Az összes lehetséges megoldás lepörgött a szemem előtt, ameddig elértem az igazgatói irodához, kezdve azzal, hogy személyazonosságot változtatok és Thaiföldön kezdek új életet, bezárva odáig, hogy az egészet a jól nevelt bátyámra fogom. De amint megkocogtattam az ajtót, és beléptem, minden addigi gondolatom elszállt. Nem kellett Dominickre fogni semmit, ugyanis Mrs. Baileys íróasztala előtt állt, az orrához egy papírzsebkendőt szorítva.

- Gyere csak, Abigail! – intett az igazgatónő magához, amikor meglátott, úgyhogy a bátyám mellé sétáltam, és csak akkor láttam meg, hogy Landon is ott áll. Itt meg mi a franc folyik? – Gondolom tisztában vagy vele, hogy miért hívtalak be.

- Nem igazán. – ráztam meg a fejemet. – Mi történt?

- Verekedés. A két fiú egymásnak ugrott a folyosón, állítólag miattad.

- Miattam? – kerekedett el a szemem. Most már tényleg nem értettem egy szót sem. Egyrészt azért, mert a bátyám soha életében nem verekedett, másrészt, ahogy reggel rám nézett, gyanítottam, hogy én lennék az utolsó ember a földön, akiért verekedésbe bonyolódna.

- Igaz, hogy tegnap az órák után vitád volt Landonnal? – Mrs. Baileys szigorúan nézett rám, a szemüvegét piszkálgatva.

- Egy apróságon összezördültünk, de azt megbeszéltük. – mondtam, aztán Landon felé pillantottam, akinek az arcáról most sem hervadt le az az önelégült mosoly. Rajta nem láttam külsérelmi nyomot, így biztos voltam benne, hogy az a verekedés inkább verés volt, és Dominick jött ki belőle rosszul.

Ezt még megkeserüli a kis rohadék...

- Nos, hát úgy tűnik, hogy mégsem sikerült annyira megbeszélni, ha ez lett a vége. Én azt gondolom, hogy elég felnőttek vagytok a vitáitok rendezésére, és mivel ez az első eset volt, ezért most csak megrovásban részesültök, de ha ez megismétlődik, attól tartok, hogy szigorúbban kell eljárnom.

- Oké, álljunk meg egy percre! – nagy levegőt vettem, és az igazgatónőre néztem, aki bár próbált igazságos lenni – tekintve, hogy egyik fiú sem mondott semmit –, de nem igazán jött össze neki. – Már megbocsásson, Mrs. Baileys, de nyilvánvaló, hogy itt nem történt semmilyen verekedés. Az egyedüli, aki szarul jött ki ebből a helyzetből, az a bátyám, hiszen az ő orra vérzik. Egy verekedéshez két ember kell. Gondolja, hogyha a bátyám visszaüt, akkor Landon itt állna törött csontok nélkül? Mert én nem hinném.

- Ab... – sziszegte Dominick halkan, és rám nézett. – Fejezd be!

- Szóval szerintem nem igazságos, hogy Dominick is megrovásban részesül csak azért, mert Landon nem képes féken tartani az indulatait. – hagytam figyelmen kívül a testvérem pisszegését.

Mrs. Baileys halványan elmosolyodott, aztán leült a székre.

- Méltányolom az igazságérzeted Abigail, és igazán kár, hogy nincsenek terveid a jövőre nézve, mert nagyon jó védőügyvéd lenne belőled, viszont én azoknak hiszek, akik látták az esetet. Ők pedig azt mondják, Dominick kezdte a verekedést, mégpedig miattad.

- Dominick? Kizárt! Ő soha...

- Eldöntöttem. A két fiú most megússza egy megrovással, elmehettek! A mai órák alól fel vagytok mentve.

- Köszönjük Mrs. Baileys, többet nem fordul elő. – motyogta Landon, aztán, mint egy leszidott kiskutya, elindult kifele, a bátyámmal egyetemben. Akkor már tudtam, hogy nem fogja megúszni ennyivel.

- Ajánlom is fiúk. Ja, és Abigail...

- Igen? – fordultam meg.

- A büntetés rád is vonatkozik.

- Rám? Ugyan miért?

Mrs. Baileys elmosolyodott.

- Mert ellógtad az első három órádat. Legyen ez neked is egy figyelmeztetés.

Szuper, más sem hiányzott.

Ingerülten megforgattam a szememet, aztán anélkül, hogy elköszöntem volna az igazgatónőtől, kirontottam az irodából, mégpedig azért, hogy utolérjem a két fiút. Legfőképpen Landont. Ha Dominicktől nem kapta meg, akkor majd tőlem megkapja. Bármennyire vesztünk is össze a bátyámmal, azt nem hagyhattam, hogy az én balhémat rajta verjék le. Mert nyilvánvaló, hogy Landon azért őt ütötte meg, mert engem nem mert.

Egy valamivel azonban nem számoltam. Jasonnel, aki az iroda előtt várt rám, és értetlenül kapkodta a fejét köztem, meg a távolodó bátyám alakja között.

- Mi történt? Jól vagy?

- Én igen. De mindjárt lesz valaki, aki nem lesz jól. Hé, Landon! – üvöltöttem a fiú után, de nyilvánvalóan nem hallotta, ugyanis lerohant a lépcsőn, közben pedig Jason is elkapott, és visszahúzott.

- Oké, állj meg, és mondd el, hogy mi történt!

- Az történt, hogy az a barom behúzott egyet a bátyámnak, nagyon úgy néz ki, hogy miattam.

- Hogy érted, hogy miattad? – vonta össze Jason a szemöldökét.

- Tegnap délután volt egy vitánk. Nem bírom a tuskókat. De ez most mindegy is. Utol kell őt érnem. – kiszabadítottam magam Jason ujjai közül, aztán megindultam én is a folyosón. Féltem, hogy ez a vita még nincs lezárva, és esetleg kint a parkolóban újra nekiesik Dominicknek.

- Én nem tartom jó ötletnek. Fosterrel nem érdemes szórakozni. Az apja a polgármester, és sok irányba elér a keze.

- Miért, én olyannak tűnök, akivel érdemes szórakozni? Teszek rá, hogy ki az apja. Nála befolyásosabb emberekkel is elbántam már, ő pedig nem más a szememben, mint egy nagypofájú hülyegyerek. Szóval vagy segíts, vagy ne, de ne hátráltass! – feleltem feldúltan, és még feldúltabb lettem, amikor megláttam, hogy a félelemem pontosan jól beigazolódott. Landon és a Dominick a parkolóban álltak, és ameddig előbbinek konkrétan habzott a szája az idegtől, addig utóbbi állt, és csendben tűrte, hogy lökdösik. Egyszerűen elképzelésem sem volt, hogy a bátyámnak mégis hogy van ekkora önuralma. Az ő izomzatával, és sportkarrierjével szemben Landonnak esélye sem lenne, ha Dominick nem csak állna ott, és tűrné, hogy bokszzsáknak használják.

- Na, gyerünk! Most már nem a suliban vagyunk, mitől félsz? Vagy megvárod, ameddig a hugicád újra elmondja érted a védőbeszédet?

Épp akkor értem oda, amikor Landon ismét egy hatalmasat lökött a testvéremen.

- Hiába provokálsz, nem foglak megütni. Annyit nem ér az egész. – felelte Dominick, bízva abban, hogy ez majd segít, de csak rontott a helyzeten. Két típusú ember létezik: akit le lehet fegyverezni szellemi harcban, és akit nem. Nos, Landon az utóbbi kategóriába esett, tekintve, hogy a szellemi képességei egy hintalóéval vetekedtek. Szóvak nála egyértelműen nem hatott az, ha az ember csendben tűrte, ameddig ő kiéli az elfojtott frusztrációit.

- Nem, ő valóban nem fog. Majd én. – léptem hirtelen a két acsarkodó fiú közé, és még mielőtt elgondolkodtam volna a tetteim következményén, egy akkorát bemostam Landonnak, hogy azonnal az arcához kapott, mialatt hátratántorodott. Mögöttem hallottam, ahogy Jason élesen felszisszen, a bátyám pedig tartva a hirtelen ellentámadástól, azonnal a háta mögé rántott.

De Landon nem mozdult. Épp úgy meglepődött, ahogy Jason, és a testvérem.

- Megvesztél? Mi bajod van? – förmedt rám, miközben az állkapcsát masszírozta.

- Ezt azért kaptad, mert megütötted a testvéremet. A következőt pedig azért fogod, mert miattad kapott megrovást. Velem volt konfliktusod, miért őt büntetted?

- Elég, Abigail! – korholt le Dominick olyan éllel a hangjában, mint reggel. Én még mindig a háta mögött álltam, időközben pedig Jason is előre lépett.

- Tűnj el Foster, ha jót akarsz magadnak.

Landon még mindig az állkapcsát tapogatta, aztán gyilkos tekintettel nézett végig rajtunk, végül pedig gúnyos mosoly terült szét a képén, amitől ismét viszketni kezdett a tenyerem egy újabb pofonra.

- Ne fenyegess, nem lesz eredménye, ezt tudod jól. Még mindig én vagyok az, akinek neve van ebben a városban.

- Csakugyan? Jó, legyen így. – emelte meg Jason a kezét, aztán hátrébb lépett, mint aki megadja magát. – De azzal legyél tisztában, hogy eljön az a pont, amikor már nem bújhatsz be apád neve mögé, és Dax sem fogja a szánalmas seggedet megvédeni. Akkor mi lesz veled? Nézz magadra, az előbb ütött le egy lány...

Jason lassan felszegte az állát, és gyilkos pillantással mérte végig a megszégyenült Landont, akinek csak az orrlyukai tágultak ki a dühtől, de nem szólalt meg. Olyan volt, mint egy óvodás, aki végleg elveszítette a harcot a szüleivel szemben, a délutáni alvást illető vitában.

Engem azonban már a legkevésbé sem érdekelt sem a vitánk, sem pedig Landon, ugyanis abban a pillanatban, hogy Jason kiejtette a száján Dax nevét, minden más értelmetlenné vált.

Ráadásul mit jelentett az, hogy Dax védi Landont?

Végig ezen járt az agyam, és annyira lekötötte minden gondolatomat, hogy fel sem tűnt, hogy a bátyám Jason kíséretében Jason kocsijához vonszol, miközben hangosan dohog. Valami eljutott persze az agyamig, de nem sok. Úgy sem mondott valószínűleg olyat, amit még nem hallottam. Az viszont egészen új volt, hogy Dax egyáltalán létezik, nem vagyok bolond, és épp most mostam be valakinek, akivel ő jóban van. Sőt! Egyenesen őt védi, jelentsen ez bármit. Egy valamit azonban biztosan jelentett: a pofonnak köszönhetően, nem valószínű, hogy én azok közé tartozom majd, akikkel jóban lesz. 

- Hideg lesz, de jót fog tenni. Add a kezed! – húzta magához a kezemet Jason, majd a kocsija csomagtartójából előhalászott üveget az öklömhöz nyomta.

- Meg sem kérdezem, hogy miért tartasz behűtött sört a kocsidban. – mosolyogtam rá.

- Ahogy én sem kérdezem meg, hogy hol tanultál meg ekkorát ütni. Baszki kislány, Foster háromszor akkora, mint te! – füttyentett elismerően, mire a bátyám, aki eddig idegesen fel-alá mászkált csak a parkolóban, hirtelen dühösen megállt előttünk, és Jasonre nézett.

- Megtennéd, hogy nem adod alá a lovat? A végén még elhiszi, hogy teljesen rendben van, amit csinált.

- Nem vagyok öt éves kisgyerek, és nem szorulok nevelésre, de azért köszi. – fontam karba a kezem, és dühösen a kopottas Pontiac motorháztetőjének dőltem. – Különben meg nem kellett volna ezt tennem, ha nem vagy akkora idióta, hogy hagyod magad. Simán megvártad volna, ameddig még egyet bemos?

- Ja, mert ilyen esetben az a megoldás, hogy visszaütsz? Ha dühkezelési problémáid vannak Ab, akkor fordulj orvoshoz, de engem ne rángass bele! Így most már cseszhetem a beilleszkedést.

Nagyokat pislogva bámultam a bátyámat, mert nem akartam elhinni, hogy mindazok ellenére, hogy megvédtem, neki még mindig a nemlétező hírneve a problémája.

- Hát, talán ha lettél volna olyan tökös, hogy megvéded magad, amikor lehetőséged volt rá, akkor nem tartanál itt. Úgyhogy igen, így most már cseszheted a beilleszkedést. – vágtam rá dühösen, aztán visszaadtam Jasonnek a sörösüveget, mire ő is beszállt a beszélgetésünkbe.

- Igazán nem akarok belepofázni, de a helyedben tényleg hálás lennék. Abigail csak azt tette, amit mindenki megtenne a testvéréért. És szerintem kemény volt.

Halványan Jasonre mosolyogtam, mert hálás voltam neki, hogy kiállt értem, ma már másodjára, annak ellenére, hogy a bátyám olyan keményfejű volt, hogy semmilyen érv nem győzte volna meg. Sem Jason, sem én, sem a puszta tény, hogy egy második verekedéstől mentettem meg.

- Felhívom apát. Haza akarok menni. – mondta végül inkább nekem, majd elfordult, és a telefonját kezdte el nézegetni sértődötten.

Jason és én csendben álltunk egymás mellett, nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk, mindkettőnknek az imént lejátszódott jelenet jár a fejében. Én mérges voltam a bátyámra, Jason pedig csak belecsöppent ebbe az őrületbe, amit az életemként definiáltam. Na, ez az oka annak, hogy egész eddig nem barátkoztam, és nem jópofiztam senkivel. Mert ez senkinek sem hiányzik. Jason helyében én bepattantam volna a kocsiba, és halál biztos, hogy többet nem állnék szóba saját magammal. De ő megvédett Landontól, pedig csak tegnap óta ismer. Talán a normális emberek meg így definiálják a barátságot? 

Miután Dominick felhívta apát, én elköszöntem Jasontől, és próbáltam figyelnem kívül hagyni minden zavaró gondolatomat. Kezdve azzal, hogy a bátyám nem volt képes megvédeni magát, egészen addig, amit Jason mondott Landonnak. Egyszerűen képtelen voltam kisöpörni a fejemből Daxet. Könnyebb volt nem gondolni rá, ameddig csak egy látomás volt, és nem hús vér ember. De most, hogy éreztem a fizikai valóját, és az acélkék tekintete belém égett, nem voltam képes nem rá gondolni. A gond csak az volt, hogy ő Daphne-val volt, és nem velem.

- Furák vagytok, mi a baj? – szólalt meg apa, útban a cukrászda felé. Út közben felvettük anyát, és Mrs. Toddot, így a Dominick meg közte nyomorogtam, és imádkoztam, hogy ne most legyen újabb látomásom, mert akkor az nagyon ciki lesz, és egy verekedés után nem hiányzik még ez is, a legkevésbé sem.

A bátyámra pillantottam, bízva abban, hogy majd ő elkezdi ezt a kellemetlen beszélgetést, de csak megtekerte a fejét, és inkább kibámult az ablakon. Finoman jelezte, hogy ne is számítsak a támogatására.

- Semmi. Csak Dominick nincs hozzászokva az iskolaváltáshoz.

- Ne merészeld rám fogni... – pisszegett le hirtelen.

- Inkább köszönd meg, hogy nem köpöm el, hogy tulajdonképpen miattad zavartak haza minket rögtön a második napon.

- Gyerekes vagy.

- Mert te annyira felnőttes módon rendezted ezt el, ugye? – grimaszoltam. Legszívesebben a testvéremnek is bemostam volna, de visszafogtam magam. Mrs. Todd már így is hegyezte a fülét, és féltem, hogy ő is rákérdez a vita tárgyára, de nem tette. Nagyot sóhajtva nyúltam el az ülésen – már amennyire a hely engedte –, és meg sem szólaltam egészen addig, ameddig apa be nem kanyarodott egy széles utcába, ahol az említett cukrászda volt. Már meg is bántam, hogy nem mentem el inkább Jasonnel utána nézni azoknak az ékszereknek.

Ahogy kiszálltunk, rájöttem, hogy ma még nem is ettem egy falatot sem, ugyanis a gyomrom elégedetlen morranással jelzett.

A cukrászda épülete épp olyan volt, amire számítottam, és ami beleillett a város, meg az utca stílusába. Közvetlenül egy bank, és egy magas épület között helyezkedett el, és a terasza alig volt nagyobb egy cipős doboznál. Az épület homlokzata magas volt, a fehér színe kontrasztban állt az utca szürke kőburkolatával. A bejárati ajtó mellett egy nagy, ovális alakú üvegablak volt, amelyen keresztül látni lehetett a cukrászda belsejét. Amikor beléptem az ajtón, azonnal a finom sütemények illata üdvözölt. A hely belső része meglehetősen kicsi volt, csak néhány asztallal és székkel rendelkezett, de nem voltak sokan, ami azt illeti mi voltunk az egyedüli vendégek, és ez nem csak nekem tűnt fel, ugyanis anya rögtön meg is jegyezte, hogy mennyire kihalt a hely.

- Ha ez a leghíresebb sütiző a városban, akkor hogy létezik, hogy nincs itt senki?

Mrs. Todd mellettem nagyot sóhajtott, aztán a legnagyobb asztalnál kihúzott egy széket, hogy helyet foglaljon. Én anya mellé ültem, apáék pedig velünk szembe.

- A város legszebb, és legnyugodtabb utcája volt, egészen tavaly nyárig. – kezdett bele Mrs. Todd.

- Miért, mi történt tavaly nyáron? – kérdeztem kíváncsian.

- Meghalt Mr. Quinlan. Egy kedves öregúr volt, a városban majdnem mindenki ismerte és szerette, és az ő műhelyébe vitték az autóikat, ha bármi probléma akadt. De a halálával az unokája örökölte a műhelyt, ő pedig egy bűnbarlangot csinált belőle. – Mrs. Todd az ablak felé fordult, és kimutatott rajta. Velünk szemben, az utca túl oldalán egy szürke épület felett billegett a tábla, amin még mindig a Quinlan Autóalkatrész bolt és szerelőműhely felirat volt látható, alatta pedig egy eléggé feltűnő, világító kijelző, amit nem is értem, hogy nem vettem eddig észre. A szívem meglódult, és idegességemben a székem szélébe kapaszkodtam.

Shepherd.

- Azóta nem is műhelyként funkcionál? – kérdezte apa.

- Nem tudom. Folyik azokon a falakon belül minden, amit jobb, ha nem is tudunk. A legtöbbször motorosbandák, és hangos fiatalok járnak oda, ez pedig teljesen elrontja az utca jó hírnevét. Már senki nem jár ide szívesen, nem érzik magukat biztonságban. Pedig azelőtt ez egy forgalmas hely volt, és az almás pite itt isteni. – áradozott Mrs. Todd.

- Hallod ezt, Grace? Szerinted van olyan jó itt, mint abban az út melletti kajáldában, Richmondban? – apa anya felé fordult, és a további beszélgetésük abból állt, hogy felidézték a nászútjukat, amit egy eldugott helyen, egy tó mellett töltöttek valahol Richmond és Woodlake között. Eközben Dominick már étlapot tanulmányozta. Az egyedüli, akit hidegen hagytak a habosbabos sütik, az én voltam. Le sem bírtam venni a tekintetem arról a műhelyről, és azt sem voltam hajlandó elhinni, amit Mrs. Todd mondott. Ugyanis a kép, amit lefestett, arról árulkodott, hogy Dax nem állt sorba akkor, amikor a jó modort osztogatták. Márpedig én ismerem őt, és közel sem ilyen. Bármekkora őrültségnek is hangzott, elég nehezen hittem el, hogy nem az az igazi énje, amit nekem mutatott. Igaz, ötletem sem volt, hogy ez miképp lehetséges, és hogy ki lehet az, aki válaszokkal tud szolgálni, de bármit is állított Jason és Mrs. Todd, nem tarthattam tőle távol magam. És most, hogy tudtam, hol dolgozik, nem volt más dolgom, mint felfrissíteni az emlékezetét velem kapcsolatban.

- Abigail?

- Igen? – pillantottam anyára és apára, akik Mrs. Toddal együtt ismét úgy néztek rám, mint akinek elmentek otthonról.

- Azt kérdeztem, hogy te mit kérsz. – szólalt meg apa.

- Bocsánat, elbambultam. – nyeltem nagyot, aztán megakadt Mrs. Toddon a tekintetem, aki ezúttal olyan ábrázattal bámult rám, mintha az elmém legmélyéig látna, és épp lebuktatta volna a legféltettebb gondolataimat. Tartottam tőle, hogy tényleg így is van (már ezen sem lepődnék meg) úgyhogy gyorsan inkább az előttem lévő, halványrózsaszín étlapot kezdtem el tanulmányozni, és közben azon rimánkodtam, hogy ez a kínos családi program minél előbb érjen véget.