Alig gördülünk rá a kavicsos útra, Mrs. Baker már hortyog is.

Amikor egy rövid utazás után a hintónk begördül a Fenton kúria udvarára, inas siet elénk, és segít nekünk kiszállni. Ahogy felpillantok az épületre, mely komoran néz le rám, egészen eltörpülök előtte.

A tekintélyes, ódon udvarház szürke kőből épült, tetején apró torony mered az ég felé, oldalán repkény kapaszkodik, és szomorúfüzek hajolnak felé, hogy árnyékba vonják, és szemérmesen takarják. Hiába süt fényesen a délelőtti nap, a sugarai mintha kerülnék a házat, olyan sötét az összkép. Vagy mintha az épület próbálná taszítani a mit sem sejtő látogatókat. A kertben elvadultan burjánzanak a növények, de legjobban a dísztavacska vize zöldell, a szúrós ágakkal és hervadt virágokkal pedig elhanyagolt látványt nyújt.

Kedvemre való hely.

Mrs. Baker azonban elhúzza a száját, ahogy követi a tekintetemet, és a férfi háta mögött a fülemhez hajol.

– Vajon mi gátolja ezeket a tehetős Fentonokat a környezetük gondozásában? Úgy fest ez a kúria, mintha évek óta nem lakna itt senki – súgja, ám én már alig várom, hogy belülről is lássam a házat.

A komornyik felvezet minket a külső lépcsősoron, majd az előcsarnokon át be egy tágas szalonba. Mindenütt sötét színek uralkodnak: a bútorok kárpitjain, a szőnyegeken, a selyemtapétán is.

Odabenn a családtagok már felsorakoztak az üdvözlésünkre. A Fentonok közül most is csak a szülőket és Thomast látom, viszont egy ismeretlen férfi is áll mellettük. Ránctalan bőre alapján harmincévesnek sem néz ki, ám olyan az arckifejezése, mintha citromba harapott volna, és ettől valahogy öregnek tűnik. Hegyes orrát olyan magasra emelve hordja, hogy meg tudnám számolni az orrszőreit.

– Már nagyon vártuk, Miss Lombard – köszönt Mrs. Fenton, ám a hanglejtése ellentmond a szavainak. – Reméljük, kellemesen utazott.

– Igen, köszönöm – mosolygok.

Thomas egykedvűen nehezedik egyik lábáról a másikra.

– Hadd mutassam be lányom zenetanárát, Mr. Calvert Gransont. Ő fog segédkezni önöknek a zongorázás közben.

– Örvendek a szerencsének, kisasszony. Már sokat hallottam a tehetségéről. Boldog vagyok, hogy én is hallhatom majd játszani – mondja, miközben megfogja az elébe tartott kesztyűs kezemet, és udvariasan meghajtja magát. A mosolygásra viszont ő sem mutat hajlandóságot. Kiválóan illik erre a helyre.

– Anastasia a zeneteremben várja – mondja az asszony.

Szóval így nevezik a lányt. Milyen kellemes név, remélem, a természete is ilyen. De vajon miért ott vár rám, miért nem jött elém? Talán nem tudja használni a lábát? Lehet, hogy ezért is nem jött el hozzánk ebédre. Ha így van, máris sajnálom.

Egy széles folyosóról egy kétszárnyú ajtó elé jutunk.

– Íme, a zeneterem – jelenti be Mr. Fenton, és kitárja az ajtót, mely mögött tágas helyiség tárul föl. Középen zongora áll körben székekkel, a falak mentén könyvespolcok sorakoznak, viszont a fűzfáknak köszönhetően fény alig jut be.

Hiába nézek szét, a lányt sehol sem látom.

– Hol van Miss Fenton? – kérdezem az apját, aki elém mutat.

– Éppen ön előtt.

Előrepillantok, és kis híján hátrahőkölök, olyan hirtelen terem előttem egy kislány. Talán az ajtó mögött állt eddig. A vonásai Thomast idézik, még a szeme alatti sötét árnyak is, csupán egy leheletnyi gömbölyded lágyság teszi az arcát fivérénél nőiesebbé. Tizenhárom év körüli lehet, a ruhái csinosak, ám túl felnőttesek, és nem rám néz, hanem meredten maga elé. Egy izma sem rezzen, amitől furcsa, élethű játékbabának hat.

– Örvendek, Miss Fenton – mosolygok rá. – Már nagyon vártam, hogy találkozzak önnel. A nevem Victoria Lombard – nyújtom felé a kezemet, ám ő néma marad, és meg sem moccan, még csak a tekintetét sem emeli rám.

Pár kínos másodperc múltán leejtem a karomat, és kérdőn nézek a háziakra.

– Akkor magukra is hagynánk önöket, zenéljenek csak nyugodtan – mondja Mrs. Fenton lánya udvariatlanságával nem törődve, majd a férjével és Thomasszal kihátrál a teremből.

Csak Mr. Granson lép előre, és amikor az értetlenül rám pillantó Mrs. Bakerrel beljebb vonulok, becsukja mögöttünk az ajtót.

– Kisasszonyok, kérem, fáradjanak a zongorához! – int a csillogó, fekete hangszer felé. Anastasia nyomban leül, majd egyenes derékkal újfent megdermed. Lassan melléülök, és igyekszem elrejteni csodálkozásomat. Már csak azért is, mert Mr. Granson is természetesnek találja Anastasia viselkedését, és nem mutat hajlamot a magyarázkodásra.

Mrs. Bakerre eközben kinéz magának egy padot a sarokban, és örömmel leereszkedik rá.

– Úgy értesültem, van egy zenedarab, amit kiválóan tud előadni, és Anastasia érdeklődésére is számot tarthat. Eljátszaná nekünk, ha kérhetem? – kérdezi Mr. Granson.

– Hogyne – felelem, és összeszedem magam. Leveszem a kesztyűmet, közelebb húzódom a billentyűkhöz, és a tőlem telhető legszebben eljátszom a dalt. Amikor befejezem, Mrs. Baker hangos hortyogása zendül fel, és Mr. Granson lanyha tapsa. Anastasia továbbra is maga elé mered.

– Elragadó volt az előadása – szólal meg a férfi elnéző mosollyal. – Ezt a darabot Anastasia kisasszony is ismeri. Kérem, hallgassa meg!

Fel is csendül a zene. Ám olyan szívfájdító gyönyörűséggel, hogy lélegzetet venni is elfelejtek, és ráébredek, hogy ha eddig tehetségesnek tartottam magamat, az csupán naiv téveszme volt. A lány játék közben nem tekint sem a kottára, sem a billentyűkre, ugyanakkor mintha mindenre nézne egyszerre, mégis a semmibe meredne.

A játékát heves tapssal jutalmazom, míg Mr. Granson ugyanolyan lagymataggal, mint az enyémet.

Ezután egy négykezest játszunk Anastasiával, amikor kopognak. Abbahagyjuk a zongorázást.

– Szabad! – kiáltja Mr. Granson, mire Thomas dugja be a fejét az ajtón.

– Kérem, ne haragudjanak, hogy megzavarom önöket! Csak egy könyvet keresek, úgy vélem, itt hagytam. Ne is törődjenek velem, nyugodtan folytassák a játékot!

Felvesszük a mű fonalát, ám felpillantok, mert magamon érzem Thomas tekintetét. Thomas a könyve fölött valóban engem néz, méghozzá résnyire szűkült szemmel, és sötéten méregetve, mintha rosszat tettem volna. Megriadok a komor tekintettől, és az arcom lángba borul. Állom azonban a kihívást, és nem nézek félre, kényszerítem magamat, hogy továbbra is nyugodtan játsszak. Nem hátrálok meg, nincs ok, amiért szégyellnem kellene magamat.

A közjáték csak másodpercekig tart, mert a mű véget ér. Thomas hangosan összecsapja a könyvét, és kisiet a teremből. Nagyot fújok, amikor csukódik mögötte az ajtó, és azon morfondírozom, mivel érdemelhettem ki az ellenszenvét. Talán alkalmatlannak tartja a társaságomat Anastasia számára? Idáig csak szerénységnek tartottam a hűvösségét, most azonban át kell értékelnem, mit is tartok róla.

– Ha elfáradt, javasolnék egy kis pihenőt – ajánlja fel Mr. Granson nagylelkűen. – Tudom is, mivel szórakoztathatnám közben önöket! Engedelmükkel felolvasnék egy részt kedvenc könyvemből, a Kottatörténetből. Tudta például, hogy a legelső ismert kotta Krisztus előtt 1400-ból származik?

A könyvnek már a címe is szörnyen hangzik, és Anastasiára sandítok kétségbe esve, ám ő persze meg sem rezzen.

– Máris kíváncsi vagyok – bólogatok mosolyogva.

– A másik szobában hagytam a kötetet, de azonnal érte megyek. Ha megbocsátanak, csak pár percre hagyom magukra önöket – hajt fejet, és fontoskodva kisiet.

Csend borul a teremre, csak Mrs. Baker horkolása hallik. Anastasia továbbra is maga elé mered, engem pedig feszélyezettség fog el, amikor magunk maradunk.

Ahogy oldalról figyelem, az jut eszembe, hogy talán nem lát. Ezért nem tudott ellátogatni hozzánk, és a ház is ezért van homályba burkolva, hogy kiszolgáltatott, világtalan szemét ne bántsa a fény.

Hogy ezt leellenőrizzem, elhúzom az arca előtt a kezemet, ám rémületemre felém kapja fejét, és hatalmas szemének én kerülök kereszttüzébe. Zavaromat csak fokozza, hogy a tekintete hiába szegeződik rám, mégsem engem néz, inkább valamit mögöttem, mintha áttetsző volnék.

Mégsem vak a lány, mástól ilyen különös.

– Elnézést kérek, nem akartam megsérteni – hebegek. – Csak túlságosan örülök, hogy itt lehetek. Nagyon vágytam már találkozni önnel, és most attól tartok, megsértettem, de higgye el, nem volt szándékomban.

A lány rezzenéstelen marad, és továbbra is pislogás nélkül bámul. Ez elbizonytalanít, de a kudarc, hogy Thomas rokonszenvét nem sikerült elnyernem, arra sarkall, hogy a húgáét még jobban igyekezzek elnyerni.

– Barátságom jeléül kérem, fogadja el a rózsafüzéremet! – folytatom, majd kiveszem a nyakamból a láncot, és a zongora tetejére teszem a lány elé.

Anastasia oda sem fordul, hogy elvegye, vagy akár csak megnézze, de már nem is vártam, hogy megtegye.

– Már otthon is elzárva éltem, és most, hogy nemrég Devonshire-be kerültem, a honvágyamat csak az a remény enyhítette, hogy talán végre új ismerősökre tehetek szert. De mivel még nem vezettek be a társaságba, itt is főleg egyedül töltöm az időmet. Megörültem, amikor arról értesültem, hogy egy hozzám hasonló lány él a közelben. Vajon ön is olyan magányos, mint én? – kérdezem, ám válasz nem érkezik. – Annyira nem lehet magányos, hiszen itt van önnek a családja, és egy zenetanárral is időt tölthet. Milyen ember ez a Mr. Granson?

– Elragadó volt az előadása – szólal meg Anastasia hűvösen, én pedig azt sem tudom, mitől döbbenjek meg jobban, a hangjától vagy a hangsúlyától.

A hangja egyáltalán nem kislányhoz illik. Ez egy felnőtt nőé, aki legalább tíz évvel idősebb, mint amennyinek Anastasiát hittem. A hangsúlya pedig azért lep meg, mert a legkevésbé sem fejez ki tetszést, és ha nem Anastasia mozdulatlan arcát látnám magam előtt, elnéző mosolyt párosítanék hozzá. A lány Mr. Gransont parodizálta!

– Ha önnek is olyan szűkmarkúan méri a dicséretet a tanára, mint nekem, akkor nem lehet túl kellemes társaság – szalad ki a számon. – És a bátyja... vagy öccse? – kérdezem bátortalanul, mert eszembe jut, hogy talán felnőttes ruhákat is azért hord, mert tényleg felnőtt lehet. – Kérem, nyugtasson meg, hogy ő szívélyesebb, mint amilyennek az imént mutatta magát. Amikor bejött egy könyvet keresve, olyan ellenszenv tükröződött rajta, hogy arra kell gondolnom, megbántottam valamivel. Ha így is volt, biztosíthatom, nem szándékosan tettem.

– Regulázd meg a fancsali képedet, ha megérkeznek a vendégek! – feleli Anastasia, ám most másmilyen tónusban. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, ezúttal Mr. Fenton orgánumát utánozza. – Nem tehetek róla, ilyen az ábrázatom, apám! – folytatja, és immár Thomas hangjára ismerek.

Most már világos, miért nem engedik őt társaságba. A szülei szégyellik furcsa lányukat. Maguk is ezért vonakodnak vendégségbe menni, mert akkor viszonozniuk kellene a meghívást, és egy óvatlan pillanatban szem elé kerülhet a lány.

– Az ifjabb Mr. Fenton valóban hajlamos fancsali képet vágni – mosolygok.

– Nem versz át, fiam, tudom, hogy valami bajod van – folytatja Anastasia Mr. Fenton stílusában. – Jól van, bevallom, nem örülök Lombard kisasszony látogatásának, és remélem, hamar távozik. Bánom, hogy kinyitottam náluk a számat, sosem kellett volna meghívni.

Ezt hallva elkeseredem. Ha Anastasia most is azt mondja vissza, ami a valóságban elhangzott, akkor Thomas tényleg nem kedvel engem. De miért nem?

– Igen, már említetted, hogy ellenzed az ittlétét, de Anastasiához jön, nem fogja zavarni a köreinket. Nem kell félned tőle – vált vissza a lány Mr. Fenton hangjára, nekem pedig elkerekedik a szemem. Csend borul a teremre, csak Mrs. Baker horkant föl néha. Eltelik pár pillanat, mire eszembe jut becsukni a számat. Micsoda utálatos, maguknak való fickók! És ugyan miért kellene félniük tőlem?

– Nem tudja véletlenül, mi okból érez így a fivére? – kérdezem, de a lány nem felel. Gondolhattam volna, hogy nem tudja, vagy ha tudja is, ellenére van a válaszadás. – Nem akartam indiszkrét dolgot kérdezni. Csak szerettem volna őt megismerni. Akár együtt is kilovagolhattunk volna a birtokokra. Azt szerettem volna, hogy jó szomszédok legyünk.

– Sápadt vagy, fiam, lovagolj ki többször! Nem a korodbeli fiataloknak való ez a bezártság – szólal meg Anastasia Mrs. Fenton hangján. – A test igényei számomra mellékesek, anyám – felel aztán magának, most Thomas stílusában. – A test a lélek temploma. Elhanyagolt testben a lélek sem érzi jól magát – tér vissza Mrs. Fenton hangja. – Ön ezt nem értheti, anyám – vitatkozik Thomas. – Én ne érteném, mi megy végbe benned? Én szültelek, én neveltelek, minden rezdülésedet érzem. Pontosan ezért tartom, hogy fontos lenne törődnöd magaddal – veti ellen Mrs. Fenton. – Ami számomra fontos, az mind odafönn, a toronyszobában van – jelenti ki Anastasia komolyan, Thomas modorában. – Úgy! Ezek szerint aggódó anyád nem fontos neked! – jön a megbántottságtól elfúló felelet. – Túlzásba estem az előbb, kérem, bocsásson meg! Önnél nincs fontosabb – bicsaklik meg Thomas magabiztossága az anyai sértettségen. – Ha be akarod ezt bizonyítani, fogadd meg a tanácsomat. Lovagolj ki gyakrabban, legalább heti egyszer, mondjuk szerdánként, ebéd után – feleli a lány nagylelkűen saját magának. – Rendben, ígérem, úgy lesz. Most pedig, ha megbocsát, visszatérnék az olvasnivalómhoz – zendül Thomas beletörődő hangja Anastasia szájából. – A könyvek nem szeretők, hogy nekik akard szentelni minden idődet! – bosszankodik a lány Mrs. Fenton modorában, amitől akaratlanul is elnevetem magamat.

Ekkor nyílik az ajtó, és visszatér Mr. Granson.

– Mi a nevetés tárgya, ha szabad kérdeznem? – tudakolja, miközben a könyvvel a kezében visszaül a helyére.

– Miss Fenton vicceset mondott – felelem megkomolyodva, és remélem, hogy nem kérdez rá, mi volt az.

– Ez meglep – feleli a férfi, én pedig hitetlenkedve vonom össze a szemöldökömet. Itt mindenki modortalan?

– Hogy mondja?

– Fenton kisasszony kellemes társaság, és a tehetségével mindig lenyűgözi a vendégeket, ám ritka kincs, ha hallgatóságát a szavaival is megajándékozza. Ön máris kivételezettnek érezheti magát – válaszolja, és irigységet vélek kihallani a hangjából. Felvidít a tudat, hogy sikerült megkedveltetnem magamat Anastasiával, ám rákérdezek arra, ami ennél is jobban meglep.

– Azt mondta, „vendégeket"? Valamiért úgy hittem, ritkán fordulnak meg látogatók ebben a házban.

– Rosszul hitte, kisasszony – feleli a férfi sértődötten. – Miss Fentonhoz rendszeresen érkeznek, hogy gyönyörködjenek a játékában.

Zavaromban a zongorára téved a pillantásom, aminek a tetejéről eltűnt a rózsafüzérem.

Hamar rájövök, hová került. Anastasia nyakába. Fogalmas sincs, mikor tette fel ilyen észrevétlenül, de elmosolyodom a gondolatra, hogy a szívébe fogadott.

Az elméletem azonban megdőlt, hogy miatta kerüli a család az embereket. Talán csak a szomszédaikat akarják kerülni. Nem, ez nem igaz, a saját szememmel látom hétről-hétre a templomban, milyen buzgalommal menekülnek a mise végeztével, hogy ne kelljen érintkezniük senkivel. Akkor kik lehetnek ezek a bizonyos vendégek? Vagy Mr. Granson csak hazudott, hogy Anastasia ne tűnjön magányosnak és elhanyagoltnak?

De az is lehet, hogy a titoknak nem annyira Anastasiához van köze, mint inkább ahhoz a toronyhoz, ami Thomas számára annyira fontos...