Van amikor az embernek elege lesz a város borzasztó beton dzsungelétől és vágyik a természet ölelő érzésére. Képzeld el, hogy egy réten vagy. Tavasz van, így a fákon friss zöld levelek, a földön fű nőne. Az égen csak egy két felhő van. A magányt csak a kutyád társasága enyhíti. Szaladgálsz a mezőn, majd egyszer csak lefekszel a zöld fűre és gondolkozol. Mindenen. A születésed pillanatától egészen a mostani napokig. Közben lágy szellő simogatja az arcod és egy percig elhiszed, hogy talán de csak talán minden szép és a világ csodás hely... Aztán felébredsz és befejezed az álmodozást. De addig valahogy nem érzed magad rosszul. A természet befogad, nem vár el semmit. Csakhogy  nem lehetsz ott örökké. És a rideg valóság utolér...