Patience:
- Szerinted mennyi ideig fogok még ezzel küzdeni? - Nézek a bátyámra, miután visszaért a nekem szánt meggyes teával a kezében. - Köszönöm - veszem el tőle a bögrét, majd a dohányzó asztalra rakom. - Meddig fognak kísérteni még ezek az álmok?
- Nem tudom - húzza el a száját, miközben leül mellém és átöleli a vállam. - De viszonylag friss még a dolog. És abban biztos vagyok, hogy addig nem leszel jobban, amíg magadat hibáztatod - feleli, amire felkapom a fejem. - Hiába nézel így rám - akasztja össze a tekintetünket -, nem te tehettél róla. Nem a te hibád volt - ingatja a fejét. - És amíg ezt nem látod be, meg nem fogadod el, hogy szerencsére nem lett nagyobb, komolyabb, maradandó károtok belőle, addig biztos, hogy nem leszel jobban és a tudatalattid is kísérteni fog ezekkel az álmokkal. Nem ígérem azt, hogy utána teljesen eltűnnek majd, de biztos vagyok benne, hogy nem lesznek napi vagy heti szinten. Csakis te emészted magad, Patience - remeg meg a hangja az aggodalomtól -, sem anyáék, sem apáék, sem a húgunk, sem pedig én. Mindannyian ugyanúgy szeretünk, csak te utálod magad és bújkálsz a sötétben.
Tudom.
Egyszerűen tudom, hogy igaza van. A szüleink sosem tettek megjegyzést nekem emiatt azon kívül, hogy még jobban kezdtek aggódni értem. De soha nem vágták hozzám, hogy az én hibám; nem csesztek le azért, hogy nem vigyáztam eléggé Laylára; mégcsak azt sem mondták, hogy felelőtlen voltam vagy még mindig vagyok. Egyszer sem volt hozzám rossz szavuk és mégcsak csúnyán sem néztek rám a baleset miatt. Tisztában vagyok azzal, hogy tényleg csak én emésztem magam, viszont ez az érzés annyira erős, hogy folyton az orrom alá dörgöli azokat a dolgokat is, amiket senki más nem.
- Tudom - felelem halkan, s az alsó ajkamba harapok, mintha ezzel megakadályozhatnám azt, hogy megint elsírjam magam. - Tudom és utálom ezt. Hiányzik a régi énem, komolyan, Brett - szöknek sós cseppek a szemembe. - És esküszöm, hogy szeretnék jobban lenni. Minden egyes nap azon gondolkozom, hogy hogyan lehetnék jobban, de egyszerűen nem tudom - kezdenek peregni a könnyeim a fejemet rázva. - Fogalmam sincs, hogy hogyan lehetnék jobban. Hogy hogy fogadhatnám el azt, hogy nem tehettem semmit aznap, mert folyamatosan az jut eszembe, hogy le kellett volna állítanom Laylát, amikor kitalálta, hogy versenyezzünk. Hogy talán mégis megakadályozhattam volna és akkor nem történt volna ez az egész. És ahányszor azt kezdem el mondogatni magamnak, hogy ti nem így látjátok, meg, hogy ugyanannyira szerettek, eszembe jut, hogy a baleset miatt mennyi fájdalmon kellett átesnetek. Onnan pedig visszajutok oda, hogy megakadályozhattam volna és megint jön az önutálat vagy mi. Pedig komolyan szeretném, ha már vége lenne ennek az egész rémálomnak. Ha megint úgy tudnék tükörbe nézni, hogy nem remegek meg és nem kerülget a sírás. De egyszerűen nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt elérni.
Brett percekig hallgat és csak figyeli az arcom. Aztán finoman megfogja a kezem és ismét összeakasztja a tekintetünk.
- Nem akarok beleszólni. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy irányítani akarlak vagy valami ilyen hátsó szándékom van. Sem azt, hogy arra gondolj, hogy nem hiszek abban, hogy vagy annyira erős, hogy magadtól jobban legyél.
- De? - Kérdezem a szemem és az arcom törölgetve a szabad kezemmel.
- De az, amin te és Layla átmentetek, az egy nagy trauma. Minket is megviselt, szóval el sem tudom képzelni, hogy ti mit érezhettek emiatt - ingatja meg a fejét, s bereked, gondolom a rátörő érzelmektől. - Én a történtek után beszéltem valakivel, aki segített jobban lenni, miután majdnem elveszítettelek titeket. Talán egy szakember, egy pszichológus neked is segítene.
Ahogy ezt kimondja, elkapom a tekintetem és az asztalon gőzölgő teámra szegezem. Az igazság az, hogy ezen már én is gondolkoztam. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy elmondom a szüleimnek ezt az ötletem, de minimum elmondom a bátyámnak. Viszont ezt az ötletet mindig elvetettem, mert nem akartam, hogy még jobban aggódjanak értem. Vagy azt, hogy plusz költséget jelentsek anyáéknak.
Viszont bármennyire szeretném ezt a témát kerülni, megint bebizonyosodik, hogy Brett túl jól ismer és olvas belőlem, mint egy nyitott könyvből. Ez a képessége olykor nagyon jól tud jönni - például amikor szeretnék valamit elmondani, csak nem tudom, hogy hogy csináljam - és vannak olyan alkalmak, amikor utálom. Most...nem tudom, hogy ez pontosan melyik alkalom. Talán egy kicsit mind a kettő.
Tényleg nem tudom pontosan eldönteni.
- Már te is gondoltál erre - mondja ki a nyilvánvalót, amitől egy kicsit összerezdülök.
Tagadhatnám vagy vitatkozhatnék, de nem teszem meg. És nem azért, mert esélytelen - ugyanis biztos vagyok benne, hogy ha akarnám, akkor el tudnám hitetni vele, hogy ez nem igaz -, hanem azért, mert nem látom értelmét. Csak egy felesleges kör lenne. Plusz, nem szeretem kerülgetni a forró kását. Jobb az őszinteség, bármennyire is fáj az néha.
- Párszor eszembe jutott - nyelek nagyot, aztán szinte kényszerítem magam, hogy megint a szemébe nézzek -, de sosem mertem megemlíteni. Te komolyan beszéltél pszichológussal?
- Persze - bólint azonnal. - Majdnem elvesztettem a húgaimat és ez baromi ijesztő volt - kezdi törölgetni a könnyeimet az arcomról. - Bennem is bennem volt az, hogy talán, ha ott vagyok veletek, akkor megakadályozhatom és nem történik meg. Én is emésztettem magam egy darabig. Muszáj voltam elmenni és kezdeni magammal valamit, mert nekem is voltak rémálmaim. De már jobban vagyok. Sokkal. És rájöttem, hogy azt kell néznem, arra kell fókuszálnom, hogy még mind a ketten itt vagytok és nem lett nagyobb baj. Layla haja visszanő és ő büszke a sebeire, hogy ezt is túlélte. Anya és apa is igyekeznek erre összpontosítani és neked sem lett nagyobb bajod. Mind a ketten teljesen egészségesek vagytok és nem veszítettelek el titeket - ölel magához. - Ahányszor csak előjönnek az ezzel kapcsolatos démonjaim, mindig ezeket mondogatom magamban.
Brett eddig sosem mondta, hogy járt volna pszichológushoz. Persze...tényleg elég friss még a dolog és azóta igyekeztünk nem beszélni róla - főképp miattam -, de őszintén meglep, hogy mégcsak meg sem említette ezt a dolgot.
- Az, ami történt, egyáltalán nem a te hibád volt - rázom meg a fejem. - Közöd sem volt hozzá. Nem tudtál volna semmit sem csinálni.
- Ahogy te sem - vágja rá azonnal, s ő is megingatja a fejét. - Nem miattad lett vizes az út és végképp nem miattad csúsztatok meg a kanyarban, egyenesen az árokba. Egyik sem a te hibád, hallod?
Annyira határozottan, mégis gyöngéden mondja, hogy hosszú idő óta először, kezdem elhinni, hogy tényleg nem az én hibám volt. Valahogy neki elhiszem, hogy nem tehettem volna semmit és hiszem, hogy hamarosan jobban leszek. Talán nem egyik napról a másikra, de szépen apránként sikerülni fog a gyógyulás. Ha a bátyám így gondolja és ennyire hisz bennem, akkor nekem is menni fog az, hogy higgyek magamban.
- Brett - szólalok meg, a mellkasába fúrt fejjel.
- Igen?
- Meg tudod adni a pszichológus elérhetőségét? Lehet, hogy tényleg tudna segíteni nekem.
- Persze - kezd el hevesen bólogatni. - Átküldöm a számát, neki pedig szólok, hogy lehet, hogy megkeresed.
- Köszönöm - bújok még jobban hozzá és lehunyom a szemeim.
Az ölelése annyira megnyugtat, hogy azt elmondani nem tudom szavakkal. Már régen is felnéztem rá és olyan volt számomra, mint egy szuperhős, de most...még annál is többnek látom. És nem csak azért, mert amint hívtam, jött és megnyugtatott, hanem, mert azzal, hogy elmondta, hogy ő is beszélt pszichológussal, valahogy bátorságot adott nekem, hogy én is meg merjem próbálni.
- Rossz dolog volt, amit tettem tegnap este? Hogy annyira megnyíltam Shawnnak és hagytam, hogy magához öleljen, amikor tudtam, hogy van barátnője? Sőt, a barátnője gyakorlatilag az a lány, aki elsőnek fogadott be és baromi kedves velem. Azt hiszem, hogy komolyan szeretnék vele jóban lenni. Viszont most baromira nyomaszt az, ami történt. Egy szobával arrébb aludt.
- Pedig nem tettél semmi rosszat. Rémálmod volt és sírtál álmodban. Shawn ment át hozzád, aztán pedig csak megölelt. Persze, tudom, hogy az ágyadban voltatok, meg, hogy megvárta, amíg teljesen megnyugszol, de szerintem ez semmiség. Nem csalta meg Skylert és te sem másztál rá vagy tettél félreérthető dolgot. Az csak egy ölelés volt. Azt mondtad, hogy nap közben is volt, hogy megölelt.
- Igen, csak...az emberek automatikusan rosszra gondolnak, ha meghallják, hogy este és az ágyban történt a dolog. És nem akarok éket ütni közéjük, sem pedig feszültséget generálni. Azt meg még annyira sem, hogy Sky megutáljon.
- Nem hiszem, hogy ezért meg fog utálni. Feleslegesen aggódsz emiatt. Nem követtél el semmi rosszat és Shawn is csak kedves volt. Feltéve, hogy tényleg csak ennyi történt és nem mászott rá a húgomra - tol el magától, s mélyen a szemembe néz, miközben övéiben huncutság csillog.
- Tényleg csak ennyi történt - bokszolok a vállába, de végre az én ajkaim is elindulnak felfelé. - Ne kalandozzon el a fantáziád, mert a végén olyat mutat, ami nem is volt. És nem hiányzik, hogy címlapra kerülj, mint Shawn Mendes támadója. Az egyetemista megverte a híres énekest, mert úgy gondolta, hogy rámozdult a húgára - imitálok szalagot a kezeimmel, amitől Brett felnevet.
- Végre megint viccelődsz és cukkolsz.
- Csak előrelátó vagyok - legyintek mosolyogva. - Nem kell balhéznod, mert komolyan csak segített megnyugodni.
- Ha más történt volna, sem lenne jogom balhézni - sóhajt fel a fejét ingatva.
- Mióta is látod így?
- Nem olyan régóta - ismeri be. - De már felnőtt nő vagy és csak képmutató lennék, ha nekiállnék balhézni, csakmert egy fiú közeledik feléd. Ellenben, ha megbánt, akkor szétrúgom a seggét, akár híres, akár nem és akár csak barát, akár több.
A szavai újabb mosolyt csalnak az arcomra.
- Szeretlek, Brett.
- Én is téged, húgi.

Shawn:
Nem igazán tudok aludni. Nagyon szeretnék, mert egy elég kimerítő nap volt lelkileg, - ezért is feküdtünk le Skylerrel korábban, - de nem nagyon megy. Sky hamar kidőlt, mivel délután csak kicsordultak azok a könnyei és ez eléggé lefárasztotta. Nekem is az volt a tervem, hogy amint ő elaludt -, hogy biztosan tudjam, hogy minden rendben -, én is követem a péládáját, de az agyam máshogy akarja. Az agyam és a szervezetem is, ami nem akar engedelmeskedni annak az álmosságnak, amit érzek magamon.
Lassan kimászom Skyler mellől, ügyelve, hogy ne keltsem fel őt, majd lemegyek a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, hátha az segít a helyzetemen. Szerencsére úton lefelé nem botlom bele senkiben. Ugyan nincs még túl késő, de valószínűleg a mai nap eseményei után, mindenki inkább a saját birodalmában akar lenni. Amíg elhaladok az ajtók mellett, látom, hogy még szinte mindenki fent van. Sőt, Theo szobájából igen csak érdekes hangokat hallok ki, ami arra mer következtetni, hogy valamelyik lány már megint ott van nála. És mindezek ellenére, képes volt ő a hülye haverjaival karöltve, engem megvádolni azzal, hogy nem szeretem Skyt és megcsaltam. A kezeim ökölbe szorulnak, ahogy csak eszembe jut a ma délelőtti jelenet és felmegy bennem a pumpa. Oly' annyira, hogy miközben fogom a poharam, annyira szorítom azt, hogy az ujjaim kifehérednek. Ez a jelenet tart vissza attól, hogy ne menjek fel és fejezzem be azt, amit délelőtt elkezdtem. Pedig még mindig bizsereg a tenyerem, hogy egy újabb ütést vihessek be annak a baromnak.
Az ajtó nyitódásának, majd csukódásának a hangja, kiszakít a gondolataimból, amik arra ösztönöznek, hogy megtegyem azt, amit annyira szeretnék és ellássam Theo baját. Amikor kulcs is csörren, majd lépéseket hallok, kimegyek a nappaliba. Patience épp elkezd átkelni a nappalin, de ahogy meglát a félhomályban, ugrik egy nagyot.
- Jesszusom - kap a mellkasához ijedten. - Basszus, ilyet ne csinálj többet.
- Ne haragudj - kortyolok a vízből, de nem tudom elszakítani róla a szemem. - Csak nem tudtam, hogy ki akar bejönni és mit csinál itt. Azt hittem, hogy már megjöttél és a szobádban vagy.
- Akkor azt jeleztem volna nektek valahogy - rázza meg a fejét, s lesüti a szemeit.
Ez a reakció kicsit sem segít abban, hogy ne érezzem azt, hogy én tettem valami rosszat. Ez a gondolat pedig görcsbe rántja a gyomrom.
- Hol voltál? - Kérdezem halkan, de nem is ismerem fel a saját hangom.
Sokkal távolibbnak tűnik és erőtlennek, amit betudok a mai nap fárasztó eseményeinek, plusz az aggodalomnak, amit az okoz, hogy félek, hogy miattam menekült el ma.
- Csak ki kellett mozdulnom egy kicsit - húzza össze magát, majd nagyot nyel, s mintha kényszerítené magát arra, hogy a szemembe nézzen. - A bátyámmal találkoztam. Brendon nem mondta?
- De - bólintok mereven -, csak azt hittem, hogy ez egy ilyen két-három órás találka lesz és majd jössz a nap folyamán valamikor.
- Sajnálom - roskad a kanapé karfájára.
- Nincs miért - ingatom meg a fejem, s helyet foglalok vele szemben. - Nem számon kérni akarlak, csak érdekelt. Meg a miért is - akasztom újra össze a tekintetünket. - Miattam léptél le? Valami rosszat tettem, amikor átmentem megnyugtatni téged?
- Te nem tettél semmi rosszat - ingatja meg a fejét hevesen -, de egy részem mégis rosszul érezte magát miatta. Elvégre még csak egy napja vagyok itt, aztán már most így bekavarok.
- Dehát rémálmod volt - vonom össze értetlenül a szemöldököm.
Nem teljesen értem, hogy a "bekavarás" szóval mit akart mondani. Nem ő tehet arról, hogy rosszat álmodott, sem pedig arról, hogy én bementem segíteni neki. Bár talán annyira nem kellene meglepnie a reakciójának. Tényleg még csak egy napja költözött be - technikailag kettő, de mivel ma esélyünk sem volt vele ismerkedni, így ezt annyira nem számítom - és így nem mondhatom azt, hogy ismerem, viszont, amit a tegnapi nap során megfigyeltem rajta, az határozottan az, hogy nem szeret mások terhére lenni és emellett mindenért tehernek érzi magát. Csak tippelni tudok, de van egy olyan érzésem, hogy ez is a baleset miatt van. Pedig semmi rosszat nem csinált. Sőt, az is az én döntésem volt, hogy bemegyek hozzá.
- Igen, de... - elharapja a mondatot, mintha azon gondolkozna, hogy hogyan fogalmazzon -, de - kezdi újra - tudom, hogy mennyire félreérthető lehet ez a helyzet. Mármint, hogy te este a szobámban...az ágyamban. Szégyelltem magam reggel, amikor felkeltem, hiába tudtam, hogy semmi olyan nem történt, amiért embert kellene ölni. Csak...el szerettem volna menekülni egy kicsit a szégyenérzet és a rémálom elől, tudod? - Húzza el a száját keserűen. - De te komolyan nem tettél sem...
- És segített? - Szakítom félbe gyöngéden, mert nem akarom, hogy magyarázkodjon vagy engem mentegessen. - Az, hogy elmentél a bátyáddal találkozni?
Pontosan tudom, hogy milyen az, amikor igazából semmi konkrét dolog nem történik, csak az ember el akar menekülni. A koncertek és turnék alatt rengetegszer érzem azt, hogy hiába van minden rendben, arra vágyom, hogy mindenki békén hagyjon. Ez nem az emberek ellen szól, mert imádom őket és a barátaimat is, akik elkísérnek ezeken az utakon, csak szimplán a lelkem elfárad és olyankor mindenkitől távol akar lenni.
Tegnap, tényleg nem történt semmi köztünk, így nem is érzem magam bűnösnek. Úgy gondolom, hogy minden ember, aki kicsit is empatikus, segített volna Patience-nek megnyugodni. És egyébként én elmondtam Skylernek, hogy ez történt és nem akadt ki. Sőt, hozzám bújt és azt mondta, hogy ezért a kedvességemért szeretett belém. És nem, nem volt benne irónia, sem rosszallás a hangjában vagy a testbeszédében. Őszintén gondolta, vagyis az új lakótársunknak még annyira sem kellene tépnie magát. De persze nem hibáztatom. Ahogy mondtam, tudom, hogy milyen, amikor csak el akarunk menekülni. Ráadásul Patience számára minden ébredés egy küzdés a baleset miatt. El sem tudom képzelni, hogy milyen majdnem elveszíteni a húgodat és vele együtt majdnem ott maradni a kórházban. Nem csodálom, hogy ennyire bezárkózott és megváltozott. Biztos, hogy én is kiborulnék, ha Aal és én lennénk az ő helyében. Ezért is értem meg, mégha tartom is magam ahhoz, hogy nem az ő hibája és felelőssége volt a dolog. Valószínűleg én is magamat hibáztatnám, hiába nem kellene. És ezért érdekel inkább az, hogy most jobban van-e már, mint az, hogy tényleg engem is hibáztat-e vagy sem.
Patience szemében meglepettséget látok, mintha nem hinné el, hogy ezt kérdeztem. Gondolom nem számított rá, hogy az ő hogylétéről kérdezem majd és nem pedig számonkérem.
- Igen, azt hiszem - feleli végül hosszú csend után. - Brett sokat segített és adott egy telefonszámot, ami talán még többet segíthet. De egyébként - néz körbe a szobában -, hol van mindenki? Mármint, vágom, kicsit tovább maradtam kint, de... - elharapja a mondatot, amikor a tekintete a kezemre siklik, ahol a bütykök kicsit kirepedeztek. - Mi történt? - Simítja meg finoman a kis sebeket.
Arra számítok, hogy majd fájni fog, de furcsa módon, amikor hozzáér, csak egy kis bizsergést érzek.
- Volt egy kis konfliktus itthon - felelem a vékony kis ujjait nézve, amik óvatosan járnak fel és le a bütykökön egy darabig, aztán elhúzza őket.
- Miattam? - Néz újra a szemembe, mire megrázom a fejem.
- Vagyis, onnan indult ki a szóváltás, hogy te felszívódtál, de nem, nem miattad. Csak Theo és az idióta haverjai szerettek volna fogást találni rajtam, ezért elkezdték feszegetni a határokat. És sajnos sikerült felhergelniük. De szerencsére a többiek lefogtak minket, mielőtt elfajulhatott volna.
És komolyan gondolom azt, hogy szerencsére. Hiába akarja az egyik felem még mindig jól ellátni a baját, a másik felem, a józanabbik, tudja, hogy semmi jó nem sülhetne ki belőle. És jelenleg ez az erősebb. Ettől függetlenül azért nem bántam meg, hogy azt az egy ütést sikerült bevinnem.
- Azért van ilyen csend és sötétség?
- Igen - bólintok elhúzva a szám. - A konfliktus után inkább mindenki bezárkózott a saját vagy éppen a baráti társaság valamelyikének a szobájába. Igyekeztünk minden kontaktot kerülni és azóta ez van. Bizonyos szempontból nem olyan rossz.
- Annyira sajnálom. Nem akartam feszültséget generálni azzal, hogy elmentem itthonról.
- Ez nem miattad van - ingatom meg újra a fejem. - Theoék amúgyis mindig ezt csinálják. Most csak jobban sikerült fogást találniuk rajtunk, ennyi az egész - vonom meg a vállam.
Azt inkább nem említem neki, hogy őt is bevonták a dologba, mert a végén még képes rá és az éjszaka kiköltözik. Azt pedig - hiába ismerem alig egyelőre - egy kicsit sem akarom.
- A lényeg, hogy a bátyád tudott segíteni - terelem el inkább a témát -, komolyan örülök neki.
- Brett mást is mondott - préseli össze az ajkait egy pillanatra.
- Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem k...
- De igen, mert veled kapcsolatos - szakít félbe, de nincs a hangjában semmilyen erőszakosság.
Ellenben engem kicsit megijesztenek a szavai.
- Velem?
- Igen - bólint, s vesz egy mély levegőt. - Elmeséltem neki, hogy felajánlottad a dalszövegeimmel való segítséged és mondtam neki azt is, hogy azt feleltem, hogy még átgondolom. Erre ő jól lecseszett - mosolyodik el halványan. - Azt mondta, hogy ez hatalmas lehetőség lehet és nem szabad visszautasítanom, hanem meg kell ragadnom az alkalmat, ahogy azt régen is csináltam. Meg, hogy talán ez segítene is kicsit oldódni és elterelni a figyelmem. Szóval, ha áll még az ajánlat, akkor szeretnék élni vele.
Próbálok uralkodni az arcizmaimon, de egyszerűen lehetetlennek érzem. Akkora mosoly ül ki rá, hogy csoda, hogy nem görcsöl be az arcom tőle.
- Persze, hogy áll - kezdek hevesen bólogatni.
- Ebben az esetben, megnézem, hogy a munka, az edzés és a suli mellett, meg az új programom mellett hogy tudjuk összeegyeztetni az időnket úgy, hogy ne a Skyjal közös időtökből vegyek el és csináljuk.