Szóval szerinted, Kata, nem vagyok elég vállalkozószellemű?

Na, akkor ezt hallgasd! De csak azt tudnám, én miért hallgatok rád!

Ne, ne háríts! Még azt sem tudod, miről van szó. Azzal kezdődött a dolog, hogy az egyik kollégámnak meghalt az édesanyja, és szegénynek nem volt elég a bánat, nyakába szakadt két elkényeztetett szobacica. Na és ahogy ezt megtudtam, mindjárt az jutott eszembe, mennyire szeretnének a gyerekek valamilyen kisállatot.

Igen, én is tudom, hogy te sose mondtad, hogy szerezzek egy macskát, de nem ez a lényeg!

Szóval ugye Tomival már egy ideje vitázunk arról, hogy milyen állatot kapjanak a gyerekek. Ő valami vagány vadászkutyát látna szívesen, én meg egy kedves, szelíd, bújós szobacicát. Ahogy a kolléga mondta a problémáját, gondoltam, akkor le is zárom a vitát azzal, hogy befogadom a két szegény gazdátlan párát.

Mint kiderült a két cicus anya és lánya. Az anyuka gyönyörű hófehér macsek. Nagyon találóan a Hófehérke nevet kapta. A pici meg majdnem teljesen vörös, csak a lábain van fehér zokni. Na őt Mircinek hívják.

Egyébként igazán édes kis apróság a kicsi lány, még alig öthónapos és olyan kis huncut sündörgő vadóc. Tudod, egészen elvarázsoltak ők így ketten.

Tehát a kocsimban egy szállítódobozban a két macskahölggyel, illetve minden felszerelésükkel állítottam haza. A gyerekek – főleg Hanna, mert ő volt a nagy macskapárti – egyszerűen el voltak ragadtatva, édesanyám – ő vigyázott addig a gyerekekre – viszont kicsit nyugtalanul kérdezte, hogy mit szól ehhez Tomi, mire megnyugtattam, hogy minden bizonnyal oda lesz a meglepetésért. Persze ezt én magam sem hittem el.

Miután édesanyám hazament, beüzemeltünk minden a cicusok alapvető szükségleteit kielégítő dolgot – mint a macskaalom, itatótál meg hasonlók, aztán hagytam, hogy a gyerekek a nappaliban ismerkedjenek az újdonsült lakókkal – persze kerek perec megmondtam nekik, hogy a macsekoknak még szokniuk kell a környezetet, úgyhogy nem szabad piszkálni őket, ha nem akarják. Még szerencse, hogy a két cicus szenvedélyes törlészkedéssel adta tudtomra, hogy márpedig ők nem veszik zaklatásnak a simogatást.

Mindenesetre én cseppet sem nyugodt szívvel vonultam át a szomszédszobába lasagnét sütni – véletlenül se azért, mert Tominak nagy kedvence – és legalább háromszor majdnem leégettem a húsos mártást, mert öt percenként átrohantam a nappaliba ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Csodák csodája minden rendben volt.

Mikor végre elkészültem, büszke elégedettséggel terítettem meg az asztalt és szemléltem a konyhapulton gőzölgő ínycsiklandó lasagnét.

„Tomi el lesz ragadtatva! – gondoltam magamban. – Mondjuk nem a két betolakodótól, de el lesz ragadtatva.”

És akkor meghallottam, hogy Tomi épp beállt a garázsba, majd pedig vidáman bekiáltott az ajtóból:

– Sziasztok, drágáim! Gyertek csak! Van egy kis meglepetésem!

A gyerekek úgy rohantak, hogy majd a nyakukat törték. Hófehérke is kikukucskált utánuk, hogy mégis mi ez az izgalom. Gondoltam, minek a köntörfalazás, a karomba kaptam és úgy mentem köszönteni a párom.

Összességében nem tudom, melyikünk kapott nagyobb sokkot: ő, amikor meglátott engem a karomban egy macskával, vagy én, amikor megláttam őt a karjában egy magyar vizsla kölyökkel.

– Anya! Anya! Kiskutyánk lett! Kiskutyánk lett! – ujjongtak a fiúk.

– Apaaa! Képzeld, anya, hozott két cicust! – lelkendezett Hanna.

Természetesen mindezeken kívül elhangzott még örömük számos más kifejezése és egy jó pár „de édes!”, „de aranyos!” és hasonló jellegű felkiáltás. Nyilván ezek egyike se Tomitól vagy tőlem származott:

– De... – kezdtük a komoly felnőttes kommunikációt nagyon értelmesen. – De...

– Mégis mit keres itt az a macska? – kérdezte végül Tomi.

– Megleptem a gyerekeket egy kisállattal – emeltem fel a békésen doromboló, magát cseppet sem zavartató Hófehérkét.

– Nem! Én leptem meg a gyerekeket egy kisállattal – mutatta fel bizonyítékul a ficánkoló magyar vizsla kölyköt.

Meg kell mondjam, nem kevés időbe telt, mire mindketten felfogtuk a tényállást, miszerint az újonnan felpezsdült vállakozószellemünknek köszönhetően egyszerre lettünk két macska és egy kutya szerencsés gazdái. Úgy „örültem”, hogy csoda, hogy össze nem csúsztam a nagy „boldogságtól"...

Mindenesetre – a gyerekek nagy örömére – megállapítottuk, hogy így kell nekünk, ezek most már a nyakunkba szakadtak, illetve azt is, hogy még egy ilyen szólóakciót nem hajtunk végre a büdzsénk érdekében. De most már nincs mit tenni, fel kell állítani a kuytaólat a kertben meg minden mást, és rendelni kell egy kenelt is, ami szintén nem lesz olcsó mulatság.

„Bezzeg a macska!” – gondoltam én nagy bölcsen. „Bezzeg a macskával fele ennyi gond sincs!”

És ezzel beléptem a konyhába, és elszörnyedve pillantottam meg a kis Mircit, akinek most már nem volt fehér egy porcikája sem, a bolognai lasagném közepében állva falatozni. Ha fiú lett volna, ezt a kis átokfajzatot Garfieldnak kellett volna nevezni, mindenesetre jobb lesz elkönyvelni, hogy ezek után nem hagyhatok felügyelet nélkül a konyhapulton semmit...