberek. Azonban az a pillanat is mulandó. De az élmény maradandó.

Élvezem a téli sportokat, mert úgy érzem, hogy nekem szánta még az Ég is. Kis korom óta megtanultam síelni, korcsolyázni, snowboardozni.

Egy tökéletes nap, számomra csakis jó kedvből és télből állhat.   :)