Shawn:
- Hol van mindenki? - huppan le a kanapéra Brian másnap, amikor beugrik hozzánk.
Pontosabban hozzám, de ez talán nem olyan fontos a lényeget tekintve.
- Skyler és Patience a kampuszon - nyújtom oda neki az üdítőjét, majd én is leülök vele szembe -, Theo és a sleppje gondolom szintén. Niall és Khalid studióznak, Cami táncpróbán van az új klipje miatt, Alessia a szüleit látogatja, Brendonról pedig halványlila gőzöm sincs. Mostanában nem sokat kommunikálunk.
Egészen pontosan azóta, hogy Patience beköltözött hozzánk. Nem tudom, hogy mi van kettőjükkel, de Brendon úgy lengedezik a lány körül, mintha ezer éves ismerősök lennének. Már nem mintha közöm lenne hozzá, vagy zavarna, csak meglep a dolog. Többször láttam már, hogy Brendon még bemegy este beszélgetni Patience-höz, miután mindenki visszavonult a saját birodalmába. Örülök, hogy ott van az új lakótársunknak, de azért érdekelne, hogy mi a titka, mert Patience velem még mindig nagyon zárkózott néha. Persze alig van nálunk egy hete, de ezek szerint nem lehetetlen vele teljesen megtörni a jeget, ha Brendonnal simán dumálgat.
- Hogy-hogy, valami gáz van? - kapja fel a fejét a legjobb barátom, mire azonnal megrázom a fejem.
- Nem, dehogy, csak Brendon mostanában sokat van házon kívül. Leginkább Patience-höz megy a munkahelyére és egy csomó időt ott tölt és így velünk kevesebbet kommunikál. Legalábbis velem biztosan. De gáz az nincs, csak nem tudom már követni, hogy éppen mikor és hol van. Hogy jelenleg hol van. És én sem vagyok sokat itthon, nekem is mennem kell nap közben, úgyhogy ennyi... - vonom meg a vállam és próbálok nem tudomást venni Brian fürkésző tekintetéről, amivel az arcomat tanulmányozza.
- Neked is sokat kell menned - ismétli a szavaim lassan.
- Igen, azt hiszem, hogy ezt te tudod a legjobban - dőlök hátra és közben igyekszem nem elkezdeni piszkálni a kezeim, hogy ne kelljen állnom a pillantását, hanem tartani a szemkontaktust.
- Skyler tudja már?
- Nem - ingatom meg újra a fejem. - És azt hiszem, hogy ez egy darabig még így is marad.
- El kellene mondanod neki - biccenti oldalra a fejét.
- Tudom és el is fogom, csak a megfelelő pillanatot várom.
Nem hiszem, hogy szándékos, de Brian felhorkan.
- Megfelelő pillanatot? Shawn, a megfelelő pillanatot nagyon túlértékelik. Ragadj meg egy pillanatot, aztán te csinálj belőle megfelelőt, mert különben cseszheted. Soha nem lesz igazán tökéletes pillanat, olyan csak a filmekben van. Vagy talán még ott sincs. Skyler megért téged és szeret. Te is szereted őt, úgyhogy nincs mitől tartanod, csak állj elé mondd el, hogy...
- Majd elmondom, ha eljön az ideje - szakítom félbe. - Még nem érzem ezt, amint úgy érzem, el fogok mondani neki mindent. Esküszöm - húzom ki magam -, de még nem. És hálás lennénk, ha jegelnénk ezt a témát.
Látom Brianen, hogy nem tetszik neki, amit mondtam és amit kérek, de nem vitatkozik velem tovább és nem is erőlteti a dolgot. Helyette elhúzza a száját, majd biccent egyet és eltereli a témát:
- Szóval Brendon sokat lóg Patience közelében. Ő az új lány, igaz?
- Igen és igen - bólintok a vizemből kortyolva.
- Na és milyen?
- Aranyos lány és nagyon tehetséges, összedolgozom vele, amikor van egy kis szabadidőnk így minden mellett. És szegényt be is találta Theo már kábé az első napon, amikor idejött.
- Beszólt neki, vagy rányomult? - kérdezi mélyen a szemembe nézve és a hangjából csak úgy süt az utálat.
Brian nincs oda a fiúért és akkor még finoman fogalmaztam. Ehhez az utálathoz hozzájárul, hogy Skylert kifejezetten kedveli és Theo csúnyán összetörte és megbántotta anno, valamint az, ahogy velem bánik a srác és... szimplán a fiú egész lénye. Theo egy másodperc alatt képes elérni, hogy az ember szíve szerint fel akarja képelni és a legdurvább az egészben, hogy szerintem még élvezi is, hogy feszíti a húrokat, mert tudja, hogy senki nem fog nekimenni. Valószínűleg ezért is érte annyira váratlanul a múltkor, hogy pont én húztam be neki. Amikor azt az incidenst elmeséltem Briannek, majdnem örömtáncot lejtett, úgyhogy azt hiszem, hogy ez elég sok mindent elmond a Theóhoz való hozzáállásáról, de azt fontosnak érzem megjegyezni, hogy az a majom kiérdemelte Brian utálatát, ugyanis a legjobb barátom csak úgy senkit sem utál meg.
- Először rányomult, többször is, aztán amikor Patience visszautasította, neki támadt és elkezdte elküldeni melegebb éghajlatra, csak Brendon random megjelent és lekezelte a srácot, majd elküldte.
- Istenem, az a srác akkora egy barom - rázza a fejét hitetlenül, az orrnyergét masszírozva. - Patience hogyan viselte?
- Azt mondta, hogy jól van, de az egész viselkedése annyira fura volt. Nem tudnám pontosan leírni, csak furcsa. Utána aznap este láttam meg tök véletlen, hogy Brendon bemegy hozzá még este, amikor mindenki lefeküdt.
- Gondolod, hogy van köztük valami?
- Fogalmam sincs - rázom a fejem egy vállvonás kíséretében. - De az biztos, hogy gyorsan jóban lettek.
Na jó, az igazság az, hogy kicsit zavar a dolog. De nem azért, mert féltékeny vagyok, vagy ilyenek, hanem mert én is örülnék, ha Patience a bizalmába fogadna. Adok neki időt, amennyit csak kell, de... nyilván jó lenne, ha nem félne megnyílni előttem sem. Bár persze nem tudom, hogy Brendon előtt mennyire nyílik meg és hogy hogyan. De akkor is... jó lenne, ha tőlem sem tartana, hiszen rendes srác vagyok és eszem ágában sincs kárt okozni neki.
Mondjuk az is igaz, hogy a balesetét meg tudtommal nem mesélte másnak, vagyis akkor bizonyos szempontból egálban vagyunk Brendonnal. Már nem mintha versenyeznék vele, mert sem Patience, sem a bizalma nem valami nyeremény, amit egy játékon nyerhetek.
- Szép lány? - kérdezi váratlanul Brian, amitől úgy összeszalad a szemöldököm, mintha összenőtt volna.
- Ez meg mégis hogyan jön ide?
- Csak kíváncsi voltam - vonja meg a vállát. - Theo, Brendon és... a te képed is olyan, mint aki féltékeny.
- Barátnőm van, Brian és szeretem Skylert.
- De hűséget fogadtál, nem vakságot - vágja rá. - És féltékeny is lehet az ember úgy, hogy szeret valaki mást. A féltékenység sokféle lehet. Egy csak baráti körben is lehetsz féltékeny valakire, aki a te barátoddal próbál baromkodni. De a testvéred barátaira is lehetsz féltékeny, mert úgy érezheted, hogy átveszik a te helyedet. Ezutóbbi meg is történt anno veled, szóval az, ha esetleg féltékeny vagy Brendonra, nem jelenti azt hogy nem szereted már Skylert. Tudom, hogy még mindig odavagy érte, de ez a tény nem zárja ki azt, hogy milyen fejet vágtál, amikor Brendont és Patience-t emlegetted egy lapon.
Akaratom ellenére is kiszakad belőlem egy sóhaj, mert megint rá kell jönnöm, hogy Brendon túlságosan is jól ismer és ismét igaza is van velem kapcsolatban.
- Nagyon szép lány - ismerem be lassan és nagy nehezen - és talán egy kicsit zavar a dolog, de tényleg nem úgy, csak... Patience remek lány és annyira szeretném, ha bennem is bízna annyira, mint amennyire Brendonban bízik. Eleinte úgy tűnt, hogy így lesz. Megosztott velem olyat, amit mással nem és kiderült, hogy az egyik koncertemen ott volt és neki énekeltem IDEKYN-t és...
- Na várj, Patience az I Don't Even Know Your Name lány? - szakít félbe elkerekedett szemekkel.
- Igen, nagyon úgy tűnik - kezdem a vizet bámulni a poharamban, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.
- Basszus, Shawn, mégis erre mennyi volt az esély? Emlékszem, hogy anno mennyit kerested őt, de kábé teljesen felszívódott.
Ez tényleg így volt, pedig azon a koncerten nagyon reménykedtem, hogy vár majd rám pár rajongó a hátsó bejáratnál a parkolóban és ő is köztük lesz, de nem jött össze a dolog. Akkor még próbálkoztam pár trükkel, hogy megtaláljam, mert a koncerten, amikor megláttam a mosolyát kábé kész voltam, de sehogy nem akarta a sors, hogy megint láthassam legalább egy képen, aztán szépen lassan fel is adtam. Azóta meg évek teltek el és most meg szó szerint egy fedél alatt lakunk, mintha a sors az arcomba röhögne.
- Igen, de mondjuk az nem most volt, azóta sok minden változott - kényszerítem magam arra, hogy visszanézzek rá.
- Például felnőttünk és neked barátnőd lett - bólint, de az ajkain ott marad az a hitetlen mosoly. - De akkor is... mekkora volt a valószínűsége ennek?
- A jelek szerint több, mint nulla - sóhajtok fel. - A lényeg, hogy örülnék, ha engem is a bizalmába fogadna. Nem akarom kényszeríteni semmire, csak azért nem bánnám - vonom meg a vállam sután. - Főleg, hogy együtt dolgozunk és jóban van Skylerrel, meg papíron velem is.
- Ha nem akarod kényszeríteni, akkor ne is tedd. Várd ki, hogy szépen fokozatosan megnyíljon neked. Csak néhány napja lakik itt, ennyi idő alatt nem bízhat meg mindenkiben. Azt sem tudod, hogy Brendonnal mi a helyzet nála. Lehet, hogy csak poénkodnak egymással, semmi komoly.
És megint csak igaza van. Brian ezért a legjobb barátom, mert sosem hagy elszállni, emlékeztet arra, hogy ki is vagyok, amikor a turnékon elbizonytalanodom, köt az otthonomhoz és nem fél az arcomba mondani a véleményét egy-egy dologgal kapcsolatban. Ahogy azt sem, ha hülye vagyok. Márpedig ebben a szituációban azt hiszem, hogy az vagyok.
- Na jó - veszek nagy levegőt -, van még valamilyen kérdésed velem, Brendonnal, Patience-szel, vagy Theóval kapcsolatban? Vagy most már te is elmondod, hogy mi van veled mostanában?
- Úgy érted, hogy mi történt velem abban az egy napban, amíg nem beszéltünk? - vonja fel a szemöldökét vigyorogva.
- Pontosan úgy - bólintok, mintha meg sem hallottam volna a szarkazmusát, amire ő felnevet.
- Vigyázz, mert baromi izgalmas lesz.
- Popcornt hozzak? - érdeklődöm udvariasan, amitől újabb nevetés szakad fel a legjobb barátomból.
- Okvetlenül - bólint tettetett komolysággal, az én ajkaimra is mosolyt csalva.

Patience:
- Szabad ez a hely? - vetül rám árnyék az egyetem könyvtárában egy nagyobb szünetemben.
Nem sok kedvem van a társasághoz, mert tudom, hogy az ahhoz vezet, hogy beszélgetnem kell, amit cseppet sem szeretek, amikor éppen dolgozom valamin, így fel sem nézve a jegyzeteimből kezdem el mondani a kifogásom:
- Nem, bocsi, épp várom az egyik... - elharapom a mondatot, amikor valami belső erő hatására mégis felnézek és el is kerekednek a szemeim, ahogy meglátom az előttem álló fiút. - Simon!
- Te most, tényleg megpróbáltál lekoptatni egy kamu indokkal? - vonja össze a szemöldökét, de látom rajta, hogy nehezen tudja visszafojtani a mosolygást és a szemeiben huncut fény csillog.
- Nem - rázom meg a fejem és érzem, hogy az arcom égni kezd. - Vagyis... de, de nem tudtam, hogy te vagy az, ne haragudj, alapvetően nem szokásom kamuzni, csak... ah, tiszta hülye vagyok, bocsánat, tényleg sajnálom. Gyere, ülj le - veszem el a cuccom a székről, ami még az asztalnál van.
- Csak? - kérdezi, miközben helyet foglal és már nem tud parancsolni magának, kiengedi azt a mosolyt.
- Tessék? - szaladnak fel a szemöldökeim.
- Azt mondtad, hogy nem szokásod kamuzni, csak... és itt elharaptad a mondatot. Mi volt az a csak? - kérdezi az arcomat fürkészve. 
A kérdés ellenére a hangjában nincs semmi vádló, vagy lekezelő, helyette őszinte érdeklődés. Nem is értem, hogy ez a srác hogyan lehet folyton ennyire kedves velem.
Érzem, ahogy az arcom égni kezd, ahogy a kék szemeibe nézek és nagyot kell nyelnem, mert a torkom kiszárad.
- Csak épp az egyik beadandómon dolgozom és azt hittem, hogy az egyik szaktársam vagy, vagy lakótársam, ezért mondtam azt, hogy várok valakit.
- Ennyire rosszak a lakótársaid? Bár ha Theóból indulok ki, akkor valóban borzalmasak lehetnek, én is elhajtanám őket a helyedben. De a szaktársaidra mik a panaszaid?
Szerintem egyre vörösebb vagyok - legalábbis én úgy érzem - és ezt Simon láthatóan élvezi, miközben mosolyogva fürkészi az arcom. Olyan, mint aki meg akar fejteni és egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez inkább megnyugtat, vagy aggaszt. 
Amikor Brendon közeledik velem és próbál megismerni, akkor valahogy egy idő után természetes lesz, hogy beszélek neki a családomról és a gondolataimról, és azt érzem, hogy semmiért sem ítélne el. Mintha lenne köztünk egy egyfajta testvéri kötelék, vagy legalábbis valami mély kapcsolat, ami által egyszerű neki megnyílnom. Mondjuk lehet, hogy ehhez hozzájárul az, hogy mióta meséltem neki az exemről, minden este beszélgetünk a szobámban és a munkahelyemen is meglátogat.
Amikor Shawnnal beszélgetek, egyszerre vagyok zavarban és félek attól, hogy mit reagál arra, amit mondok neki, de közben mégis jól esik, hogy beszélünk.
Viszont minden alkalommal, amikor Simonnal beszélgetek, akkor mindegyik összecsap bennem. Egyszerre érzem az őszinte érdeklődését és azt, hogy nem ítélne el semmiért sem, mégis félek egy kicsit a reakciójától, ugyanakkor meg is nyugtat a jelenléte és a kék szeméből áradó érdeklődés. Éppen ezért nem tudom egyelőre eldönteni, hogy mit is érzek a közeledésével kapcsolatban, mert túl sok az érzelem.
- Nem, nem mindegyik ilyen és a szaktársakkal sincs úgy probléma, csak az egyik beadandómon dolgozom, ahogy azt mondtam is és tudom, hogy ha ideülne egy szaktárs vagy lakótárs, akkor beszélgetni kezdene velem és teljesen elterelné a figyelmem arról, amit teszek.
- Vagyis most én is elterelem a figyelmed - állapítja meg, de még mindig mosolyog.
- Nem - vágom rá, de aztán rá kell jönnöm, hogy bizonyos szempontból tényleg ezt tette. - Na jó, talán valamilyen szemszögből valóban elterelted a figyelmem, de vannak emberek, akiket így is szívesen látok. Például az egyik lakótársamat, Skylert. Ő simán elterelhetné a figyelmem anélkül, hogy zavarna. Rendes lány és egy új barát. Őt akartam használni kifogásnak, amíg nem tudtam, hogy te vagy az - vallom be és zavaromban kiszakad belőlem egy kis kacaj.
- És akkor a jelek szerint én is azok közé tartozom, akiket szívesen látsz? - vonja fel megint a szemöldökét, újabb zavart okozva nekem ezzel.
De most igyekszem nem annyira kimutatni. Inkább kihúzom magam a széken ülve és az asztalra támaszkodva veszek egy nagy levegőt, hogy összeszedjem magam.
- Megtennéd, hogy ezt abbahagyod? - utánozom a mimikáját, farkasszemet nézve vele.
- Pontosan mit is? - kérdez vissza egyre szélesebb mosollyal.
Gyönyörű mosolya van. Olyan, amitől a lányok biztosan elolvadnak. Hiába állítja azt, hogy mivel nem hivatalos hokis, ezért a csajok annyira nem érdeklődnek iránta, szinte biztos vagyok benne, hogy akadnak titkos hódolói, akikről leolvad a bugyi, ha csak így rájuk pillant.
- Hát ezt - mutatok rá mind a két kezemmel. - Hogy szándékosan olyanokat mondasz, amik zavarba hoznak engem és bizonyos szinten megkérdőjelezik azt, amit mondok.
- Eszemben sincs megkérdőjelezni téged - rázza meg a fejét hevesen és bár komolyra vált az aca, a szemei még mindig csillognak a benne lévő nevetéstől.
- Oh, akkor csak szórakozol velem?
- Nem - vágja rá -, pusztán tényeket állapítok meg. Mint például azt, hogy azon kevesek köué tartozom nálad, akik zavarhatnak tanulás közben.
Akaratom ellenére is kiszakad belőlem egy mély sóhaj, miközben megingatom a fejem
- Reménytelen vagy - jegyzem meg, de ezzel mintha csak még inkább szórakoztatnám. - Oké, lebuktam, tényleg azok közé tartozol, akiknél nem bosszant, ha megzavarnak, mert eddig mindig jót beszélgettünk és mert az első napjaim egyikén megvédtél Theóval szemben. Mondjuk, hogy így törlesztek, hogy elvisellek - mosolyodom el, de persze egy cseppet sem gondolom komolyan, csak cukkolom.
És abból ítélve, ahogy ismét elmosolyodik, tudom, hogy tudja, hogy nem így gondolom valójában, úgyhogy bele is megy a játékba.
- Hát amennyiben ez a törlesztés, akkor igazán megtisztelő és gyakrabban kell olyanokat tennem majd érted, amikért cserébe törlesztened kell.
Próbálja komolyan mondani, de a végére nem bírja tovább és elneveti magát, mire én elhúzva a számat, megrázom a fejem.
- Mekkora szerencse, hogy zeneszakos vagy, mert a színjátszást úgy látom, hogy még gyakorolnod kell - jegyzem meg, de valahogy nem tudok nem mosolyogni.
- Zene és irodalom - javít ki megemelve az állát.
- Igaz, bocsánat.
- Hát nem is tudom, ez igen komoly vétség, még át kell gondolnom, hogy megbocsájtok-e.
- De látom, hogy annyira azért nem komoly, mert továbbra is az asztalomnál ülsz ahelyett, hogy elviharzottál volna - biccentem oldalra a fejem és a szavaimmal újabb nevetést csalok ki belőle.
Határozottan ki merem jelenteni, hogy a nevetése is legalább olyan szép, mint a mosolya és olyan dallamos, hogy bárkire képes lenne mosolyt csalni. Bárkire, kivéve a könyvtáros nőre, aki szúr tekintettel ránk pisszeg, amiért megzavarjuk a hely csendjét
- Elnézést - emelem fel a kezem bocsánatkérőn, majd visszanézek az előttem ülő fiúra.
- Ott a pont nálad - int nekem biccentve egyet.
- Szerintem a könyvtáros nem így gondolja - jegyzem meg, s látom, hogy Simonnak nehezére esik nem megint nevetni.
- Mi lenne, ha orvosolnánk ezt és átmennénk valami olyan helyre, ahol nem probléma, ha az embernek jó kedve van?
- Na de, Simon - kapok a mellkasomhoz drámaian -, egy irodalom szakosnak nem kellene kedvelnie a könyvek néma társaságát?
- Könyvek néma társasága, hogy a szavaiddal éljek, nagyon jó társaság, amennyiben az ember csendet és nyugalmat akar, valamint ha meg akar szökni a hétköznapok gondjai elől. Ellenben, ha épp van jobb társasága, akivel mindenek, csak nem csendesek, akkor jobbnak látom hagyni a könyveket. De persze megvárhatjuk azt is, hogy addig szórakozzunk, amíg ki nem dobnak innen nagy szájhúzások közepette, de valami azt súgja, hogy az neked nagyon nem tetszene - billenti oldalra a fejét és megint az arcomat kezdi fürkészni.
Összepréselem az ajkaim, ahogy megjelenik előttem a kép, ahogy kidobnak a könyvtárból már - - Menjünk, mielőtt beleviszel a rosszba. Amúgy sem ártana a friss levegő, mert már vagy kér órája itt vagyok bent.
- Mégis mekkora ez a szüneted? - kérdezi, miközben feláll és felveszi a hátizsákját a földről, de közben eszében sincs levenni a szemeit rólam.
- Túl nagy - sóhajtok fel - haza is mehetnék, de tudom, hogy akkor nehezebb lenne másodjára is elindulni ide, úgyhogy azért is gondoltam a beadandó írására - szedem össze a cuccom - de valaki elterelte a figyelmem - vetek rá sokatmondó pillantást.
- Valaki, akitől nem zavar, ha eltereli a figyelmed - vág vissza pimasz mosollyal, amitől újabb sóhaj szakad ki belőlem.
- Kezdem azt érezni, hogy én bármit is mondok neked, mindenre lesz valami válaszod.
- Ez nem feltétlen igaz, az előbb is behódoltam neked, de azért tény, hogy igyekszem.
- Mekkora szerencse - forgatom meg a szemeimet, miközben elindulok kifelé és a pult előtt elhaladva, elköszönök a könyvtáros nőtől. - Szerintem egy életre megutált engem - nézek fel a fiúra, amint kiérünk az épületből.
És szó szerint fel kell rá néznem, mert vagy harminc centivel magasabb nálam. Kábé Shawnnal lehet egy magas így szemmértékre, bár tény, hogy az ilyenek megállapításában mindig is pocsék voltam.
- Áh, ne aggódj, szerintem holnap már nem is fog emlékezni rád.
- Ennyire felejthető lennék?
- És még, hogy nekem van mindenre valami válaszom.
- Ez kérdés volt - javítom ki, amit ő egy szemforgatással jutalmaz.
- Ahogy mondtam... bagoly mondja verébnek. De egyébként nem, nem azért nem fog rád emlékezni, mert felejthető vagy, hanem mert naponta több ezer ember megy be a könyvtárba és biztos vagyok benne, hogy akad köztük még olyan, aki legalább annyira hangos, mint amilyenek mi voltunk, ha nem hangosabbak.
- Remélem, hogy arra gondolsz, hogy azért, mert beszélgetnek - fintorodom el, amitől újra elvigyorodik.
- Többnyire. Kérdezd meg róla Theót és majd ő válaszol erre.
- Pfuhj, ennyire nem érdekel - szökik grimasz az arcomra. -Most figyelnem kell majd, hogy hova üljek és hova ne.
- Üdv az egyetemen, Patience Tucker,itt csodákat látsz - kacsint rám, miközben begyorsít, hogy lefoglaljon nekünk egy padot a kampusz egyik udvarában, én pedig minden habozás nélkül követem.