Tehetetlenül ültem fel. Odakint hajnalodott már, de a szobámban még sötét volt. Sötét, és csend. Láttam a teli, kibontatlan dobozaim magányos sziluettjét a szemközti falnál. Az egyedüli, amit hallottam, az a szél süvítése volt, ahogy átfújt a huzatos ház zegzugos falain.

Két nap telt el azóta, hogy csuromvizesen hazaestem, azzal a tudattal, hogy Dax fizikailag is közelebb van hozzám, mint azt hittem. Ez viszont azt eredményezte, hogy már a második éjszakát töltöttem el nélküle. Persze volt már rá példa, hogy máskor is kimaradt egyszer-kétszer egy látomás, vagy épp nem róla szólt, de éjszaka szinte soha. Az elmúlt egy évben valahányszor lehunytam a szemem, Ő ott volt. Most azonban mintha csak megszűnt volna létezni, és ez őszintén megrémített.

Igaz, hogy épp a látomások miatt éreztem magam egy nyomorult, különc csodabogárnak – és szakítottam el magam mindenkitől érzelmileg –, de Dax jelenléte egy biztos kapaszkodó volt. Megnyugtatott. Azonban most eltűnt, és fogalmam sem volt, mit tehetnék ellene. Nem én irányítottam ezt. Soha nem én irányítottam.

Hajnali öt fele feladtam az alvásra tett próbálkozásaimat, és lesétáltam a konyhába. Az egyedüli hely volt a házunkban, ahol nem álltak halomban a dobozok, valamint nem nézett ki úgy, mint egy katasztrófa sújtotta terület. Mindenhol máshol a még kicsomagolatlan cuccaink voltak. A nappali például anya festővásznaival volt tele, mert egyelőre az a szoba, amelyiket kiválasztott, alkalmatlan volt arra is, hogy egy kutyaólnak használjuk, nemhogy dolgozószobának. Ráfért egy festés, egy alapos takarítás, nem beszélve arról, hogy a kemény hajópadló egy korábbi beázás miatt elkezdett felpúposodni. A szoba felett közvetlenül a második emelet, a tetőtér helyezkedett el, ezért ment fel apa és Dominick a tetőre, hogy megnézzék, milyen állapotban van. Szerencsére nem volt annyira vészes, mint a ház többi része.

Minden nappal egyre biztosabb voltam benne, hogy a szüleim vagy hazudtak a ház állapotáról, amikor azt mondták, hogy csak kicsit kell rajta korrigálni, vagy ők sem tudták, mibe vágták a fejszéjüket. Ugyanis rengeteg hibája volt. Leomló vakolat, huzatos szobák, rágcsálók, tönkre ment vezetékek. Ezért volt csőtörést két napja reggel, amikor Mrs. Todd épp mosni készült, és ezért pislákoltak a lámpák a legváratlanabb pillanatokban. Na, meg persze a folyamatos zajok. Susogás, puffanás, üvegcsörömpölés...

Ijedtemben összerezzentem a kanapén, a kávésbögrém megbillent a kezemben. Kidugtam a fejem a sötétkék pokróc alól, amibe becsomagoltam magam, mert még mindig éreztem rajta Dax illatát. A hang az emeletről jött.

Ez új volt. De a ház meg huzatos, így nem lett volna meglepő, ha eltörik egy váza, vagy kitörik egy ablak. Leraktam a bögrémet a kanapé karfájára, majd az emelet irányába indultam. Recsegtek a talpam alatt a lépcső deszkái, ahogy haladtam felfelé. Előbb anyáék, aztán Dominick szobája előtt haladtam el, majd amellett a szoba mellett, amit tegnap körbejártak a rovarírtó cég emberei, hogy elűzzenek minden hívatlan betolakodót. Úgy tűnt, minden a helyén van. Csend volt.

Rajtam kívül mindenki más még aludt a házban.

- Te meg mit keresel fent ilyen korán, angyalom?

Azonnal megismertem a hátam mögül érkező hangot, de ennek ellenére összerezzentem, mert nem számítottam rá. Ennyit arról, hogy csend van, és mindenki alszik. Igaz, már elmúlt hat óra, Mrs. Todd általában ilyenkor szokott érkezni, de ezt elfelejtettem.

- Mrs. Todd, megijeszett. – fordultam meg, és éreztem, hogy remegek.

Mégis mióta vagyok ennyire paranoiás?

- Nem akartalak, ne haragudj! Nem tudsz aludni?

- Csak üvegcsörömpölést hallottam, és azt hittem...

- Bizonyára csak lefújt valamit a szél. A tetőtér elég huzatos, lehetséges, hogy nem lett becsukva rendesen az egyik ablak. Majd én megnézem. – halvány mosolyra húzta a száját, aztán ellépett mellettem, és egyenesen a folyosó végében lévő ajtóhoz ment, amit nem használtunk, tekintve, hogy a tetőteret sem használtuk.

Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy kövessem-e őt, de aztán határozott léptekkel utána eredtem. Soha nem jártam még a tetőtérben, ezért hajtott a kíváncsiság is, na meg persze az is, hogy mit tud ennek a háznak a múltjáról.

Bevallom, amikor idejöttünk, a legkevésbé sem érdekelt, csak el akartam húzni innen. Igaz, még most is el akarok, de amióta megtaláltam Margaret leveleit, őszintén érdekelni kezdett, hogy mi történt vele. Mert bármi is volt az, annak itt, ebben a házban kellett történnie.

- Szóval, ön mindig is ismerte a családomat? – indultam el az ajtó mögötti keskeny lépcsőn felfele, Mrs. Todd után. Sokkal inkább tűnt padlásnak, mint tetőtéri szobának, ahogy anya említette.

- A szüleim is itt dolgoztak. Édesapám volt a kertész, így egyértelmű volt, hogy miután ők már nem tudták csinálni, átveszem a helyüket.

- Soha nem vágyott másra? – kérdeztem. A lábam alatt elrohant egy apró egér.

- Egyszer talán. Valakivel... De az már a múlt.

Ezt Mrs. Todd úgy mondta ki, hogy annak ellenére is, hogy háttal állt nekem, pontosan jól hallottam a hangjából, hogy mit érezhet. Volt egy olyan megérzésem, hogy az a valaki nem tartott volna vele, ezért maradt. Jobbnak láttam, ha inkább nem tépem fel ezt a sebet.

- Őszinte leszek. Utálom ezt a házat. – Mrs. Todd a lépcső tetején megtorpant, aztán egy újabb ajtót kinyitva, felkapcsolta a lámpát a tetőtéri szobában. – Rideg, régi és a frászt hozza rám.

- Meglehet, nem ma épült. De ennek a háznak múltja van, amit érdemes megismerni. Sok generáció nőtt itt fel. Nem véletlenül. Ha egy épületnek ilyen régre nyúló a történelme, az sokat tud ám mesélni. Látod? – mutatott egy poros dobozra az ajtó mellett, ami képekkel volt tele. Az üvegükre is ráülepedett a por, így nem sok mindent láttam, de sejteni lehetett, hogy nagyon régiek. Ahogy minden más is a tetőtérben.

A poros ablakokon át alig eresztett be fényt a kora reggeli nap, ami tovább erősítette a szoba amúgy is nyomasztó légkörét. Tágasabbnak képzeltem, de alig volt nagyobb, mint szobám.

A szoba berendezése régi bútorokból állt, amelyek időtlen stílusukkal megidézték az elmúlt évszázadokat. Az ablak alá tolt asztalon poros könyvek hevertek, és a polcon antik tárgyak sorakoztak. Egy hatalmas, kopottas könyvszekrény dominálta a teret, amely tele volt poros dossziékkal és régi családi fotókkal. Az egész szobát áthatotta az idő vasfoga és a múlt történeteinek szelleme.

Megborzongtam.

A hátam mögül erőteljes kaparászást hallottam. Egerek...

- Kérdezhetek valamit? – léptem a szoba közepe felé, minél távolabb akartam kerülni a rágcsálóktól.

- Persze, kedvesem. – felelte Mrs. Todd, majd előre lépett, hogy egy régi albumot vegyen le a polcról. Porfátyol borította, ami a magasba szállt azonnal, ahogy kinyitotta és lapozgatta az elszíneződött oldalakat. Ahogy én is közelebb léptem, megpillantottam az egyik fényképet, amelyen egy fiatal nő mosolygott.

Azonnal felismertem, mert anyának is volt egy hasonló albuma. A képen a nagymama volt, úgy a húszas évei elején járhatott.

- Szóval, amióta ideköltöztünk, és az emberek megtudják, hogy hol lakom... nos, mindenki olyan furcsán néz rám. Azt mondják, hogy ez a hely kísértetjárta, na meg persze az a hülye átok, amit mindenki emleget... Maga hisz az átkokban, Mrs. Todd?

Elszakítottam a tekintetem a nagymama fotójáról, és Mrs. Toddra néztem. Az addigi kedves tekintete teljesen elsötétült, mintha csak az agya épp most dolgozná fel az elhangzott információt.

Aztán legyintett egyet.

- Átkok meg kísértetek? Ugyan, ne butáskodj! Több mint negyven éve dolgozom ebben a házban. Ha lennének itt kísértetek, lehetetlen, hogy ne találkoztam volna velük. – nevette el magát, de a hangja bizonytalanul csengett. – Úgy tűnik, az az ablak volt a bűnös.

Mrs. Todd hirtelen kikerült, és a szoba sarkába mutatott, ahol az egyik ablaknak tényleg csak a kerete volt meg, az üvegszilánkok pedig a padlón hevertek.

- Nem mondtam, hogy hiszek benne. Csakhogy a városban élők igen. Legalábbis úgy tűnik, a Történelmi Társaságnál elég sokat tudnak a családunkról.

- Emma Price-ra gondolsz? Nem szabad összeverned a tényeket a hittel, Abigail... – Mrs. Todd gyorsan összetakarította az üvegdarabokat, aztán karon ragadott, és kivezetett a szobából. – Az a nő csak azt hiszi, hogy sokat tud. Valójában meséket kerget, és olyan dolgokba üti az orrát, amihez semmi köze nincs. Ha tényleg többet akarsz tudni a családod múltjáról, akkor azt ebben a házban keresd.

Azzal Mrs. Todd fogta magát, és magamra hagyott. A folyosón még mindig csend volt, én pedig nem lettem egy fikarcnyival sem okosabb, pedig éreztem, hogy jóval többet tud annál, mint amennyit elmond. Már csak azért nem értettem ezt a nagy titkolózást, mert nem a brit királyi család voltunk, államtitkokkal. Mi van abban, hogyha megtudom, mit csináltak a rég élt őseim? Éreztem, hogy jóval többre lesz szükségem, ha válaszokat akarok kapni, úgyhogy a szobámba rohantam, és hagytam egy üzenetet Jasonnek, hogy szükségem lenne egy fuvarra, mégpedig azonnal. Merthogy én még egyszer nem megyek gyalog, az egészen biztos...

Hogy szükségem lesz minél előbb egy kocsira, az abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, amikor Jason válaszolt, hogy majd csak délután tud értem jönni, ugyanis az öccsének focimeccse van. Úgyhogy jobb híján délelőtt kipakoltam még a maradék dobozaimat, a ruháimat az ajtó nélküli nagy szekrénybe akasztgattam, délre pedig már csak pár dolog maradt, aminek nem találtam helyet.

A földön ültem, és a családi fotónkat nézegettem. Én úgy hat évesen lehettem, Dominick pedig hét. Boldogok voltunk. Apa kezét fogtam, ő pedig szeretettel nézett rám, nem pedig úgy, mintha én lennék a felelős a globális felmelegedésért, és a föld lassú pusztulásáért.

A múltkori összezördülésünk óta megint nem beszéltünk. Ő nem kérdezett, én pedig nem erőltettem a beszélgetést, mert nem hiányzott egy újabb veszekedés. Tegnap este Dominick bejött hozzám, a szobámba, és próbált azzal nyugtatni, hogy apának csak idő kell, és majd megenyhül, de féltem, hogy a kapcsolatunkban már valami végleg elszakadt, és soha nem lesz olyan, mint akkor volt, amikor az a kép készült rólunk.

Mély levegőt vettem, és kényszerítettem magam, hogy rendezzem a gondolataimat. Ezt még az egyik dilidokitól tanultam, akihez jártam. Légzésterápiának hívta. Állítólag kiűzi a fejemből a negatív gondolatokat azzal, ha kiürítem az elmémet. Működnie kellett volna, és biztos, hogy normális embereknél működött is, de én nem voltam normális. Az elmém soha nem lehetett üres, hiszen ha nem az elcseszett életemen kattogtam, akkor szüntelenül egy bizonyos valaki lüktetett a fejemben.

Átható kék szemek.

Sötét haj.

Dús, puha ajkak.

Erőteljes kisugárzás.

Dax.

Dax...

- Abigail!

A nevem hallatára úgy pattantam fel a szőnyegről, mintha a fenekembe csíptek volna. A fotókkal teli doboz kiesett a kezemből, és a földre borult.

Anya kiabált nekem lentről, úgyhogy anélkül, hogy összeszedtem volna a doboz tartalmát, lerohantam a nyikorgó lépcsőkön. Épp csak megálltam a ház tágas előterében, amikor megpillantottam apát. És Daphne-t. Hogy...mi? Mit keres ő itt?

- Kerülj csak beljebb, biztos mindjárt jön. – terelgette be őt apa az előtérbe.

Daphne úgy kémlelte körbe a házunkat padlótól a plafonig, mintha még soha életében nem látott volna házat.

- Hű, azta! Annyit meséltek már nekem erről a házról, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire...

- Öreg? Lelakott? Vagy nem ezt akartad mondani? – Dominick a konyhaajtóban állt, és magabiztosan nézett végig a lányon. Jól ismertem már a bátyámat, ez az a fajta felszedlek, ha akarod, ha nem nézés volt.

- Dominick! – szólt rá apa.

- Lenyűgöző. Ezt akartam mondani.

- Lenyűgöző... Az már biztos. – Dominick, mint az éhes farkas, úgy falta fel a szemeivel Daphne-t, és nyilvánvaló volt, hogy már nem a házról beszél. Éreztem, ha nem teszek valamit rögtön, akkor a reggelim előbb vagy utóbb visszaköszön. Már épp azon voltam, hogy közéjük lépek, de ekkor anya jelent meg köztünk.

- Ó, hát itt vagy! – nézett egyből rám. – Nem is említetted, hogy meghívtad az új barátnődet.

- Mert nem is...

- Daphne, hogy van édesanyád? Régen, amikor itt töltöttem a nyarakat a nagyszüleimnél, sokat játszottunk a tónál. Még mindig a családotoké a farm? – lelkesült fel anya.

- A nagybátyámé, igen. Anya jelenleg politikusfeleség, nincs ideje a farmra, és igazából semmi másra sem...

- Igen, igen, láttam a plakátot. Brian Foster, ugye? Karizmatikus embernek tűnik.

Daphne bólintott, és bár válaszolgatott anyának, kezdett az egész kihallgatás jellegűvé fajulni. Ideje volt, hogy kimentsem őt is, és magamat is, mielőtt a családom totálisan rászáll.

- Igen anya, nagyon karizmatikus, de nekünk még dolgunk van. Daphne a tanulópárom bioszból, és sok a tanulnivalóink, szóval, ha nem bánjátok, felmegyünk a szobámba. – Daphne mögé léptem, és egy erőteljes mozdulattal a lépcső irányába taszítottam őt. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mögötte legyek, így ugyanis Dominick még véletlenül sem tudta felfele menet legeltetni a szemeit a lány hátsóján.

- Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok! – kiabált utánunk rögtön anya. Értettem a reakcióját, soha egyszer sem mutattam be nekik a barátaimat, és igazából Daphne-t sem terveztem, tekintve, hogy nem volt a barátom.

- Ja, szóljatok! Én jó vagyok bioszból... – hallottam meg Dominick hangját is, mire csak hátrafordultam, és egy gyilkos pillantással jutalmaztam őt.

Daphne tabu volt, több szempontból is. Egyrészt mert Dax barátnője volt, másrészt meg Landon tesója. Bár előbbit nem bántam volna, ha nem így van, és talán jól is jött volna, ha valaki mással jön össze Dax helyett, de az a valaki más ne a bátyám legyen. Még csak az kéne, hogy emiatt megint összetűzésbe keveredjen azzal a nagyképű idiótával.

Végighúztam Daphne-t a folyosón, egészen a szobámig, miközben ő végig úgy bámulta a falakat, mintha egy múzeumban járna. Egyszerűen érthetetlen volt számomra, hogy miért nyűgözi le úgy az embereket ez a ház.

- Ó, gyönyörű a szobád. – jegyezte meg egyből, amikor kinyitottam az ajtót, és betoltam rajta. – És nagyon kedves a családod. Bárcsak, az enyém is ilyen lenne... De arra sincs idejük, hogy felhívjanak, ha két napig nem megyek haza. Úgyhogy a legtöbbször Daxnél vagyok, segítek neki felújítani a nagyszülei házát. Gyönyörű az is, de a nyomába sem ér a tieteknek.

- Hát, köszi... Azt hiszem. – feleltem, aztán lehajoltam, hogy összeszedjem az előbb szétszóródott képeket.

Valamivel muszáj volt elterelni a gondolataimat, ugyanis egyáltalán nem akartam róla tudni, hogy Dax itt van a szomszédban, és az esetek nagy többségében Daphne is vele van.

- Várj, hadd segítsek! – guggolt le mellém.

Ketten gyorsan összekapkodtuk a széthullott képeket, én pedig gyorsan visszaraktam őket a dobozba, mielőtt Daphne kérdezősködni kezd róluk. Ahhoz úgy tűnt, nagyon is ért.

- Hogy kerülsz ide? – kerültem meg őt. A dobozt a rozoga szekrény tetejére tettem, amint a lány szintén úgy bámult, mintha valami kincs állna a szobámban.

- Te lökdöstél be ide az előbb.

- Nem a szobámba. Ide. Hozzánk.

- Ja, hogy úgy! – nevetett fel. – Melyikkel kezdjem? A hátsó szándékkal vagy az igazsággal? Mert az igazság az, hogy tényleg készülnünk kellene arra az esszére, de közben meg annyiféle mesét hallottam már erről a házról, hogy nagyon is kíváncsi voltam.

- Miféle meséket? Párat azt hiszem, hallottam én is. – vallottam be.

Daphne szeme felcsillant, majd izgatottan az ágyamra huppant. Éreztem, hogy ebből tanulás ma nem lesz, az tuti.

- Hát a legtöbb inkább arról szól, hogy szellem járta. De minden öreg és régi házra ezt mondják, hogy ijesztgessék az embereket. Ott van például Amityville. Semmi nincs abban a házban, mégis akkora médiafelhajtás lett körülötte, hogy mindenki elhitte, hogy gonosz szellemek vannak ott. Pedig szellemek nem léteznek. Na de tragédiák, azok nagyon is léteznek!

- Margaret Lovellre gondolsz? – kérdeztem.

- Margaretre? Nem. – vonta össze Daphne a szemöldökét, majd hirtelen, mintha csak összerakott volna valamit a fejében, a térdére csapott. – Hát persze... Beszélt neked Austin arról a hülye átokról, ugye?

- Igen, de nem hiszek az átkokban. Viszont átok nélkül is tragikus, ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz...

- Biztos az. De meghalni tragikusabb. – rántotta meg Daphne a vállát.

- Meghalni?

- Egypár rokonod azért meghalt itt. Margaret unokája például felakasztotta magát, nem sokkal azután, hogy megszülte a gyerekét. De bármivel is beszélte tele Austin a fejedet, azt tudnod kell róla is, meg az anyjáról is, hogy megszállottak, és az a srác olyan, mint egy kullancs.

- Akkor jól láttam, hogy nem igazán kedveled. – pillantottam a lányra, mire Daphne arcán undor suhant át.

- Régen ez nem volt így. Jóban voltunk, gyerekkorunkban rengeteget játszottunk a tónál. Jason, Austin, Dax, Roxane, és én. Aztán Roxy meghalt, és minden megváltozott...

- Ki az a Roxy?

- Austin nővére. Menthetetlenül szerelmes volt Daxbe, ezért mindent megtett, hogy bevágódjon nála. Dax beúszott, ahogy szokott. A tó közepéig. Jason pedig cukkolta Roxy-t, hogy úgy sem mer utána menni, úgyhogy megtette. Aztán nem tudom mi történt. Egyszer csak elmerült, és nem jött fel többet. A fiúk próbálták megkeresni, de a víz túl mély volt, és zavaros. Aznap este a rendőrség találta meg, már nem élt. Austin pedig minket hibáztatott, pedig ez senkinek a hibája nem volt. Gyerekek voltunk. – komorult el Daphne, miközben kipislogott egy könnycseppet a szeme sarkából.

Így már érthetővé vált, hogy Austin miért mondta nekem, hogy Jason és Dax veszélyesek. De azt nem magyarázta meg, hogy akkor Daphne-nak mi oka az ellenszenvre.

- Nagyon sajnálom. Ez szörnyű.

- Igen, az. És biztos szar lehetett Austinnak, hogy elveszítette a testvérét, de nem érdemeltük meg mi sem azt, amit utána tett.

- Miért, mit tett?

- Volt egy közös helyünk, nem messze a tótól. Egy faház, ahol rengeteget játszottunk, és sátoroztunk. Egyik éjjel valaki felgyújtotta. Dax és Jason odabent voltak, alig tudtak kimenekülni.

A szám elé kaptam a kezem. Nem voltam naiv, sok rosszat el tudtam képzelni az emberekről, na de gyilkosságot? Egy gyerekről? Hiszen azok voltak még, gyerekek.

- Atya ég!

- Bizony. Egyértelmű volt, hogy Austin tette, bár nem vallotta be soha. Viszont nem is tagadta. Szóval vigyázz vele, mert azóta az egész világra haragszik, és ez alól szerintem te sem leszel kivétel.

- Kedves tőled, hogy aggódsz, de nem terveztem barátkozni vele. – ahogy senki mással sem.

Ezt persze nem tettem hozzá, nem akartam bunkó lenni.

Daphne bólintott, aztán szándékosan elterelte a témát. Felvázolta, hogy milyen esszét szeretne, illetve hogy akar nekiállni, ugyanis ironikus módon, a témánk, amit húztunk, az a szív és annak a működése volt. Persze sokra nem mentünk vele, ugyanis Daphne-nak minden ötödik percben eszébe jutott egy történet – általában olyan emberekről, akikről azt sem tudtam kicsodák –, és akkor hosszan mesélt nekem. Elmúlt már négy óra is, amikor Jason hívott, hogy úton van, és Dax házánál felvesz.

A szívem ennek hallatára összeszorult, és legnagyobb szerencsétlenségemre Daphne is hallotta a beszélgetésünket, így izgatottan pattant fel az ágyamról, ahol órák óta üldögélt.

- Tök jó, akkor mehetünk! Van egy rövidebb út a két birtok között, megmutatom. Aztán meg Dax házát is.

- Ez nem tudom, hogy... Nem hiszem, hogy jó ötlet. – húztam vissza magam, de Daphne már meg is ragadta a kezemet, és mire észbe kaptam, kabát és cipő volt rajtam, és épp keresztülvágtattam a hatalmas udvarunkon. Egy része tiszta volt, de aztán sűrű fák közé keveredtünk, ahol a nedves fű már a térdünket nyaldosta, de Daphne magabiztosan vitt tovább, miközben folyamatosan beszélt.

- Nagyon nagy ez a ház is, ahogy a tietek. De Dax nem kötődik hozzá, így amint lehet, eladja majd. Viszont van mit rajta javítani, tegnap például felszedtük az egyik emeleti szobában a padlót. Azt tudtad, hogy ezt a házat Emery Lovell építtette a lányának?

- Nem, nem tudtam. – feleltem, és bár igyekeztem nagyon figyelni, arra is koncentrálnom kellett, hogy ne essek hasra valamiben.

- Állítólag közel akarta tudni magához, így felhúzott még egy házat a birtokra, mintha a meglévő nem lett volna elég nagy. – vonta meg a vállát. Egyet kellett értenem. – Na, mindegy. Megjöttünk.

Daphne előre ment, és ahol elhúzta előlünk a bozótost, egy ember nagyságú lyuk tárult a szemem elé, ami a fal egy részéből omlott le. Valahol a másik birtok hátsó részén lehettünk, ami valamivel kisebb volt, mint a miénk, mert a pajta, ami az udvaron állt, majdnem elfoglalta az udvar teljes egészét.

Ahogy tovább haladtunk, megláttam a házat, illetve Jason kocsiját a felhajtón állni. Dax sötétzöld terepjárója is ott állt, ahogy ő maga is. Daphne amint meglátta, rohanni kezdett, és a karjaiba vetette magát. Látszólag meg sem kottyant neki a pehelysúlyú lány, mert a karjába kapta, és megforgatta, majd szenvedélyes csókban forrtak össze.

- Fújj srácok, menjetek már szobára! – hatolt át Jason nevetése a bennem keletkezett csenden. – Veled mi van? Beálltál kerti törpének?

- Mi? – kérdeztem összezavarodva.

- Úgy állsz ott, mint aki szellemet látott. Megyünk? – intett a kocsija irányába a fejével.

- A-a, előbb megmutatom neki a házat! – lépett mellém Daphne, és megint karon ragadott, hogy a lábaimat működésre bírja.

Dax azonban előbb reagált, és ugyanazt a hidegséget láttam a szemében, mint a műhelyben, amikor elé ugrottam.

- Én nem tartom jó ötletnek. – intézte a szavait Daphne-nak, de közben le sem vette rólam a szemét.

- Mi? Miért? – pislogott rá a lány nagyokat.

- Azért, mert nem ismerjük, és amit eddig láttam belőle, nem adott bizalomra okot.

- Ne csináld már, baby! – nyüszített Daphne fejhangon, majd Dax mellkasához simult. – Én ismerem. Abigail jófej, és különben is mi baj lehetne abból, ha körbevezetném? Ellopja a festékes vödröt?

- Halál mindegy, akkor sem bízom benne és ezt zárjuk le.

- Jó. Zárjuk le. – morogta a lány, majd sértődötten ellökte magát Daxtől, aztán anélkül, hogy bármelyikünktől is elköszönt volna, becsörtetett a házba.

- Én most Daphne pártján állok. – szólalt meg ekkor Jason is. – Megpróbálhatnál egy fokkal kevésbé nagy seggarc lenni néha... – végignézett Daxen, aztán rajtam, majd mire észbe kaptam, Daphne után szaladt.

Csak ekkor fogtam fel, hogy mindketten ott hagytak vele, és egyedül állom a szurkálódó pillantásait. Bármit megtettem volna, hogy engem szeressen úgy, ahogy Daphne-t, vagy legalább – ahogy Jason mondta – legyen egy fokkal kevésbé bunkó velem.

- Ne haragudj, én nem akartam bajt. A házadba sem akartam bemenni, Daphne ötlete volt. – mentegetőztem, ami egészen újszerű volt, ugyanis soha nem szoktam semmiért bocsánatot kérni senkitől. Megszoktam, hogy folyton védtem magam oly módon, hogy támadtam. De vele szemben erre nem voltam képes.

- Tudom. Daphne nagyon gyorsan ad bárkinek bizalmat. Engem viszont nem lehet ennyire könnyen megvezetni. – mondta olyan hidegséggel, hogy a hangszínétől végigfutott a kétségbeesés a gerincemen.

- Megvezetni? Azt gondolod, megvezetlek?

- Azt gondolom, hogy a nagyapám nem véletlenül mondta, hogy tartsam távol magam minden Lovelltől. És az, hogy csak úgy a semmiből felbukkantál, majd rávetetted magad a barátaimra... hát, nem ad sok bizalomra okot.

Dax felszegte az állát, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám. Majd még egyel.

Normál esetben jól esett volna a közeledése, de az, amit mondott, annyira fájt, hogy semmi mást nem akartam, csak minél távolabb lenni tőle. Így hát addig hátráltam, ameddig Jason kocsija meg nem állított, és reszketve lapultam hozzá, bízva abban, hogy felkap, és megmenekít ebből a szituációból. De nem tette. Nekem kellett megvédenem magam.

- Oké, akkor szögezzük le: nem vagyok Lovell. A leszármazottja vagyok, de ennyi. Bárki is állít bármit a családomról, én nem vállalhatok felelősséget azért, amit ők több száz éve tettek. Ahogy arról sem tehetek, hogy a szüleim iderángattak ebbe a porfészekbe, és most itt kell lennem, és el kell viselnem, hogy... hogy... – hirtelen a tüdőmbe akadt a levegő, mert Dax egyetlen egy lépéssel átszelte a köztünk lévő amúgy sem kevés távolságot, majd a két karját megtámasztotta mellettem az autón. A tekintete még mindig dühösnek tűnt, de megláttam benne valami ismerőset is...

- Hogy?

- Hogy seggfej vagy. – böktem ki végül.

- Akkor nem is vagy veszélyes? Ahogy azt állítják? – hajolt a fülemhez. Olyan szaporán szedtem a levegőt, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről.

Most meg mit művel?

- Ez egy baromság.

- Tényleg? – suttogta halkan. – Baromság az is, hogy nem olyan rég bemostál egyet Landon Fosternek?

Hirtelen jött düh futott át rajtam, és hátra hajoltam, hogy Dax szemébe nézhessek. Azonban amikor ránéztem, már semmiféle indulat nem volt a tekintetében, ahogy azelőtt.

- Landon egy paraszt volt, és megtámadta a bátyámat! Hagynom kellett volna, hogy megverje?

- Fogalmad sincs, hogy kivel szórakozol. – tekerte meg lassan a fejét.

Ennél a pontnál elegem lett. Szabadulni akartam, de ekkor megéreztem Dax ujjait a csípőmnél, ahogy erőteljesen a kocsinak szegezett. A levegő közöttünk olyan forró lett, hogy úgy éreztem, menten felgyulladok.

- Engedj el! – súgtam kétségbeesetten.

- Most jól figyelj arra, amit mondok... – hajolt újra a fülemhez. Legszívesebben sírni lett volna kedvem. – A többiek lehet, hogy nem, de én átlátok rajtad, úgyhogy jól vigyázz, mit csinálsz!

- Ez egy fenyegetés? – kérdeztem, és igyekeztem a feltörni készülő sírást lenyomni jó mélyre, a gyomromba.

Erős vagy.

Erős vagy.

Erős vagy, a piácsba is!

Dax nevetésének a meleg lehelete a bőrömhöz ért.

- Dehogy. Csak egy jótanács, amit jobban jársz, ha megfogadsz. – azzal ellökte magát a kocsitól.

Amint a testmelege már nem ölelt körbe, a hideg a bőrömbe mart, és vacogni kezdtem, de éreztem, hogy ez sokkal inkább jön belülről, mint kívülről. Megbántott, megfenyegetett, keresztültaposott rajtam, és már nem is tudtam, mi fáj jobban. Hogy ő nem tudja, ki vagyok, vagy hogy igazából én sem tudom, hogy ő kicsoda. Mert bár a látomások alapján ő volt az, akit olyan jól ismertem, de a valódi személyiségéről semmit nem tudtam. Csak egy ostoba lázálmot kergettem róla, amit én építettem fel magamban.

Valójában azonban egy seggfej volt, aki pár perccel azután, hogy megfenyegetett, vigyorogva nézett rám, majd amikor meghallotta odabentről Jason hangját, nevetve sétált fel a lépcsőn.

Mit sem törődve azzal, hogy bennem épp most döntött romba mindent. 

https://youtu.be/UGISwg_SXVM