Jó ötlet volt tőled Kata, hogy egy közös cukrászdalátogatással ünnepeljük meg a gipszem levételét. Így legalább süteménybe fojthatom a bánatom...

Jaj, ne is kérdezd, még mindig émelygek, ha eszembe jut!

Na, jó! Rendben. Hajlandó vagyok elmesélni. Sikerült lekenyerezned ezzel a puncsos szelettel.

Tehát tegnap miután hazajöttem az orvostól, gondoltam főzök vacsorára egy lebbencslevest. Tomi szabadnapos volt, így megkértem, vigyázzon a gyerekekre. Miközben a krumplit vagdostam, behallatszott a konyhába a magyar népmesék kedves dallama.

Az ételt ripszropsz fel is tettem főni – épp ezért szeretem a lebbencslevest, aztán meg gondoltam, hogy a sütőbe beteszek két sonkás gombás fagyasztott pizzát – igen, igen, törött kézzel mégiscsak ráfanyalodtam a fagyasztott ételekre, bár most, hogy már csak erősíteni kell a kezem, le is szokom róluk, hidd el – és akár ki is mehetünk játszani a gyerekekkel.

Tominak is tetszett az ötlet mindaddig, amíg a fiúk focizás helyett nem kezdtek el azzal nyaggatni minket, hogy igazán kaphatnának már egy kisállatot. Persze ebben Hanna is tökéletesen egyetértett velük.

Hogy leáálítsam őket, javasoltam, hogy játszanak kincskeresőst – ugyebár nagy a kert, gondoltam, csak találnak valami érdekeset – míg mi Tomival megvitatjuk a kisállat témát.

Nem volt jó ötlet...

Addig vitáztunk a drágámmal arról, hogy kapjanak-e állatot és ha igen, kutya legyen-e vagy macska, hogy a gyerekek, egy kisebb hegynyi érdekes alakú kavicsot összeszedtek, és a lebbencslevesben is szépen szétfőttek a zöldségek.

Hogy mire jutottunk? Megígértük, hogy kaphatnak állatkát, majd egyszer, ha eldöntöttük, hogy milyet – persze a mondat második felét nem közöltük velük.

Ezek után bementünk és egy alapos kézmosás után parancsba adtam a gyerekeknek, hogy öltözzenek át, mert persze

a sáros kavicsokat muszáj volt mindenhová is dugdosni. Ráadásul nekem is át kellett vennem a felsőm, ugyanis Tomi felhívta a figyelmemet, hogy a hátamon díszeleg a kicsi Hanna két szép tenyérlenyomata.

Egy fél életnek éreztem, mire megtaláltam a kék felsőt, amit fel akartam venni, mert valaki – a valaki alatt természetesen Tomit értem – rápakolta a nadrágját.

A gyerekek nagyon édesek voltak. Mire megfejtettük a drágámmal az eltűnt kék póló rejtélyét, megterítettek, úgyhogy már csak a levesesfazekat kellett az asztal közepére helyezni és neki is láthattunk a finom vacsorának.

Tomi nagyon előzékenyen szedett mindenkinek – tudod csak hogy értsd a fejleményeket, megjegyzem, hogy mindig a levét szedi a tetejéről, sose az aljáról a javát. Bár amennyire szétfőttek a zöldségeim, ez abban a pillanatban egyáltalán nem zavart.

Tudod, már az első kanálnál is éreztem valami megfoghatatlan ízt, de a többiek olyan lelkesen kanalazták, hogy nem tulajdonítottam neki különösebb fontosságot, amíg fel nem tűnt, hogy valami ropog a fogam alatt.

„Különös" – gondoltam én, és nagy naivan ettem volna tovább, ha Tomi – magának szedett utolsónak, így neki már a „javából" is jutott – fel nem kiált hirtelen és ki nem köp valamit a tányérjába.

– Te belefőztél egy kődarabot a levesbe? Fogadni mernék, hogy eltört a fogam! – nyögte fájdalmas arccal.

Ekkor magam elé kaptam a fazekat és belekavartam a merőkanállal.

Te, Kata, úgy képzeld el, hogy a leves alján volt egész pontosan tizennégy darab kavics, abból a koszos, sáros fajtából, amit a gyerekek szedtek. Ezek után majd egy órán át mostam fogat és öblögettem a szájvízzel.

Tomi már csak az ágyban fekve vallotta be nekem, hogy amíg én főztem, ők épp A kőlevest nézték meg és amikor a gyerekek kitalálták, hogy nekik is főzniük kellene olyat, azt felelte, hogy hisz' a lebbencsleves is majdnem olyan...

Dehogy haragudtam rá! Végülis ő kötött ki fogorvosnál, meg amúgy se gondolhatta, hogy ez lesz a vége. Bár, ha valaki hasmenést kap, vagy gilisztás lesz, még lehet, hogy megfojtom...

Ugye, ha leültetnek, vigyázol a gyerekekre?

Ne mondd, nekem, hogy Isten ments, általában nem csinálnak ilyeneket! Bár a halászlés ügy se volt semmi, meg kell hagyni... de nézzük a jó oldalát...

Ne mondd nekem, hogy nincs jó oldala, Kata!