Várok, mivel nem tehetek egyebet: egyrészt mivel ötletem sincs már, mit csinálhatnék, másrészt pedig mert nem is lenne rá energiám. Abban reménykedek, hogy a rólam leszakadt rész kommunikálni tud majd Abyssel, aki segíthet neki, vagy legalább elmondja, mi a fene történik odakinn. De az is lehet, hogy az a rész abban a pillanatban, hogy levált, el is pusztult. Talán ezért érzem magamat ennyire rosszul. Az eshetőség teljesen lelomboz. Ahogy telnek az órák, egyre gyengébb vagyok. Lehet, hogy tudathasadást szenvedtem el, és az egyik felem meghalt, a másiknak pedig szintén meg vannak számlálva a napjai.

Kiverem a fejemből a sötét gondolatokat, és a jelen pillanatra koncentrálok. Még korántsem biztos, hogy meghalt a másik felem, és amint lesz még egy rezgésváltozás, visszajöhet hozzám. Addig is megeszem az ebédemet, ha már megjelent a kis ablakban, azzal is telik az idő.

Újabb néhány óra elteltével szinte megrémülök, amikor egyszer csak kinyílik az ajtó. Egy pillanatra meg is dermedek, és várom, hogy megjelenjenek a fehérruhások vagy Dr. Grayson, de az égvilágon senki sincs ott. Az ajtó nyitva marad, és később sem jön be senki, ezért úgy döntök, kióvakodok. Közben az azóta már tíz centisre nőtt facsemetémre téved a pillantásom. Visszalépek hozzá, lefejtem az asztallapról, és a zsebembe dugom, sosem lehet tudni, hátha nem tudok majd visszajönni érte.

Az ajtó utánam sem záródik be, és amint végigmegyek a folyosón, azt látom, hogy a többi kísérleti alany ajtaja is tárva-nyitva áll, egyesek csak csodálkozva merednek rá, mások már a folyosón téblábolnak, fehérruhásból viszont sehol egy szál se.

Már épp elhatározom, hogy megkeresem Abysst, amikor Steve-et pillantom meg végigrobogni a folyosón: amint meglát engem, idesiet hozzám.

– Hogy vagy? – kérdezzük egyszerre, aztán egyszerre válaszoljuk, hogy „Én jól".

– Nem tudod, mi történt itt? – kérdezi. – Egyszer csak kinyílt a cellám ajtaja, és alig látok valakit a komplexumban.

Cella? Ezek szerint őt is bebörtönözték. Ez jár hát a hősnek, aki új otthont talált az emberiségnek.

– Sajnos fogalmam sincs, a szobámat olyan rezgésekkel vették körbe, ami megakadályozta, hogy mentálisan kilássak. De hogy érted ezt, hogy alig látsz itt valakit?

– Úgy jöttem végig idáig a komplexum másik feléből, hogy mindössze egyetlen emberrel találkoztam. Máskor ilyenkor tele vannak a folyosók.

Belém hasít egy kellemetlen gondolat.

– Egyetlen emberrel?

– Igen, Larryvel, a takarítóval.

A válasza csak megerősíti a gyanúmat.

– Beryl Davos azt mondta, amilyen gyorsan csak lehet, megkezdik a kitelepítést – mondom. – Nem lehet, hogy már végre is hajtották?

Steve megdermed egy pillanatra, és az arcán fájdalmas felismerés jelei derengenek föl.

– De, nagyon is lehetséges – feleli letörten.

– Minket pedig itt hagytak.

– Végül is világos, hogy miért tették: én sosem értettem egyet a terveivel, és még el is szöktem innen, ellopva egy űrhajót. Larryt is egyértelmű, miért hagyták itt: nem éppen a genetika csodája.

– És a kísérleti alanyok egy részét is nyilvánvaló, miért hagyták hátra: akik eltévedtek és félig halottá váltak, vagy akik sosem váltották be a reményeket, azokat sem valószínű, hogy Beryl Davos magával akarta volna vinni. Meg itt vagyok én is, aki szintén elszökött és megbízhatatlanná vált.

A hangom elcsuklik egy pillanatra, mire Steve óvatosan felemeli a kezét, és megsimítja az arcomat.

– Azt hiszem, Timet is magukkal vitték – mondja, és leejti a kezét. – Nem találtam a szobájában.

A hír fáj, és a veszteségtől az energiám mintha egy kicsivel most még kevesebb lenne.

– Őt át lehet programozni, minket nem – sóhajtok fáradtan, és Steve is bólint.

– Minden rendben? – kérdezi aggodalmasan fürkészve az arcomat. Nem nézhetek ki valami fényesen.

– Persze – hazudom, és megpróbálom összekapni magamat. Valahogy nincs kedvem elmesélni neki, miféle ostobaságot csináltam, aminek eredményeképpen épp elvérzek mentálisan. Úgysem tudna rajtam segíteni. – Csak akkor miért álmodtam vele állandóan, amikor még nem ismertem, hogyha többé úgysem láthatom? – töprengek félig magamban. – Bár egy fekete piramissal is szoktam álmodni, aminek szintén nincs értelme, úgyhogy talán ezeknek az álmoknak sem volt – folytatom a gondolatsort.

– Fekete piramist mondtál? Mi itt mind azzal álmodunk – áll meg mellettünk valaki, és egyből felismerem a hangot. Amikor odafordulok, egy szőke hajú kislányt pillantok meg, akinek nincsenek szemei, a helyükön csak sima bőr borítja az arcát, még csak szemgödrei sincsenek, és jobban megnézve fülei sem, lyuk sincs a fején a hallójáratoknak, ez egyértelműen látszik, mert a haját lófarokba kötve hordja. A megjelenése annyira bizarr, hogy egy másodpercig csak bámulok rá. Eddig még sosem tudatosult bennem a külseje – persze, mivel mindig este „találkoztunk", sötétben, ő pedig a fejére húzta a takarót is.

– Abyss! – kiáltok végül örömömben, mire a kislány is elmosolyodik, és összeölelkezünk. – Már annyira vártam, hogy találkozhassunk!

– Én is – feleli.

– Ő itt Steve Campbell – mondom neki, és Steve felé mutatok.

– Örülök, hogy élőben is láthatlak – fordul hozzá Abyss, és a kezét nyújtja felé. Steve egy pillanatig csak megkövülten áll, nekem pedig vissza kell fojtanom a nevetést.

– Élőben is? Láthatsz? – kérdezi végül kissé összezavarodva, de már sikerül odáig eljutnia, hogy megfogja Abyss kezét.

– Jane sokat mesélt rólad, én pedig néha elnéztem felétek az űrhajóra, ha akadt egy kis szabadidőm – mosolyog Abyss. Úgy mondja ezeket, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének, és Steve arcából ítélve most ő érzi magát úgy, ahogy én éreztem magam mindig mellette: hülyének.

– É... értem – feleli Steve, de látszik rajta, hogy nem érti. – Meséltél rólam? – kérdezi aztán tőlem fél szemöldökét felvonva.

– Nos, öm, igen, szóval...

– Kommunikálni tudunk egymással szavak nélkül – mondja helyettem Abyss, szerencsésen elterelve a témát Steve-ről.

– Ez bámulatra méltó – ismeri el Steve.

– Ahogy az is, hogy te is a fekete piramissal álmodsz – fordul felém Abyss. – Erről még sosem beszéltél.

– Azt hittem, csak valami butaság. De azt mondod, van jelentősége? Vagy értelme? Valami szimbólum lehet? – kérdezem.

– Ez az, amit nem tudunk, de egyre gyakrabban álmodunk vele.

– Én is, most már minden éjjel. Már amikor nem éjszakázom – teszem hozzá a rezgésváltozásra gondolva. Talán inkább a kialvatlanságtól lehetek ilyen zombi, jut eszembe a kézenfekvő magyarázat.

– Azt hiszem, összefüggésben lehet itt valamivel. Akár ezzel a hellyel – töpreng Abyss.

– Hogy néz ki ez a piramis? – kérdezi Steve. Úgy tűnik, most már teljesen komolyan veszi a képességeinket.

– Hatalmas, mint egy igazi hegy, és fényes fekete a külseje – válaszolja Abyss.

– Van valami a környezetében?

– Hm, most, hogy belegondolok, nincs. Mintha csak úgy létezne a nagy fekete semmiben.

– Lehet, hogy valahova el van zárva, vagy beásva a föld alá? – morfondírozok én is. – Esetleg itt van alattunk, és belerejtettek valamit?

Steve erősen gondolkodik.

– Mikor kezdtetek gyakrabban álmodni ezzel a piramissal?

– Azt hiszem pár nappal azután sűrűsödtek be az álmok, hogy visszahoztak titeket a Földre – mondja Abyss.

Steve-et mintha csak villámcsapás érte volna, összerezzen, és a tekintetén rémület fut át.

– Most el kell mennünk a központi vezérlőbe – fordul meg, és már szalad is. Mi is utána sietünk Abyssel.

– Mit akarsz ott csinálni? – lihegem, mert szinte már egyből ki is fulladok, de attól még megpróbálom tartani a lépést.

– Fel fogom törni a rendszert, hogy lássam az összes feljegyzést, tervet, dokumentumot. Az a gyanúm, hogy nem véletlenül osztottak meg velünk pusztán részinformációkat. A teljes képet csak Beryl Davos és még egy szűk kör ismerhette, de most már én is látni akarom.

– Gyanakszol valami konkrét dologra? – kérdezi Abyss. Ő jobban bírja a tempót, mint én, közvetlenül Steve nyomában van.

– Több mindenre is, de előbb látnom kell az adatokat.

Többet nem hajlandó mondani. Nyilván nem akar minket megijeszteni, amíg nem tud biztosat, de attól én még megijedek.

A lifttel egykettőre leérünk a legalsó szintre, ott pedig Steve pár sarkon befordulva egy jelentéktelen külsejű ajtóhoz lép, és végighúzza a belépőkártyáját a mellette lévő scanneren.

– Sajnálom, Mr. Campbell, de nincs jogosultsága a belépéshez – szólal meg a monoton női géphang, ami az étkezéseimet is be szokta jelenteni.

– Mindjárt lesz – feleli Steve, azzal pötyögni kezd a holopadjén.

– Látom, ellestél ezt-azt Timtől – jegyzem meg.

– Először én tanítottam őt, aztán saját magát fejlesztette tovább, végül ő tanított engem.

Nemsokára megint lehúzza a kártyáját az érzékelőn, és most már kattan a zár.

– Üdvözlöm, Mr. Richardson, fáradjon be – búgja a géphang, és Steve csak vállat von, amikor kérdőn nézek rá.

Az ajtó mögött egy lift tárul föl.

– Ez hová visz? – kérdezi Abyss. Steve meglepődéséből ítélve még most sem sikerülhetett neki teljesen feldolgoznia, hogy Abyss szemek és fülek nélkül is lát és hall.

– Még eggyel lejjebb – feleli fojtottan.

– Arról a szintről nem is tudtam. Vajon miért nem láttam?

– Mindenki elől el van rejtve.

– Talán ugyanazzal a módszerrel rejtették el, amivel legutóbb előlem is eltakarták a komplexum többi részét – szólalok meg. – Mióta visszatértünk a Földre, nem láttam ki a szobámból.

– Azóta én sem – mondja Abyss. – De akkor te hogy tudsz erről a szintről? – fordul Steve felé.

– Tim feltört pár érdekes virtuális ajtót a kedvemért.

– Jó arcnak tűnik ez a Tim – jegyzi meg Abyss.

Lemegyünk a lifttel, aztán Steve egy újabb ajtó zárját töri fel, míg végül feltárul előttünk egy nagy irányítóteremnek kinéző helyiség. Mindenhol a legmodernebb monitorok, számítógépek, kivetítők vannak, előttük krémszínű, kényelmes bőrfotelek, körben pedig bárpult, mini konyha, és egy-két kanapé.

– Azta! – ámulok el, amikor körbenézek.

– Megérkeztünk Survivor City sötét kis szívének legrejtettebb zugába. Itt van a mindent látó szem, és a mindent tudó agy – szólal meg Steve, és nem vacakol, már bele is pattan az egyik fotelba, és a holopadjén kezd pötyögni, aztán sorra kapcsolja be a gépeket, aminek eredményeképpen lassan életre kel a terem: mindenütt vetítők fénylenek fel, amiken grafikonok, adatsorok, űrbéli felvételek jelennek meg.

– Tulajdonképpen mi az, amit keresel? – kérdezi Abyss.

– Összefüggést – mormogja Steve, és többet nem mond, annyira belemerül a kutatásba.

Várunk egy darabig Abyssel, közben leülünk Steve egy-egy oldalára. Megszólalni sem merünk, nehogy megzavarjuk, olyan elmélyülten keresgél. A tekintete közben egyre jobban elkomorul, míg végül valami megrendült, gyászos bizonyosság uralkodik el rajta.

– Igen, valami ilyesmire tippeltem – nyögi egyszer csak elgyötörten, és fáradtan hátra dől.

– Mit találtál? – kérdezem.

Kinyitja a száját, de először alig jön ki rajta hang, úgyhogy megint becsukja. Aztán egy torokköszörüléssel megpróbál erőt venni magán.

– Inkább megmutatom – mondja, és bekapcsol egy videót. A világűrt ábrázolja, majd lassan ráközelít egy objektumra: egy semmitmondó szikladarabra, ami lassan forog a saját tengelye körül a súlytalanság állapotában. Ekkor a kő olyan szögbe fordul, amiben határozottan piramisnak tűnik, az ebben a pillanatban rávetülő árnyék pedig teljes feketeségbe borítja. Steve egy gombnyomással kimerevíti a képet.

– Íme a ti fekete piramisotok.

Nem akarok hinni a szememnek. Abyss is csak némán ül a monitor felé fordulva.

– Jól gondolom, hogy ez egy aszteroida? – szólalok meg.

Steve bólint.

– Ami a Föld felé tart.

Megdermedek.

– Ezért húzták el a csíkot Beryl Davosék olyan sietősen, igaz? – kérdezi Abyss.

– Igen.

– Mennyi időnk van még? – kérdezem fojtottan.

– Már egy... óránk sem – harap az ajkába Steve.

– Hogy mi van?! – pattanok fel. – Azt akarod mondani, hogy ez a kődarab bele fog csapódni a Földbe, és ez ellen senki nem tudott tenni semmit?

– A feljegyzések szerint megpróbáltak, de a jelenlegi tudásukkal nem voltak képesek eltéríteni. A legutóbbi kísérlettel pedig csak tovább rontottak a helyzeten, ezért döntöttek amellett, hogy új bolygót keresnek. És nem annyira kődarab, inkább akkora, mint egy közepes méretű hegy...

– Ez azt jelenti, hogy ha becsapódik, mind meghalunk? – kérdezi Abyss síri hangon.

– Ha még lenne élet a bolygón, akkor tömeges kihalási eseményt indítana el: földrengések, vulkánkitörések, szökőárak lesznek, a felcsapó porfelhő évekre elsötétíti a napot, Survivor City buráját pedig úgy söpri majd el a légnyomás, mint tornádó a tollpelyhet – feleli Steve.

– Mit tudunk tenni? Meg tudjuk valahogy menteni az embereket? Kérlek, mondd, hogy tudunk csinálni valamit! – nézek rá.

– Bekapcsoljuk a riadót, és közöljük a komplexumban lakókkal, hogy siessenek a legalsó szintre, az óvóhelyre.

– És a többiek? Akik odafent vannak?

– Rajtuk nem tudunk segíteni – válaszolja halkan, miközben megnyom egy piros gombot. Az a sziréna vijjog fel, amit a szökésünk előtt hallottam.

– Miért nem? Hogyhogy nem? Nemrég még mindenkit meg akartál menteni!

– Egy ekkora erejű becsapódást csak az elitnek épített privát bunkerben lehet majd túlélni. A komplexum is meg fog semmisülni, hiába van fölötte egy három méter vastag betonkapu. A bunker pedig nyolcvanhárom férőhelyes, és mi így is kétszázötvennégy embert fogunk odazsúfolni a komplexumból. Ennyit hagytak hátra Beryl Davosék a hatszázötvennyolcból. Odafent a Cityben durván háromezer fő maradt az ötezer kétszázból. Ennyi embert lehetetlen elszállásolni, de még ha meg is próbálnánk, élelmünk már biztosan nem maradna addig, amíg el nem csitulnak a rengések és porviharok, hogy a megerősített folyosókon fel lehessen menni, és a biztonságba helyezett munkagépekkel új ellátórendszert kiépíteni. Azon kívül fent mindenki be van drogozva: mire egyáltalán felfognák, hogy mi történik és hová kell menniük, addigra rég becsapódik az aszteroida. Egy nap is kevés lenne ahhoz, hogy letereljük ide őket – néz rám megtörten.

– Ez borzalmas – suttogom.

– Igen, az – feleli, és látszik rajta, hogy ő is mélyen megrendült.

– Nem hiszem el, hogy semmit sem tehetünk.

– De igen, tehetünk. Megmentjük azokat, akiket tudunk – szólal meg Abyss –, a lelkiismerettel pedig majd később elszámolunk – teszi hozzá, és közelebb húz egy mikrofont. – Tessék, tereld le az embereket, mert nem fogják elhinni, hogy ez éles helyzet. A múltkori riadónál is egy csomóan csak lézengtek a folyosókon – mondja Steve-nek, és bekapcsolja az eszközt.

Steve megnyalja az ajkát, és átveszi a mikrofont.

– Figyelem! Itt Steven Campbell beszél. Ez a riadó nem gyakorlat. Egy aszteroida fog becsapódni a bolygóba negyvenkilenc percen belül. Mindenki azonnal jöjjön a legalsó szintre... – Elsorolja még, hogyan lehet odatalálni a privát bunkerbe, majd végül hozzáteszi: – Aki nem ér ide időben, nem fogja túlélni a becsapódást.

Az utolsó mondata úgy hat rám, mint egy halálos ítélet. Kiszáll belőlem az erő, és visszahanyatlok a fotelbe.

– Hé, jól vagy? – ragadja meg a csuklómat.

– Nem – ismerem el a nyilvánvalót.

– Rosszul vagy? Ennyire lesújtott a hír? Vagy történt valami? Bántottak? – veszi két tenyere közé az arcomat. A tekintetében aggodalom villan. – Beszélj!

Egyre homályosabban látom.

– Nem bántottak, én csak... csináltam valami ostobaságot – mormogom bűntudatosan.

– Mit! El kell mondanod, hátha tudok segíteni!

– El is felejtettem, hogy te is doki vagy, de kizárt, hogy segíteni tudnál. – Ezután elmesélem, hogy mit műveltem. – Odacsípett a bezáródó pajzs vagy valami ilyesmi – fejezem be. – És most egyre gyengébbnek érzem magamat.

– Te jó ég – ámul el Steve, és láthatóan ezt sem tudja hova tenni.

– Szerintem nem csináltál hülyeséget – szólal meg Abyss. – Mármint szerintem te szabadítottál ki minket a celláinkból. Az a levált darabod nyithatta ki valahogy az ajtókat – magyarázza.

– Ez még eszembe sem jutott – felelem.

– Pedig valószínű.

– De hogy csinálhatta?

– Semmilyen kapcsolatod nincs vele?

– A világon semmilyen. Fogalmam sincs, hol lehet, vagy mi van vele.

– Majd én megkeresem – pattan föl Steve.

– Mégis hogyan? – nézek fel rá.

– Azt még nem tudom, de nem ülhetünk itt tétlenül. Nem szeretném végignézni, ahogy... Szóval megyek, és visszahozom – jelenti ki. – Ti addig menjetek a privát bunkerbe.

– Inkább neked is jönnöd kellene.

– Majd jövök, ha megtaláltam a részedet – válaszolja határozottan.

– De...

– Menjetek már! – kiált ránk, és felrántva minket a fotelekből az ajtóhoz penderít. – Innen már nincs messze, gyerünk, nyomás! – lök egyet rajtunk a megfelelő irányba, ő pedig elrohan a másikba.

– Gyere, menjünk – szól rám Abyss, és belém karol, hogy támogasson. – Mást most úgysem tehetünk – teszi hozzá, én pedig hagyom, hogy elvezessen a bunkerbe.