Patience:
Amikor az otthonunk ajtajához érek, egyszerre szorítja a gyomrom félelem, égeti az ereimet az izgalom és uralja forróság a mellkasom. A baleset óta ez a megszokott reakció általában, ahányszor csak a családomra gondolok vagy a közelükben vagyok. Ugyan nehezen tudok a szemébe nézni a szüleimnek - amitől ők valószínűleg ki vannak és ettől még rosszabb az egész szitu, mert nem tudom uralni a dolgot -, de a szeretetem irántuk egy cseppet sem lett kisebb. És bár kiköltöztem otthonról pontosan azért, mert volt a baleset, hiányoznak. Én alapvetően egy baromi családcentrikus ember vagyok, hihetetlenül hiányzik, hogy úgy menjek haza, hogy tudom, hogy este még beszélgetünk a lefekvés előtt a napunkról, a nehézségekről, a jó dolgokról és mindenről, ami csak jön. Mióta kiköltöztem, azóta ez nem olyan egyszerű. Naponta igyekszünk beszélni telefonon, de nyilván az nem ugyanaz és olykor nem is olyan egyszerű. Viszont tény, hogy lelkileg is és valamennyire lokálisan is kellett a hely változtatás, mert a mostani lakhelyem közelebb van a kampuszhoz egy tíz perccel, ami olykor aranyat ér.
Veszek egy nagy levegőt, mielőtt csöngetnék, aztán lenyomom a gombot. A bátyám néhány pillanattal később mosolyogva nyit ajtót. Még nem kezdődött el a szezonja, így még pár hétig meg tudja tenni azt, hogy a reggeli edzése után hazaugrik, amikor én is.
- Szia, húgi! - ölel magához szorosan, amint belépek.
- Szia! - bújok hozzá és magamba szippantom az illatát.
- Na mi volt? - kérdezi, miközben elkezdem levenni a cipőm és a kabátom. - Segített valamennyit?
- Még csak egy alkalom volt - emlékeztetem, amire azonnal bólint.
- Tisztában vagyok vele, de attól még segíthet egy alkalom is. Én az első beszélgetés után úgy jöttem ki Dr. Smith-től, hogy a lelkem lényegesen megkönnyebbült. Szóval? Neked segített?
Egyszerre húzom az idő és cukkolom is őt, ahogy felnézek rá a cipőmmel való babrálás közben.
- Na és az orvosi titoktartás? - kérdezek vissza, mire a bátyám finoman megráncigálja a hajam.
Régen is mindig ezt csinálta, amikor idegesíteni akart vagy olyan választ adtam neki, ami nem volt kielégítő a számára.
- Az Dr. Smith-re tartozik, nem rád - ölti rám a nyelvét Brendon. - És nem azt kértem, hogy számolj be mindenről részletesen, hanem csak azt, hogy mondd el, hogy milyennek élted meg és segített-e. Bár, ha szóról, szóra el szeretnéd mondani, akkor tudod, hogy azt is szívesen meghallgatom.
Forró érzés önti el újra a mellkasom, ahogy a bátyám szemébe nézek, mert hihetetlen hálás vagyok azért, hogy ilyen fivérem van. Nem tudom elképzelni, hogy mi lenne velem nélküle.
- Hogy milyen volt? - kérdezek vissza, miközben újra a cipőmnek szentelem a figyelmem.
Muszáj vagyok úgy tenni, mintha a csomót gobóznám, mert húzni akarom annak az idejét, hogy már be kelljen menni.
A Dr. Smith-nél töltött egy óra nagyon tartalmas volt és egy hatalmas gát is átszakadt bennem, amire nem számítottam már most. Az is biztos, hogy talán elindultam valami felé, ami a javulást jelentheti és a baleset óta először elkezdem elhinni, hogy az az egész nem az én hibám volt és nem magamat kellene hibáztatnom. De ettől még a sok negatív és a pszichológus szerint szigorú gondolatok magammal szemben nem tűntek el, csak halványultak. Éppen ezért bennem van a félsz azzal kapcsolatban, ami majd a nappaliban fogad még ha az a családom is, akik hiányoznak.
- Kimerítő - illetem az első jelzővel a beszélgetésünket, ami eszembe jut. - Dr. Smith nagyon rendes nő, ez tagadhatatlan és baromira örültem, hogy nem betegként kezelt, hanem beszélhető partnerként. Viszont olyan gyorsan megtörtem előtte, amennyire nem számítottam. Ő azt mondta, hogy nem siettet semmit és azokról a dolgokról beszélünk, amiről csak én akarok. Felajánlotta, hogy először csak a napjaimról meséljek vagy amiről csak szeretnék, de aztán tett egy olyan megjegyzést, amitől én teljesen kifakadtam és ahogy átszakadt a gát, nem tudtam megállítani a szavakat, amik csak úgy folytak belőlem. Bőgtem, mint egy óvodás és ezt kár lenne tagadni - szakad ki belőlem egy sóhaj, ahogy lassan megválok az egyik cipőmtől.
Ugyan látszani már nem látszik rajtam, de én még érzem a sírás utáni furcsa ürességet, ami mindig bennem van ilyenkor. Viszont a beszélgetés és a családommal való találkozás meg rengeteg érzelmet von magával és így ez a kettősség egy egészen ismeretlen egyveleget hoz össze bennem, amit még nem tudom, hogy hogyan kezeljek. De legalább az orrom pirossága, a fejem vörössége és az ajkam duzzanata eltűnt, amíg jöttem ide. Anyáék tudják, hogy hol jártam, mert mindig, mindent elmondok nekik és ez nem egy olyan dolog, amit pont előlük titkolnék el, de nem kell, hogy azon aggódjanak, hogy mennyire sírtam. Van egy olyan érzésem, hogy így is aggódnak értem eleget minden nap, amiért gyűlölöm magam, bár tudom, hogy normális. Anya egyszer azt mondta, hogy miután az embernek gyereke születik, a gyomrában és a mellkasában mindig ott lesz egy szorítás, ami nem akar elmúlni, mert ennyire félünk onnantól, hogy a gyereknek baja lesz. A nagyobb gond csak az, hogy tudom, hogy a baleset óta ez a szorítás anyáékban még sokkalta nagyobb, ami határozottan nem jó.
- És mondott valamit? - puhatolózik tovább Brendon aggodalmasan, kedves hangon.
- Igen - kezdek szökdelni egy lábon, ahogy elveszítem az egyensúlyom, de a testvérem megtart és segít visszabilleni a megfelelő helyzetbe -, azt, hogy túl szigorú vagyok magammal.
- Ezt én is mondtam már - veti közbe, de úgy teszek, mintha nem hallanám.
- És azt, hogy nem biztos, hogy a második esélynek, amit kaptunk, az a megfelelő kihasználási módszere, hogy nem bulizom igazán és bezárkózom minden elől.
- Ezt is mondtam már - szúrja közbe megint a hátamat simogatva, de ismét elengedem a fülem mellett.
- És azt mondta, hogy megpróbálunk ezeken is dolgozni, hogy megint szabad tudjak lenni és ismét merjem élvezni az életet. Meg azon, hogy ne magamat hibáztassam mindazért, ami történt - egyenesedem ki, amikor belátom, hogy nem húzhatom tovább az időt. - A jövőhét folyamán megint megyek hozzá valamikor, még pontos időpontot nem beszéltünk meg.
- És hogy érzed? - fürkészi az arcom folyamatosan. - Neked segített valamit?
Végülis halkultak a negatív gondolatok a fejemben és a sírástól elvileg tisztul a lélek, vagyis akkor egy hasznos beszélgetésnek lehet nevezni a mait, ha leszámítjuk azt, hogy most teljesen kimerült vagyok a zokogás miatt.
- Azt hiszem, hogy igen - biccentek, majd a nappali felé nézek. - Hogy van Layla?
Brendon azonnal elmosolyodik.
- Türelmetlenül. Már alig várta, hogy végre ideérj.
A fájdalom ellenére az én ajkaim is mosolyra görbülnek. Hiányzik a kishúgom és a pozitív gondolkodása, a telefonon keresztül velem sem ugyanaz.
- Akkor jobb, ha nem várakoztatom tovább - veszek nagy levegőt, mire Brendon biztatólag átkarolja a vállam, miközben elindulunk a nappali felé.
Layla a kanapén ül és a zenékből ítélve, amik kihallatszanak a telefonjáról, Tiktokozik, de ahogy belépek, felkapja a fejét.
- Patience, na végre! - pattan fel a kanapéról, majd hozzám siet és a karjaimba vetődik.
Ma éppen kék paróka van rajta és - mint minden, ami a húgomon van - csodásan áll neki, mégis görcsbe ugrasztja a gyomrom és megfacsarja a szívem. Mennyivel jobb lenne, ha nem lenne szüksége hülye parókákra, hogy legyen haja...
- Szia, Layla! - szórítom magamhoz- Istenem, de jó végre látni.
- Már kezdtem aggódni, hogy mégsem jössz - fúrja a fejét a mellkasomba.
- Megígértem, hogy jövök, ahogy azt is, hogy a színdarabon is ott leszek. Hogy haladtok vele? - dobom be azonnal a témát, mielőtt az megint a pszichológus felé terelődne.
- Minden szuper, én meg zseniális vagyok benne - vigyorodik el, amitől kiszakad belőlem egy kis kacaj.
- Azt mindjárt gondoltam - jegyzem meg a kanapé felé menet, de hirtelen eszembe jutnak Dr. Smith szavai arról, hogy olykor azok az ember szenvedek a legjobban, akik azt mutatják kifelé, hogy boldogok.
Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy a húgom csak tényleg ennyire jó színész, hogy azt is el tudja hitetni velünk, hogy boldog a történtek után is?
Lehet, hogy egomániás vagyok, de szinte biztos vagyok abban, hogy kiszúrnám, ha a húgom nem viselné ennyire jól a baleset feldolgozását és bízom abban is, hogy fel merné nekem hozni a témát annyira, hogy ezt megbeszéljük. Elvégre ez egy közös trauma, hiszem, hogy hajlandó lenne velem osztozni az esetleges fájdalmán is.
- Kicsim, hát megjöttél! - lép be anya a nappaliba, mögötte apával és ők is szorosan magukhoz ölelnek.
A jól megszokott meleg öleléstől megint sírni tudnék meghatottságomban, ahogy realizálom, hogy sokkal jobban hiányoztak nekem, mint ahogyan azt képzeltem.
- Ti is hiányoztatok - felelem a burkolt célzásukra és hosszú idő óta először mosolyogva tudok a szemükbe nézni, amikor elválunk.
Lehet, hogy Dr. Smith már most sokkal többet segített nekem, mint azt gondoltam volna.
- Ha nem érzed magad jól a mostani helyen, akkor tudod, hogy csak egy szavadba kerül és máris itt laksz újra - közli apa, ahogy leül a foteljába.
- Tudom, apa, de minden rendben van az új helyen. Van egy-két nehezebb eset, de olyan mindenhol van és tudom kezelni őket. Már új barátaim is vannak, csak ti és Terra hiányoztok onnan - ülök le én is a megszokott helyemre a kanapé végében, ahonnan mindenkire rálátok.
- Na és milyen hírességekkel együtt élni? - kérdezi a húgom izgatottan. 
- Hihetetlen rendesek. És most, hogy mondod, hoztam neked valamit - veszem elő a kis füzetet, amibe mindannyian írtak valamit Laylának a kedvemért.
Layla szeme elkerekedik, amikor meglátja benne a szövegeket és az aláírásokat, majd a nyakamba ugrik.
- Te vagy a legjobb nővér - szorít magához újra, én pedig ezúttal valóban bekönnyezem.
Jó megint itthon lenni.

Shawn:
Nem tudok aludni. Skyler csendben szuszog mellettem és álmában néha motyog valamit, amivel irtó édes látványt nyújt, de én nem tudok aludni. Este feljöttünk a szobámba, hogy nézzünk még egy pár részt a Vámpírnaplókból, aztán a figyelmünk megint inkább egymásra terelődött, amíg el nem fáradtunk annyira a többedik menet után, hogy Skyler el nem aludt. Én is bealudtam egy kicsit, de valamire - őszintén nem tudom már magam sem, hogy mire - felébredtem, azóta pedig nem tudok visszaaludni és most még marha szomjas is vagyok. 
Egy idő után megunom a forgolódást és kikelek az ágyból. Közben ügyelek arra, hogy nehogy felkeltsem a mély álomban durmoló barátnőmet és összeszedem a ruháimat, amik szanaszét hevernek a földön.
A házban már teljes sötétség uralkodik, akik itthon vannak már alszanak, akik pedig házon kívül foglalatoskodnak, valószínűleg már nem is jönnek haza, így nagyin igyekszem a korom sötétben nem elesni vagy leverni valamit, hogy mindenkit felkeltsek a házban, mert kétlem, hogy azt bárki értékelné. Ahogy azonban lefelé megyek,  egyszer csak valaki nekem ütközik, amitől ijedtemben akkorát ugrok, hogy csoda, hogy nem fejelem meg a plafont.
- Basszus! - mordulok fel, de akivel összeütköztem, az is hasonlóan megijedhet, ugyanis elhagyja a száját egy kis visítás.
Ösztönösen befogom a száját, de csak a mázlinak köszönhetem, hogy valóban a száját találom el és nem a szemét szúrom ki vagy éppen ellenkezőleg valami más testrészét fogom meg.
- Én vagyok az - suttogom megnyutatásként, mire a belém ütköző biccent egyet, így lassan elengedem a száját.
- Bocsánat! - suttog vissza és ekkor realizálódik bennem, hogy Patience az, aki belém ütközött az imént. - Ne haragudj, nem tudtam aludni és le akartam menni inni és... nem hittem, hogy bárkibe beleütközöm még most, ilyen későn.
Először megrázom a fejem, de aztán rájövök, hogy nem láthat, amitől teljes idiótának érzem magam, úgyhogy megfogom a vállát és finoman megszorítom:
- Menjünk le inkább, nehogy felverjünk itt valakit - javaslom, ő pedig nem ellenkezik.
Ma nem igazán beszéltem Patience-szel, mert nem volt itthon. Már reggel elment a családjához és este akkor ért haza, amikor mi már fent voltunk. Beköszönt hozzánk - még nem egymással voltunk elfoglalva - és tett is egy megjegyzést a tegnapra utalva, amikor rajtakapott minket, de már nem jött be beszélgetni. Azt mondta, hogy korán lefekszik, mert kimerült, de ezek szerint az álom neki sem jött a szemére.
- Bocs, hogy neked mentem, a sötétben nem láttam semmit és nem akartam lámpát kapcsolni, mert még véletlenül sem szerettem volna bárkit is felverni - tölt egy pohár vizet, majd felém nyújtja.
Hálásan biccentek, majd újra megingatom a fejem, jelezve, hogy nem történt semmi.
- Én is sajnálom, nem akartam rád hozni a frászt, de hasonló indokkal nem kapcsoltam lámpát - ülök le az asztalhoz, miközben ő magának is tölt a vízből, majd helyet foglal velem szemben.
- Hogy-hogy még fent vagy? - kérdezi a vizéből kortyolva.
- Valamennyit aludtam - dörzsölöm meg az arcom kimerülten -, de felébredtem és azóta csak forgolódom, míg Skyler az igazak álmát alussza. Muszáj voltam lejönni, mert már kiszáradt a torkom. Te? Nem úgy volt, hogy korán lefekszel?
- De, de... - egy pillanatra elhallgat és elgondolkodik. - Megvan az az érzés, amikor teljesen kimerültnek és fáradtnak érzed magad? Amikor alig várod, hogy végre vízszintesbe kerülj és aludhass, de amikor oda kerülsz, hiába érzed még mindig zombinak magad, nem tudsz elaludni, mert folyamatosan pörög az agyad vagy csak egyszerűen nem jön álom a szemedre?
Hogy ne lenne meg, szinte minden egyes koncert utáni estém ilyen. Olyankor mindig kimerültnek érzem magam, de az adrenalin mégis tombol bennem és nem tudok aludni, éppen ezért szoktunk általában még iszogatni egy kicsit. Ha ez nem történik meg, akkor képes vagyok még hosszú órákig forogni az ágyban jobbra, balra és mire megint ránézek az órámra, az hajnali hármat mutat, ami másnap baromi fájdalmas tud lenni, ha korán kell kelni, mert mondjuk repülünk egy új helyszínre. Szóval igen, pontosan tudom, hogy milyen az. Szerintem minden hasonló szakmában dolgozó ember tudja.
- Neked most melyik volt? A szimpla álmatlanság vagy az agyalás?
- Talán egy kicsit mind a kettő - ismeri be, elhúzva a száját.
- A családod miatt? Amiért ma ott voltál? - kérdezem óvatosan, az arcát fürkészve.
Nem akarom őt letámadni, sem pedig vallatni. Amikor hazaért, tényleg elég álmosnak tűnt, de őszintén örülnék, ha hajlandó lenne velem megosztani annak az okát, hogy miért nem tudott aludni.
- Részben - biccent a vízből kortyolva.
- Milyen volt náluk?
Tudom, hogy Patience számara a hazatérés nem olyan egyszerű, mint bármely másikunknak a házban. Tisztában vagyok azzal - ha csak részben is -, hogy mennyire nehezére esik a baleset óta otthon lenni és ha ebbe belegondolok, megfacsarodik a szívem. Patience rendes ember és nem az ő hibája volt az, ami történt, nem érdemli azt, hogy emiatt eméssze magát.
- Valójában sokkal jobb, mint amilyenre számítottam - mosolyodik el és a szemében mérhetetlen szeretet csillan. - Mindannyian nagyon örültek nekem, ami talán nem olyan meglepő, de az igazság az, hogy én is sokkal jobban kezeltem a dolgot és lényegesen felszabadultabb voltam. Mondjuk valószínűleg sokat segített ebben Dr. Smith is.
- Dr. Smith? - vonom össze a szemöldököm értetlenül.
- A pszichológus, akit a bátyám ajánlott - kapok újabb biccentést. - Ma igazából reggel hozzá mentem, csak utána látogattam meg a családom.
Tudom, hogy Patience említette az egyik próbánkon, hogy a tesója megadta neki egy pszichológus számát és arra is emlékeztem, hogy mondta, hogy menni fog hozzá, de azt nem említette, hogy mikor, azóta pedig nem került szóba a téma. De annak nagyon örülök, hogy megtette ezt a lépést, főleg, ha tényleg segített neki. Valahogy megnyugtat a gondolat, hogy Patience magához való hozzáállása javulhat Dr. Smith segítségével.
- És az milyen élmény volt? - érdeklődöm, összeakasztva a tekintetünket.
Még messze nincs hosszú ideje, hogy ismerem őt, de Patience valahogy vonz afelé, hogy minél többet tudjak meg róla. És nagyon... könnyű vele, de a jó értelemben. Olyan érzésem van mellette, hogy bármiről tudunk beszélgetni anélkül, hogy bármelyikünk is ítélkezne a másik felett. Vele valamilyen módon a csendek is mások. Nem tudnám megmagyarázni, de élvezem, amikor csak csendben ülünk és egymás szemébe nézünk. Van benne valami, amit nem lehet szavakkal igazán megfogalmazni.
- Furcsa, hogy ezt mondom, mert szkeptikus voltam és nem az volt életem legvidámabb órája, de jó. Nem tudom, lehet, hogy hülyeség és csak azért érzem úgy, mert ezt akarom érezni, de olyan, mintha egy kicsit tényleg megkönnyebbültem volna valamennyivel. És szerintem emiatt is tudtam már jobban kezelni a hazatérést is. Bár biztos, hogy az is belejátszott a dologba, hogy régen voltam otthon és már hiányzott a családom. Mindezek ellenére, ami most van, én nagyon családcentrikus vagyok, amikor úgy döntöttem, hogy elköltözöm otthonról, az volt életem egyik legnehezebb döntése. Lehet, hogy ez gáz vagy szánalmas vagy kell...
- Nem az - szakítom félbe és ösztönösen megfogom a kezét, hogy ne tudja tovább tördelni az ujjait.
Skyler is rendszeresen csinálja, csak akkor tudja megállni, ha fogom a kezét. Patience esetében értelemszerűen nem fogom az ujjaim az övére fonni sem pedig úgy cirógatni a kézfejét, mint a barátnőmnek, de ez a mozdulat tényleg ösztönös.
- Nem gáz, megértem. Amikor elkezdtem turnézni, a világ legfájdalmasabb dolga volt hátrahagyni a családomat, eleinte azt hittem, hogy bele fogok pusztulni. Csak az segített túlélni, hogy Brian mellettem volt és hogy amikor csak tudtunk beszéltünk egymással telefonon.
- Az azért más, te sokkal fiatalabb voltál, mint én most - biccenti oldalra a fejét, de megint megrázom a fejem.
- A szeretet és mások hiánya nem kor függő. Talán az, hogy mennyire féltem egyedül maradni, igen, de az, hogy a családod mennyire hiányzik, nem ennek a függvénye. Nem gáz, hogy nehéz volt ide költöznöd, főleg azok után, amin keresztül mentetek otthon és önmagatokban is.
Patience percekig csak hallgat. Az ajkain halovány mosoly van és kék szemeivel farkasszemet néz velem. Szeretném tudni, hogy mi jár a fejében, de nem szólalok meg, nem sürgetem. Az össz zaj, ami van az a hűtő halk zümmögése és az óra kattogása.
- Tudod, néha nem tudom eldönteni, hogy csak azért mondod ezeket, hogy megnyugtass vagy mert tényleg így gondolod - feleli végül halkan és az arcán látszik, hogy nem kötekedni akar.
Az én szám is felfelé görbül, ahogy még mindig tartom a szemkontaktust.
- Komolyan gondolom - válaszolom. - Ezt is, azt is, amit a sulival kapcsolatban mondtam és azokat is, amiket a próbákon. Teljesen komolyan gondolom minden szavam, amit az irányodba intézek.
A lány megint a hallgatásba menekül, amíg fürkészi az arcom, de aztán ismét biccent.
- Akkor jó, mert kezdelek barátként kedvelni és nem lenne jó, ha ez a barátság hazugságokon alapulna - válik szélesebbé a mosolya.
A gyomrom kisebb görcsbe ugrik, de a torkomból kacaj szakad fel.
- Erre iszunk! - emelem meg a poharam, mire Patience koccint velem.
- Egészségedre!
- Egészségünkre! - biccentek, mielőtt innék a vizemből, még szélesebbre varázsolva a mosolyát.
Rá kell jönnöm, hogy szeretem mosolyogni látni. A mosolyától megváltozik az egész szoba hangulata és elfelejtem azt is, ami esetleg nyomaszt.