Patience:
Az edzéstől kimerülten és több testrészemet fájlalva ülök az ágyamon, miközben az egyik történetemen dolgozom. Vagyis jövendőbeli történetemen. Az új fejezetre váró sztorim a laptopomon megnyitva pihen, s közben az íráshoz használt füzetem előttem elterülve csábítgat. Már egy ideje hol az egyikkel foglalkozom, hol a másikkal, ami egyszerre felüdülés és baj, mert tudom, hogy jobban haladnék, ha csak az egyikre koncentrálnék, viszont imádom, amikor elkezdhetek egy új sztorival foglalkozni. Az elmúlt egy órában hol az egyikkel foglalkoztam bizonyos ideig, hol a másikkal, de most az ajtónál felharsanó kopogás teljesen kiszakít a munkálatokból.
- Szabad! - szólok ki, s ösztönösen becsukom a füzetemet és a laptopomat is, amik előttem hevernek.
Nem szeretem, ha az emberek belenéznek a munkáimba, amikor még csak formálom azokat. Sokáig azzal is küzdöttem, hogy az ismerőseimnek megmutassam az írásaimat. Még Terra sem láthatta jó ideig az alkotásaim. Ma már azért erről nincs szó, a legjobb barátnőm és a családom is figyeli a munkásságom, de a nyers fázist továbbra sem szeretem mutogatni. Ahogy azt sem, hogy milyen vagyok munka közben.
Csoda, hogy együtt tudok dolgozni Shawnnal, mert ha akkor találkozom vele, amikor még csak elkezdtem dalokat írni és úgy egyáltalán az írással foglalkozni, akkor biztos, hogy képtelen lettem volna rá. Túlságosan zavarba hozott volna az egész helyzet, még jobban, mint amennyire mai napig tud néha.
- Nem zavarok? - dugja be a fejét Skyler, s nekem rögtön szemet szúr, hogy milyen pirosak a szemei.
Úgy néz ki, mint aki egészen eddig sírt. Sőt, ami azt illeti, biztos, hogy ilyesmiről lehetett szó, mert még mindig szipog.
- Mi a baj? - kérdezem arrébb csúszva az ágyon, ezzel jelezve, hogy jöjjön be.
Látom rajta, hogy kicsit még így is habozik, úgyhogy biztatásként meg is ütögetem a felszabadult helyet magam mellett, amitől be mer lépni a szobámba.
Folyamatosan az alsó ajkát rágcsálja és az egész testbeszéde zárkózottságról árulkodik. A karjait összefonva tartja maga előtt és ahogy megáll, még a lábait is összekulcsolja. Teljesen bezár, ami csak növeli bennem az aggodalmat.
Mióta itt lakom, láttam már őt pár állapotban. Láttam teljesen felhőtlen hangulatban, felszabadultan bulizni, láttam szomorúan, dühösen és szégyenkezve az exe miatt, ahogy a hétvégi buli által spiccesen is megfigyelhettem. Sőt, annak is szemtanúja voltam, hogy milyen az egyetem területén egy jobb napon, ahogy már az irántam táplált aggodalmát is tapasztalhattam. Csupán néhány hét alatt több szituációt is átéltem vele, de még egyszer sem láttam őt ilyen megtörtnek és ennyire rossz állapotban.
- Skyler, mi a baj? - lépek elé és finoman megfogom a kezét, majd elkezdem az ágy felé húzni. - Mi történt? Theo tett valamit? Vagy más bántott? - próbálok legalább egy bólintást kicsalni belőle, hogy az irány meglegyen, de ő mindenre megrázza a fejét.
- Shawn és én szakítottunk - szólal meg végül rekedtesen és a tekintete megint megtelik könnyekkel. - Vagy legalábbis szünetet tartunk, de azok alapján, amiket mind a ketten kimondtunk, szerintem ő is érzi, amit én legbelül, hogy ez nem csak ideiglenes - húzza még jobban össze magát, engem pedig szinte hidegzuhanyként érnek a szavai.
Egy pillanatra nem is tudok semmit sem reagálni azon kívül, hogy szorosan magamhoz ölelem.
Tudom, hogy Skyler kicsit becsípve azt mondta, hogy néha elbizonytalanodik az érzéseiben Shawn iránt. Pontosabban azoknak valódi mivoltuk kapcsán. Hogy néha úgy érzi, hogy inkább csak barátként szereti, viszont nem szerelmes belé. De nem hittem volna, hogy ez azt eredményezi, hogy néhány nap múlva szakítanak. Hiszen még azt is mondta, hogy nem biztos ebben az egészben, hogy nagyon szereti Shawnt.
- Egészen eddig a szobámban voltunk és még egyszer utoljára együtt néztük a sorozatunkat, ahogy egy pár tenné - folytatja a karomba kapaszkodva, mintha csak én lennék a támasza ezen a világon. - De tulajdonképpen tényleg ez történt, utoljára bújtunk egymáshoz úgy, ahogyan eddig - remeg meg a hangja és érzem, hogy a bőrömre cseppen valami.
Skyler könnyei megint eleredtek.
Megfacsarodik a szívem és a mellkasomban fájdalom ébred attól, hogy így kell őt látnom. Lehet, hogy nem tudom, milyen megtapasztalni egy ilyen szívfájdalmat, de azt tudom, hogy amikor Terra volt ebben a cipőben, akkor mi segített.
Óvatosan eltolom magamtól, hogy Skyler szemébe tudjak nézni.
- Mássz be az ágyamba és takarózz be, addig én készítek neked egy teát és összeszedek annyi édességet, amennyit csak tudok, oké? Sietek vissza. Utána pedig beszélhetsz róla, ha szeretnél, de akár csak csendben sírhatsz is a vállamon. Ami neked jobb - simogatom meg a karját nyugtatásként. - Ma itt éjszakázol. Jó lesz úgy?
A szomorúság mellett hála és szeretet jelenik meg a tekintetében, miközben a könnyein át küld felém egy nagyon halvány mosolyt.
- Köszönöm, Patience, tényleg nagyon jó barát vagy - szorítja meg a kezem finoman.
- Ne köszönd, csak takarózz be jól - rázom meg a fejem, miközben magára hagyom a szobámban.
Amikor kilépek a folyosóra, egy pillanatra a tekintetem ösztönösen Shawn ajtaja felé siklik, de semmilyen fény nem szűrődik ki onnan. Tudom, hogy mennyire szereti Skylert, így biztos, hogy őt is megviselte a dolog. Lehet, hogy már lefeküdt vagy esetleg elment kiszellőztetni a fejét.
Újabb fájdalom jelenik meg a mellkasomban. Shawn és Skyler egyaránt fontosak lettek a számomra az elmúlt hetek alatt. A tény, hogy mind a ketten kivannak, nekem is fáj.
- Hoztam mindent, amit találtam és mi vettünk - lépek be a szobámba egy rakat édességgel egyensúlyozva, miután végeztem a konyhában. - Van csokink, fagyink, gumicukrunk és vajas kekszünk - magyarázom, miközben bemászom az ágyba. - És itt van zsepi is, ha kellene - teszem kettőnk közé az éjjeliszekrényről a dobozt.
- Gondolom nem így tervezted el az estédet - hajtja a vállamra a fejét - sajnálom, hogy a nyakadra másztam, de nem tudtam, hogy ki máshoz mehetnék.
- Ne kérj bocsánatot - rázom meg a fejem - erre vannak a barátok - nyitom ki az édességeket. - Ami azt illeti, örülök, hogy nem maradtál egyedül a szobádban. És jól esik, hogy ennyire bízol bennem.
- Eddig mindig számíthattam rád, persze, hogy bízom benned. Csak remélem, hogy tudod, hogy te is számíthatsz rám - pillant fel rám, miközben elvesz a vajas kekszből.
- Tudom - bólintok - de most neked van szükséged rám.
- Megint - fintorodik el, mire finoman meghúzom a haját.
- Ne legyél szigorú magaddal, mindenkinek vannak rosszabb periodusai.
- Lehet, de rajtad nem látszik, pedig tudom, hogy te is egy rosszabb periodusban vagy, méghozzá sokkal komolyabb dolgok miatt. Én meg itt sírok, mert szakítottunk a barátommal.
Az, hogy nem mutatom ki másoknak, még nem jelenti azt, hogy magamban nem kerülök padlóra néha nagyon. De ezt nem mondom ki hangosan, mert most nem rólam van szó, hanem róla. Neki sokkal nagyobb szüksége van jelenleg a vigaszra.
- Ne nézd le a problémáidat, Sky. Azért, mert azt érzed, másoknak rosszabb, nem szabad lenézned a saját fájdalmad - rázom a fejem hevesen. - Csak mert külső szemlélőként az egyik kisebb gondnak tűnik, mint a másik, nem jelenti azt, hogy annak, aki megéli, nem fájhat ugyanúgy, mint egy "nagyobb" - mutatok idézőjelet - dolog.
Simon büszke lenne rám ezért a kis monológért. Nem olyan régen még ő volt, aki ehhez hasonló hegyibeszédet tartott nekem egy rosszabb napon.
Skyler száját elhagyja egy reszketeg sóhaj és újabb könnycsepp bukik ki a szeméből.
- Tényleg nagyon fáj - ismeri be reszketeg hangon - akkor is, ha közös megegyezés volt.
- Sky - kezdem finoman, s közben a vállát simogatom nyugtatásképp - ha nem akarsz róla beszélni, nem kell, de... belejátszik ebbe a szakításba, amit a hétvégén mondtál?
A lány lassan felemeli a fejét a vállamról és a szájába kanalaz egy adag fagyit, mint aki erőt gyűjt ezzel magának.
- Mind a ketten éreztük, hogy valami nem oké - bólint lassan. - Engem Brendon és igazából a saját érzéseim bizonytalanítottak el, őt meg... - elharapja a mondatot, nekem pedig ettől valamiért görcsbe ugrik a gyomrom.
- Őt meg? - kérdezem nagy nehezen, mert hirtelen kiszáradt a torkom.
- A hétvégén ellöktem magamtól, így magamnak köszönhetem a dolgot és... nem mondta ki, de látom, hogy hogyan néz rád - kezdi az alsó ajkát rágcsálni, s a szavaitól a szívem kihagy egy ütemet.
- Skyler, mi nem... én nem... és ő sem... mi... - dadogok, mint egy idióta, mire ő megrázza a fejét.
- Tudom, hogy nem. Shawn nem Theo és az, ahogy anno reagáltál csak mert ő megnyugtatott egy rémálom után... egyértelmű, hogy nem tettél semmit. Hogy őszinte legyek, szerintem Shawn maga sem tudja, hogy mennyire elkezdett kötődni hozzád. Elég nehéz nem kedvelni téged, tudtad? - mosolyog rám a könnyein át. - Mondhatok valamit, Patience? Nem fogsz rám másképp nézni miatta?
Ijesztő, hogy milyen gyorsan megszerettem ezt a lányt, így nem hiszem, hogy tudna olyan dolgot mondani, amitől ez megváltozna.
- Ezek után ezt nekem kellene inkább kérdeznem - nyelek nagyot, de ő megrázza a fejét és a szemével azt üzeni, hogy még mindig várja a válaszom, így megfogom a szabad kezét és finoman megszorítom azt. - Nem tudsz olyat mondani, amitől másképp néznék rád - mondom ki hangosan a gondolataimat, mire ő megnyugodva visszahajtja a fejét a vállamra.
- Tényleg nagyon fáj a szakítás. Azt kívánom, bár ki tudnám kapcsolni ezt az érzést, hiszen Shawn fantasztikus és nagyon szeretem. Úgy bánt velem, ahogy minden lány megérdemli, hogy bánjanak vele. De valahol megkönnyebbültem - remeg meg újra a hangja és hallom, hogy mekkorát nyel. - Valószínűleg ez a kicsit mindig érzett bizonytalanság miatt van, ami miatt gyűlölöm magam. Viszont Shawn is hasonlóan érez, ezért tudom, hogy jobb is így. Egyikünk sem érdemli meg, hogy a másikunk elbizonytalanodjon. És ha tényleg jól sejtem, hogy te zavartad őt össze, akkor nagyon remélem, hogy nem hagyja annyiban.
- Skyler...
- Tudom, hogy neked fura a kapcsolatod a szerelemmel - szól közbe gyöngéden - és ne érts félre, valószínűleg, ha holnap már kézen fogva ugrálnátok a házban, biztos, hogy borzalmasan fájna. De ilyet Shawn sosem tenne és nem csak azért, mert őt is megviselte ez az egész és neki is fel kell dolgoznia, hanem mert sosem tenne ilyet. Sőt, tartok is tőle, hogy túlságosan ellenállni fog annak, hogy megint szeressen valakit utánam. Ahogy te is így tennél, ha te lennél az a valaki - néz fel rám.
- Skyler... - kezdem újra, de fogalmam sincs, mit mondjak.
Nem akarok kapcsolatot. Nem is igazán hiszek ebben az egész dologban. És biztos, hogy képtelen lennék ilyet tenni Skylerrel, ebben teljesen igaza van. Akár jól gondolja Shawn érzéseit, akár nem. Így a lehetséges jövőkép számomra egyértelmű. Egy nagy nem.
- Csak azt mondom - szólal meg újra gyöngéden - hogy ha úgy alakul a jövő, nem szeretném, ha háttérbe helyeznétek magatokat miattam. Már így is sokat tettetek értem, rengeteget. Shawn csodálatos és te is fantasztikus vagy, azt szeretném, ha boldogok lennétek. Akár együtt, akár nem, őszintén.
Hát, én határozottan nem érzem magam fantasztikusnak, főleg nem a hallottak után, de még mindig képtelen vagyok bármit is mondani neki. Így csak mosolyt erőltetek magamra és újra átölelem, miközben fagyit lapátolok a számba, és bemesélem magamnak, hogy Skyler ezzel csak viccelt, mert így könnyebb feldolgozni neki a történteket.

Shawn:
Kimerülten ülök a zongora előtt és bár az ujjaim lépkednek a billentyűkön, a hang, ami kijön a hangszerből, alig ér el a tudatomig.
Egész éjjel nem aludtam.
Amikor Skylerrel végignéztük az évadból hiányzó részeket, még vagy egy órát feküdtünk egymás mellett. Nem szóltunk semmit, csak öleltük egymást. Még egyszer utoljára játszottam a hajával és cirógattam a vállát, magamba szippantottam az illatát, miközben ő hallgatta a szívverésem. Mind a ketten kihasználtuk az utolsó ilyen alkalmat erre, mielőtt elváltak volna az útjaink. És amikor ez megtörtént, nekem el kellett mennem innen. Képtelen voltam itt maradni a házban, úgyhogy átmentem a lakásba, amit egyedül bérelek. Régen zenéltem annyit egyhuzamban, mint tegnap éjjel, aminek most érzem a böjtjét.
Nem is akartam visszajönni a házba mára, de Patience-szel próbánk van és őt nem akartam felültetni.
Mintha csak megérezné, hogy rágondoltam, a lány kissé bizonytalanul belép az ajtón és halkan megszólal:
- Biztos, akarod ma ezt? - kérdezi összehúzva magát.
Először nem esik le, miért kérdezi, de aztán meglátom a szemében az együttérzést és rájövök, hogy Skyler valószínűleg elmondta neki a történteket. Örülök, ha nem egyedül van az érzéseivel és van kire számítania. Én is akartam neki írni, hogy hogy van, de nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. Féltem, hogy fájdalmat okozom neki ezzel, mert még túl friss a szakítás.
- Itt vagyok, nem? - erőltetek halvány mosolyt magamra, de látom, hogy nem győztem meg ezzel.
- De nem ez volt a kérdés - rázza meg a fejét, miközben hozzám sétál és leül elém. - Hogy viseled? - néz mélyen a szemembe, de nem tudom nem észrevenni, hogy távolabb ül tőlem, mint szokott, amitől valamiért egyszerre önt el csalódottság és megkönnyebbülés.
- Skyler, hogy van? - kérdezek inkább vissza arra, ami jobban érdekel, mint a saját állapotom.
- Hullámzón - vallja be vonakodva. - Nap közben igyekeztem elterelni a figyelmét, amikor csak találkoztunk, de még értelemszerűen emészti ezt az egészet. Este nálam aludt. Jó sok édességet ettünk, beszélgettünk és olyan kettő körül kidőlt.
Megfacsarodik a szívem, de közben most tényleg halvány mosolyra görbülnek az ajkaim.
- Köszönöm, hogy mellette vagy és nem hagyod magára - mondom hálásan, de Patience csak legyint egyet, jelezve, hogy ezen nincs mit köszönni.
- De most te válaszolj - kezdi az arcomat fürkészni. - Te, hogy vagy?
- Egyelőre én is emésztem - vallom be hosszú néma percek után - de még soha nem írtam annyi dalt egy ültő helyemben, mint amennyit írtam tegnap éjjel - próbálom elviccelni, de valójában egy kicsit sem találom viccesnek a helyzetet, sőt...
- Ezek szerint nem itthon töltötted az éjszakát - mosolyodik el szomorúan, mire megrázom a fejem. - Amikor kijöttem a szobámból, láttam, hogy sötét van nálad, de nem tudtam eldönteni, hogy korán feküdtél le vagy elmentél sétálni.
- A saját lakásomban töltöttem az estét. Úgy éreztem, nem tudok az itteni szobámban maradni. Skyler itt mindenhol ott van. Nálam van egy csomó cucca, az illata az ágyamban... - nagyot kell nyelnem, mert hirtelen kiszárad a torkom ezektől a tényektől. - Nem tudtam ott maradni - ingatom meg a fejem újra, s igyekszem közben összeszedni magam.
Attól még, hogy közös megegyezés volt, nem jelenti azt, hogy nem érzem úgy magam, mintha kitépték volna a szívem. És attól, hogy Skylert mindenhol érzem és látom a szobámban, nem könnyebb, hogy ne fájjon. Tudom, hogy csak tegnap történt ez az egész, de akkor is hihetetlen a fájdalom, ami a mellkasomban feszít.
- Sok okosat nem tudok mondani a szakításról - nyúl a kezem után, de félúton elbizonytalanodik és kettőnk közé ejti a kezét. - Csak Terra által tapasztaltam ezt a fájdalmat külső szemlélőként, én megkönnyebbültem, amikor vége lett a kapcsolatomnak - csúszik ki a száján, de látszik, hogy azonnal meg is bánja a dolgot. - Viszont - tereli vissza a témát rám - ha bármikor beszélni szeretnél róla, akkor neked is itt vagyok és igyekszem tenni majd azért, hogy neked is könnyebbé tegyem, amennyire ez lehetséges, amíg nem kezd el magától enyhülni a fájdalom. Mert el fog kezdeni, hidd el - szorítja meg a kezem, s mind a ketten csak most realizáljuk, hogy amíg beszélt, ösztönösen összeolvadt az érintésünk.
Jól esnek a szavai és hálás is vagyok, amiért Skyler mellett még engem is a szárnyai alá venne, ha úgy hozná a sors, de fejben elkezdek másfelé járni. A képzeletem elkezdi elővenni az emlékeket arról, ahogy összerezdült egy-egy hangosabb szónál; ahogy a családja féltette az ideköltözésekor, mert sok a fiú a házban; ahogy arról beszélt Skylernek, hogy egy bántalmazó kapcsolatban soha nem az áldozat a hibás; ahogy bezár Theo közelében a testbeszéde; ahogy a volt kapcsolatáról beszélt és most, ahogy azt mondja, hogy megkönnyebbült a szakításkor.
Lehetséges, hogy a volt barátja bántotta?
A realizálás valószínűleg kiül az arcomra, mert Patience nagyot nyel és kiszakad belőle egy reszketeg sóhaj.
- Tedd fel a kérdésed, Shawn - húzza el a kezét és összefonja a karjait a mellkasa előtt.
A hangja is megremeg, de látom a szemén, hogy igyekszik tartani magát.
- Nem kell feltennem, ha nem akarsz beszélni róla - rázom meg a fejem.
- Az arcodra van írva, hogy összeállt egy kép a fejedben és az is, hogy tudni akarod a választ - biccenti oldalra a fejét az arcomat fürkészve.
- Lehet, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok várni a válaszra addig, amíg te magad nem mondod el nekem - felelem és komolyan is gondolom.
Szeretném, ha teljesen megbízna bennem és meg tudna nyílni nekem, de azt akarom, hogy ez azért történjen meg, mert sikerül szépen lassan megmásznom a köré épített falakat. Azt akarom, hogy azért tegye, mert nem fél megnyílni előttem, mert biztonságban érzi magát, nem azért, mert én kierőszakolom belőle kérdésekkel és ráerőltetem magam.
Patience szemében hála villan a szavaim után és a szája sarka megint haloványan elindul felfelé, ahogy összeakasztja a tekintetünket.
- Jól esik, hogy ennyire türelmes vagy - feleli halkan és a szemében őszinte hála csillan. - Csak remélem, hogy nem hiszed azt, hogy nem bízom meg benned és azért hallgatok.
Ezúttal én vagyok az, aki finoman megszorítja a kezét.
- Nem fogok hazudni, tényleg szeretném tudni, hogy mi minden történt veled a múltban, de tudom, hogy valakinek megnyílni mekkora erőfeszítés is tud lenni, akkor is, ha bízol az illetőben és régebb óta ismered - nézek mélyen a szemébe - ami lássuk be, nálunk még nem áll fenn a pár hetes ismeretség után. Így kivárok. Nem baj, ha még nem állsz készen, ha majd úgy lesz, akkor én meghallgatlak - ígérem. - Csak kérlek, ne azért fogd vissza magad, mert ebben is úgy gondolod, hogy ez teher nekem - rázom meg a fejem. - Tudod, sosem teher az érzéseidről beszélni - küldök felé egy kis mosolyt, amitől az arca halvány rózsaszínbe borul. - Ma még nem emlékeztettelek rá, így most bepótoltam.
- Jelenleg az a legkisebb gondod, hogy engem emlékeztess erre - jelenik meg együttérzés újra a tekintetében. - De köszönöm, hogy megtetted.
Egy pillanatra elbizonytalanodom és habozni kezdek. Szeretném megölelni őt. Egy kis hang a fejemben azt súgja, hogy neki és nekem is jól esne az az ölelés ebben a helyzetben, de közben a másik felem azt mondja, hogy ne tegyek ilyesmit, mert nincs itt a rendje ennek. Végül inkább úgy döntök, hogy rákérdezem, hogy megölelhetem-e:
- Mondd, ebben a pillanatban beleférne egy ölelés a részedről vagy zavarna a dolog?
Valami megvillan a szemében. Nem tudom, hogy mi az a gondolat, ami az eszébe jutott, de az biztos, hogy egy időre őt is elbizonytalanítja. Sőt, még az alsó ajkát is rágni kezdi miatta. Látom rajta, hogy mennyire habozik és hogy közben milyen szinten kattognak a fogaskerekek a fejében. Szeretném megkérdezni, hogy mi az, ami miatt ennyire őrlődik belül, hogy én mondtam-e valami rosszat ezzel, hiszen korábban nem okozott ennyi fejtörést egy ölelés kérdése, de inkább hallgatok és nem rontok tovább helyzeten. Kivárom a percekig tartó csendet, ugyanis több percen át nem mond semmit, csak gondolkozik. De aztán nagyot nyel és lassan biccent egyet.
- Azt hiszem, hogy egy baráti ölelés belefér - feleli halkan és feláll, hogy kényelmesen köré tudjam fonni a karjaim.
Érzek rajta valmiféle bizonytalanságot, de ettől még olyan szorosan ölel, ahogy még talán soha senki. Patience ilyen. Lehet, hogy csak néhány hete ismerem, de azt már tapasztaltam, hogy ő bármit is csinál, azt teljes szívével teszi és maximális erőbedobással. Ha szeret valakit, akkor a szíve minden szeretetével teszi. Ha sír, akkor minden fájdalmát kiadja a könnyeiben. Ha nevet, akkor minden öröme benne van. Ha azt mondja, hogy bármikor beszélhetek vele az érzéseimről, akkor azt ő teljesen komolyan gondolja. Ha új dalszövegen dolgozik, akkor mindent megtesz, hogy a lehető legjobban sikerüljön az. És ha ölel, akkor azt olyan szorosan és őszinte szeretettel teszi, mint nagyon kevesen azok közül, akikkel eddigi életemben találkoztam.
Skyler is hasonló ilyen szempontból. Ő is mindig teljesen őszintén és jó szorosan ölelt, amikor arra volt szükségem és úgy bújt hozzám, mint még soha senki, amikor neki volt szüksége az én ölelésemre.
Érzem, hogy erre a gondolatra fájdalom nyilall a mellkasomba és valószínűleg össze is rezdülök, mert Patience eltol magától annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Valami baj van? - kezdi azonnal az arcomat fürkészni, s a tekintetében megint meglátom az őszinte aggodalmat.
- Csak eszembe jutott valami Skylerrel kapcsolatban - rázom meg a fejem, mire Patience leül elém.
Ezúttal sokkal közelebb van, mint, amikor bejött hozzám, de most nem is volt annyira kimért a mozdulata, mint akkor. Bennem viszont megint kettősérzés jelenik meg, amit nem tudok hova tenni. Egy részem örül ennek, a másik viszont hátrébb húzódna. Nem tudom, hogy mi a fene történik velem a mai nap folyamán, de mindenesetre nem megyek távolabb tőle, hanem ilyen közelségből állom a pillantását.
- Hogy tudnék segíteni, hogy kevésbé fájjon?
Újra meg kell ráznom a fejem, mert bár jól esik, hogy meghallgat és hogy segíteni akar, ez egy olyan érzés, amit csak én magam tudok rendezni magamban idővel.
- Te magad mondtad - mosolyodom el szomorúan - idővel könnyebb lesz, de segíteni ezen nem hiszem, hogy nagyon lehet. Még alig egy napja történt - pillantok a zárt ajtó felé, mintha Skyler bármelyik pillanatban beléphetne azon és azt mondhatná, hogy hülyék voltunk, kezdjük újra. - Egyelőre túl friss a dolog, de jobban leszek, ebben biztos vagyok.
Tudom, hogy nem lenne helyes újrakezdeni. Addig nem, amíg bármelyikünknek is kétségei vannak. Márpedig most mind a kettőnknek vannak. De ez nem jelenti azt, hogy nem örülnék neki, ha nem lehetne még egy újabb utolsó ölelésünk egymással.
- Ez az, amiben én sem kételkedem - szorítja meg a kezem ismét finoman Patience és küld felém egy biztató mosolyt, aztán a zongora felé pillant. - Mit gondolsz, segítene, ha egy kicsit dolgoznánk? Hátha eltereli a figyelmedet és kikapcsol.
Egészen idáig azt éreztem, hogy ma képtelen leszek bármi értelmeset is hozzátenni a munkánkhoz Patience-szel, de most, ahogy a tekintetem a füzetére siklik, amibe kiírta a dalszövegeit, elönt egyfajta kellemes bizsergés. Nem tudom, hogy mi ez, de az biztos, hogy sikerül már most kicsit elterelni a figyelmemet.
- Mutasd, melyik dalra gondoltál mára - felelem végül, ami látom, hogy egy kicsit megnyugtatja a lányt, ez a nyugodtság pedig szépen lassan kicsit rám is rám ragad.