Már majdnem elhittem hogy csak egy álom volt.
  Kiabálásra ébredtem. A szemem még csukva volt, de nagyon reméltem, hogy az árvaházban vagyok, és csak a többiek ordibálása keltett fel. Hát, nem éppen.
  Mikor kinyitottam a szemem a világ talán legkáoszosabb repülőgépét pillanthattam meg. Rajtam kívül senki sem volt a helyén, mindenki rohangált és ordított, a biztonság kedvéért mindenki másféle nyelven, én meg azt hittem, menten megsüketülök. A légiutas kísérők próbálták leültetni az embereket, de túl kevesen voltak, és túl nagy volt a pánik.
  A gép rázkódni kezdett, majd rohamosan veszített a repülési magasságából. Kinéztem az ablakon, a nyílt óceán felett jártunk. Mesés.
  Elkaptam pár mondatfoszlányt, görögül és angolul is. A legtöbben azt ordibálták hogy ,,meghalunk" vagy ,,végünk", esetleg ,,le fogunk zuhanni", de páran valami sasokat emlegettek.
  ,,Hát persze!"-csaptam a homlokomra, ugyanis leesett, mi történik velünk. Olvastam róla, hogy amerikában nagy problémát jelentenek a madárcsapatok, amik a repülőgépek hajtóművébe repülve hatalmas problémát okoznak, általában az ilyen gépek lezuhannak és jobb esetben is csak pár túlélő van. De akkor is, sasok?!
  Ráadásul még mindig az a kellemetlen érzésem volt, hogy valaki figyel. De mostmár nem békésen, sőt, egyenesen haragosan. Szétnéztem, hátha látok valakit, de mindenki fejvesztve kiabált és rohangált a székek közötti folyosón.
  A gépünk hajtóművei végleg leálltak. Siklórepülésben haladtunk, de nem voltunk elég közel az óceán partjához, ahhoz még körülbelül 10 perc kellett volna (ezt a légiutas kísérőktől tudtam meg) ezért a nyílt vízen kellett kényszerleszállást végrehajtanunk. Ami valljuk be, elég kockázatos. Például óriási valószínűséggel kettészakad a repülő teste, mi meg jobb híján megfulladunk.
  Erősen gondolkozni kezdtem, de rájöttem, itt semmi sem múlik rajtam. Ha a pilóta végre tudja hajtani a leszállást, akkor is lehetséges, hogy hamarabb süllyed el a gép, minthogy a parti őrség hajói ideérnek.
  Menthetetlenül közel jártunk a vízhez. Behunytam a szemem, és szorítani kezdtem az ülésem karfáját. Nem teljesen ilyen halált képzeltem el magamnak.
  Ekkor landoltunk. Nekiestem az előttem lévő széknek, de még mindig jobban jártam mint a többi ember, akik egymáson átesve a padlón vagy az ülések között kötöttek ki.
  Vagy öt percig ülhettem csukott szemmel, míg a légzésem kitisztult.
  Túléltük.
  És még csak ketté sem szakadt a gép. Ez a pilóta tud valamit.
  Viszont rohamosan süllyedni kezdtünk az óceán feneke felé.