- Abigail!

Megpördültem, és a kezemben lévő mappából a lapok szétszóródtak a koszos padlón. Tulajdonképpen azt sem tudtam milyen papírok ezek, ugyanis a pakolásnál nem fektettem túlságosan sok energiát a rendszerezésbe. Csak minden fontos – vagy annak tűnő – dolgot egy helyre szórtam, gondolván, hogy az új házunkban lesz időm átnézni őket. Nos, úgy tűnik tévedtem.

- Igen? Mi az? – kiabáltam vissza ingerülten a testvéremnek, aki már harmadjára rontott rám, valami teljesen felesleges hülyeséggel.

Ami azt illeti, az első éjszaka mindkettőnknek nehéz volt. Új hely, új szoba, új ágy. Nehéz megszokni. Ráadásul az sem segített, hogy az éjszaka felét ébren töltöttem, a plafont bámulva, és hallgatva, ahogy a régi, öreg gerendák recsegnek a fejem felett.

- Nincs nálad a lacrosse-kesztyűm?

Értetlenül pislogtam az ajtóban támaszkodó bátyámra.

- Már miért lenne nálam? Úgy nézek ki, mint aki sportkarrierbe kezdett?

- Nem, te úgy nézel ki, mint aki szétszívja az agyát. – jegyezte meg a szemeit forgatva, mire ideges lettem. Nagyon.

Jó, megérdemeltem, de akkor is kezdett elegem lenni a szúrós pillantásokból és a fagyos levegőből köztem, meg a családom között.

- Oké, meddig akarsz még büntetni? – tettem fel a kérdést, aztán a bátyám felé léptem. – Még hányszor kérjek bocsánatot? Elcsesztem, tudom.

Dominick arckifejezése elsötétült.

- Azt hiszed, büntetni akarlak?

- Úgy tűnik.

- Dehogy! Basszus, a testvérem vagy, és szeretlek. Csak aggódom érted. Ahogy anyáék is. Mind azt szeretnénk, ha nem dobnád félre a jövődet, mert akármi is az, ami miatt a füvezésben láttad az egyetlen megoldást, nem megoldhatatlan. Csak mondd el! – könyörgött, de én nem tudtam mit felelhetnék erre neki. Egyáltalán mit vár tőlem? Az igazat arról, hogy valami baj van velem, látomásaim vannak, és úgy tűnik, szerelmes vagyok a látomásaimban fel-feltűnő pasiba? Nem hangzik totális elmebajnak, nem, dehogy!

- Nincs semmi baj. Csak szeretnék kipakolni. – feleltem halkan, mire Dominick sértődötten puffogni kezdett, és a félig-meddig kicsomagolt dobozaimra nézett, amikben még én magam sem tudtam mik lapulnak.

- Jól van Ab, ahogy akarod. De ne csodálkozz, ha anyáék nem bíznak meg benned. Nem adtál nekik túl sok okot rá. – azzal fogta magát és elhagyta a szobámat, így ismét egyedül maradtam. Mardosott a bűntudat, nem akartam az ijesztő és rozoga házban lenni, mindezek tetejében pedig gyűlöltem, hogy ilyen elcseszett vagyok.

Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mennyire másképp alakult volna az életem, ha olyan vagyok, mint a korombeliek. Akkor talán most orvosnak, ügyvédnek, vagy divattervezőnek tanulnék egy londoni középiskolában, ahova a kiváló eredményeim miatt ösztöndíjjal vettek fel. Lenne egy jól működő kapcsolatom, egy pasim, aki a tenyerén hordoz engem, anyáék pedig mindenkinek dicsekednének, hogy mennyire szorgalmas lányuk van. Ehelyett én voltam a család fekete báránya, aki pokollá tette mindenki életét. Mindezt miért? Mert képtelen voltam ura lenni a helyzetnek, valahányszor megjelentek előttem a látomások. Sokszor próbálkoztam minden erőmmel ellenállni neki, vagy legalább valamennyire befolyásolni, de amint Ő hozzám ért, minden akaraterőm köddé vált, és teljes mértékben átadtam magam neki.

Nagyot sóhajtva fogtam neki a pakolásnak az új szobámban, ami sokkal nagyobb volt, mint a régi. Elfért benne egy hatalmas gardróbszekrény, egy íróasztal, na meg a franciaágy, ami csak úgy, mint a ház, nem ebből az évszázadból való volt. Nem is volt túl felemelő élmény aludni benne, tekintve, hogy éjszaka valahányszor megfordultam, az ágy deszkái hangosan nyikorogni kezdtek.

Az egyetlen pozitívuma a szobámnak (ami miatt tulajdonképpen úgy döntöttem, hogy ezt választom) az a kilátás volt, ami a birtokra nézett. Igaz, az október eleji kopaszodó fák, meg az esőtől a sártengerré vált udvar nem adott túl sok reményt, de anya azt mondta, télen és tavasszal is gyönyörű, főleg ha ő majd kezelésbe veszi, és teleülteti virágokkal. Hittem neki. Még így is sokkal jobban jártam, mint a Dominick, aki a folyosó végi szobára azonnal lecsapott, azzal a célzattal, hogy az a legnagyobb, és majd elférnek benne a sportcuccai, de alig pár órát töltött el benne este, és a korhadt padló alól több száz csótány mászott elő. Apa azt mondta, hívunk majd egy rovarirtó céget, akik átvizsgálják az egész házat, de ezek után talán nem volt meglepő, hogy nem aludtam olyan jól.

Pár órányi molyolás után kikapcsoltam a telefonomon a kedvenc lejátszási listámat, és elégedetten konstatáltam, hogy már majdnem dél, amikor meghallottam apa hangját odalentről, hogy nekem kiabál. Pontosabban nekem, és Dominicknek. Sietve jöttem le az emeletről, majd amikor leértem, odalent megpillantottam apát, amint a szerszámos dobozát szorongatva áll anya, meg egy ismeretlen nő mellett. A nő úgy a hatvanas évei közepén járhatott, és kedves, mosolygós arca volt. Azt gondoltam, apáék talán felvettek egy takarítónőt. Ráférne erre a házra, nem csak egy, rögtön tizenegy.

- Gyertek csak, szeretnék nektek bemutatni valakit! – apa vadul integetett, én pedig a bátyámra néztem, majd vissza a nőre. – Mrs. Todd lesz a legnagyobb segítségünk. Mrs. Todd, ők itt a gyerekeim. Dominick, és Abigail. Az esetek többségében jó gyerekek.

- Kikérem magamnak! Én mindig jó vagyok. – vágta rá Dominick, mire Mrs. Todd megejtett egy halvány mosolyt, amitől apró ráncok keletkeztek az öregedő, kerek arcán. Én inkább csendben maradtam.

- Igazán örülök, hogy megismerhetlek benneteket, és annak is örülök, hogy továbbra is maradhatok ennek a családnak a szolgálatában. – mosolygott kedvesen a nő, én viszont nem értettem, így nem is bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá azonnal.

- Továbbra is?

- Ja, igen. Mrs. Todd és a családja nagyon régóta segít a ház körüli munkákban a mi családunknak. – csatlakozott be anya is a beszélgetésbe. – Kérlek, viselkedjetek vele tisztességesen!

- Bármi gond van, forduljatok hozzám bátran, általában mindig itt vagyok valahol a ház körül, ha épp nem, akkor bent a városban, de mielőtt megyek, akkor úgy is szólok. A bevásárlást is én intézem.

- Szóval maga olyasmi, mint egy bejárónő? – kérdezte Dominick, mire apától kapott rögtön egy szúrós pillantást.

- Fogalmazhatunk úgy is. Már az édesanyám is itt dolgozott, szóval mondhatni, hogy itt nőttem fel. Sok mindent tudok a házról, és a birtokról. – felelte Mrs. Todd, majd a tekintete egyenesen megtalált engem. Arcán egy árnyék suhant át, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha még mondani akarna nekem valamit, de aztán apa közbevágott azzal, hogy a szerszámosládát az asztalra tette, aztán megfordult, és egyenesen a bátyám kezébe nyomott belőle egy szerszámot. Anya válla kitakarta, így nem láttam mit nyújt át neki.

- Ezzel most mihez kezdjek?

- Felmegyünk a padlásra, és megnézzük, milyen állapotban van a tetőszerkezet, mielőtt ideér az eső.

- Hát, gondolom, mint a ház többi része. – pufogott Dominick. – Szar.

- Kisfiam!

- Bocs anya, de ez az igazság.

Mrs. Todd megköszörülte a torkát, aztán komolyan a bátyámra nézett.

- A Lovell-birtoknak múltja van. Az őseitek éltek, dolgoztak, és szerettek e falak között. – elmosolyodott, mintha csak valami romantikus dologra gondolna. Ami azt illeti, így megfogalmazva valóban az is volt. – De te és a nővéred még fiatalok vagytok, ráértek megérteni.

Mrs. Todd kijelentésére hirtelen büszkeség suhant át rajtam, ezért vigyorogva Dominickre néztem. Soha senki szájából nem hallottam még ezt, már csak azért sem, mert mindig is ő volt az érettebb, és a felelősségteljesebb kettőnk közül, így senkiben fel sem merült, hogy én lennék az idősebb. Bölcsebb meg aztán főleg nem.

- Ami azt illeti, ő a húgom. – vágta rá azonnal a bátyám, és ezzel a két másodperces hírnevem is elszállt. Csalódottan pillantottam körbe, a tekintetem végül Mrs. Todd arcán állapodott meg, ami hirtelen elsápadt a döbbenettől.

- A húgod? Ez biztos?

- Hát, hacsak nem titkoltak el előlünk valamit, akkor eléggé biztos. Anya?

- Dominick egy évvel idősebb mint Abigail. – szállt be anya is a beszélgetésbe. Akkor vettem észre csak, hogy készül valahova. – De most ha megbocsátotok, körbejárnám a birtokot. A kert az én feladatom lesz, és fel kell mérnem, mennyire katasztrofális a helyzet.

Erre már egyikünk sem reagált semmit. Kimondott szavak nélkül is tudtuk, hogy valószínű szörnyű az az állapot. Elnézve a magára hagyott házat, az udvar sem lehetett kevésbé elhanyagolt állapotban.

- Persze, menj csak. Mi meg indulunk a tetőre. Ugye, fiam? – apa cukkolva Dominicket, kétszer vállon paskolta őt, mire csak egy unott grimaszt kapott válaszul. Volt elképzelésem, hogy mennyi kedve van felmenni a sötét, poros és pókokkal teli helyre. Már csak abban bíztam, hogy nem szakad le alattuk az egész, amint felmásznak oda.

- Abigail? – fordult hozzám anya.

- Kizárt. Nem megyek oda fel.

- És a kertbe?

- Inkább folytatom a pakolást. – bólogattam hevesen, mert arra a gondolatra, hogy a nyirkos, harmatos fűben kell bukdácsolnom, kirázott a hideg csak úgy, mint a padlástól. Ami azt illeti, az egész háztól kirázott a hideg, és ez nem csak annak volt köszönhető, hogy a régi faablakok apró résein befújt csípős, őszi szél. Volt valami a házban, ami kicsit sem volt bizalomgerjesztő, és nem értettem, hogy Mrs. Todd mit szeretett annyira benne. A múltja ellenére sem volt több egy régi, omladozó épületnél.

Miután mindenki szétszéledt – apáék a padlásra, anya pedig a kertbe –, én egyedül maradtam a hatalmas dohos házban, ezért úgy döntöttem, felfedezem. Igyekeztem elfogadni a helyzetet, és kevésbé utálni ezt a rozoga épületet, de nehezen ment. Mindent vastag porréteg fedett, fura szagok terjengtek, és olyan messze volt a moderntől, mint ide Thaiföld. Próbáltam felidézni, és beleképzelni magam a helyzetbe, amikor anno Margaret Lovell és a családja beleszeretett ebbe a házba. Persze akkor gondolom még új volt, és az akkori kor szelleméhez mérve, modern. Csodálatos otthont biztosíthatott egy nyolctagú családnak, mert tágas volt. De mi csak négyen voltunk, és egyáltalán nem volt szükségünk egy magas, kétemeletes házra, amiben igazából a szobák fele használhatatlan volt, vagy a csótányok, vagy a falakról omló vakolat miatt.

- Szép nő volt.

Összerezzentem a hangra, azt hittem egyedül vagyok a nappaliban, ahol a sétám után kikötöttem, és percek óta a kandalló felett lógó nő festményét néztem. Bárki is festette, minden ecsetvonásban gondoskodás volt.

- Igen. Az volt. – megfordultam, és Mrs. Toddra néztem, aki épp akkor tette le a felmosóvödröt a kezéből. – Anya azt mondta, hogy itt élt, és rengeteg gyereke volt.

- Egész pontosan hat. Hat lány. Charlotte, Amelia, Eleanor, Violet, Madelyn és Emery. Az ő leszármazottja vagy te is. – mosolygott rám Mrs. Todd, de a szeme komor maradt. Meglepett, hogy milyen sokat tud a családunkról. Igaz, ezt említette is, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan belemélyedt a témába. Hiszen hiába voltam én Emery Lovell kitudja hányadik ükunokája, egészen eddig még csak nem is hallottam róla. És azért valljuk be, kevés az az ember, aki ilyen mélységeik képes visszavezetni a családfáját.

- Biztos szeretett itt élni. – mondtam, majd visszafordultam a festmény felé. Volt valami Margaret Lovellben, ami odavonzotta az emberek tekintetét. Talán a tekintete, vagy a lágy, nőies arcvonásai. Fogalmam sincs. De az én figyelmemet is odavonzotta.

- Látom rajtad, hogy nem repesel érte, hogy itt kell élned, de hidd el, meg fogod szeretni ezt a helyet. Sok minden van ebben a házban, ami miatt az otthonodnak tekintheted.

Halkan elnevettem magam, de nem fordultam meg, nehogy Mrs. Todd azt higgye, rajta gúnyolódom. Eszem ágában sem volt. De nevetséges volt azt hinni, hogy történhet bármi, ami miatt egy rozoga, patkányokkal teli helyen szeretnék majd élni. Az ég szerelmére, hiszen minden percben attól féltem, hogy a fejemre szakad a tető!

- Ebben nem vagyok olyan biztos, de nincs sok választásom. – rántottam meg a vállamat.

Amikor újra Mrs. Todd felé fordultam, már a kezében volt a felmosónyél, és épp szeretett volna hozzálátni a takarításhoz, szóval úgy döntöttem, nem zavarom.

- Minden kezdet nehéz, Abigail. A változás sokszor ijesztő, és bizonytalan. De csak félelemből nem szabad dönteni, mert azzal, hogy kizárod a rosszat, kizárod annak az esélyét is, hogy valami jó jöjjön. – mosolyodott el ismét az asszony. – A szüleid jól tették, hogy idehoztak.

- Igen, hát persze... – motyogtam, aztán magamra erőltettem egy mosolyt. Nem akartam bunkó lenni, pedig szívesen a nő arcába vágtam volna, hogy semmi köze ahhoz, hogy érzek. Két perce sem ismer, és attól, mert tisztában van a családfámmal, nincs joga kéretlen véleményeket osztogatnia.

De visszafogtam magam. Nagyot nyeltem, és kedvességet színlelve megpróbáltam elhaladni mellette, ám ekkor egy nagyon erős, de kicsit sem ismeretlen érzés kerített hatalmába olyannyira, hogy muszáj volt megkapaszkodnom a mellettem lévő egyik letakart bútorban. Éreztem, hogy annyira görcsösen markolom, hogy elkezdem róla lehúzni a takarófóliát.

Kezek fonódtak a derekamra, egy ismerős, forró és megnyugtató érintés volt ez. Levegő után kaptam, ahogy magához vont, és a csípőjét az enyémhez nyomta. Magasabb volt nálam, így le kellett hajolnia, hogy a szája súrolhassa a fülemet, mialatt életében először végre szólt hozzám.

- Minden rendben lesz.

Ennyit mondott csupán, ezt is olyan halkan, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy értsem, amit mond. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, olyan intenzitással verdesett. Még soha azelőtt nem hallottam a hangját. Soha azelőtt nem beszélt velem. Most mi változott meg? Miért éppen most?

- Ki vagy te? – suttogtam, és szembe akartam fordulni vele, hogy kihasználjam azt, hogy végre kommunikál velem, de olyan erősen tartott, ami meggátolt a szabad mozgásban. – Beszélj hozzám, kérlek!

Szinte kétségbeesetten kérleltem, mert mindennél nagyobb szükségem volt rá, hogy ne érezzem olyan távolinak. Hogy ne érezzem azt, hogy megbolondultam... Azonban mindez csak egy vágyálom maradt, mert nem szólt hozzám többet. Még mindig éreztem őt a hátam mögött, és a nyugodt légzését is a fülemben, amivel elérte, hogy biztonságban érezzem magam a legnagyobb káosz közepette is. De ahogy a percek teltek, egyre távolabbinak tűnt, míg végül elemi erővel robbantam vissza a valóságba, a dohos nappalink kellős közepébe, ahol kezek fonódtak a vállamra, és megráztak.

- Térj magadhoz, hallasz?

Kinyitottam a szemem, és apa aggódó tekintetével találtam szembe magam. Az ujjaim még mindig a fotel karfáját markolták.

- Mi van vele Ben? Engedj oda! – ekkor anya furakodott közénk, megállt előttem, a kezét pedig az arcomra tette. – Jól vagy Abigail? Talán bevettél valamit?

- Bevenni? Nem! Csak kicsit megszédültem. – feleltem, és kihúztam magam. Ugyan még mindig az előbbi látomás hatása alatt voltam, de látva a szüleim rémült tekintetét, muszáj volt őket meggyőznöm, hogy az égvilágon semmi bajom. Főleg, hogy azt hitték, már megint drogoztam. Nem hibáztattam őket, kicsit sem. A helyükben én sem feltételeztem volna magamról mást.

Anya apára nézett, aztán vissza rám.

- Kicsit megszédültél? Abigail, a szemeid fennakadtak, és beszéltél valakihez. 

Oké, ezt már semmiféleképpen nem magyarázom ki...

- Mrs. Todd halálra rémült. – vágott közbe apa. – Szóval beszélj, lányom! Milyen kábítószert szedsz, és hol jutottál hozzá? Még New Jerseyben?

- Nem szedtem be semmit, esküszöm! Soha semmi komolyabbat nem használtam, csak füvet. Hinnetek kell nekem! – éreztem, hogy a látásomat elhomályosítják a könnyek, ahogy a szüleim megvetéssel néztek rám. Fogalmam sincs, hogy nézhettem ki kívülről, de nem lehetett kellemes látvány, ha rögtön arra gondoltak, hogy már megint drogoztam.

- Mégis milyen indokból kellene hinnünk neked? Két kezemen nem tudom megszámolni, hányszor hazudtál, szöktél el, és rúgattad ki magad az iskolából. Ezek fényében nagyon nehéz elhinni, hogy az imént rád törő roham csak attól volt, hogy megszédültél... – apa dühös hangja átszelte a szobát. Igaza volt. Semmi okuk nem volt megbízni bennem.

- Sajnálom. – lehajtottam a fejem, és nem néztem inkább a szüleim szemébe. – Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam.

- Kicsim, mi csak féltünk téged, mert szeretünk, és segíteni akarunk. De nem tudunk, ha nem mondod el, hogy mi van veled. Szóval kérlek szépen, beszélj velünk! Mondd el, hogy mi bánt.

Megráztam a fejemet. Bármennyire is szerettem volna, nem mondhattam el nekik. Inkább higgyék azt, hogy drogozom, minthogy teljesen bolondnak gondoljanak.

- Nem bánt semmi. Jól vagyok. – feleltem, aztán nagyot sóhajtva felemeltem a fejem, és még utoljára elkaptam apa keserű, mérges tekintetét, mielőtt elsétáltam mellettük.

- Abigail, kérlek! Beszéljük ezt meg, ne menekülj el! Nem vagy jól, ezt te is tudod.

Hiába kiabált utánam anya, nem álltam meg. Nem akartam végig zongorázni újra ezen a beszélgetésen. Semmi sem oldódott volna meg tőle. Teljesen mindegy volt, hogy mit mondtam, ők már eldöntötték, hogy mit akarnak gondolni rólam, és az, hogy a lányuk egy lecsúszott drogos, még mindig a jobbik eset volt. Képzelem, hogy néztek volna rám, ha elmebetegnek gondolnak.

Pontosan úgy, ahogy Mrs. Todd. Az ajtóban állt, természetesen végighallgatta a szüleimmel folytatott beszélgetést. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, amikor elhagytam a szobát, és azt, ahogy rám nézett, senkinek sem kívánom. A lesajnálás és a döbbenet keveréke hullámzott benne.

Én voltam a drogos, őrült lány, aki magában dumál, és a szülei legnagyobb szégyene. Margaret Lovellnek biztos nem voltak még csak hasonló problémái sem. Ő biztos, hogy nem okozott csalódást senkinek...