Patience:
Miközben a tükör előtt ülök és próbálok valami normális fonást csinálni a hajamba, a testem határozottan jelzi, hogy milyen nap van. A torkomban gombóc pihen, a gyomrom görcsben van és hányinger kerülget. Ja, és a szívem is az orrom alá dörgöli a dolgot. Ha eszembe jut, hogy hova megyek, miután kilépek a házból, zakatolni kezd. Olyan szinten, hogy néha komolyan megijedek, hogy mentőt kell hívni hozzám, mert összeesem egy szívrohamtól. Ez van, mióta reggel megszólalt az ébresztőm. De azt hiszem, hogy ezért senki sem haragudhat rám vagy kérhet számon, hiszen az első nap nagy dolog. Szeretném, ha minden jól menne és igyekszem pozitívan is hozzáállni a dologhoz, de a gondolataim nem tudnak lenyugodni. Első nap az egyetemen. Tudtommal senki nem jelentkezett ide az előző iskolámból, mert mindenki - Terrához hasonlóan - el akart innen szabadulni, hogy világot lásson, vagy csak szimplán, hogy a családjától meneküljön, vagyis nincs ismerősöm. Persze leszámítva azokat, akikkel most együtt lakom, de Skyon kívül közülük sem ismerek igazán senkit. Egyelőre még őt sem.
Én nem is tudom elképzelni, hogy teljesen más országba költözzek. Igen, én is menekülni akartam otthonról, azért költöztem el, de azt, hogy annyira távol kerüljek a családomtól, azt elképzelni sem tudom. Ahhoz én túl családcentrikus vagyok. Nem bírnám elviselni azt, hogy pár óránál többet kelljen utaznom azért, hogy eljussak hozzájuk vagy azt, hogy repülőre kelljen ülnöm hozzá. Bár bizonyára azok, akik otthonról menekültek, azért mentek el, hogy minél messzebb kerüljenek a szüleiktől, de ez nekem annyira idegen, hogy bele sem tudok gondolni.
Így viszont...egy teljesen új közegbe kerülök be. Tudom, hogy a többieknek is új lesz a helyzet és mi mégcsak nem is vagyunk olyan sokan, mint mondjuk a pszichológia szakosok, de ettőlmég ijesztő a helyzet. Plusz ők rendeztek olyan programokat, amikre elmentek találkozni, de nekem a baleset miatt erre nem volt lehetőségem. És most itt ülök, igyekszem olyan formát ölteni, ami szerintem egy megfelelő kinézet az első napra, miközben szinte sebesre rágom a számat. Ez már nem a gimnázium. Teljesen új minden. Nem csak az emberek, de a rendszer is. Itt már nincs osztályfőnök, akihez fordulhatunk, ha valami gond van és, aki igyekszik összetartani az erősen klikkesedő osztályt. Nem harmincketten vagyunk egy osztályba, hanem ötvenketten - legalábbis az én szakomon - és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ez az ötvenkét ember minden órában együtt van. Sőt, van, akinek a komplett órarendje más és teljesen más ezáltal az időbeosztása is. És nem olyan szinten, mint a gimiben. Ráadásul az óráink is sokkal hosszabbak és simán vagyunk estig, ha úgy hozza az órarend. Plusz van, amelyik órán több, mint százan ülünk bent, és már a nevünk sem diák, hanem hallgató. Apróságnak tűnik, de a sok másik dolog mellett ez bazi nagy jelentőséggel bír. Annyi minden más, mint eddig és ez baromi ijesztő. A régi énem nagyon örülne ennek a helyzetnek és biztos, hogy nem stresszelne úgy, ahogy most én teszem. Az az énem kihasználná az új lehetőségeket és esküszöm, hogy rajta vagyok azon, hogy visszakapjam azt az énem. Tényleg ez a tervem és célom, de tudom, hogy nem megy egyik napról a másikra és még határozottan idő kell nekem. Viszont így...a mostani énem a pánikroham szélén áll, ami határozottan nem buli.
Mi van, ha nem fogom bírni? Mi lesz, ha utálni fognak vagy senkivel sem találom majd meg a közös hangot? Na és ha mindent utálni fogok? Ha elrontottam a szakválasztást? Vagy valójában nem ez való nekem? Mi van, ha...
A kopogás, ami felharsan az ajtótól, kiszakít az erősen fojtogatóvá váló gondolataimból.
- Gyere be - szólok ki, s nagyon figyelek rá, hogy a hangom ne remegjen annyira hallhatóan.
- Halihó - dugja be a fejét Skyler, amitől én egyszerre könnyebbülök meg és esem egy a bűntudattal teli szakadékba. - Nem zavarok?
- Nem - rázom meg a fejem hevesen. - Nem, gyere nyugodtan. Ülj le vagy ahogy csak kényelmes.
Skyler összepréselt ajkakkal bólint, majd az ágyamhoz megy és leül a szélére. Feszeng és ezt érzem rajta. Tudom, hogy mi baja, mert Shawn mondta, hogy megijedt, amikor tegnap úgy felszívódtam és ez nagyon bánt. A lehető legtávolabb állt tőlem az, hogy őt bántsam. Hiszen Sky volt az első ember ebben a házban - és egyelőre a nem híresek közül az egyetlen is -, aki közeledni próbált és segített a kipakolásban például. Persze, ott volt Theo is, de lássuk be, hogy az ő közeledése puszta hamis, önző érdek volt, méghozzá az, hogy gerincre vágjon. Skylre viszont tényleg csak kedves volt és barátkozni akart.
- Beszélhetünk - fordulok felé, miután begumiztam a hajam.
Sky mélyen a szemembe néz, s ismét összepréseli az ajkait, majd nagyot nyel.
- Azt hiszem, hogy kellene - biccent egy nagyot sóhajtva.
- Shawn mondta, hogy megijedtél, amiért csak úgy leléptem, minden szó nélkül és hogy elég pocsék napotok volt.
- Én csináltam valamit? Túl sok voltam? Vagy tolakodó? - kérdezi mélyen a szemembe nézve, amitől a szívem megfacsarodik.
- Nem - rázom meg a fejem, s feltápászkodom, hogy oda tudjak menni hozzá. - Nem, te semmit nem csináltál - ülök mellé -, sőt, nagyon örülök, hogy amikor idejöttem, beléd botlottam - mosolyodom el halványan. - Ne haragudj, hogy minden előzetes jelzés nélkül elmentem, csak nehéz éjszakám volt.
- Shawn mondta, hogy sírtál álmodban és ő vigasztalt meg - bólint megint, amitől egyfajta megkönnyebbülés fut át rajtam.
Ezek szerint Shawn elég tisztességes ahhoz, hogy elmondja ezt a barátnőjének, akit szeret. Őszintén megnyugtat, hogy nem nekem kell magyarázkodnom az ő nevében is és esetleg kellemetlen helyzetbe hoznom vele a fiút.
- Igen... - sütöm le a szemeim. - A családomban történt valami a nyáron, ami a mai napig kísért. Emiatt ragaszkodtam annyira görcsösen ahhoz, hogy elköltözzek. És amikor azzal álmodtam, minden megint a felszínre tört és úgy éreztem, hogy szükségem van a bátyámra. Hogy hallanom kell tőle pár megnyugtató szót, ami engem is helyre ráz, mert pocsék állapotban voltam és nem akartam úgy bárkivel is találkozni. Plusz... - elharapom a mondatot, mert így visszanézve már nagyon nagy hülyeségnek tűnik.
Shawn csak segített nekem, de tényleg nem tettünk semmi olyat, amit ne tehetne minden barát a másikkal. Persze a barát kifejezés egyelőre erős túlzás ránk, hiszen annyira nem vagyunk sem jóban, sem régóta ismerősök, hogy ezt a szót használhassuk, de jelenleg felesleges a szavak igazi jelentésén pörögni.
- Plusz? - kérdezi Skyler, amikor már hosszú percek óta nem szólalok meg.
- Nem történt semmi Shawn és köztem - nézek fel rá újra -, esküszöm és biztos vagyok benne, hogy ha megemlítette, hogy ő nyugtatott meg, akkor azt is elmondta, hogy mi volt, de... - érzem, hogy égni kezd az arcom, viszont nem hátrálok meg - de annyira rosszul éreztem magam a történtek miatt. Nem akartam, hogy azt hidd, hogy idejöttem és akkor én most kavarni fogok nektek. Mert komolyan távol áll tőlem. Hallottad, nem akarok párkapcsolatot, nagyon örülök, hogy ti együtt vagytok és egyáltalán nem áll szándékomban bekavarni. Bíztam benne, hogy ezt te is tudod, de bár nem történt semmi köztünk, nagyon nyomasztott a dolog. Nem akartam, hogy bármit is kitaláljanak arról, hogy Shawn megcsal velem vagy ilyenek, de ahogy hallottam, ez nem jött össze - esnek előre a vállaim, ahogy eszembe jut a tegnap esti beszélgetésem Shawnnal. - Ha zavar, hogy jóban vagyok vele és együtt dolgozom, akkor kiszállok. És többet nem tűnök csak úgy el, megígérem. Nagyon sajnálom, ha megbántottalak.
Csend telepedik ránk. Hosszú percekig tartó csend. Némán várom, hogy Sky megeméssze mindazt, amit rázúdítottam és ha úgy van, akkor esetleg kuboruljon. Számítok én mindenre. Hogy majd felképel és szemét picsának hív vagy kinevet, amiért ennyire idiótán viselkedtem, esetleg kisétál a szobámból és többet az életben nem szól hozzám, de egyik sem történik meg. Sky átöleli a vállam, majd a karjaiba zár.
- És, segített, hogy találkoztál a bátyáddal? - Kérdezi egy kedves, halovány mosollyal, ami az én ajkaimat is újra felfelé görbíti.
Még csak pár napja ismerem, de Sky minden pillanatban képes bizonyítani, hogy mennyire csodálatos lány. És azzal, hogy most így reagált, még közelebb került a szívemhez.
Finoman eltolom magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni, majd határozottan bólintok.
- Nagyon sokat - teszem hozzá.
- Akkor megérte - válik szélesebbé a mosolya, ami újabb döbbenetet vált ki belőlem.
- Ezek szerint nem haragszol?
- Eddig sem haragudtam - rázza meg a fejét hevesen. - Shawn elmondta, hogy mi történt az este és hiszek neki, mert bízom benne. Nem adott rá okot, hogy ne bízzak, pedig hidd el, hogy a pletyka lapok nem egyszer hoztak le olyan cikket, ami tönkre tehette volna a kapcsolatunkat. És nem, nem vagyok naív - ingatja meg újra a fejét -, Theo után már nem hiszek csak úgy el semmit, de Shawn tényleg bizonyította, hogy nincs miért aggódnom ilyen téren. Szóval emiatt eszembe sem jutott kiborulni. Sőt, örülök, hogy ott volt neked, amikor szükséged volt valakire. És azért sem haragudtam, mert elmentél. Inkább csak megijedtem, hogy esetleg én vagyok az oka. Féltem, hogy valamivel megbántottalak vagy túlságosan nyomultam és ez téged fojtogatott. A harag messze állt tőlem, inkább az aggodalom volt jelen.
- Biztosíthatlak, hogy nem tettél semmit - ölelem magamhoz újra.
- Akkor ez azt jelenti, hogy jössz velem suliba, meg ebédelsz velem, ha úgy vannak az óráink?
Ismét mosoly szökik az arcomra a szavaitól, s elönt a könnyebbség. Nagyon örülök, hogy sikerült megbeszélnünk mindezt és nem veszítettem el a kialakulóban lévő barátságát sem.
- Persze, ez nem is kérdés - vágom rá, mire elvigyorodik.
- Izgulsz?
- A rettegés jobb szó rá, de végülis izgalomnak is nevezhetjük - felelem, amivel kiváltok belőle egy kis kacajt.
- Nyugalom, nem olyan vészes ez. Minden rendben lesz - simítja meg a vállam biztatólag, én pedig kipréselek magamból egy bólintást.

Shawn:
Amikor az enyém melletti szoba ajtaja kinyílik, automatikusan arra kapom a fejem. Patience átöltözve lép ki mögüle és halvány mosollyal int nekem.
- Gyors voltál - állok fel az asztalomtól és elindulok felé. - Szerintem öt perc alatt letudtad a zuhanyt.
- Nagyon éhes vagyok, úgyhogy siettem. Már futás közben is korgott a gyomrom - feleli, majd körbenéz a felső szint folyosóján. - A többiek?
- Skynak még órái vannak, azok, akik egyetemre járnak, valószínűleg már alapoznak az esti szemeszter nyitó iszogatásra, akik pedig nem, azok dolgoznak gondolom az új dalokon vagy albumokon, esetleg fotózásokon.
- Na és te? - néz mélyen szemembe. - Egyedül voltál egész nap? - vonja fel az egyik szemöldökét
Egy pillanatra összeugrik a gyomrom. Talán később kellett volna hazajönnöm vagy teljesen késő este, hogy véletlenül se tűnjön gyanúsnak, hogy egyedül vagyok. Más sem hiányzik, minthogy rájöjjön, hogy hol voltam valójában és mit csináltam, mert abból semmi jó nem sülne ki. És nem azért, mert nem bízom benne vagy a jóindulatában. Sőt, egyszerűen érzem, hogy Patience mennyire kedves és jó ember, de ettőlmég nem kellene kockáztatnom. Most nem.
Gyorsan lenyelem a torkomban megjelent gombócot, majd összefonva a karjaim a mellkasom előtt az ajtófélfának dőlök.
- Néha jó egyedül lenni, nem gondolod? - kezdem az arcát fürkészni, amin meglepettség suhan át.
Valószínűleg nem erre a válaszra - vagy inkább kérdésre - számított.
- De igen - bólint az alsó ajkát beharapva. - Történt valami, ami miatt egyedül akartál lenni? - kérdezi egy fokkal halkabban, mire megrázom a fejem.
- Nem, minden rendben. Meg igazából nem egész nap voltam egyedül. Előtted értem haza nem sokkal. Reggel, miután elmentetek, Andrew-val találkoztam. Az új albumról beszélgettünk - teszem hozzá halvány mosollyal, amikor meglátom, hogy a szemében kíváncsiság csillan.
- Már alig várom az új dalokat - mosolyodik el ő is, s a halántékát a másik ajtófélfának dönti.
- Élőben kapom majd a kritikát, ha rossz lesz az album?
- Naná - vágja rá nevetve -, de kétlem, hogy ne tetszene majd. Minden dalod tetszik.
Tudom, hogy annyi idő után a zeneiparban, nem kellene, hogy zavarba hozzon egy ilyen kijelentés, most mégis azon kapom magam, hogy érzem, ahogy az arcom égni kezd. Annyira nem szeretem, amikor zavarba jövök, de Patience szemén azt látom, hogy neki kifejezetten tetszik. Mielőtt bármilyen megjegyzést tehetne erre, inkább elterelem a témát.
- Ezek szerint, te nem mész a szemeszter nyitóra?
- Nem terveztem - rázza meg a fejét, elhúzva a száját. - A végére már csak arra vágytam, hogy hazaérjek végre és futhassak egyet. Nincs sok kedvem visszamenni még inni, meg kínos beszélgetéseket folytatni.
- Ennyire rossz volt az első napod? - Szalad fel a szemöldököm a homlokomon, mire ő megvonja a vállát.
- Nem volt rossz, csak nem teljesen tudom, hogy minek mentem be. Azon kívül, hogy ismerkedtem az épülettel, meg ebédeltünk egy jót Skylerrel. A tanáraim kábé tíz perc után elengedtek minket, ahogy elmondták, hogy mire számítsunk, mi van a hiányzásokkal meg ilyenek. Amúgy sem volt sok órám, de így értelme sem volt. Ismerkedni meg annyira nem tudtam. Akartam, de aztán nem ment - süti le a szemeit, s a vállai előre esnek.
- Szeretnél róla beszélni? - kérdezem úgy hajolva, hogy tudjam az arcát fürkészni.
Az arcát, ami megrándul és fájdalom suhan át rajta. Mégis, amikor megint megemeli a fejét, vesz egy nagy levegőt és határozottan összeakasztja a tekintetünk.
- Nem akarjuk ezt a beszélgetést máshol folytatni? Mondjuk a konyhában? Úgy is össze akartam dobni valami kaját magamnak, mert tényleg farkaséhes vagyok - villant rám egy halvány mosolyt, de ez nem tűnik olyan őszintének, mint az első nap tűnt, amikor Skylerrel beszélgetett.
Vagy akkor, amikor velem volt a zene szobában és olyanokról beszéltünk, amik igazán boldoggá teszik és amiket szeret.
- Dehogynem - vágom rá bólintva. - De, menjünk - biccentek a szoba irányába, majd ellökve magam az ajtófélfától elindulok lefelé.
- Remek - követi a példám Patience is, majd szó nélkül elindul utánam.
Ez alapvetően nem zavarna, de akkor sem szólal meg, amikor már leérünk a konyhába és én felülök a pult azon részére, ahol nem zavarhatom őt. Sőt, még akkor is hallgat, amikor elkezdi előszedni az alapanyagokat és még mindig nem mond semmit akkor sem, amikor befejezi a szendvics gyártását. Nem akarok semmit sem erőltetni, de zavar ez a csönd, mert valamiért a szemében azt látom, hogy szeretne róla beszélni. Lehet, hogy csak ezt akarom látni vagy esetleg a kíváncsiságom szórakozik velem és elvakítja a józan eszem, nem tudom, de az biztos, hogy én nem bírok sokáig magammal.
- Szóval? Milyen volt az első napod? Attól függetlenül, hogy a tanárok kábé semmit nem tartottak meg az órákból és így bizonyos értelemben nem volt értelme bemenned?
Alapjáraton nem vagyok egy türelmetlen alkat és távol áll tőlem - nagyon távol -, hogy bármit is ráerőszakoljak, de az alapján, amit eddig tapasztaltam nála, jól esik neki, ha érdeklődnek. Persze ez teljesen normális. Minden ember ilyen. Még én is. És azt pedig a saját bőrömön tapasztaltam már, hogy mennyire nem jó visszafojtani mindazt, amit érzünk. Camila az egyik legjobb barátom és ő világított rá arra, hogy mennyire fontos az, hogy kimondjuk, amit érzünk és gondolunk. Rengeteget segített az évek alatt az érzéseimmel kapcsolatban és talán tévedek, de szerintem Patience-nek sem tenne rosszat egy alapos kibeszélés. Legalábbis remélem, ugyanis tényleg segíteni akarok neki, nem pedig rontani a látszólag amúgy is rossz kedvén.
- Bizonyos értelemben? - Kapja rám a tekintetét, s a szemöldöke felszalad a homlokán.
- Igen - bólintok határozottan -, elvégre Skylerrel volt egy közös ebédetek és az már valami. Plusz láthattad az egyetem épületét, ami szintén nem egy rossz dolog.
Patience az arcomat fürkészi, mintha így dolgozná fel azt a pár információt, amit mondtam neki, aztán kissé mereven, de bólint.
- Ebben igazad van - teszi hozzá, s elindul az ebédlő rész felé, hogy elüljön az asztalhoz.
Amikor látja, hogy nem követem, rám néz a válla fölött és küld felém egy jelentőségteljes pillantást.
- Nem jössz? - kérdezi nagyokat pislogva, aztán a tányérján lévő szendvicsre pillant. - Basszus, de bunkó vagyok, te is kértél volna? Csináljak egyet neked is?
- Nem vagy bunkó - ingatom meg a fejem mosolyogva, s lepattanok a pultról. - Nem vagyok éhes, úton hazafelé beugrottam egy kajáldába valamit enni. És amúgy egy szendvicset azért én is tudok csinálni - vágok vissza cukkolva, hogy kicsit oldjam a benne lévő feszültséget, amitől Patience arca pirosra vált.
- Nem gondoltam, hogy nem - motyogja, s lehajtva a fejét újra elindul.
- Nyugalom - nevetek fel, s átkarolom. - Csak piszkállak. Szeretném, ha kicsit jobb kedved lenne.
- Nincs rossz kedvem - vonja meg a vállát -, csak nincs igazán semmilyen sem.
- Akkor most beszéld ki nekem mindezt, hátha megjön a kedved - húzom ki neki az egyik széket, mire ő egy hálás mosoly kíséretében, leül.
- Tudod, mondtam neked, hogy a baleset mennyi mindent megváltoztatott bennem - sóhajt fel, s elkezdi a paradicsomot piszkálni a tányérján.
Egy pillanatra megborzongok, ahogy belegondolok abba, hogy paradicsomot eszik. Szerintem ennél rosszabb étel nem igazán van a világon. De persze ízlések és pofonok. Van, aki meg az avokádót nem szereti mondjuk, ami meg nekem nagy kedvencem.
- Igen - nézek vissza rá, de valahogy a tekintetem folyton visszavándorol a paradicsomra.
- Jesszusom, ne nézd már - nevet fel Patience végre őszintén. - Akarod, hogy eltakarjam? Vagy dugjam el a tányért, amíg beszélgetünk? Esetleg a te szemedet kössem be?
- Egyiket sem kell - ingatom a fejem mosolyogva, de érzem, hogy az arcom égni kezd. - Bocsi, csak...egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogyan bírod megenni azt a förtelmet.
- Először is, tele van vitaminnal. Másodszor, nagyon finom. Talán a te ízlésed rossz - lök meg finoman, mire a mellkasomhoz kapok.
- Ezt kikérem magamnak - játszom a sértődöttet. - Nagyon is jó ízlésem van. A paradicsom borzalmas.
- Szerintem téged fejre ejtettek, amikor kicsi voltál - forgatja meg a szemét a fejét rázva. - Nesze - teszi az asztal alá a tányért az ölébe -, így nem tud zavarni. Most pedig a szemembe nézz - mutogat kettőnk között.
- Figyelek - biztosítom, s összeakasztom a tekintetünket. - A baleset.
- Nem azon van a hangsúly, de igen - sóhajt fel. - Én esküszöm, hogy törekedtem arra, hogy ma nyissak a többiek felé, de valahogy...nem tudom, majdnem pánikrohamot kaptam. Olyan érzésem volt, hogy tudják, hogy mit vétettem. Ami persze hülyeség, mert honnan tudnák? Elvégre soha nem beszéltem egyikőjükkel sem és biztos, hogy ha beszéltem volna sem indítottam volna ezzel az egésszel, csak...
- Mégis így érezted - fejezem be helyette a mondatot, amire egy kis bólintás a válasza.
- Nem tudom, hogy mi ütött belém. Talán csak az első nap stressze, fogalmam sincs, komolyan. De így alig vártam, hogy szabaduljak. Főleg, miután még az órák sem voltak teljesen megtartva. Szinte sprinteltem kifelé az épületből. Ezért sem megyek a ma esti iszogatásra sem.
- Nem tudom, hogy Sky megy-e, bár van egy olyan érzésem, hogy nem. Viszont a többiek biztosan ott lesznek, úgyhogy, ha kicsit is segít és van kedved hozzá, akkor, ha Niallék hazaértek, akkor mi tarthatnánk itt egy saját kis összejövetelt. Hogy téged is jobban megismerjünk és te is minket. De tényleg csak akkor, ha úgy érzed, hogy segít oldódni neked.
Patience megint az arcomat kezdi fürkészni, amitől nekem kezd az a benyomásom lenni, hogy mindig így csinál, amikor emészti a frissen kapott infókat, amiket valaki mástól kap. De végül, hatalmas kő esik le a szívemről, amikor mosolyogva biccent egyet.
- Az nagyon jó lenne - teszi hozzá, aztán egy pillanatra megszorítja a kezem, majd elhúzza a sajátját. - Köszönöm szépen - teszi hozzá, ami az én ajkaimat is elindítja felfelé.
- Én köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem - felelem, majd biccentek az újra előkerült tányér felé. - Most pedig edd meg azt a förtelmet, mielőtt éhen halsz.
- A paradicsom, nem förtelem, te ízlésficamos - vág vissza, amitől újabb kacaj tör ki belőlem.
Kedvelem ezt a lányt.