A bőrének az illatát az orromban éreztem, és elbódított. Fényévekkel messzebb jártam, főleg akkor, amikor magához húzott, a kezei pedig végig barangolták a testemet. Úgy tanulmányoztam a nyakán lévő tetoválást, mintha most látnám először. Meg akartam kérdezni, hogy ez milyen fajta kígyó, de a beszédképességem felmondta a szolgálatot. A csókunk végre áttörte azokat a láthatatlan falakat, amelyek korábban elválasztottak minket egymástól. Dax kezei felfedező útra indultak a testemen, mintha meg akarna jegyezni minden részletet. A jelenlététől valahol a valóság és az álomvilág között lebegtem.

- Abigail, volnál szíves válaszolni?

Az álmodozásomból – ami kivételesen a saját irányításom alatt állt – Mrs. Gomez, az irodalomtanárom szigorú tekintete zökkentett ki. A kivetítőre pillantottam, hogy képbe kerüljek azt illetően, hogy egyáltalán mi volt a kérdés, de csak egy női sziluett körvonalazódott ki. Hát, ezzel nem kerültem beljebb.

- Ööö... – hebegtem. Gondolkozz, Abigail! Gondolkozz! Mi is volt a téma? Valami regény. Régi... regény. – William Shakespeare?

A teremben egyhangú kacagás tört ki. Szuper, akkor nem ez volt a kérdésre a válasz.

- Legalább azzal képben vagy, hogy milyen órán ülsz. Köszönjük, a közreműködésed, Abigail. – dobolt Mrs. Gomez türelmetlenül az asztalon. – Ki tudja, hogy hogyan ábrázolja Jane Austen az osztályok közötti különbségeket és a társadalmi normákat a regényében?

Egy vörös hajú lány nyújtotta fel a kezét, aki kettővel előttem ült, és nem volt olyan hely az arcán, ahol ne lett volna piercingje.

- Az osztályok közötti különbségek az elrendelt házasságok, a vagyon és a társadalmi rang bemutatásával történik. Elizabeth Bennet küzdelmei segítik az olvasót megérteni a regény társadalmi kritikáit.

- Így van! – csapta össze a tanárnő a tenyerét. – Köszönöm, Bianca! A következő órára mindenkitől várok egy két oldalas elemzést a regényről, azoktól is, akik nem olvasták még el. Hazamehettek. – rám nézett, aztán lecsukta a laptopját, ami a vetítőt működtette.

A teremben zúgolódás kezdődött, és velem együtt mindenki pakolni kezdett. Igaz, rám még várt egy kellemetlen beszélgetés Dr. Davissel, ahol a nem létező problémáimat elemezhettem ki. Azt ugyanis nem tárhattam elé, hogy idióta látomásaim vannak, sőt, most már átélem a kétszáz éve halott őseim életét, és a pasi, akibe bele vagyok zúgva, megcsókolt, majd faképnél hagyott.

Már két hete, hogy Dax azt mondta hisz nekem. A csókja valódi volt. Másnap pedig felszívódott, egyetlen egy szó nélkül. Daphne-nak is csak annyit mondott, hogy van egy kis elintéznivalója a városon kívül. Persze ha tényleg hisz nekem, érthető, hogy idő kell neki, hogy mindezt megeméssze. Nekem is idő kellett, hogy megemésszem. Leginkább azt, hogy Daphne jó barát módjára folyamatosan a sarkamban loholt, nekem pedig a szemébe kellett néznem, miközben nem is olyan régen, a pasijával smároltam a kocsifeljárónkon.

A másik, ami nehezen ment, az az, hogy elkerüljem Austint. Érthető módon kereste a társaságomat, és érdekelte, hogy mi van velem. Alakult köztünk valami, ez tény. És volt is időszak, amikor én is úgy gondoltam, vele működhetne. Aztán Dax mindent a feje tetejére állított.

Határozott léptekkel végigmentem a folyosón a szekrényemhez, majd a könyveimet – amiket nem állt szándékomban hazavinni – egyesével bedobáltam a fémdobozba. Gyorsan kellett bevágnom az ajtaját, hogy ki ne potyogjanak. Most nincs kedvem összeszedni őket. Majd legközelebb. A telefonom kijelzőjére pillantottam, már elkéstem Dr. Davistől.

- Kinek ártott az az ajtó? Vagy valaki más ártott, esetleg neked?

- Neked is szia, Jason! – fordultam mosolyogva Jason felé, aki az egyetlen volt az „őt nem akarom feltétlenül elkerülni" listán. – Nem ártott senki senkinek, csak sietek.

- A dilidokihoz? Hogy is hívják? Dr. Daniel?

- Davis.

- Ja, igen. – bólogatott, aztán meglódult utánam a folyosón. – Nekem lenne egy jobb ötletem.

- Ó, igen?

- Imádni fogod. – megtorpant, aztán elkapta a táskám szabadon lógó pántját, hogy megállásra késztessen. – Szóval az van...

- Abigail!

Mindketten egyszerre fordultunk a hang irányába. A gyomrom hirtelen idegesen rándult össze. Azonban mielőtt megszólalhattam volna, Jason megelőzött.

- Mit akarsz, Brooks?

- Beszélni Abigaillel. – Austin jelentőségteljes pillantást vetett rám.

- Most én beszélek vele, ha nem tűnt volna fel. Anyukád nem tanította meg, hogy illetlenség közbepofázni, ha mások beszélgetnek? Tudod, ott volt annál a leckénél, ahol a „nem gyújtunk fel másokat is" szerepel. Ja, el is felejtettem, hogy neked ez kimaradt. – lépett Jason Austin felé gúnyosan. Azt reméltem, Austin meghátrál, de nem tette. A szemei dühösen szikráztak, én pedig nagyon gyorsan felmértem, hogy ebből baj lesz, ha nem lépek közbe.

- Oké, nem kell a balhé! – a két fiú közé álltam, a kezem Austin mellkasán állapodott meg. – Lehetne, hogy majd máskor? Programom van Jasonnel, megbeszéltük.

Austin arcán csalódottság suhant át, aztán finoman átkarolt, és odébb húzott.

- Miért érzem azt mostanában, hogy kerülsz? Valami rosszat mondtam? A bál óta szinte alig beszéltünk.

- Nem, dehogy. Nem kerüllek, csak...sok minden történt mostanában, és nem igazán volt időm – feleltem. Ennél bénább hazugságot ki sem találhattam volna, de semmiképp nem akartam megbántani. Noha volt egy olyan érzésem, hogy ezzel már elkéstem. Austin tétovázva nézett rám, majd elengedett.

- Hát jó. Majd keress meg, ha úgy érzed, lesz rám is időd.

Igen, épp most bántottam meg.

Jason is csöndesen állt mellettem, várva, hogy Austin távozzon. Ezután csak néztem, ahogy Austin elvonul az iskola folyosóján, majd az iskola nehéz bejárati ajtaja hangosan becsapódik a háta mögött.

- Szóval most, hogy ez a piromániás elhúzott, beszélhetünk Daxről? – kapaszkodott bele ismét a táskámba Jason, az arcán egy széles vigyor terült el. Éreztem, hogy lángolni kezd az egész testem.

- Daxről? Miért? – kérdeztem zavartan.

- Ne csináld már!

- Mit ne csináljak?

- Hogy úgy teszel, mintha Dax nem a legjobb haverom lenne már kölyökkorom óta, és nem úgy ismerném, mint a tenyeremet. – mondta Jason, majd megtartotta nekem az ajtót, és engedte, hogy kilépjek az őszi, csípős hidegbe.

Már meg is feledkeztem Dr. Davisről.

Azt sem tudtam hova megyek, csak hagytam, hogy a lábaim szabadon vigyenek előre.

Belegondoltam a legutolsó találkozásunkba, és egyszerre rettegtem, és vágytam rá. Rábíztam a titkomat, rögtön azután, hogy úgy összevesztünk, hogy tőlünk zengett az egész környék. Aztán bár azt mondta, hogy hisz nekem, lelépett. Úgyhogy az elmúlt két hetem azzal telt, hogy imádkoztam, hogy egyik reggel ne két elmeorvos álljon az ajtónkban, kezükben a felhatalmazással, hogy bezárhatnak egy szigorúan őrzött bolondok házába.

- Szóval nekem elmondhatod, hogy dugtok.

Erre a mondatra olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy a nyálam inkább más utat választott magának, és a tüdőm felé áramlott, amitől erősen fuldokolni kezdtem. Jason felemelte a kezét, majd finoman megpaskolta a hátamat.

- Hogy tessék? – néztem rá majdhogynem felháborodva, amikor végre újra levegőhöz jutottam.

- Jó, jó nyugi! Meg ne fulladj itt nekem, csak hülyültem. – nem hagyta abba a vigyorgás. – Komolyan gondoltam, hogy Daxel nem jársz jól, de látom, hogy néz rád.

- Miért, hogy néz rám? – kérdeztem, majd kinyitottam Jason kocsijának az ajtaját, és behuppantam, a lábaim ugyanis úgy reszkettek, hogy féltem, nem tartanak meg már túl sokáig.

- Amióta itt vagy, olyan... más. Egy nő sem tudta igazán érdekelni soha, általában csak játékszerként tekint rájuk.

- És Daphne? – vontam fel a szemöldökömet. Jason közben beindította a kocsit, és a belváros felé vettük az irányt. Meg sem kérdeztem, hova megyünk.

- Gyerekkoruk óta ismerik egymást. Azért vannak együtt, mert tök kényelmes, és kézenfekvő. De ha engem kérdezel, kétlem, hogy Dax szerelmes lenne Daphne-ba.

- Na és Daphne belé?

- Népszerű csajnak tűnik, de nem az. Minden a faterja karrierje körül forog, ezért az anyja sem törődik vele túl sokat. Jobb híján ezért lóg mindig Dax házában, vagy a nagyapja műhelyében.

- Értem. – sóhajtottam. A bűntudatom egyre nagyobbra nőtt.

- Egyébként épp oda megyünk. Szereztem füvet. – könyökölt Jason az oldalamba játékosan, aztán befordult az utcába, ahol a cukrászda, vele szemben pedig a műhely volt. A Shepherd név hívogatóan villogott az ajtó felett, és amikor kiszálltunk a kocsiból, az eső szemerkélni kezdett. Szuper, más sem hiányzott. – Várj meg itt, mindjárt jövök. De most tényleg maradj itt, ne úgy, mint a múltkor.

Jason fejéről még mindig nem lehetett levakarni a vigyort. Élvezte, hogy összezavart, és zavarba hozott.

Bólintottam, aztán a kabátom zsebébe süllyesztettem a kezeimet. Nem kellett sokat várnom rá, alig egy percen belül meg is jelent, körülnézett az utcán, majd a kezembe nyomott egy cigit. Az ajkaim közé vettem, majd ránéztem.

- Kösz.

- Kell? – nyomta az orrom elé az öngyújtóját, én pedig elvettem tőle. Amint meggyújtottam, éreztem, hogy nyugalom árad szét az egész testemben.

Istenem, mennyivel jobb ez, mint Dr. Davis szarságait hallgatni arról, hogy elnyomott gyerekkori traumáim vannak.

- Szóval... Dax mondott neked valamit? – kérdeztem Jasont, aki még mindig az utcát kémlelte. Egy család épp belépett a cukrászdába.

- Rólad? Nem.

Elengedtem egy megkönnyebbült sóhajt. Ezek szerint Dax még nem kürtölte szét a várost azzal, hogy látomásaim vannak, és valamilyen okból kifolyólag adtam egy adagot belőlük neki is. Még...

- Akkor mégis miből gondoltad, hogy...

- Hogy másképp néz rád? – vonta fel a szemöldökét. – Mert másképp néz rád.

- Aha, kösz. – buggyant ki belőlem a nevetés.

- Ennél többet tényleg nem tudok mondani. Dax nem az a lelkizős fajta, aki egy magányos éjszakán elsírja nekem a bánatát. De látom, hogy megvadul a közeledben. Ugyanis ha hiszed, ha nem, senkivel nem viselkedik így ok nélkül.

- Áh, szóval lényegében vegyem megtiszteltetésnek, hogy egy paraszt?

- Valami olyasmi. – nevette el magát Jason. Ekkor két magas alak lépett ki a műhely ajtaján, majd egyenesen felénk néztek. A kezükben volt valami, de nem láttam jól mi az. – Megbocsátasz egy percre? Mindjárt jövök. – érintette meg Jason a vállamat, majd anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat, magamra hagyott.

Figyeltem őket egy darabig, de aztán Jason is és a fickók is eltűntek egy magasabb épület takarásában. Nagyot sóhajtva húzódtam be az épület fala mellé, hogy ne ázzak el teljesen. Egy újabb slukkot szívtam a cigiből, a fejemet a hideg falnak döntöttem. Az agyam olyanná vált, mintha egy könnyedebb dimenzióba csöppent volna. A pillanatok lassúvá váltak, a hangok pedig élénkebbé. Az eső kopogása a betonon, az autók moraja, a szívdobogásom, a zene dübörgése valamelyik lakásból, a LED tábla halk vibrálása. Hallottam, ahogy valahol kutyák ugatnak, emberek beszélgetnek, szirénázik egy mentőautó. Valahol kinyitnak, aztán becsuknak egy ajtót...

Mélyet sóhajtottam, a lágy, édes füst körbevette az testemet, és rátelepedett az agyamra.

- Te meg mit keresel itt?

A hang irányába fordítottam a fejemet. Normál esetben érdekelt volna, de most csak elmosolyodtam. Dax összezavarodva nézett rám.

- Hát visszajöttél...

- Hol van Jason? És mi az istent csinálsz? – hirtelen nagyon dühös lett, majd kikapta a kezemből a cigimet, a földre dobta, aztán rátaposott.

- Hé, normális vagy? Ne csináld már!

- Ne csináld már, ne csináld már, te be vagy tépve, mint az állat! – morgolódott, majd finoman elkapta a karomat, és az ajtó felé kormányzott. – Na, gyerünk befele! Megfázol itt kint.

- Örülök, hogy aggódsz értem. Az elmúlt két hétben bezzeg nem érdekelt, hogy mit csinálok. – fontam karba a kezemet, így leráztam magamról Daxét. Amint beléptem az egyikor autószerelő műhelyként üzemelő helyre, rögtön megakadt a szemem egy nagyon régi, és nagyon gyönyörű kocsin. A szám is tátva maradt. – Azt a kurva... Ez egy 78-as Cadillac Eldorado?

- A nagyapámé volt. Nekem adta nem sokkal azelőtt, hogy meghalt. – köszörülte meg mögöttem Dax a torkát. – Tetszik?

- Viccelsz velem? Imádom a veterán autókat. – közelebb léptem hozzá, majd a tenyeremmel végigsimítottam a motorháztetőt. Már el is felejtettem, hogy dühösnek kellene lennem rá, amiért már megint parancsolgatott nekem. – Ez valami elképesztő! Tényleg igazi, és nem csak úgy darabokból van összerakva.

A hosszú, ívelt vonalak és az oldalsó krómsávok a 70-es éveket idézték meg. Köze sem volt ahhoz, amit egyszer Elijah adott el „ez egy Cadillac" címszóval. A vevő persze elhitte neki, és nem kevés pénzt fizetett érte, holott mindketten tudtuk, hogy roncstelepről guberált alkatrészekből lett összerakva.

- Darabokból?

- Igen. – bólogattam, miközben lehajoltam, hogy bekukkantsak az ablakon. – Volt egy haverom, elég sok mindent csinált, hogy pénzhez jusson. Többek között olcsó alkatrészekből rakott össze nagyon drága kocsikat, és aztán nagyon drágán el is adta őket.

- Hát, biztosíthatlak, hogy ez eredeti. – hallottam meg Dax hangját közvetlenül a hátam mögött. Felegyenesedtem, de mielőtt megfordulhattam volna, megéreztem őt szorosan mögöttem. A kezeit a kocsinak támasztotta, közvetlenül mellettem. Csapdába estem. Az ő csapdájába.

- Igen, azt látom. – nyögtem ki nagy nehezen. Képtelenség volt a jelenlétében koncentrálni. Dax közeledése egyértelművé vált, és az idő mintha csak megállt volna. Csak néhány centire állt tőlem, a testének melege az enyémmel keveredett.

- Beszélnünk kell. Komolyan beszélnünk kell. – súgta a fülembe, majd az ujjaival finoman a csípőmbe mart, és megfordított. Még mindig vészesen közel voltunk egymáshoz, és ez persze nem könnyítette meg a dolgomat. Mégis hogy beszélgessek vele komoly dolgokról, amikor legszívesebben most azonnal megcsókolnám?

- Tudom, miről akarsz beszélni. – nyeltem nagyot.

- Azt erősen kétlem. – Dax összeszorította az ajkát, aztán megfogta az államat, hogy felemelhesse a fejemet. – A tekinteted üveges, a szád cserepes, a pulzusod pedig az egekben. Miért van erre szükséged, mondd?

- Mert megnyugtat. – feleltem. – És ez a szerencséd, mert most épp emiatt nem tudok mérges lenni rád azért, hogy hetekre magamra hagysz, aztán meg kioktatsz, mintha bármiféle közöd lenne hozzá, hogy mit teszek.

- Az én műhelyem előtt csinálod, még jó, hogy van közöm hozzá! – csattant fel, de nem mozdult. Teljesen a kocsinak nyomott, a keze pedig az államról a nyakamra csúszott. Ott volt a levegőben kimondatlanul, szikrák formájában az, hogy pillanatokon belül úgy is egymásnak esünk majd. – Azt hittem, Brooks miatt vagy veszélyben, de ahogy látom, te vagy saját magad legnagyobb ellensége. Nem akarom, hogy ezt csináld, Abigail.

- Hát, én sem akartam nagyon sok mindent. Nem akartam látomásokat, nem akartam elköltözni, nem akartam egy romos épületben lakni. De az élet ilyen szörnyen igazságtalan Dax, ez van. – a hangom tele volt gúnnyal. Azt akartam, hogy megértse, min megyek keresztül, legfőképpen miatta. – Az, ami múltkor történt, hiba volt. Neked ott van Daphne, és ő a barátnőm, és nem tehetem meg, hogy...

- Abigail... – ragadta meg Dax ismét az államat, majd közel hajolt hozzám. – Fogd már be egy pillanatra, az isten szerelmére!

Puha ajkát az enyémre nyomta, a világ pedig megszűnt létezni körülöttem. Ismét. Földöntúli volt, robbanásszerű. A csókja olyan volt, mint a tűz; édes és vad. A kezei egyre szorosabban fonódtak a testem köré, és nem akartam, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Ugyanakkor ott volt előttem az, hogy nem tehetem ezt Daphne-val. Bármennyire is fájt, Dax az ő pasija volt.

Egy pillanatra elengedtem magam, belemerültem a csókjába, de aztán hirtelen hátraléptem. A kezeimet a mellkasára tettem, próbálva teret képezni köztünk.

- Nem csinálhatjuk ezt – suttogtam, megpróbálva rendbe szedni az összekuszálódott érzéseimet. – Daphne-val jársz.

Dax nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét, aztán újra felnézett a szemembe.

- Tudom. – a hangja mély és zavart volt. - Nem így terveztem, de... nem tudok ellenállni neked, Abigail. Pedig én esküszöm, hogy megpróbáltam, de nem hagytad.

- Én nem hagytam? – kerekedett el a szemem.

- Persze. Valahányszor megláttalak azzal a szemétládával, bekattant, hogy nem hagyhatom, hogy a vesztedbe rohanj. Attól megnyugszol, ha azt mondom, hogy beszélek Daphne-val?

- Nem akarom, hogy megbántsd. – biggyesztettem le az ajkamat.

- Túléli, hidd el nekem.

Mélyen belül tudtam, hogy ez csak tovább bonyolítja a dolgokat, de a vágy és az érzelmek vezéreltek. Nem volt könnyű ellenállni Daxnek, még akkor sem, ha ez a helyzet veszélyes területre vitt minket. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a tettünk következményekkel járhat, és én tényleg nem akartam, hogy Daphne sérüljön.

- Talán... ez nem jó ötlet. Abba kellene hagynunk. – zavartan próbáltam meg kifejezni az érzéseimet, de a szavak elakadtak a torkomban.

Dax közel hajolt hozzám, és az ujjai körül öleltek az arcomat. Az ujjai nyomán bizsergés futott végig rajtam, és minden addigi józan, racionális gondolatom a kukában landolt. Úgy éreztem, mintha a tekintetével épp a lelkemben olvasna. Én is mozdultam felé, amit aztán egy csókkal jutalmazott. A csók hevében Dax szenvedélyesen érintette meg az arcomat, ujjai finoman csúsztak végig az államon, majd belefonódtak a hajamba. Az érintése nyomán úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban felgyulladhat a bőröm.

Kezeimet a mellkasáról a hasára csúsztattam, majd lassan lefelé haladtam, éreztem a pulcsija vékony anyaga alatt a kidomborodó izmait. Dax felmorrant, majd egy pillanatra elvált tőlem, és vetkőztetni kezdett. Hamarosan a kabátom, a cipőm, a pulcsim, és a pólóm is a földre szórva végezte. Éreztem magam mögött a kocsi hideg karosszériáját, ahogy a derekamnak nyomódott. Ott álltam Dax előtt, mondhatni kiszolgáltatottan.

Tenni akartam róla, hogy ez ne sokáig maradjon így, ezért hát az övcsatjához nyúltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, kibogoztam. Eközben ő egy határozott mozdulattal lekapta magáról a pólóját, majd kibújt a nadrágjából is, és ismét az ajkaimnak támadt.

Nem ma éltem át vele hasonlót először. De ma éltem át igaziból. Dax végre nem egy látomás volt, hanem a valóság. Valóságos volt az is, hogy egy egyszerű mozdulattal felkapott, én pedig a kocsi motorháztetőjén fekve találtam magam, ő pedig fölém került.

- Ez hideg. – nevettem fel.

- Csss, ne mozogj! – puszilt a nyakamba, majd végighaladt a kulcscsontomon.

Amint megpillantottam a merevedését, hangosan felnyögtem, és finoman az ajkamba haraptam. Az, hogy legalább annyira vágyott rám, mint én rá, hevesebb dobogásra késztette a szívemet.

Nagyon sok mindent kellett volna mondanom. Például, hogy nem helyes amit Daphne háta mögött teszünk, valamint, hogy...

- Basszus! – leheltem. Dax épp megszabadított a nadrágomtól is, aztán két ujjal belekapaszkodott az alsóneműmbe, nem sokkal később pedig az is valahol a földön végezte. Dax arcán széles, szexi vigyor terült el, én pedig abban a pillanatban elfelejtettem mit is akartam vele megbeszélni. Nem fontos, ráér. Bármi ráér.

A kezeit lassan végigsimította a derekamon, majd egy határozott mozdulattal közelebb rántott magához. Fölöttem térdelt, a szemében valami olyan vágy volt, amit nagyon rég nem láttam már. Igen, ezt is meg kell vele majd beszélnem.

- Biztos vagy benne? – kérdezte. Igazából a kérdés költői volt, ugyanis – fogalmam nincs honnan és mikor került hozzá – a kezében dobogtatta az ezüstszínű tasakot, majd rám vigyorgott.

Semmiben nem voltam ennyire biztos. Felültem, majd az utolsó, mindent meggátoló ruhaanyag szegélyéhez nyúltam. Látni akartam őt. Teljes valójában. Dax mindenben készségesen a segítségemre volt, majd miután a bokszeralsója is lekerült, egy heves csókkal visszanyomott a kocsi motorháztatőjére. Már nem éreztem hidegnek. Már semmit nem éreztem Daxen kívül. Képtelen voltam bármire koncentrálni rajta kívül.

A szememet szorosan behunytam, és amint megéreztem magamban őt, levegő után kaptam. Lassan mozogni kezdett, én pedig a kezeimet a hátára helyeztem. Végigsimítottam az izmos hátát, ahogy éreztem, hogy minden érzékem a vele való találkozás intenzitásába olvad. Már nem voltam ura a saját testemnek, a gondolataimnak meg aztán végképp nem. Ahogy Dax egyre szenvedélyesebb lett, minden önuralmamat elveszítettem. Felemeltem a fejemet, és amikor a nyakán végigfutó kígyót kezdtem el beborítani csókokkal, Dax torkából rekedt sóhaj szakadt fel.

Pontosan tudtam, mit szeret, és mivel tudom teljesen megőrjíteni, hiszen nem most csináltuk először. Részemről legalábbis így volt, és ez adott némi helyzeti előnyt. Pontosabban adott volna, ha képes lettem volna uralni a tetteimet, meg a gondolataimat. Az agyamra sűrű köd telepedett – sűrű, rózsaszín köd – ezért hagytam, hogy Dax azt tegyen velem amit csak akar, miközben eljuttat a csúcsra. Ő pedig pontosan ezt is tette.

- Popcorn illata van a hajadnak. – motyogta, majd megéreztem az orrát a fejem búbjánál. A mellkasán feküdtem, de nevetve megemeltem a fejemet.

- Te most komolyan a hajamat szagolgatod?

- Valakinek azt is kell. – terült el hatalmas vigyor az arcán, aztán újra megcsókolt.

Visszafeküdtem a mellkasára, és egy darabig csak hallgattam a szíve ütemes, nyugodt dobogását. Nem akartam a következményekre gondolni, még nem. Így hát inkább elmerültem még abban a buborékban, amibe kerültünk. Az államat megtámasztottam Dax mellkasán, az ujjaimmal pedig végigsimítottam a nyakán a bőrét ott, ahol a kígyó futott végig.

- Mit jelent? – kérdeztem.

- A kígyó? – pillantott rám Dax. A kezét megemelte, ujjaival a hajamat cirógatta. – Elég sok jelentése van. Az ősi mitológia szerint a kígyó a termékenység jelképe. De jelenthet bölcsességet, szexualitást, újjászületést.

- És neked mit jelent?

- Egyszerűen csak tetszett. Bírom a kígyókat, jó fejek.

Hangosan felnevettem.

- Na és a másik? Az a fura alakú hópehely a bokádon. – kérdeztem, mire Dax összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Felült, a hátát a kocsi szélvédőjének támasztotta. Ekkor jöttem rá, hogy elszóltam magam. A szívem heves ütemben kezdett el vergődni a mellkasomban.

- Honnan tudsz te arról?

- Itt fekszünk egy pléd alatt, anyaszült meztelenül. Szerinted honnan tudom? – próbáltam meg kivágni magam a kérdése alól, de Dax nem volt hülye. A tetoválás épp olyan helyen volt, ahol nem tudtam volna megnézni, főleg nem ennyi idő alatt, főleg nem szex közben.

- Abigail... – szólt rám.

- Jó, oké! Igazad van. – ültem fel én is. – Emlékszel a látomásokra, amiket meséltem?

- Persze.

- Kiskoromban kezdődtek, és eleinte teljesen ártalmatlanok voltak. Anyáék azt hitték, rémálmaim vannak, és csomó dokihoz elküldtek. De álmodni akkor szoktunk, ha alszunk. Ezek pedig nem akkor jöttek. Nem csak akkor... – nyeltem nagyot. Éreztem, hogy kezdek reszketni a pléd alatt, amit Dax valahonnan a kocsiból szedett elő. – A legváratlanabb pillanatban is a részesük voltam. A suliban, otthon, fogmosás közben, de volt rá példa, hogy egy látomás miatt kerültem kórházba, mert kiestem a hintából.

- Mit mondtak rá az orvosok? – ráncolta Dax a szemöldökét. Éreztem, hogy hisz nekem.

- Ez nem olyan... nincs rá orvosi válasz, mert szerintem semmi köze az egészségemhez. Ez inkább, hogy is mondjam... Körülbelül egy éve kezdődött. Eleinte csak éjjelente. – kezdtem bele. – Aztán napközben is. Szóval nem tudom, hogy mondjam, úgyhogy csak kimondom. Te voltál az. Rólad szóltak ezek a látomások.

- Rólam?

- Igen. Soha nem beszélgettünk, és eleinte nem is történt köztünk semmi, csak idővel váltak szexuálissá ezek a látomások. – lesütöttem a szememet, hogy ne kellen Dax szemébe néznem. – Én azt hittem, tévképzet, ahogy az összes többi. Aztán beléd rohantam az iskola folyosóján...

- Akkor ezért hitted azt, hogy ismerjük egymást?

- Igen. Vagyis hát tulajdonképpen én ismerlek. – mosolyodtam el halványan. – A tetoválásaid helyét legalábbis elég jól ismerem.

Dax megcirógatta az államat, aztán felhúzta a lábait, hogy jól láthatóvá váljon a bokáján lévő tetoválása.

- Ez nem hópehely, hanem egy iránytű. A nagyapámnak volt egy könyve a vikingekről.

- Vikingek? – kérdeztem meglepve, mire Dax elnevette magát.

- Igen. Bírta a skandináv mitológiát. A könyvben volt egy fejezet, amiben egy bátor viking, Thorvald volt a hajó legénységének parancsnoka. A hírnevét az északi vizeken járt veszélyes expedícióinak és kivételes navigációs képességeinek köszönhette. Egy nap, miután visszatértek egy hosszú hajózásról, egy titokzatos öreg viking, Odin, felkereste Thorvaldot. Egy különleges iránytűvel ajándékozta meg, aminek tűje nem csak az északi irányt mutatta, hanem egy sokkal mélyebb jelentéssel is bírt. A tűn lévő jelek között ott volt az útvesztő, a harci pajzs, a viking hajó, és a vörös szív. Nagyapa mindig azt mondta, hogy ez a lényeg, a vörös szív. Az egyetlen jel az iránytűn, ami nem valami, hanem valaki felé vezet. És egy darabig ő volt ez a valaki... – Dax a sötét pillái alól rám nézett. Engedte, hogy meglássam az emberi oldalát. Azt, amit még Jasonnek sem engedett, hiszen ő maga mondta, hogy nem igazán szoktak lelkizni.

- Biztosan nagyon szeretett téged. – csúsztattam a nyakára a kezemet.

- Igen, így volt. Miután anyámat lecsukták, apám lepakolt a nagyapám házánál, mintha valamiféle felesleges csomag volnék, akitől jobb minél előbb megszabadulni. Ő nem kérdezett semmit, csak tudomásul vette, majd felnevelt. Ennyi maradt belőle. – paskolta meg a kocsi motorháztetőjét, amit épp most szentségtelenítettünk meg. Elpirultam. – Meg persze a műhely, és a ház.

- Tényleg el akarod adni? – kérdeztem.

- Mégis mihez kezdjek vele? Elférne benne egy komplett focicsapat, akkora. Lenne, aki a történelmi jelentősége miatt a dupláját is adná érte annak, amennyit ér.

- Találtál már rá vevőt?

- Nem, azt még nem. De volt, aki már jelezte, hogy érdekelné. Egyedül Emma Price kardoskodik az ellen, hogy valaki más tulajdonába kerüljön a ház, meg a birtok.

- Gondolom az átok miatt... – súgtam. Magam sem hittem el, ami kijött a számon, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy lehet igazságalapja. Valaminek muszáj lennie, különben nem pörgött volna le előttünk a rég élt őseim élete.

- Jesszus, ne már! – nyögött fel Dax. – Nem mondhatod komolyan, hogy elhiszed ezt a baromságot.

- Már én magam sem tudom, hogy mit hiszek.

- Emma bolond, megszállott.

- Nekem meg látomásaim vannak. Ennyi erővel én is lehetek bolond.

- Oké, nézz rám! – Dax közelebb csúszott hozzám, majd az ölébe húzott. – Van különbség aközött, hogy az őseid miatt történnek veled bizonyos dolgok, meg aközött, hogy Price azt csak hiszi, hogy történnek vele dolgok. Komoly gyógyszerfüggő, egy időben még elvonón is volt. Ezért hagyta el a férje is, mert annyira rögeszméjévé vált, hogy valami jósnőnek a leszármazottja, hogy csak ez foglalkoztatta. Aztán szépen beoltotta a gyerekeit is ezzel a baromsággal. Roxy is szentül hitte, hogy varázsereje van. Ezért jött utánam aznap délután...

- Várj, jósnő? – kezdtem el mocorogni Dax karjában.

- Ja, azt hiszem. Miért?

- A történet szerint miután Frank rájött, hogy Margaret megcsalta, és gyereket vár a szeretőjétől, egy jósnőhöz fordult, hogy átkozza meg.

- És gondolod, hogy Emma ennek a jósnőnek a leszármazottjának hiszi magát?

- Van benne logika.

- Akkor is őrült. – jelentette ki Dax, majd a hajamba puszilt.

- Nem őrültebb, mint én, akinek látomásai voltak rólad.

- Oké, akkor hivatalosan kihirdetem, hogy Westville első és hivatalos Őrültek Versenyét ezennel te nyerted! – Dax felemelte a kezét, majd tapsolni kezdett, ami hangosan csengett az üres, kocsikkal, meg alkatrészekkel teli műhelyben. – Gratulálok, Hölgyem!

- Hmm, és mi a jutalmam? – nevettem fel hangosan.

- Ja, hogy az is van? – vonta fel a szemöldökét. – Erről nem volt szó.

- Minden nyertesnek jár a jutalom.

- Akkor van egy jó hírem. Ez a jutalom már a tied.

- Már kezdtem megijedni, hogy elpárolgott a hatalmas nagy egod, de megnyugodtam, hogy még megvan. – csaptam játékosan a mellkasára, majd szájon csókoltam. Dax elégedetten felmorrant, majd a hajamnál fogva még közelebb húzott magához. Az nem is volt kérdés, hogy nem bírtunk betelni egymással.

Ekkor azonban a valóság közbeszólt, és kipukkasztotta a biztonságot jelentő kis buborékunkat. Kitudja hányadjára már, megszólalt a telefonom. Egészen eddig sikerült figyelmen kívül hagyni, hiszen biztos voltam benne, hogy csak anya hívogat. Egyrészt, mert nem mentem még haza, másrészt meg, mert nem mentem el Dr. Davishez, aki bizonyára komolyan vette a munkáját, és már szólt anyának róla.

- Biztos, hogy nem fontos? – kérdezte Dax, az ajkamról áttért a nyakamra, és csókokkal borította be.

- De, valószínűleg az. Kihagytam a terápiát a pszichológussal. – döntöttem hátra a fejemet. A légzésem lassúvá, és nehézzé vált. A telefonom közben elhallgatott, aztán újra megszólalt.

Dax felsóhajtott, majd elhúzódott tőlem.

- Szerintem vedd fel. Ahogy látom, addig úgy sem hagynak békén.

- Igazad lehet. – sóhajtottam, majd magam köré csavartam a puha plédet, és leugrottam a kocsiról. A kabátom a földön hevert, a többi ruhadarabbal egyetemben. Úgy nézett ki az egész helyszín, mintha ruhakonfetti hullott volna az égből. – De ha a bátyám az, valami újabb hülyeséggel, és esküszöm, hogy kinyírom. – idegesen kutakodtam a kabát mély zsebében, beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam. A kijelzőn azonban nem Dominick neve villogott, és nem is anyáé. – Igen, Mrs. Todd?

- Csakhogy elértelek! – hallottam, ahogy a vonal végén a hangja remeg. – Már vagy százszor hívtalak én is, és édesanyád is.

- Bocsánat, dolgom volt, nem hallottam. – a vállam felett pimaszul Daxre pillantottam, aki szintén összeszedte magát, és épp a nadrágját cibálta vissza magára. – Történt valami?

- A bátyádat kórházba szállították.

- Kórházba? – ugrott egy oktávval feljebb a hangom, és éreztem, ahogy a pánik elkezd végigszáguldani az ereimben. – Melyik kórházba? Hova? Mi történt?

- Úgy tudom, hogy az edzésen érte a baleset. A szüleid már ott vannak vele a kórházban, de ha megmondod hol vagy, elmegyek érted.

Nem tagadom, alig hallottam, amit Mrs. Todd mond. Annyira pánikba estem, hogyha megkérdezik mi a nevem, talán azt sem lettem volna képes megmondani. Dax ekkor megállt előttem, a ruháimat a kezében szorongatta. Ekkor esett le, hogy még mindig a plédet ölelgetem a csupasz testem körül.

- N-nem szükséges. Csak mondja meg, melyik kórházban van, és odamegyek.

- Itt Westville-ben csak egy kórház van, a Stonebridge Memorial.

- Jó, indulok. – feleltem, majd anélkül, hogy kinyomtam volna a hívást, Daxre néztem. Az egyetlen emberre, akire számíthattam, és megakadályozta, hogy elveszítsem a józan eszemet.