- ...a vérkeringés motorjaként szolgál, amelynek rendszere tökéletesen koordinálja a vérellátást és az oxigén szállítását az egész testben. A szív működése tehát egy összetett folyamat, amelyben a szívizom, és a vérkeringés egymással összefonódva működik. Ha bármelyik része hibásan működik, az komoly problémákat okozhat az egész testben. Végül, a szív nem csak egy fizikai szerv, hanem az emberi érzelmek és kapcsolatok szimbóluma is. Az érzelmek és a szív működése közötti szoros kapcsolat az emberi tapasztalat szerves részét képezi. A boldogság, szomorúság, szeretet és más érzelmek megélésének központi helyét a szívünk tölti be. - Daphne felpillantott a laptopjából. – Ez így jó lesz?

Felhúztam a térdeimet az ölembe, és az ágyamon heverő füzetemre vándorolt a tekintetem.

A szív egy olyan szerv, ami vért és idióta érzelmeket pumpál olyasvalaki irányába, aki irányába nem lenne szabad.

- Igen. – feleltem.

Annál, amit én lefirkáltam, bármi jobb. Pedig tényleg igyekeztem, ahogy Daphne is, mert nem akartam magára hagyni ezzel a feladattal. De amióta Dax a valóságban is az életem része, képtelen vagyok rajta kívül bármi másra koncentrálni.

Folyamatosan magam előtt látom a jéghideg, utálattal teli tekintetét, és a bőrömön érzem a forró leheletét.

- Szerintem jó ötlet lenne egy rajz, ami bemutatja ezt az egészet. – szólalt meg Daphne.

- Az érzelmeket? – kaptam rá értetlenül a tekintetem.

- Milyen érzelmeket? Én a szív működéséről beszéltem. A biológiai működéséről. – meredt rám, miközben úgy beszélt velem, mintha egy szellemi fogyatékos kiskölyök lennék. Tekintve, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim, és mennyire nem figyeltem rá, nem is tűnhettem másnak.

- Ja, igen. Az nem rossz ötlet, megcsinálhatom én, ha gondolod.

Daphne lecsukta a laptopját, aztán mellém mászott az ágyamra.

- Látom, hogy máshol vagy. Szóval, mesélj csak! – lökött oldalba a könyökével. Fingom sem volt, mit vár.

- Miről?

- Ez egy kisváros. A suli pedig még annál is kisebb. Azt hiszed, nem tudok róla, hogy Austin Brooks randira hívott, te pedig igent mondtál neki? – tűrte hátra a szemébe lógó tincseit, a szeme izgatottan csillogott.

Fogalmam sem volt, mit mondjak. Soha nem volt részem ehhez hasonló, barátnős, pasikibeszélős csevegésben. Ami azt illeti, nem is akartam, hogy részem legyen benne. Azt főleg nem akartam, hogy Daphne legyen az a valaki, akit a barátnőmnek tekintek, hiába tekintette a családom rögtön annak, amint betette hozzánk a lábát. Nem volt a barátom. A barátság alapja ugyanis a bizalom, és az őszinteség, de én jelenleg titkolóztam mindenki előtt, akit csak ismertem. Főleg Daphne előtt. Hiszen hogy mondhatnám el neki, hogy hulla szerelmes vagyok a pasijába?

Úgyhogy csak megráztam a fejemet.

- Nem lényeges.

- Már hogyne lenne lényeges! Jobban ismerem bárkinél, őt is meg az anyját is. A saját téveszméik megszállottjai, főleg Emma. Tudod hányszor ijesztgetett minket azzal a hülye átokkal, amikor gyerekek voltunk? Austin pedig ebben nőtt fel, szóval ugyanezt az őrültséget fújja.

- Mit szeretnél, mit mondjak? – sóhajtottam.

- Hogy nem mész a közelébe. – meredt rám Daphne komolyan. – Persze nem mondhatom meg, mit tegyél, de ha mindenképpen úgy döntesz, hogy elmész vele, legyél óvatos. Austin nagyon tenyérbemászó tud lenni, de épp ugyanennyire aljas is. Hidd el nekem!

- Köszi, majd észben tartom. – bólintottam, aztán a füzetemre meredtem, mintha bele lenne írva a megoldás az életem nagy problémáira. Ám nem volt. Az egyedüli, ami visszanézett rám, azok a girbegurba betűim voltak.

Az elkövetkezendő órákban aztán már tényleg csak a beadandón dolgoztunk. Igaz, még sok időnk lett volna megcsinálni, de minél előbb túl akartam lenni rajta, bízva abban, hogy ezek után Daphne már nem járkál a nyakamra. Megígértem neki, hogy keresek képeket és diagramokat, legfőképpen azért, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön, ő csinál mindent. Soha egyik iskolai feladatomba nem fektettem ekkora energiát.

Egyébként sem az eszemmel volt baj. Apa mindig azt mondta, ha ugyanannyi időt és energiát fektetnék a tanulásba, mint a lógásba, akkor megválthatnám a világot. Érthető, ha a szüleim szerették volna, ha viszem valamire, mint például Dominick. Neki ott volt a lacrosse, és amellett jó tanuló is volt, széles baráti körrel, ráadásul mindenkivel megtalálta azonnal a közös hangot. A lányok pedig fürtökben lógtak rajta. Ezzel szemben én kerültem az embereket, mert jól ismertem őket. Az ember kíváncsi lény. Ha közel kerül valakihez vagy valamihez, tudni akar róla dolgokat. Ehhez pedig kérdezni fog. Nekem pedig ami a legkevésbé sem hiányzott, azok a kérdések voltak.

Úgy kilenc éves lehettem, amikor anya képei bekerültek New Jersey leghíresebb és leglátogatottabb galériájába. Ez egy hatalmas lépés volt a karrierjében, és a galéria kurátora, Chloe Sinclair szinte mindenben mellette állt. Olyannyira, hogy később anyával legjobb barátnők lettek, megsokszorozódtak a közös családi programok, és ebédek. Chloe lánya, Violet pedig az én legjobb barátnőm lett. Violet csak egy évvel volt idősebb nálam, ami egy tíz és egy kilenc éves esetében nem feltűnő, így hát akkoriban mindent együtt csináltunk. Pizsamapartik, fagyizások, bújócskázás, és az ágyon ugrálások Violet kedvenc énekesének a számaira. Na, meg persze az elmaradhatatlan emlékezetkieséseim, amikor eltűntem a valóságból, és valahol egészen máshol voltam. Sokszor egy erdőben sétáltam, vagy egy szobát láttam magam előtt, olyan játékokkal, amiket soha nem láttam azelőtt. És ez persze megrémítette Violetet. Rengeteget kérdezett, volt, hogy ő rángatott ki a látomásból azzal, hogy jól megrázott. De a lényeg, hogy kérdezősködött. Aztán pedig Chloe is kérdezni kezdett, anya pedig ekkor döntött úgy először, hogy pszichológushoz visz, mert rémálmoknak hitte őket.

Aztán idővel a közös játékok megszűntek, és anya sem tartotta már a kapcsolatot Chloeval. Akkor még nem igazán értettem miért, de később rájöttem, hogy én voltam az oka. Én zárkóztam el, mert pontosan jól tudtam már akkor is, hogy ezek nem rémálmok. Hiszen soha nem féltem tőlük. Ráadásul egy rémálom alvás közben szokott jönni, nem pedig akkor, amikor ébren vagyok, és a reggelimet eszem. De bárkinek is mondtam, nem hittek nekem. Később pedig már nem mondtam, és vagy hazudnom kellett róla, vagy csak szimplán nem teremtettem kapcsolatot az emberekkel. Én lettem a lány, aki délben egyedül eszi meg az ebédjét egy sarokban, akit utoljára választanak be a kidobós játékhoz a csapatba, és aki nem megy az osztálytársai szülinapi zsúrjára. És azt hiszem, még mindig ez a lány vagyok. Még mindig ez a lány akarok lenni, mert a legkevésbé sem hiányoznak a kérdések, amikre nem adhatok őszinte válaszokat.

- Hova készülsz?

- Kávézni egy osztálytársammal. – feleltem anyának, aki épp akkor állított meg, amikor leértem a lépcső aljára, és a cipzárommal babráltam. Miután Daphne elment, Austin üzent, hogy a Capital Brews-ban vár, amiről fogalmam sem volt, hogy hol van, úgyhogy jóval előre beírtam a telefonomba, hogy odataláljak. – De te mit művelsz?

A haja csupa por volt, a ház hatalmas hallját pedig mindenfele tapéta borította.

- Arról volt szó, hogy felújítjuk, nem? Úgyhogy ennek mennie kell. – mutatott a falra, aminek egy részéről már leszaggatta az egyébként ocsmány, zöldes tapétát, úgyhogy ebben az egyben egyet értettünk. Mennie kell. – Azt gondoltam, segítesz. – biggyesztette le aztán az ajkát.

- Apa hol van? – tereltem el inkább a témát.

- Elment faanyagot vásárolni a dolgozószoba felújításához, Dominicknek pedig edzése van, úgyhogy én meg itt teszem hasznossá magam. Arra gondoltam, hogy a nappalit is kifestem. Talán festhetnék valamit a kandalló fölé.

- Mármint oda, ahol Margaret képe van? – pislogtam anyára nagyokat. Meglepett, mert azt hittem a múltja miatt akart ebbe a házba beköltözni, és nem gondoltam volna, hogy megszabadulna attól a képtől.

- Igen, oda. Miért? Nem tetszik neked? – kérdezte anya csodálkozva.

- Dehogynem, csak... nem tudom... nem félsz attól, hogy Margaret szelleme bosszút áll rajtad? – próbáltam viccesen mondani, de anya arcán láttam, hogy nem jött be neki, mert szinte fal fehér lett. Aztán csak legyintett.

- Ugyan már! Ne kezdd el te is azt, amit a bátyád! Szellemek nem léteznek. Én pedig itt élek most ebben a házban és szeretném magaménak érezni. Tisztelem az őseinket, ahogy Margaretet is, de szeretném a saját ízlésünk szerint átalakítani, hogy mindenki jól érezze magát itt. – mondta határozottan anya.

- Hát ahhoz kevés lesz egy falfestés, de megértelek.

- Ezt meg hogy értsem?

- Sehogy. Mindegy. – léptem mellé, és egy puszit nyomtam a faltól poros arcára. – Nemsokára jövök.

Azzal összeszedtem a cuccaimat, és a biztonság kedvéért még a táskámba csúsztattam egy esernyőt is.

- Állj csak meg! Tulajdonképpen ki is ez az osztálytársad? – kiabált utánam anya, én pedig a fogaimat kezdtem el csikorgatni. Bíztam benne, hogy ezt a kérdést elkerülhetem. Pontosan jól tudtam, miért kérdezi.

- Együtt járunk matekra. Jófej srác. Igen, srác. És nem, nem drogozik, ahogy én sem. Most már mehetek? – toporogtam türelmetlenül. Minden kérdésére megadtam a választ, pedig még csak fel sem tette őket. De jól ismertem már anyát, a tekintetében ott volt, mit gondol, és nem is hibáztathattam érte. Az elmúlt időben nem sok okot adtam neki a bizalomra.

- Igen. – sóhajtott. – De nyolcra kérlek, legyél itthon.

Bólintottam, aztán bevágtam magam mögött a bejárati ajtót.

Amikor a Capital Brews-ba értem, Austin már ott várt rám egy asztalnál. Mosolyogva integetett, amikor meglátott. Minden izmom egy merő görcs volt, le sem tagadhattam volna, mennyire izgulok. Úton a kávézó fele párszor azért elgondolkodtam, hogy visszafordulok, bebújok az ágyamba, a fejemre húzom a takarót és hagyom, hogy a Dax iránti érzéseim elborítsanak.

De amikor Austin elém lépett, és lesegítette rólam a kabátot, már késő volt.

- Örülök, hogy igent mondtál. – mosolyodott el, aztán igazi úriember módjára kihúzta nekem a széket. Ahogy a körülmények álltak, Dax inkább alólam húzta volna ki, és talán még egy csapóajtót is kinyit, hogy biztosra menjen.

- Nem volt okom nemet mondani. – feleltem.

- Tényleg? – sütötte le Austin a mogyoróbarna szemeit. – Nem indítottam jól, ráadásul tudom, hogy jóban vagy Jasonnel, szóval gondolom nem sok jót hallottál rólam. Bevallom, őszintén meglepett, hogy igent mondtál.

- Nem a pletykák alapján szoktam megítélni az embereket. Az első benyomás pedig tévedhet. Nem is kicsit...

Austin arca felderült. Kivett két itallapot az előttünk lévő fa tartóból, az egyiket nekem adta, a másikat pedig lapozgatni kezdte.

- Ennek örömére ajánlhatom a hely a híres kávéját? Mogyorós. Garantálom, hogyha megkóstolod, nem akarsz majd lemondani róla.

- Mogyorós kávé? – kérdeztem, és felhúztam a szemöldökömet. – Nem vagyok oda a mogyoróért.

- Akkor talán egy csokisat? – próbálkozott Austin. – Vagy egy karamellásat? Vagy egy vaníliásat? Vagy egy...

- Rendben, rendben, elég! – nevettem fel. – Nem kell felsorolnod az összes ízt. Egy csokisat elfogadok.

- Oké, akkor egy csokisat és egy mogyorósat. – mondta Austin, és intett a lánynak, aki percek óta az asztalok között szaladgált, hogy felvegye a rendeléseket. Nem sokkal később mi is leadtuk a sajátunkat, én pedig azon kaptam magam, hogy sikerült feloldódnom. Legalábbis mindenképpen jó jel volt, hogy nem mélyesztettem a körmeimet a tenyerembe. Segített az is, hogy Austin is legalább annyira izgult, mint én. Ha tippelnem kellett volna, azt mondom, hogy neki sem lehetett túl sok randija azelőtt.

- Kérdezhetek valamit? – dőltem előre, miközben az italunkat vártuk.

- Persze. Nyitott könyv vagyok. – mosolygott rám Austin.

- Alig ismersz. Hogy kötöttünk ki mégis itt?

Valószínűleg nem erre a kérdésre számított, mert felvonta a szemöldökét, aztán pedig láthatóan zavarba jött.

- Mint mondtam, tetszel, Abigail. Szeretnélek jobban megismerni, és nem tagadom, hogy szeretném, ha ebből később lehetne valami több. Persze nem kell most még rohanni sehova. Csak beszélgetünk, aztán meglátjuk. Nem élek álomvilágban, tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az aki, tudod... de ettől függetlenül esélyt adhatunk neki, nem?

- Ki nem vagy te? – ráztam meg a fejemet értetlenül.

Láttam Austinon, hogy keresgéli a szavakat, ám mielőtt bővebben kifejthette volna, meghozták a rendelésünket. Rögtön meg is ragadta az alkalmat, hogy elterelje a beszélgetést egy kevésbé kínos irányba.

Ezek után főként a suliról beszélgettünk, így megtudtam, hogy Austin is le szeretne majd lépni a városból, akár csak én. Mesélt a terveiről, a dilis szomszédjáról, és azt is megtudtam róla, hogy van egy macskája, akit Frednek hívnak. Mire kiléptünk a kávézóból, azon kaptam magam, hogy sok idő óta először, nevetek. Felszabadultan, őszintén. Mivel egy ideje nem voltak látomásaim egyáltalán, nem kellett attól rettegnem, hogy a legváratlanabb pillanatban utolér, Austin pedig vagy halálra rémül, vagy bolondnak néz. Képes voltam elengedni magam, és végre nem szorongani valami miatt, amit nem tudok irányítani.

- Jól van, most te jössz. – lökött meg finoman, ahogy egy csendes utcában egymás mellett sétáltunk. Elhaladtunk egy templom, és egy múzeum mellett is, aminek az ablakában aprócska, gyerekméretű csészék voltak kiállítva. – Mesélj magadról! Ki vagy te, Abigail Crimer?

- Nem tudom, mit mondhatnék. – sóhajtottam, és a földre néztem. – Nincs túl sok pozitív dolog, amit elmondhatnék magamról.

- Ne mondd ezt! – tiltakozott Austin, és megfogta a kezem. Annyira ösztönös volt a részéről, hogy észre sem vette, a boltok kirakatait figyelte. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg jó tulajdonságod van. Oké, az nem tartozik közéjük, hogy nem szereted a mogyorót, de ezen kívül biztos sok van.

Megint elnevettem magam. Vele olyan könnyű volt minden. Sétáltunk, beszélgettünk, megfogta a kezemet – mindezt az első randinkon –, én pedig nem menekültem rögtön a világ másik felére.

- Hát... – hezitáltam, és elpirultam. – Mennyire számít pozitív tulajdonságnak, hogy jó lakótárs vagyok?

- Jó lakótárs? – lóbálta meg Austin kedélyesen az összekulcsolt kezünket.

- Van egy pók a szobám sarkában, és egész jól kijövünk. Talán még nevet is adok neki, mit szólsz? – néztem rá teljesen komolyan, erősen koncentrálva, hogy ne buggyanjon ki belőlem a nevetés.

Austin vette a lapot.

- Oké, talán lehetne Mogyoró.

Eddig a pontig bírtuk. Mindketten hatalmas nevetésben törtünk ki, én pedig örültem, hogy megúsztam azt a részét a dolognak, hogy mesélnem kelljen magamról. Tényleg nem sok jó dolog volt, amit elmondhattam volna. Zárkózott voltam, sokszor bunkó, olykor rossz testvér, a szüleimnek rossz gyereke, és a saját lelkem védelme érdekében bárkinek, aki közel akart kerülni hozzám, úgy hazudtam akár a vízfolyás. Ezek nem pont olyan tulajdonságok, amire bárki azonnal rávágja, hogy ez igen, főnyeremény a csaj! Austin sem fogja, és véget ér majd ez az egész, még azelőtt, hogy elkezdődhetett volna. Ha egy valamihez ugyanis igazán értek, azok az emberi kapcsolataim elcseszése.

- Jajj, ne már! – szólalt meg Austin mellettem, miközben én még mindig a nevetéstől könnyes arcomat törölgettem. A testtartása hirtelen megmerevedett, ahogy a viselkedése is megváltozott.

- Mi az? Mi a baj? – kérdeztem, de ekkor fogta magát, és elindult az ellenkező irányba, rántva magával engem is. Egyre csak hátra felé nézegettem, nem értettem mi történt egyetlen perc alatt, ami miatt most szó szerint futva menekülünk.

- Az a seggfej. Ha nem bánod, nem szívesen futnék össze vele. – morogta, miközben töretlenül haladt előre.

- Milyen seggfej? – kérdeztem, mert nem volt egyértelmű. Én senkit sem láttam, és a seggfej szó takarhatta Jasont, akár Daxet, de még a pakliban volt Landon is.

Ám mielőtt Austin válaszolni tudott volna a kérdésemre, olyan hirtelen megtorpant, hogy kis híján a hátának csapódtam. A sarkon, ahol készült befordulni, Dax magas alakja tűnt fel előttünk. A tekintete fenyegetőbb volt, mint valaha. A jelenlététől a szívem megint akkorát dobbant, hogy hirtelen megijedtem, hogy Austin meghallhatja. Ugyanis még mindig az ő kezét fogtam.

- Beszélnünk kell. – nézett egyenesen Dax rám, ellentmondást nem tűrő hangon. Annyira meglepődtem, hogy már a nyelvem hegyén volt, hogy igent mondok neki, de Austin a háta mögé tolt, és közbe vágott.

- Nem, nem kell. Nem tűnt fel, hogy velem van?

Dax arcán ismét elterült az az ismerős, pimasz mosoly. A gyomrom remegett, és egyre jobban szorítottam Austin kezét.

Nem fog menni. Nem fogom tudni elfelejteni, ha valahányszor megjelenik, amikor már épp kezdek jól lenni.

Nem. Fog. Menni.

- Nem téged kérdeztelek. – vakkantott vissza Austinnak anélkül, hogy ránézett volna. – Abigail?

Á, szóval mégis csak sikerült megjegyeznie a nevemet!

- Nincs miről beszélnünk. – vágtam rá határozottan.

- Hallottad. Tűnj el!

- Nem érted... – sóhajtott Dax, és megpróbált közelebb lépni. Austin azonban elé állt, és feltartotta a kezét.

- De igen, értjük. Egy manipulatív seggfej vagy, aki nem tiszteli mások érzéseit. És most már elég volt belőled, húzz el! – mondta Austin keményen, majd egy határozott mozdulattal kikerülte őt, húzva magával engem is.

A gyomrom remegett, ideges voltam. Alig bírtam szedni a lábaimat, mert bár a múltkori után semelyik porcikám nem kívánta Dax jelenlétét, a térdeim reszketése nagyon is az ellenkezőjéről árulkodott. Ráadásul most megint nem volt bunkó. Legalábbis nem velem. Csak azt nem értettem, miért tűnt fel a semmiből, és valóban beszélni akart-e velem, vagy csak egy próbálkozás volt a részéről, hogy Austin mellől elcsaljon. Legutóbb nem csinált titkot belőle, mennyire nem akarja, hogy találkozzak vele.

- Sajnálom. Mindig ez van, ha megpróbálom... – egy parkban álltunk meg. Austin elengedte a kezemet, és lerogyott egy padra.

- Ha megpróbálod, mit?

- Randizni. Bárkivel. Shepherd jön, és megpróbál keresztbe tenni.

Ennyit az elméletemről, hogy nem sűrűn randizik.

- Azt észrevettem. – süllyesztettem a zsebembe a kezemet, mert kezdett feltámadni a szél, és a parkban amúgy is hidegebb volt. Azt sem tudtam hol vagyunk, mert út közben túlságosan lefoglalt, hogy lecsillapítsam a Dax miatt zúgolódó lelkemet, így nem figyeltem merre megyünk. – De miért csinálja?

- Amiatt, ami gyerekkorunkban történt. Ő volt az, aki miatt meghalt a nővérem, mégis elérte, hogy engem tartson mindenki pszichopata gyújtogatónak.

- A faház, ugye? – pillantottam rá együttérzően. – Daphne mesélte.

Austin a tenyerébe temette az arcát.

- Ez fél évvel Roxy halála után történt. Ő volt a legjobb barátom, a bizalmasom, nagyon megviselt, hogy elveszítettem. Épp ezért egy teljes évig csak vegetáltam. Anyám elvitt a suliba, aztán haza, és ezen kívül ki sem mozdultam a szobámból. Főleg nem bírtam volna olyan helyekre menni, amik Roxyra emlékeztetnek, és a faház közéjük tartozott. Nem én tettem. De az egyedüli, aki igazolni tudta, hogy otthon voltam, az az anyám volt. Róla meg mindenki azt mondta, hogy azért véd, mert minden szülő védi a gyerekét. Így lényegében volt is alibim, meg nem is. De nem én tettem Abigail, hinned kell nekem!

- Hiszek neked. – elé guggoltam, és megfogtam a kezét. – És sajnálom, ami a nővéreddel történt.

- Köszönöm. – suttogta maga elé hálásan. – Menjünk haza. Fázol.

- Csak egy kicsit.

- Épp elég. Gyere, elkísérlek. – Austin felállt, és egy pillanatig magához vont. Éreztem a parfümjének az illatát, és kellemes volt. Csak úgy, mint a társasága. Egy kis ideig azt hittem, meg fog csókolni, de végül nem tette. Csak elmosolyodott, aztán az ölelésében tartva, visszavezetett minket a várost jellemző szűk, csendes utcákba. Kezdett sötétedni, felkapcsolódtak a köztéri lámpák, a szél pedig előttünk kergette a száraz faleveleket.

Ekkor rezzent meg a zsebembe a telefon. Azt hittem, anya lesz az, hogy hol vagyok már, de egy teljesen ismeretlen telefonszámtól jött üzenetem.

𝙽𝚢𝚘𝚕𝚌𝚔𝚘𝚛  𝚝𝚊𝚕á𝚕𝚔𝚘𝚣𝚣𝚞𝚗𝚔  𝚗á𝚕𝚊𝚖.

𝙼𝚞𝚝𝚊𝚝𝚗𝚘𝚖  𝚔𝚎𝚕𝚕  𝚟𝚊𝚕𝚊𝚖𝚒𝚝.

𝙳𝚊𝚡

Reszkető ujjaimat a telefonom képernyője felett tartottam, és hirtelen nem érdekelt megint semmi más. Megszűnt a külvilág, és az olyan alapvető kérdéseket sem tettem fel magamnak, hogy mégis honnan tudja a számom, és mit akarhat mutatni. Még Austin sem érdekelt abban a pillanatban, aki mellettem sétált, és látszott rajta, hogy valahol egészen máshol jár.

A mellkasomban szüntelenül dübörgő szívemet, egy valami érdekelte csupán.

Dax.