Ne haragudj, Kata, hogy a múltkor nem vettem fel neked a telefont, de Tomival úgy döntöttünk, ráfér az idegeinkre, hogy egy kicsit kiszakadjunk a mindennapokból, úgyhogy a gyerekeket anyósomékra bíztuk. Hadd gyújtsák fel a más házát! Mármint ezt csak képletesen értem. De nekünk egyszerűen pihenés kellett.

Persze nem mentünk messzire, ahhoz még kicsik azért a gyerekek, szóval csak a fővárosba ugrottunk el, hogy ott töltsük a hétvégét.

El se hinnéd, milyen jó érzés volt, hogy nem kellett főznöm, takarítanom, romeltakarítanom...

Jó, jó, szóval már kapisgálod a lényeget. Szuper. Tudod az a helyzet, hogy szerintem Tomit egy kicsit megrázta a múltkori spontán mozizásom, szóval most extrém módon igyekezett megnyugtatni és mindent egyenesbe hozni.

Tudod, néha tényleg úgy érzem, fejemre omlik a ház... hogy széllel szemben küzdök és akár mennyire igyekszem is, sosem leszek elég tökéletes. Sőt! Néha egyenesen idegbajt kapok a saját gyerekeimtől.

Mi az, hogy ezen nem is csodálkozol?! Kata, én most épp a szívemet önteném ki neked!

Jó, tudom én, hogy csak ugratsz. Na de szóval csak arra próbáltam kilyukadni, hogy nagyon sok minden bosszant, állandóan helytállni anyaként, nyelvtanárként, fordítóként, feleségként, menyként... Őrület. De a legviccesebb az, hogy igazából nem is bánom és erre mindig akkor döbbenek rá, amikor kettesben maradunk Tomival. Annyi éve már és még mindig annyira, de annyira szeretem. Minden nap találok benne valamit, amiért elönt a hála és a szerelem – na persze azok a napok kivételek amikor sóval főzi a kávét...

Aranyos vagy! Tudom, hogy egyszer te is megtalálod majd a te párodat!

Hol is tartottam? Szóval annyira jól indult ez a kiruccanás! Végigalhattam az éjszakát. Reggel rendesen bűntudatunk volt, amiért nem nekünk kellett az éjszaka pókot fogni Hanna szobájában, vagy épp szúnyogot üldözni, vagy Csabát vigasztalni, mert rosszat álmodott, vagy a tilosban járó Bence után kutatni! Sőt, úgy képzeld el, hogy még a macskát se kellett gyomormosásra vinni, mert Bence elcsente a csokit a spájzból és megfelezte vele! Őrület, nem? Alig hittük el!

Sejthettem volna persze, hogy minden túl jól megy... A békés, kiadós reggeli... amit nem nekem kellett elkészíteni és el- és feltakarítani! Nem is tudod, hogy egy falka gyerek mellett ez mekkora könnyebbség!

Aztán séta a városban... megcsodáltunk egy tárlatot a múzeumban... és végül, ahogy delet ütött az óra, beültünk Tomi kedvenc olasz éttermébe. Az egész eszméletlenül hangulatos! A zene, a tányérok... és ott ülünk érted, egy gőzölgő paradicsomleves mellett és Tomi átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem:

– Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy velem, Szerelmem!

Van az az érzés, amikor belenézel a másik szemébe és egyszerűen elveszel a lelkében és azt érzed, hogy abban a pillanatban pontosan ott és amellett vagy ahol és akivel lenned kell. Onnantól már csak nevetni tudtunk a gyerekek húzásain vagy a munkabeli gondokon.

– Nekem tudod, mi volt a kedvencem? – kérdezte Tomi. – A halászléjük! Na azon akkorát nevettem! Ha belegondolsz eszméletlenül aranyos húzás volt – kacagott.

– És nekem tudod mi volt a kedvencem? Amikor végre levették a gipszem! – morogtam.

Erre pofátlanul rámvigyorgott:

– Először vagy másodszor?

Ezen már én is elnevettem magam, még a könnyem is majd kicsordult. Közben kihozták a másodikot, amit egy mozzarellás paradicsomsalátával spékeltem meg. Ha olasz kaja, akkor bizony ez a saláta a gyengém!

– Tudod, Drágám, azért nekem mégiscsak felettébb megnyugtató érzés, hogy végre nyugodtan megehetem amit elém tesznek: se nem sózzák el – itt rásandítottam –, se nem harapok meggymagokra, vagy kövekre – itt megint rásandítottam – és még a szalonnát se lopják le a húsomról!

– Látod, milyen jó ötlet volt tőlem ez a kiruccanás? Végre békében jóllakhatunk!

– Ezt úgy érted, hogy az én főztömtől nem szoktál jól lakni? – kérdeztem kötekedve.

– Ne viccelj, Édesem! Én csak arra próbáltam utalni, hogy itt nem érhetnek felettébb "kellemes" meglepetések se macskák, se gyerekek képében.

– Jogos – értettem egyet és beleszúrtam a villám egy szimpatikus mozzarella szeletbe, majd ahogy felemeltem egy termetes és igencsak élő csótány került elő alóla, aki végigfutott az abroszon és miközben én szívszélhűdést kaptam, eltűnt a fal egy repedésében. És tudod, Kata, ahogy ott ültünk megkövülten, hirtelen visszasírtam még a kőlevest is...