Patience:
- Foglalt ez a hely vagy leülhetek? - érkezik a kérdés, miközben nézek ki az ablakon az egyetemi kávézóban ülve.
Az ismerős hang hallatán ösztönösen mosolyra görbülnek az ajkaim, ahogy a fiú felé fordulok.
- Az attól függ, mély beszélgetéseket akarsz, egy csendes társat, akivel némaságban megkajálhatsz, vagy valakit, akivel meg tudod írni a beadandókat?
- Huh, ez beugratós kérdés - gondolkozik el Simon, de az ő száján is mosoly táncol. - Melyik a jó válasz?
A kék szemében pajkosság csillog, ahogy összeakasztja a tekintetünk.
- Nem ér így visszakérdezni - rázom meg a fejem, de képtelen vagyok parancsolni az arcizmaimnak.
- Oké, akkor másképp kérdezem. Te mit szeretnél, melyik társ legyek a számodra a három felsorolt közül?
Jól esik, hogy arra kíváncsi, hogy én mit szeretnék. Félreértés ne essék, a mostani életemből nem igazán erőltet rám senki semmit, de az, hogy Simont az érdekli, hogy én mire vágynék, kifejezetten jó érzéssel tölti el a mellkasom.
Az asztal alatt átnyúlva a lábammal kitolom a velem szemben lévő széket és biccentek felé egyet.
- Milyen volt a hétvégéd? - kérdezem, megadva neki burkoltan a választ.
Újabb mosolyt kapok tőle, ami még jobb kedvre derít, miközben ő leveszi a táskáját a válláról és leül a székre.
- Pihenős leginkább, nem sok érdemlegeset csináltam, de azt nagyon jól - meséli vidáman, s a szavaitól belőlem kiszakad egy kis kacaj.
- A hokisok nem bulizni és csajozni szoktak a hétvégén, amikor épp nincs meccs? - cukkolom, de Simon nem igazán remeg meg.
Ugyan egy picit mintha zavarba jönne, de annyira nem, hogy ezt biztosan ki tudjam jelenteni.
- De, sokan közülünk pontosan ezt teszik. De emlékeztetnélek rá, hogy hivatalosan én nem vagyok a csapat tagja és amúgy sem annyira az én világom a folyamatos bulizás és csajozás. Bírom a srácokat, de ilyen szempontból nem igazán illek közéjük. Úgyhogy maradt a totálisan haszontalan heverészés.
- Néha olyan kis kell egy embernek, hogy ne csináljon semmit. Lehet lustaságnak nevezni, de én annyira szeretek olykor hétvégente csak egész nap feküdni és semmit sem csinálni - ismerem be.
- Pedig valahogy téged olyan lánynak tudlak elképzelni, aki még hétvégente is sportol valamit vagy kitalál egy hobbit magának - biccenti oldalra a fejét a fiú, miközben az arcomat fürkészi.
Nem tudom, hogy miért, de a szavaitól zavarba jövök, pedig semmi olyat nem mondott, amit rossznéven vennék vagy aminek nagyobb hatással kellett volna rám lennie, mégis érzem, hogy égni kezd az arcom és Simon megcsillanó tekintetéből arra merek következtetni, hogy el is pirultam.
- Van ebben is valami - vonom meg a vállam és most szidom fejben a helyet, hogy még nem érkezett meg a teám, amit kértem, hogy elbújhassak a bögre mögött. - Tény, hogy nem mindig haszontalan a hétvégém, el szoktam menni futni, olvasok, írok, dalszerzéssel foglalkozom, vagy elmegyek valahova a barátaimmal. De néha imádom, ha semmit sem kell csinálnom, csak úgy lenni és nézni ki a fejemből, elbambulva szimplán létezni és semmin sem agyalni. Lehet, hogy ez rossz tulajdonság, de olykor nagy szükségem van erre. Mostanában meg nem nagyon szokásom kimozdulni bulizni mondjuk, szóval az a program ki is esett, ha úgy vesszük.
- Most a hétvégén melyik program volt éppen? Barátok? Sport vagy valami hobbi?
Nem tudhatja, de cseppet fájó pontra tapintott. Bár tény, hogy sokkal jobban sült el a találkozás a családommal, mint azt gondoltam és jót is tett nekem, de azért még mindig nem vagyok túl teljesen a dolgokon, pedig nagyon igyekszem elhitetni magammal, hogy valóban nem az én hibám volt a baleset.
- Nem, most inkább egyik sem, szombaton meglátogattam a családom - mesélem és egy picit el is bizonytalanodom, hogy a pszichológus dolgot elmondjam-e neki.
Még alig ismerem Simont, szinte semmit nem tudok róla, mégis egy kis hang bennem biztos abban, hogy megbízhatok benne. Megint bennem van az a biztonságérzet és bizalom, nyugalom, ami az ő közelében mindig. Az, amit valahogy sehogy sem tudok megmagyarázni semmivel sem. Egyszerűen Simon közelében valahogy semmi nem tűnik ártónak. Hasonló érzésem van sokszor Shawn közelében is. Egyszerűen úgy érzem mellettük, hogy semmiért sem fognak elítélni, ami nagyon ritka, régen még Terra előtt is féltem, hogy mit fog szólni egy-két dolgomhoz. Bár lehet, hogy ez valahol normális, hiszen senki nem akarj, hogy a barátai csalódjanak benne bármi miatt.
- És milyen volt otthon? - kérdezi kedves mosollyal.
- Jobb, mint amire számítottam, nem is hittem, hogy mekkora szükségem van arra, hogy hazamenjek egy kicsit.
- Van... van valami különösebb oka annak, hogy rosszabbra számítottál? - kérdezi óvatosan.
Beharapom az alsó ajkam, mert egyáltalán nem az volt a célom, hogy panaszkodjak neki, csak őszintén válaszoltam, azt hittem, hogy ennyi elég is lesz a számára.
- Ohm... hát... - rágcsálom az alsó ajkam, mire Simon átnyúl az asztalon, megfogja a kezem és finoman megszorítja azt.
- Ha nem szeretnél róla beszélni, akkor nem kell - rázza meg a fejét.
Szeretnék neki válaszolni, de megérkezik a pincérnő és lerakja elém a teámat és a szendvicsemet, amit rendeltem.
- Neked hozhatok valamit? - pillant a velem szemben ülő fiúra.
- Egy kávét szeretnék, feketén és egy ugyanilyen szendvicset - adja le a rendelését. - Köszönöm szépen - mosolyodik el hálásan, majd visszanéz rám, amint a lány eltűnik az asztalunktól. - Szóval, ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell - ismétli kedvesen.
- Nem erről van szó - rázom meg a fejem én is - csak egy kicsit komplikált és friss a dolog. Vagyis nem is annyira komplikált, de friss és... - hebegek, de aztán veszek egy nagy levegőt, hogy összeszedjem magam. - Csak nem olyan könnyű ez nekem mostanában.
- Mármint hazalátogatni, beszélni az otthonodról vagy egyáltalán beszélni? - kérdezi komolyan.
Hihetetlen az a megértés és gyöngédség, ami ebből a srácból árad. Nem is értem, hogy hogyan lehet velem ennyire kedves és megértő szinte nulla ismeretséggel.
- Azt hiszem, hogy egy kicsit mindegyik - húzom el a szám. - Még nyáron volt egy balesetem a húgommal - kezdem - elég súlyos volt és a húgom majdnem bele is halt és... azóta nehezemre esik a szüleim szemébe nézni, mert úgy érzem, hogy az én hibám volt. Motoroztunk és elkezdtünk versenyezni a csúszós úton, én pedig nem álltam le és nem szóltam rá a testvéremre sem. Nekem kellett volna vigyáznom rá, de nem így tettem. Ezért is költöztem el otthonról, mert nem bírtam látni, hogy Layla még mindig parókákban mászkál, mert nem állítottam le... valahol javul a dolog, mert... - nagyot nyelek, ahogy még egyszer átgondolom az információk megosztásának jó és rossz oldalát - mert, hétvégén, mielőtt hazamentem volna, elmentem egy pszichológushoz, akit a bátyám ajánlott. Azt hiszem, hogy segített valamennyit, bár ugyanazt mondja, amit mindenki, hogy nem az én hibám és nem büntethetem magam valamiért, amiről nem tehetek, de talán most kezdem el is hinni ezt. És így otthon is jobb volt lenni, mint amire számítottam, hogy lesz. Csak a baleset megváltoztatott, régen lényegesen bulisabb voltam - szökik fanyar mosoly az ajkaimra.
Simon tekintetében megvillan valami, de nem tudnám pontosan eldönteni, hogy mi. Szeretnék rákérdezni, hogy minden rendben van-e, de megelőz a beszédben:
- Szerintem a mostani éneddel sincs semmi gond - szorít megint finomat a kezemen. - És tény, hogy nem a te hibád volt, egy balesetről sok esetben nem tehet senki. Elég egy csúszós út és már megtörténhet a baj anélkül, hogy bármelyik fél hibás lenne. Persze ezzel nem feltétlen ért egyet velem más, de biztos vagyok benne, hogy te nem tehettél a dologról - néz mélyen a szemembe. - Tudom, hogy én vagy bárki más hiába mondjuk ezt, ha te magad nem hiszed el és azzal is tisztában vagyok, hogy idő, mire egy ilyet feldolgoz egy ember, de remélem, hogy el tudod hinni, hogy a te döntéseiden és akaratodon kívül történt mindaz. Nem szeretném, ha olyan miatt hibáztatnád magad, amiről nem tehetsz. És nem hiszem, hogy a családod úgy néz rád, mint aki ezt akarta.
- Nem is - ingatom meg a fejem hevesen újra. - A családom nem is akarta, hogy elköltözzek otthonról, de a kampusz messzesége jó kifogás volt számomra, hogy elmenekülhessek. Ami tudom, hogy baromi gyáván hangzik, de szükségem volt egy kis térre és időre, hogy feldolgozzam.
- És eddig hogy haladsz? - kérdezi kíváncsian.
Jól esik, hogy most sem látok rajta ítélkezést és nem néz rám mindezek után sem másképp, sőt, őszintén érdeklődik.
- Apránként, de haladok. A pszichológus, a hazamenetel és az, hogy új környezetbe kerültem, határozottan megindított bennem valamit. És a jó irányba, azt hiszem. Az új lakótársaim közül többekkel nagyon jól elvagyok, ami kikapcsol és nem hagyja, hogy folyamatosan a baleseten agyaljak.
- És Theóval mi a helyzet? Volt valami azóta? Ugye nem bántott?
- Semmi új, csak amit már meséltem, azóta meg nem nagyon jön a közelembe, ami jobb is, mert emlékeztet valakire, akire nem akarok még csak gondolni sem - vonom össze a szemöldököm a volt barátom emlékére, de aztán inkább elterelem a témát, mert ezt még tényleg korai lenne elmondai. - Neked pontosan mit is takar az, hogy nem csináltál semmit a hétvégén?
Látom Simonon, hogy tudja, hogy direkt tértem vissza rá, de nem erőltet semmit, csak biccent egyet egy halovány mosollyal.
- Ki fogsz nevetni, ha elmondom.
- Én? Sosem tennék ilyet.
- Na persze - nevet fel, amitől megborzongok. Nagyon szép a nevetése. - Mi rá a garancia?
- A szavam - vágom rá. - De ha mégis nevetnék, akkor nem tenne téged is boldogabbá a tudat, hogy mosolyt csaltál az ajkaimra? - biggyesztem le az alsó ajkam.
- Ügyes - húzza el a száját, de a szemében nevetés csillog. - Lehet, hogy inkább ügyvédnek kellene menned.
- Az nem az én pályám - rázom meg a fejem. - Szóval, ki vele.
- Jó - sóhajt fel. - Vámpírnaplókat néztem - ismeri be.
- Komolyan? A két lakótársam is azt nézik most, ez a közös programjuk.
- Akkor jó az ízlésük - vágja rá, de valami megint villan a szemében, amit nem tudok hova tenni.
Bár mindig biztonságban érzem magam a közelében, de nagyon úgy fest, hogy Simon még tele van meglepetésekkel és kérdőjelekkel a számomra.

Shawn:
- Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyok - mered az épületre Patience, amikor leparkolok az Island Records épülete előtt. - Basszus, remegek - emeli meg a kezét az öléből, ami valóban elég erősen reszket.
Ösztönösen megfogom a kezét és finoman megszorítom azt.
- Nyugalom, semmi extra az egész - küldök felé egy halvány mosolyt, de Patience álla leesik a szavaim hallatán.
- Semmi extra az egész? Semmi extra? Shawn Peter Raul Mendes! Mégis hogyan mondhatsz ilyet, amikor épp a menedzserednek akarsz bemutatni? Emlékszel még rá? Szemüveges, Andrew-nak hívják és ő fedezett fel téged évekkel ezelőtt? Megvan még? Csak mert konkrétan az egész világ ismeri, én meg kis földi halandó vagyok, aki éppen találkozni fog vele. Ez azért kicsit több, mint egy semmi extra! Jesszusom, Mendes, tőled többet vártam!
Nem kellene, hogy kinevessem a kiborulását vagy egyáltalán szórakozzak azon, hogy ennyire izgul, de nem tudok ellentmondani az arcizmaimnak, amik mosolyra húzzák az ajkaim. Mit mosolyra? Konkrétan vigyorra. És nem feltétlen csak azért, mert Patience ennyire bepörgött a találkozás miatt, hanem, mert napról napra érzem, ahogy oldódik a közelemben és egyszerűen imádom ezt. Élvezem, hogy kezd tényleg normális emberként kezelni és amikor együtt vagyunk, olyan, mintha egy kicsit az a része is visszatérne, amiről csak mesélni szokott. Még az a lány, aki a baleset előtt volt. Persze nem akarok egoista lenni, nincs kizárva, hogy inkább a terápia és a hétvégén való találkozás a családjával az, ami oldott rajta, de bármelyik is a válasz arra, hogy most ennyire lazán beszél velem, köszönöm neki.
- Szerinted ez vicces? - vonja fel a szemöldökét, amint realizálja, hogy szegénynek éppen, hogy csak nem nevetek az arcába, ami nem mellesleg nehezemre esik, mert tényleg nagyon szórakoztató ez a reakció általa. - Te komolyan viccesnek tartod, hogy én itt izgulok a menedzsereddel való találkozás miatt?
Eddig a pontig bírom, csak kiszakad belőlem az a kacaj, ami eddig várta, hogy robbanhasson.
- Kapd be, Shawn! - bokszol a vállamba, amitől csak még jobban nevetek.
- Bocsánat, nem rajtad röhögök, csak... - veszek egy nagy levegőt, hogy lenyugodjak és lecsillapodjon a nevetésem, majd felveszem vele a szemkontaktust. - Földi halandó? Patience, ha valaki, akkor te pontosan tudhatnád, hogy mind ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más. Hiszen hírességekkel élsz egy fedél alatt és láttál bármi különbséget köztünk és köztetek? Nem hiszem, ugyanúgy eszünk, iszunk, alszunk, fürdünk, megyünk mosdóba és beszélgetünk, mint bárki más. Még csak harapni sem harapunk, az egyetlen differencia az, hogy a mi nevünket ismerik páran a világon.
- Páran - ismétli szárazon, amitől megint majdnem felnevetek, de ezúttal jobban uralkodom magamon.
- Oké, sokan, de ezen kívül láttál bármit, amivel azt a hatást keltettük, hogy mások vagyunk? Vagy ne adja Isten, jobbak?
Patience gondolkodás nélkül rázza meg a fejét, ami őszintén megnyugtat, mert a rémült tekintetét látva kezdtem egy kicsit izgulni, hogy bármivel ilyesmit sugalltunk volna felé vagy bármelyik másik lakótársunk felé.
- Akkor elhiszed, hogy Andrew is ugyanolyan ember, mint te vagy én? Mint bárki más ezen a bolygón?
Ezúttal sóhaj szakad ki belőle és a vállai előre esnek.
- Tudom - ismeri be megadva magát. - De azt neked is el kell ismerned, hogy nem minden nap adatik meg bárkinek az a lehetőség, hogy eljön ide, megismeri a menedzsered és bepillantást kap a kulisszák mögé.
Jó, ebben van valami, tény, hogy ezzel az érvvel szemben nem tudok mit állítani és neki kell adni a pontot, de attól még tartom magam ahhoz, hogy nem vagyunk különbek, mint bárki más.
- Oké, ezt elismerem, de akkor sincs mitől tartani, rendben? Andrew is jófej, Jake is az, Brian pedig még annyira sem harap.
- Harapásról eddig szó sem volt, Mr. Differencia. Mióta fogalmazol ennyire nagyon tudományosan?
- Meglep? - mosolyodom el.
- Csak még sosem hallottalak ezt a szót használni - szökik pír az arcára.
- Tele vagyok meglepetésekkel - állítom le a motort. - Na, mit gondolsz, készen állsz, hogy bemenjünk vagy kell még pár perc?
A lány hatalmasat nyel és még egyszer végig futtatja a tekintetét a hatalmas épületen, ami számomra szinte már egy sokadik otthon. Rengeteg időt töltök itt, ha új dal készül és bár eleinte pontosan úgy álltam mindehhez, mint most Patience, ma már tudom, hogy teljesen felesleges az izgulás. Főleg, hogy nem véletlenül hoztam ide, ha nem lennék biztos abban, hogy tehetséges, akkor nem ajánlottam volna fel neki.
- Szerinted tényleg megéri bemennem oda? - néz vissza rám az alsó ajkát rágcsálva.
Folyamatosan ezt csinálja, ha elbizonytalanodik valamiben vagy túlagyalja a dolgokat. Szegénynek már sebes az alsó párnája. Szívem szerint tennék valamit ez ellen, de nem akarok beletaposni a privát szférájába, ráadásul azt sem akarom, hogy félreértsük egymást és ezzel tönkre tegyem a barátságunk és a kapcsolatom Skylerrel.
- Szerinted elhoztalak volna ide, ha úgy gondolnám, hogy nem éri meg? - kérdezek vissza, mire megrázza a fejét.
- Bízom benne, hogy nem.
- Akkor bemehetünk? - kérdezem finoman, amit ezúttal egy bólintással díjaz, újabb mosolyra görbítve az ajkaimat. - Akkor show time!
- Show time! - ismétli, miközben kienged egy hatalmas sóhajt és kiköti az övét.
Amikor felérünk Andrew irodájához, Brian már előtte áll és türelmetlenül toporog.
- Na végre! Mi tartott ennyi ideig? - tárja szét a karjait.
- Én tehetek róla - lép mellém Patience. - Shawnnak kellett egy kis lelkesítő beszédet tartania nekem, mert beparáztam, hogy bejöjjek-e - tálalja a kocsiban történt szituációt.
- Oh! - döbben le Brian a lányt figyelve. - Milyen udvariatlan vagyok, Brian Craigen - nyújtja a kezét Pateince felé.
- Patience Tucker - rázza meg a kezét a lakótársam.
- Igen, tudom, az I Don't Even Know Your Name lány - vigyorodik el a legjobb barátom. - El sem tudod képzelni, hogy Shawn mennyi ideig próbálta kideríteni, hogy ki vagy, miután meglátott a koncerten - meséli, mire oldalba bököm, de már úgy is késő, hiszen kimondta a szavakat és abból ítélve, hogy Patience mennyire elpirul, ő is hallotta azokat.
- Hát... ha úgy nézzük, akkor megtalált - jegyzi meg, szorosabban fogva a pántot a táskáján.
- Talán be kellene mennünk - köszörülöm meg a torkom, mielőtt a haverom megint benyöghetne valami nagyon elmés megjegyzést.
Az ajtóhoz lépek, hogy kopogjak, de hallom, hogy Brian így sem fogja be.
- Most így próbálja meg leplezni a zavarát és terelni a témát - magyarázza Patience-nek, aki kuncogni kezd ezen.
Ez a hang akaratom ellenére is megindít bennem valamit és mire észbe kapok, azt veszem észre, hogy megint mosolygok. Valahogy ahányszor ez a lány felnevet, olyan, mintha kisütne a nap.
- Tulajdonképpen azért jöttél, hogy szándékosan zavarba hozz Patience előtt? - vonom fel a szemöldököm, a vállam fölött Brianre pillantva.
- Én? Ugyan, kérlek, a legjobb barátod vagyok, sosem tennék ilyet - játssza az ártatlant.
- A francokat nem - vágok vissza.
- Csak kíváncsi vagyok Patience tehetségére, amiről nem győzöl eleget mesélni - karolja át a lányt, mintha már ezer éve ismerné, s a szavaitól Patience megint elpirul.
Már épp rászólnék Brianre, hogy ne nyomuljon ennyire rá, amikor kinyílik az iroda ajtaja és megcsapja a fülemet Andrew hangja.
- Ahogy mind kíváncsiak vagyunk rá - száll be a beszélgetésbe.
- Komolyan ennyit mesélsz rólam? - kérdezi Patience félénken, mire biccentek egyet.
- Meséltem rólad - válaszolom, de Brian megint közbe kotyog.
- Az enyhe kifejezés.
- Elég lesz, Brian! - szólok rá, majd a menedzserem felé fordulok. - Bocs a késésért!
Andrew csak legyint egyet, majd eláll az útból.
- Gyertek be!
Miután befáradunk és túlesünk a bemutatkozásokon, mindannyian helyet foglalunk, csak Jake marad állva a sarokban, Andrew a székében foglal helyet, mi Patience-szel vele szemben, Brian pedig a kis kanapéra huppan, amíg várja a következő lépést.
- Shawn sokat mesélt arról, hogy mennyire tehetséges vagy - néz mosolyogva Patience szemébe Andrew. - Mondta, hogy remek szövegeket írsz és hogy jól össze tudtok dolgozni.
- Jól megy a közös munka, ez tény - pillant rám egy másodpercre Patience. - Az, hogy mennyire vagyok tehetséges, már függhet ízléstől is.
- A tehetség nem ízlés kérdése - rázza meg a fejét Andrew határozottan. - Az az ízlés kérdése, hogy bizonyos tehetség kinek mennyire tetszik.
- De ahogy hallom, szerénységben kezet foghatsz Shawnnal, kislány! - jegyzi meg vidáman mögülünk Brian.
- Vannak nálad munkáid most? - tér vissza a témához Andrew, de látom rajta, hogy nehezére esik nem mosolyogni Brian kijelentésén.
- Shawn mondta, hogy hozzak magammal párat - bólint a lány, majd elővesz a táskájából egy füzetet. - A gépemen is van még jó pár, de azt nem hoztam most magammal - nyújtja át az inkább naplónak nevezhető dalszöveggyűjteményt a menedzseremnek. - Ebbe leginkább a kedvenceim vannak - magyarázza, miközben Andrew elkezdi lapozgatni őket.
- Még egy dolog, amiben hasonlít Shawnra - jegyzi meg a menedzserem Brianre pillanatva, aki vigyorral fogadja a megjegyzést.
- Tényleg van érzéked hozzá - nézegeti a szövegeket. - Nagyon is van érzéked hozzá. Shawn mutatott hangfelvételt olyanokról is, amiket elkezdtetek megzenésíteni otthon, nagyon jók eddig.
Nem tudom, hogy mi játszódik le Patience fejében, de az biztos, hogy a szemei megtelnek könnyekkel és csillogni kezdenek. Remélem, hogy azok ott örömkönnyek, mert nem bírnám elviselni, ha fájdalmat okoznék neki.
- Va... vagyis van értelme annak, hogy csinálom? - kérdezi teljes zavarban a lány, úgyhogy finoman megérintem a karját, hogy egy picit megnyugtassam.
- Mondtam én - küldök felé biztató mosolyt.
Ő is rám néz és a tekintetünk egy pillanatra összeakad, s arra az időre, mintha egy kicsit megállna az idő.
- Mennyire lenne kedved hivatalosan is együtt dolgozni Shawnnal? - szakít el minket Andrew a kérdésével.
- Hivatalosan? - vonja össze a szemöldökét Patience értetlenül.
- Igen, hivatalosan. Felvennénk valójában a dalt, kidolgoznánk és amennyiben mind a ketten bólintotok, kiadnánk. Ha működik a dolog, akkor beszélhetünk a továbbiakról.
Látom Patience-ön, hogy ez most hirtelen túl sok információ, úgyhogy gyorsan közbe lépek, mielőtt szegény lány sokkot kap a menedzserem irodájában:
- Kaphat Patience egy kis gondolkozási időt erre?
- Hát persze - vágja rá Andrew egy határozott bólintással -, annyit kap, amennyit csak akar. Ne haragudj, ha lerohantalak - néz vissza a lányra. - Csak a terveket és ötleteket vázoltam fel.
- Nem, dehogyis - rázza a fejét hevesen Patience -, semmi baj, csak... nem hittem, hogy ennyire könnyen és egyértelműen megy majd ez és... most egy kicsit váratlanul ért.
Engem nem, mert tudtam, hogy jó és hogy Andrew már tervezi a közös munkát vele, de szegény lánynak úgy öt perc alatt fordult fel az élet ezzel a pár információval.
- Kérnék egy kis gondolkozási időt - kezdi az ujjait tördelni, de senki sem vitatkozik vele. - És kiszaladnék a mosdóba, ha nem baj - áll fel.
- A folyosó végén balra - igazítja útba Andrew.
- Elkísérlek - pattanok fel azonnal, de Patience megrázza a fejét.
- Nem kell, megtalálom, köszönöm - hadarja el, aztán már ki is megy.
Csak remélem, hogy nincs nagy baj.