- Maga Kheirón, ugye? - néztem a kentaurra félénken.
  Csodálkozva nézett rám, de azért válaszolt.
- Igen. Honnan tudtad?
- Olvastam a Percy Jackson könyveket. Az összeset...
- Áh, értem. Akkor nagyjából tudsz is mindent. De azért van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk.
  A tábor közepén álló Nagy Házba igyekeztünk, viszont a tornácon két táborozó megállított minket. Kheirónnal akartak beszélni.
  Egy fiú volt és egy lány. A fiúnak sötétbarna, enyhén hullámos haja volt és világosbarna szemei. Narancssárga tábori pólót viselt és farmert, viszont ruháját olajfoltok borították. Keze és arca is olyan volt.
  A lánynak sötétbarna szeme volt, és világosbarna, hosszú, egyenes haja, mely kiengedve omlott a vállára, néhány helyen gyöngyöket fűztek bele. Görög tógát és sarut viselt. Arca gyönyörű volt, nyugodt és barátságos, de szemei aggodalomról árulkodtak. Úgy, mint a fiúnak.
- Kheirón! - a fiú előrelépett - Beszélnünk kell!
- Most nem érek rá, Leo. Talán egy kicsit később... - felelte a kentaur.
- De ez nagyon fontos! Percy...
- Rendben - a tanár is egyre feszültebb lett - Arnold, kérlek magyarázz el Alíznak mindent. Nemsokára találkozunk.
  Beléptünk a Nagy Házba, egyenesen a  nappaliba mentünk. A falakon képek és festmények lógtak, na meg egy leopárd feje, ami mozgott... A szoba közepén egy asztal állt, körülötte fotelek. Arnolddal egymással szemben ültünk le.
- Szóval... Én is félvér vagyok? - kockáztattam meg a kérdést, de Arnold csak elmosolyodott, és a fejét rázta, fekete tincsei a szemébe lógtak.
- Azt nem mondanám. Te olyan vagy mint én. Nem félvér, nem is isten, de mégsem halandó, mégis meg tudunk halni.
- Akkor mi vagyok?
- Lényegében kisisten. A szüleid... valószínűleg mindketten olimposziak. De ettől függetlenül még halandó vagy. A halhatatlanságot csak egy küldetés árán lehet elérni. De szerintem ettől nem kell tartanod.
- Miért? - vontam össze a szemöldököm.
- Mert az isteneket nem érdeklik a gyerekeik - tárta szét a karját - a szüleink valószínűleg nem fordítanak ránk annyi energiát, hogy kitaláljanak számunkra egy küldetést. Őket különösebben nem érdekli hogy élünk-e vagy sem.
- Úgy beszélsz mintha neheztelnél a szüleidre.
- Áh, miért is neheztelnék? Tíz évig az olimposzon neveltek, megvolt mindenem aztán... egyszer csak bedugtak ide, mondván ,,itt életre nevelnek" és azóta hozzám se szóltak. Igazán semmi bajom velük - mondta gúnyosan.
- Mit jelent az, hogy ,,életre nevelnek"?
- Kardforgatást tanulni küldtek ide. Pff... Pedig az olimposzon egyenesen a testvéremtől, Árésztól tanulhattam volna. Nem hiszem, hogy nála jobban meg tudnak itt tanítani vívni.
- Várj csak... - gondolkoztam - Ezek szerint... Te Zeusz és Héra fia vagy?
- Szolgálatodra - elvigyorodott, majd amennyire ülő helyzetben tehette, meghajolt. 
- És... Nekem kik a szüleim?
  Hirtelen elkomorult. Láttam rajta, hogy nem tudja, mennyit mondhat el nekem.
- Nem tudjuk. Valószínűleg még ma elismernek a szüleid.
- De sejtitek kik, ugye?
- Ezt honnan veszed?
- Látom rajtad.
  Felsóhajott.
- Igen, szóval... ez nehéz kérdés. Azok után, hogy nem lettél vizes a tóban... Nos, szerintem sejted, hogy Poszeidónra tippelünk. Viszont úgy fog az agyad mint Athénének... De ez a páros egyszerűen lehetetlen...
  Elgondolkodtam. Hogy nekem istenek a szüleim? Biztos nem. Ez egyszerűen lehetetlen...
- Arnold... Ez csak egy tévedés. Én nem lehetek... kisisten.
- Már miért ne lehetnél? - vonta fel a szemöldökét.
- Figyelj, nekem eddig egyáltalán nem voltak szüleim. Egy árvaházban nőttem fel. Mindig is úgy tudtam, a szüleim meghaltak. Gondolhatod milyen nehéz felfogni, hogy halhatatlanok...
  Egy darabig csöndben maradt, azt hiszem, emésztgette amit mondtam. De végül megszólalt.
- Mi történt a repülőn? - nézett rám óvatosan égszínkék szemeivel - Az újságok írnak pár dolgot, de nem hiszem, hogy az igaz lenne.
- Mit írnak az újságban?
  Egy, az asztalon fekvő példányra mutatott.
- Olvasd el nyugodtan.
- De én... diszlexsziás vagyok. Légyszi ne kérd tőlem, hogy angolul olvassak.
- Te diszlexiás vagy? - tágra nyílt szemekkel nézett, mintha ez egy meglepő tulajdonság lenne - A kisistenek nem diszlexiások. Hacsak nem... egy varázslat, hogy védjenek... Mindegy. Mi történt a repülőn?
  Elmeséltem neki mindent, egészen a cápákig. Mikor a sasoknál tartottam, morgni kezdett, de értettem, mit mond.
- Ez nem lehet igaz... Már megint apám...
  Mikor a végére értem hosszú csend állt be. Majd kicsivel később megszólalt egy kagylókürt.
  Arnold sóhajtva feltápászkodott, és rám nézett.
- Gyere! Menjünk vacsorázni.