• Huszadik fejezet •

E P E R

• H e t e k k e l   k é s ő b b •

– És akkor majdnem megcsókolt, de én bepánikoltam. Akkorra egy nyomorék vagyok, Eper! Álmaim pasiját is elűztem! – Mónival éppen Skypeolunk.

Az ágyam tetején ülök, nyár vége fele van. Kint már lassan megy le a nap.

Igazából nem is nagyon figyelek arra, amit a barátnőm éppen mesél nekem. A gondolataim máshol vannak.

Kristófról már négy napja nem hallottam semmit se.

Az elmúlt hetekben nagyon tartózkodó volt. Amikor pedig rákérdeztem mi a baja, csak annyit mondott, hogy kicsit ingerült az anyja miatt. Ezt nem értettem. Végülis pompásan sikerült az operációja. Mikor utoljára láttam ragyogott és egészségesnek nézett ki.

– Eper? – húz ki gondolataimból Móni. Tekintetem Laptopom képernyőjére kapom.

Barátnőm arca aggódó. Ő is észrevette, hogy Kristóf a napokban nem volt iskolában.

– Mit csinált? Komolyan mondom, több szomorúságot okoz neked, mind boldogságot! Kinyírom azt a barmot! – Móni dühösnek néz ki.

– Négy napja már nem hallottam róla semmit se. Még a telefont se veszi fel!

– Miért nem mész el hozzá?

– Azért mert nem szeretném, hogy Bíborka aggódjon érte. Neki most pihennie kell az operáció után.

Barátnőm hangosan felsóhajt. Szomorkásan a nyakamba logó Epres arany nyaklánccal bíbelődőm. Még a nyári szünetben kaptam Kristóftól. Annyira szép, még a kis fekete magok melyek az Eperben vannak, is tökéletesen ki vannak dolgozva. Nem is akarom tudni mennyibe fájt ez neki.

– Figyu, nem vagyok hülye. A suliban mindenki vágja, hogy Kristóf mit csinál szabadidejében. Talán...ott akadt egy kis probléma? – a végére hangja halkabb lesz.

Valamiért rögtön a Gilberto-s múltunk jut eszembe.

– Fogalmam sincs, nekem soha nem mond semmit! – keseredem el.

– Az őszinteség a legfontosabb egy kapcsolatban...– jegyzi meg Móni mellékesen.

– Nem mondod? Tudom, hogy jót akar azzal, hogy nem húz bele a dolgaiba, de ezzel sokszor csak árt nekem. Borzasztó látnom, amikor véres és sebes ököllel jön haza – szemeim üvegesek lesznek. Sokkal nehezebb ez a kapcsolat vele mint ahogy én az hittem.

Eleinte minden jó volt, de pár hete megváltozott minden. Kristóf kerül, igazából mindent kerül.

– Őszinte leszek. Magadhoz kell, hogy térj. Nagyon örülök neked, és látom, hogy tényleg boldog vagy. Meg látom, tényleg szeretitek egymást, de ti ketten egyáltalán nem illetek össze. Nem rosszindulatból mondom – Móni a szemembe néz.

És ezen elgondolkozom én is.

Amikor aznap beléptem a teremben, tudtam ez az iskola más lesz.

Éreztem azt a sötét aurát, amikor mellé ültetett Tibi bácsi.

Éreztem, hogy ő nem jó.

Tudtam, magam ettől a sráctól nagyon messze kell tartanom.

Ha azon a szombat este nem szálltam volna le a buszról, és nem lettem volna tanúja Boros és Krisztián munkájának, lehet mai napig se beszéltünk volna egymással. Vagy egyáltalán nem szerettünk volna egymásba.

Móninak igaza van.

Kristóf és én nem illünk össze.

De ez nem változtat azon, hogy szeretem. És, hogy ő is.

– Mit csináljak? – torkomba egy gombóc keletkezik.

Barátnőm megvonja vállait.

– Nem tudom. Lehet, hogy ez csak egy időszak. Tudod, minden kapcsolatban van egy mélypont. Talán ez a ti mélypontotok. Most kell egymásért harcolni. Harcoltok vagy feladjátok? Csakis rajtatok múlik. Ez olyan mint a sakk. Egy rossz lépés és sakk matt.

Csak magam elé bambulok.

Egy rossz lépés és sakk matt.

– Köszönöm, Móni – arcomra erőltetek egy mosolyt.

– Nincs mit, Eper. Tényleg nem rosszindulatból mondom. A ti kapcsolatok, ti döntötök. Bármi is lesz, én mögötted állok – legszívesebben most megölelném.

– Köszön... – a csengő hangja szakít félbe.

– Lehet a herceged. Na, menj. Majd beszélünk – és ezzel le is teszi.

Lehajtom a Laptopot, majd gyorsan felpattanok ágyamról. Mielőtt le mennék, vettek egy pillantást a tükörbe.

Egy fehér laza rövidnadrágot és egy rózsaszínű pólót viselek. Fehér hajam egy kócos kontyba tettem fel.

Újabb csengetés.

Fürgén lefutok a lépcsőn. A fehér mámor csempén hallom talpan hangját, ahogy megyek.

Leballagok a két lépcsőfokon mely a bejárati ajtóhoz vezet.

Az üvegen át kiveszem Kristóf magas és izmos alkatát.

A szívem rögtön gyorsabban ver.

A kilincs után nyúlok amit habozva le is nyomok. Az ajtó kitárul.

Ám előttem nem az ismert Kristóf áll. Arca sápadt, szemeit sötét karikák keretezik be.

– Szia – hirtelen egy erős ölelésbe húz. Orromba szökik mennyei illata.

– Aggódtam. Minden rendben? – motyogom mellkasába.

Kristóf hátam simogatja, ám nem válaszol kérdésemre.

– Gyere be! – fogom meg a kezét és húzom be házunkba.

Még jó, hogy a szüleim dolgoznak.

Kristóf belép, maga mögött pedig halkan becsukja az ajtót.

– Mi volt veled? Négy napig semmit sem hallottam felőled! – nézek szemeibe. Kristóf kerüli a tekintetem.

Állkapcsa idegesen mozog.

– Hé? – érintem meg lágyan az arcát és fordítom felém. Gyönyörű szemei szomorúak.

Valami nagyon nincs rendben.

– Eper? – hangja halk. Nem bír rám nézni.

Levegő után kapok. Rossz érzésem lesz.

– Kristóf? Mi a baj? Mit csináltál? – próbálok rá nézni, de ő ügyesen kikerüli tekintetem.

– Néz rám, kérlek. Ne hozd rám a szívbajt!

A fiú egy pillanat múlva nagy nehezen rám néz.

– Sajnálom, Eper. Nagyon sajnálom. Nem...nem voltam tisztában azzal, hogy mit is jelent egy kapcsolat. Nem gondoltam rád. Nem gondoltam ránk. Csak reménykedem, hogy nem fogsz utálni. Kérlek ne utálj ezért... – olyan kétségbeesettnek hangzik mint még soha.

– Mit műveltél? Meg...megcsaltál? – dadogom. Kristóf szemei nagyok lesznek.

– Jézusom, dehogy. Még más lányra se tudok gondolni, nem hogy lefeküdni mással. Soha nem lennék képes rá. Ahhoz túlságosan szeretlek. És egy így is marad.

– Hát...akkor?

– Sajnálom Eper. Kérlek ne utálj. De..de nekem el kell tűnnöm a felszínről. Az egész csapatnak. A rendőrség köröz minket. El kell mennem. Messzire. Mert ha megtalálnak, akkor talán halálomig a börtönben rohadnom kell. Külföldre szökünk. Sajnos nem mondhatom el hová, és mennyi ideig. Mindenkivel meg kell szakítanom a kapcsolatot. Még anyámmal is – szemei üvegesek lesznek. Csak állok és felfogom mit mondott.

– Nem teheted, Kristóf! Nem! Mi lesz velünk? Anyáddal? A sulival? – a könnyeim patakokban folynak le arcomról. Egy véget nem érő vihar tombol bennem.

– Anyunak elmondtam az igazat, a suliban pedig azt mondtunk, hogy külföldön folytatom a tanulmányaim. Nem beszélhetünk többet. Semmi üzenetek, semmi telefon hívások. Téged is meg fognak találni, és kikérdeznek, de te nem mondasz semmit, oké? Ha elkapnak nagy bajom lehet belőle. Érted? Ugye megérted? – Kristóf utánam nyúl, de én ellökőm magamtól. A fiú fájdalmasan grimaszt vág.

– Eper, ne tedd ezt. Össze vagyok törve, hogy el kell mennem. Annyira kétségbe vagyok esve. Fogalmam sincs mi lesz velem, veled, velünk. De nem adom fel, ismersz. Nem szakítunk, ahhoz túlságosan szeretlek, hogy teljesen elengedjelek. Nem tudom mennyi időről lesz szó. Lehet csak pár hónap, de lehet évek. Fogalmam sincs. A pokol lesz nélküled – Kristóf arcáról lecsordul egy könnycsepp.

– Elhagysz. Ezen nincs mit szépíteni. Miért nem viszel magaddal? Hm? Miért hagysz egyedül? – meglökőm.

– Eper, nem érted! Csak a legjobbat akarom neked. Ez lesz neked a legjobb. Élj tovább, légy boldog. Én mindig veled leszek. Ígérem nem tűnők el örökre. Megígérem! – arcom két kezébe veszi.

– Mit csináltál, hogy köröznek? – sírok. A fiú nem válaszol.

– Ennyivel tartozol nekem! – csattanok fel.

– Drogos ügyek...és..és...ember ölés... Több mint négy ember halálát okoztam, de mind megérdemelte – miután ezt kimondta, eltávolodok tőle.

Valahol a szívem mélyén tudta.

– Rendben, menj.

– Eper...

– Ne húzd az időt! Menj! – mostanra már szinte nem is látok a könnyektől.

– Szeretlek, nagyon, nagyon szeretlek. Ezt ne feledd – újra magához húz és megölel. Alig kapok levegőt. Összeesem karjaiban. Együtt sírunk.

– Nem mehetsz el...

– Sajnálom, de ígérem nem örökre. Minden az én hibám.

– Mikor indultok?

– Ma éjjel – újra felsírok. Hát ekkor ez a búcsú.

Kristóf utoljára szenvedélyesen megcsókol. Könnyeink összefolynak.

– Szeretlek – suttogom.

– Én is. Nagyon szeretlek. Mindig is fontos leszel nekem. Ígérem egy nap vissza jövök érted – Kristóf ellép tőlem és az ajtóhoz fordul.

A fájdalom az arcára van írva. Én csak állok a előtérben és figyelem ahogy kinyitja az ajtót.

– Szeretlek Eper. Ígérem egy nap még visszajövök.

Ám ez a nap nem jött el. A lány semmit sem hallott a fiúról.

🥀 VÉGE 🥀

Soha nem sírtam annyira egy könyvön se, mint most.
Hát vége lett...

#Krisper4Ever

Számítottatok erre?
Milyen lett a vége? 

FONTOS: Aki már olvasta az tudja, hogy még jön egy epilógus, viszont fogok hozzá írni egy alternatív véget is!

És persze még mindig várom a kérdéseiteket, ha vannak, a történettel kapcsolatban.

Köszönöm, hogy elolvastad! 💕

•°•°•°•°•°ⓥⓘⓥⓩⓢⓞⓞⓞ•°•°•°•°•°

|2017. 11. 27.|