Shawn:
- Te nem táncolsz? - néz rám Patience, amikor visszaér a mosdóból majd a tekintetét a barátnőmre vezeti, aki Camival és Niallel teljes átéléssel táncol.
- A tánc nem az erősségem - rázom meg a fejem, de nem tudok nem mosolyogni.
Nem elég, hogy sikerült elérni, hogy Patience feloldódjon egy kicsit, de Skylert is sikerült jobb kedvre deríteni. Tudom, hogy az itt jelenlévőkkel amúgy sincs baja, de a mai napja nem volt a legjobb neki sem. Nem úgy, ahogy Patience-nek nem. Skylert Theo borította ki ma megint, így örülök, hogy most tud kicsit lazulni és őszintén mosolyogni.
- A videók mást mutatnak - mosolyodik el, a vodka-narancsából kortyolva.
- Nem - ingatom meg a fejem nevetve -, a videók azt bizonyítják, hogy szoktam táncolni, nem azt, hogy tudok is.
- Azt mondják, hogy táncolni bárki tud.
- A Lecsóban ezt mondják a főzésre is, de nekem az sem megy. Kezdő vagyok benne, Sky tanítgat, de még van hova fejlődnöm.
- Hát, azt is mondják, hogy gyakorlás teszi a mestert.
- Igen, azt hiszem - kortyolok az italomból. - Na és veled mi a helyzet? Te nem táncolsz?
- Áh, ahhoz nem ittam eleget - ingatja meg a fejét és az arcát elönti a pír. - Nem engedem el magam tánc közben egykönnyen mások előtt. Tartok a többiek reakciójától - süti le a tekintetét.
Ahányszor csak beszélünk Patience-szel, mindig összezavarodom egy kicsit. Hiszen...van az a lány, aki simán beszól nekem a paradicsom utálatomra és csipkelődik valamin velem és van az, aki annyitól zavarba jön, hogy beszélnie kell a mások előtt való táncról. Tudom, hogy minden ember összetett és senki sem egyforma, meg hogy Patience nemrég - gyakorlatilag néhány napja - került az életembe, így annyira sem ismerhetem még, mint ahogy azt a többi itt lévővel teszem, de igazán érdekes, hogy mennyire másképp reagál bizonyos helyzetekben. Vagy az is lehet, hogy a közönség zavarja. Na nem mintha bárki hallgatózna. Sőt...a többiek is beálltak táncolni, így már csak mi ketten ülünk, de így is sokan vagyunk egy szobában. És ha valamit, akkor azt megtanultam ezalatt a pár nap alatt is, hogy Patience nem nyílik meg egykönnyen és nem feltétlen érzi magát biztonságban, ha túl sokan vagyunk. Ezt bizonyítja az is, hogy a szobájában találtuk meg őt Skylerrel órákkal ezelőtt, amikor elkezdődött itt lent az iszogatás.
- Nem azt mondtad, hogy táncolni bárki tud?
- Igen, de az már a másik kérdés, hogy hogyan - kapja fel a fejét és a szemei elkerekednek egy kicsit, amitől hihetetlenül aranyos külsőt kap.
- Szóval, ha én vagyok béna, az nem baj, de ha esetleg neked nem megy, amit kétlek, mert azt mondtad, hogy táncos vagy, akkor nem okés?
- Más a betanult koreográfia, mint az, hogy egy bulin nekiállok táncolni random - int a többiek felé.
- Vagy csak túlgondolod és szerinted más.
- Nahát, nahát - biccenti oldalra a fejét - Shawn Mendes nem csak énekes és dalszerző, hanem pszichológus is? - vonja fel a szemöldökét mosolyogva.
Na pontosan erről beszéltem.
Az előbb még piros arccal nézett rám - és nem az alkohol vagy a hőfok miatt - most pedig simán cukkol.
Talán Skylerrel és velem már érzi magát ennyire biztonságban?
- Messze vagyok én attól - rázom meg a fejem, s az ajkaim felfelé görbülnek. - Ez csak egy feltevés volt. Magamból indulok ki.
- Szerinted neked a túlgondolás okoz gondot? - kezdi az arcom fürkészni és bár az arcán mosoly pihen, a szemében őszinte, komoly érdeklődést látok.
- Biztos vagyok benne - bólintok határozottan. - Nem véletlen az sem, hogy nem is olyan régen még gyógyszert kellett szednem a koncerteken, hogy ne verjen úgy a szívem.
- Amikor kiírtad instára, hogy sikerült gyógyszer nélkül énekelned a koncerten, az nagyon - egy pillanatra elhallgat, ahogy keresi a szavakat, majd hatalmasat nyelve befejezi a mondatot - inspiráló volt.
Patience már napok óta velünk van, de néha még most is úgy viselkedik velünk - legalábbis velem biztosan -, mintha most találkozna velünk először, egy koncert után a VIP szektorban. Régen mindig úgy gondoltam, hogy ha egy rajongóval kerülnék össze - akár párkapcsolatilag vagy csak egy randi erejéig, esetleg barátilag - akkor az pár órán belül megszokná a dolgot és onnantól nem is tűnne fel neki, hogy énekes vagyok. De Patience valahogy teljesen máshogy reagál. Olyan ez, minthogy nem tudom teljesen eldönteni, hogy mitől függ, hogy épp csipkelődik-e velem vagy sem. Azt hittem, hogy mostanra már tud úgy kezelni, mint egy sima fiatalt, de úgy látszik, hogy még mindig zavarban tud lenni az olyan témáknál, mint mondjuk egy koncertem.
Pedig komolyan nem érzem magam feljebbvalónak, csakmert hírességként kerültem be a köztudatba. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Ugyanúgy hasonlítok egy pékre, egy tanárra, egy edzőre, egy villanyszerelőre, de még egy hajléktalanra is, mint bármelyik másik énekes társamra, aki most a szobában tartózkodik. Nem vagyok másabb, ugyanúgy hibázom és megvannak a magam gondjai, mint mindenki másnak. Senki élete sem könnyű, mégis valamiért rólunk azt hiszik, hogy nem lehetnek problémáink, mert híresek vagyunk. Tudom, hogy Patience esetében nem erről van szó. Hogy nem ezért reagál néha így rám, de a lényege ugyanaz a dolognak: olyan, mintha nem tudna teljesen elkövetkeztetni attól, amit a közösségi média mutat. Pedig bizonyítottam már neki, hogy sima ember vagyok. És tudom, hogy nem is az internet alapján ítél meg.
Persze nem törhetek pálcát a feje fölött, hiszen minden ember más, így lehet, hogy Patience-nek több idő kell ehhez. Arról nem is beszélve, hogy az, ami vele és a húgával történt, saját bevallása szerint okozott benne egy törést, ami által más, mint volt. Talán ez befolyásolja azt is, ahogy a barátaimra és rám néz. De én kivárom, hogy megszokja a dolgot. Annyi időt kap tőlünk, amennyit csak akar majd.
- Hát - pillantok az italomra, majd bele is kortyolok - nem tudom, hogy tényleg az volt-e vagy hogy mennyi embernek, de akkor nagyon büszke voltam magamra. És úgy gondoltam, hogy tartozom a rajongóimnak azzal, hogy ezt megosztom velük. Hogy őszintén leírom, hogy mi a helyzet.
- Szerintem nem csak az én véleményem az, hogy inspiráló volt - iszik a vodka-narancsából.
- Nos...ha csak egy embernek is tudtam vele segíteni vagy hatottam rá, akkor már volt értelme - nézek a szemébe halvány mosollyal, s nekem eszembe jutnak az aznap este élményei.
Hogy mennyire izgultam és mit éreztem akkor.
- Hiányzik? - kérdezi pár perc csend után, s amint rákapom az értetlen tekintetem, hozzáteszi: - A turné. Milyen érzés? Hiányzik most?
Ezt egy picit át kell gondolnom, ugyanis kifejezetten kettős érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban, de ahogy összeszedem a gondolataim, rájövök, hogy feleslegesen aggódom rajta, hiszen ha valaki, akkor Patience biztosan nem ítélne el.
- Egy részemnek a turné egy része igen - bólintok a szemébe nézve. - Az, hogy a rajongóimhoz ne csak a közösségi médián keresztül tudjak csatlakozni, hanem személyesen is. Tudom, hogy nem tűnik úgy, de egy koncerten ez megtörténik. És most nem a Q&A dologra gondolok - rázom meg a fejem hevesen - hanem a koncertre. Az, amikor ott vagy a színpadon és több ezer ember világít neked a telefonnal, énekli a dalodat veled együtt vagy neked, lengetik a zászlókat és neked tapsolnak, veled nevetnek és sírnak egy este alatt, az...egyszerűen leírhatatlan érzés - görbülnek újra felfelé az ajkaim. - Valami olyan, amit nem lehet megfogalmazni, csakis megtapasztalni. Ezt az instán vagy a twitteren keresztül nem lehet elérni, hiába igyekszem. És utazni is jó. Olyan helyekre repülhetek, amikre régen sosem gondoltam volna, hogy valaha elmehetek. Viszont ez egyben egy hátulütő is. A sok utazás miatt baromi kimerült leszek. Az időeltolódást mire kipihenném, már megint megyek és újabb időzónát kellene megszoknom. Olykor nagyon erősen kimerülök. És ha olyan az időbeosztás, akkor esélytelen, hogy lássam a várost, hiszen a megérkezés után pihenek valamennyit, hogy legyen erőm egy koncertet teljes erővel lenyomni, aztán jön a próba, majd a koncert. És persze, utána alszom, de van, hogy arra is a gépen van csak lehetőségem, miközben új helyszínre repülünk. Az pedig nem a teljes tökéletesség, hiába magángép. Én legalábbis nem tudok száz százalékosan pihenni rajta. Ez meg nem a legegyszerűbb dolog. Nem is beszélve arról, hogy a turné távol tart a családomtól és a szeretteimtől - nézek a barátnőmre, aki épp Niallel táncol. - Tudom, hogy én választottam ezt és imádom is csinálni, de a fiatalságom is elrohan mellettem. Nem cserélném el ezt semmiért sem, de néha kivennék egy szabadnapot, hogy normális huszonéves lehessek és azt csináljak, amit csak akarok. Hogy bulizhassak, a szeretteimmel legyek és csináljak egy rakat őrültséget.
- Mondjuk táncolj egy házi bulin, amin a barátaiddal vagy? - vonja fel a szemöldökét, s a szemében a komoly érdeklődés mellé csatlakozik némi pajkosság is.
- Touchè - nevetek fel, s újra a barátaimra nézek, majd vissza Patience-re. - De tudod mit? Igazad van - húzom le az italom maradékát. - Rossz, hogy elment a fiatalságomból egy csomó idő a turnék miatt - teszem az asztalra a poharam és elkezdek felállni.
- Mire készülsz? - néz a szemembe a lány és nagyon igyekszik komoly maradni, de látom a szája sarkánál, hogy az nem olyan könnyű neki.
- Beállok táncolni - vágom rá határozottan - egy feltétellel, ha te is táncolsz.
- Mondtam, hogy hogy vagyok ezzel.
- Igen, ahogy én is - nyújtom a kezem felé - és azt is elmondtam, hogy szívás elveszíteni éveket. Tudom, hogy mi a helyzet a bulihoz való felfogásodról is, de ne hagyd elveszni ezeket. Táncolok, ha te is.
Patience pár percig habozik és csak nézi a kezem, de aztán...nagyot nyel és a kezét az enyémbe teszi.

Patience:
Ha az embernek sikerül elengednie magát és rendesen buliznia, annak mindig van egy jó és egy rossz oldala. Tudom, hogy az életben mindennek lehet jó és rossz oldala, de a buli kifejezetten egy olyan dolog, amiben erősen ki tud jönni mind a két oldal. És nem tudom, hogy egy külső szemlélőnek mennyire számított a tegnapi kis iszogatásnak induló ismerkedés házi bulinak, de számomra annak minősül és hasonló volt az érzése is. Ahogy a jó és rossz oldal is megmutatta az arcát.
A jó oldalon megjelent az, hogy a régi énem, az amelyik nem félt bulizni és kiengedni a fáradt gőzt, előjött. Különösen akkor, amikor Shawn rávett arra, hogy táncoljak. Nem fogok hazudni, jó érzés volt egy kicsit visszakapni azt az énem, aki a baleset előtt voltam és végre megint igazán jól érezni magam. Plusz, őszintén azt érzem, hogy közelebb kerültem a többiekhez és komolyan jól éreztem magam.
Viszont aztán beütött a szar, amikor megjelentek Theoék. Megint konfliktus lett a vége és bár a verekedést sikerült elkerülni, de a szobában olyan feszültség volt, hogy úgy éreztem, hogy fojtogatnak. Nem is beszélve arról, hogy a hangulatot rendesen tönkretették. Pláne Skyler jó kedvét, amikor meglátta, hogy Theo egy újabb csajjal jelent meg az oldalán. Nem az volt a baj, hogy összeszedett valakit, az nem érdekelte volna Sky-t, hanem az, hogy volt képe elhozni a házba és pár szemét megszólalással megalázni a volt barátnőjét is az idegen pipi előtt. Komolyan mondom, hogy felfordult a gyomrom tőle.
Aztán meg itt van az is, hogy vége lett, pedig nagyon jó volt. Az csak rárak egy lapáttal, hogy hogyan lett vége a bulinak, de az ember, ha valami jót él át és az egyszercsak megszűnik, hajlamosabb letargiába esni a hiányérzet miatt. Az meg már csak aprócska plusz, hogy sokáig voltunk fent, és aztán sokáig vígasztaltam Skylert - Shawnnal karöltve -, így most finoman szólva is hulla fáradt vagyok és agyilag zombinak érzem magam. De megérte, ha abból indulok ki, hogy kicsit is tudtam segíteni a lánynak, aki ma már egy fokkal jobb kedvvel ébredt, mint amilyennel tegnap este a szobájába ment, hála Theodornak.
Nem elég, hogy zombinak érzem magam, de úgy is rohanok ki az épületből, mint valami eszelős, hogy időben odaérjek a munkahelyemre az edzés előtti műszakomra. A pszihcológus szombaton vár majd az első találkánk miatt, szóval az is egy plusz stressz, ami miatt kész lehetek egész héten, de jelenleg ezt igyekszem kizárni. Nem is kellene ennyire sietnem, de a tanárom tovább tartotta az órát, mint azt kellett volna.
Nyilván első nap nem volt rendesen megtartva szinte egy órám sem, bezzeg amikor bevállaltam egy hosszabb műszakot, kiindulva az első tapasztalatomból, akkor ez a tanár nemhogy másfél óráig tartja, de még rá is húz öt percet.
Pontosan ennyire vagyok szerencsés.
Tudom, hogy öt perc nem tűnik soknak, de amikor azon az öt percen múlik, hogy eléred-e a buszt vagy tudsz-e parkolót keresni ahelyett, hogy egy random helyen hagynád az autód, hogy időben beérj, akkor igenis számít.
Jelenleg számít.
Szeretem a munkahelyem és a munkatársaim. A főnököm is kifejezetten kedves és megértő, de én gyűlölök késni és segget csinálni a számból. Ha bevállaltam azt a műszakot, akkor be akarok érni időben, mert rohadtul nem akarok magyarázkodni. És ebben a helyzetben nekem sokat jelent az az öt perc.
- Nagyon sietsz - lép mellém hirtelen Theo, amitől kellemetlen érzés jelenik meg a mellkasomban.
Az első benyomása sem volt túl szimpatikus azzal, hogy rám hajtott, de a tegnapi húzása kifejezetten gusztustalannak bizonyult. Nem akartam Skyler szavai alapján ítélkezni. Nem azért, mert nem hiszek neki vagy úgy gondolom, hogy túldramatizálja a dolgot, de én mindig is úgy gondoltam, hogy minden éremnek két oldala van és hogy azért nem utálhatok valakit, mert egy barátom utálja. Lehet, hogy sok embernél megszegem a csaj-, vagy tesó-kódexet, de szerintem egy barátnak őszintének kell lennie akkor is, ha az adott ember félreismer egy másikat és ezért táplál negatív érzéseket valaki iránt. Ez nem azt jelenti, hogy teljes bizalommal fordulok a nem kedvelt személy iránt vagy megosztom vele az élettörténetem, de azért megadom mindig az esélyt arra, hogy bizonyítson. Hogy bebizonyítsa azt, hogy amúgy nem akkora seggfej. Viszont Theo minden egyes tettével csak azt bizonyítja, hogy egy igazi tapló barom. Nem is értem, hogy Sky hogyan lehetett vele együtt. Mármint...gondolom, hogy eleinte nem ilyen volt, de számomra akkor is rejtély a dolog. Skyler annyira aranyos és kedves lány, Theo viszont a teljes ellentéte.
És ma - főleg a tegnapi után - nekem semmi kedvem nincs hozzá.
- Be kell érnem a munkába - dobom meg a táskám a vállamon, de Theo elkapja a karom és magával szembe fordít. - Mit akarsz? - förmedek rá, mire a fiú kisfiúsan rám mosolyog.
Lefogadom, hogy a csajok kilencven százaléka elolvad ettől a pillantástól. De engem...engem csak hányingerrel jutalmaz.
- Szeretném tisztázni a tegnap estét.
- Nincs mit tisztázni rajta - rázom meg a fejem. - Megbántottad Skylert és nálam is elvágtad magad. Különben sem értem, hogy miért pont velem akarod ezt tisztázni, amikor csak pár napja lakom a házban és semmi közöm nincs hozzád azon kívül, hogy az első nap gusztustalanul rám nyomultál.
- Seggfej voltam - nyel nagyot, s bár komolyan úgy tűnik, mint aki megbánta, engem nem győz meg. - És biztos, hogy Skyler és Shawn meséltek rólam neked...
- Oh igen - nevetek fel keserűen. - Hallottam, hogy azzal vádoltad Shawnt, hogy megcsalja velem Skylert. Még egy jó pont neked. Figyelj, Theo, csak...szállj le rólunk - indulnék újra el, de nem enged el.
Még mindig fogja a karom, amitől a kezdeti - és meglepő - magabiztosságom egy pillanat alatt eltűnik és a helyét átveszi a félelem.
Egy csomóan jönnek ki és vannak körülöttünk, így nem hiszem, hogy bántana, de a gyomrom így is görcsbe ugrik.
- Eressz el! - próbálok rászólni a lehető leghatározottabban. - El fogok késni a munkából, Theo, eressz el!
- Csak bocsánatot akartam kérni a viselkedésem miatt, tényleg elég...idiótán viselkedtem, sajnálom.
- Ezt ne nekem mond, hanem a volt barátnődnek és a barátjának. Mostmár komolyan engedj el, kérlek.
- Patience, ké...
- Ha jól hallottam, már szólt neked, hogy engedd el - hasít a levegőbe egy határozott hang.
Nem tudom, hogy ki a srác, de valamiért megnyugtat, hogy így kiáll mellettem. Máskülönben lehet, hogy senki nem segítene és talán Theo nem engedne el.
- Bocs, de ez privát beszélgetés - förmed rá a lakótársam, de a szorítása enyhül a karomon, amit azonnal kihasználok, hogy elrántsam azt.
- Amit láthatóan az egyik fél nem akar - pillant rám kék szemeivel, majd vissza Theodorra. - Szóval talán abba is hagyhatjátok.
- Az remek lenne - jegyzem meg összehúzva magam, amivel kiérdemlem Theo gyilkos pillantását.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy vitatkozni fog és elküldi a srácot vagy fenyegetőzni kezd, de egyik sem történik meg. Helyette kihúzza magát és a szemembe néz.
- Sajnálom, Patience, otthon találkozunk.
Reagálni sincs időm, mert Theo már indul is tovább, mintha mi sem történt volna.
Féreg.
- Megvagy? - fordul felém a szőke srác, s az arcom kezdi fürkészni.
- Persze, minden rendben. Köszönöm, hogy segítettél.
- Biztos? Nem fáj, ahol elkapott? Nem szorított meg?
- Nem, a kabát meg a pulcsi amúgyis felfogta a szorítást. Maximum piros lesz egy órára, de nem vészes - húzom össze magam, ahogy bevillan egy rossz emlék még a gimis éveimből.
- A barátod?
Oké, először jól esett, hogy érdeklődik és segít, de most kezd kicsit feszélyezni. Kicsit olyan beütése van, mintha kihallgatna.
Nagyot nyelek, hogy eltűntessem a torkomban lévő gombócot, majd megrázom a fejem.
- Mégcsak az kéne, nem. Ő az egyik lakótársam, nem is ismerem csak pár napja. De...pontosan te ki is vagy? Nem értettem jól a neved.
Nem akarok bunkó lenni, hiszen mégiscsak segített, de azért igazán nem ártana tudnom, hogy ki a tag, mielőtt bármilyen komolyabb kérdést is feltenne.
- Bocsánat, tapló vagyok - vakarja meg a tarkóját, s bár az igen erős borostától és szemüvegtől annyira nem látszik jól, de mintha elpirulna. - Simon Morgan vagyok - nyújtja a kezét, hogy megrázzam, s bár eleinte habozom, csak elfogadom azt.
- Patience Tucker - mutatkozom be, majd a parkoló felé pillantok. - Figyelj, komolyan köszönöm, hogy segítettél és más esetben még talán szívesen is csevegnék itt, de rohannom kell, mert már így is késésben vagyok a melóból.
- Persze, semmi baj, menj csak. Nekem is rohannom kell, még el kell intéznem pár dolgot - mosolyodik el, megvillantva a fogszabályozóját.
És neki nagyon is jól áll a fogszabályozó...meg a szemüveg is.
Kit akarok becsapni?
Kifejezetten jól néz ki a srác.
Komolyan, ha nem lennék akkora beszari, mint amekkora vagyok a baleset óta és nem kellene rohannom a munkába, meg persze neki sem lenne dolga, felvetném, hogy menjünk el egy kávéra hálám jeléül, amiért kiállt mellettem Theoval szemben. De így, csak magamra erőltetek egy mosolyt és bólintok.
- Hát akkor...vagy találkozunk még vagy nem. Viszlát, Simon Morgan - intek neki, s elindulok a parkoló felé.
- Viszlát, Patience Tucker - szól utánam, s a meleg hangja valahogy mosolyt csal az arcomra.
Nem tudom, hogy ki ez a srác és talán soha nem is fogom megtudni. Sőt, lehet, hogy nem is találkozom vele, hiszen a kampusz hatalmas. És az is tény, hogy a sok kérdés megijesztett egy kicsit, de az biztos, hogy ez a srác ma megmentett. Tudom, hogy nem voltam életveszélyben, de biztonságban sem éreztem magam Theodorral. És az emberek többsége manapság csak annyival segített volna, hogy levideózza, ahogy megpróbálok szabadulni. Ő viszont segített. Talán ha jobban leszek és készenállok rá, akkor egyszer tényleg megkeresem és elhívom egy kávéra köszönetképp.