– Hé, éppen fürdök, türelem! – harsogom túl a zuhanyt, de Dr. Graysont láthatóan nem érdekli. Megáll előttem, és faarccal végigmér. Zuhanyfüggöny persze nincs, így nem is tudok semmit magam elé kapni. Különben is láthatott már a kamerákon, amikor öltözködtem.

– Mit keres itt, nem tud várni? – förmedek rá. Fogalmam sincs, mi lehet ilyen sürgős.

– Nos, nem – feleli, azzal ide jön, és egy gombnyomással elzárja a vizet. Nem tetszik ez nekem.

– Mi a fenét akar, seggfej?

– Imádom, amikor mocskos szájjal becsmérelsz – pillant az ajkamra.

A szemem nagyra tágul, és egyből leesik, miért jött ide. Elönt egy kis pánik, de nem akarom mutatni jelét.

– Már vártam, mikor esik ki a szerepéből – felelem olyan nyugodt hangon, ahogyan csak tudom.

– Nocsak, már vártad? – kérdezi egy kis mosollyal, és tisztára, mintha örülne.

Belép mellém a zuhanyozóba, és karjait a csempére támasztja a fejem két oldalán. Egyenesen a szemembe mélyed, aztán végigméri a testem. A francba, baromira nem így akarom elveszíteni a szüzességemet!

Aztán mielőtt még kigondolhatnám, hogyan szabadulhatnék meg tőle, egy mozdulattal a falhoz taszít, és olyan vadul csókol, hogy egy pillanatig levegőt is elfelejtek venni. A fene se gondolta volna, hogy ilyen tűz lapul ebben a hűvös, kimért fazonban. Amikor már a torkomban érzem a nyelvét, a meglepetésemet düh váltja fel.

– Mit képzel? – lököm el magamtól. – Az üdvöskéje még csak-csak, de a kurvája nem leszek! – török ki.

– Az nem is – feleli, mire felszalad a szemöldököm. – Mindenestől az enyém vagy. Nem fogok érte fizetni – mondja, és mielőtt még bármit reagálhatnék, újból lecsap a számra, ám ezúttal olyan vadul, hogy harapni sem rest. Hiába próbálom kiszabadítani magamat, a testével valósággal a falhoz szegez, így nem marad más választásom: lenyúlok, és tiszta erőből megmarkolom a golyóit. Egy fájdalmas kiáltással összegörnyed.

– Ezt még megbánod, ribanc! – sziszegi, de én gyorsan ellépek mellette, magamra rántom a fürdőköpenyemet, és kiszaladok a szobába. Az ajtó persze most is zárva, hiába dörömbölök. Aztán abban reménykedve, hogy itt nem kapcsolta ki a kamerákat, az egyik fekete gomb elé állok, és hadonászni kezdek. Ha ezeket is kikapcsolta, akkor itt is ugyanúgy csapdában vagyok, de ha nem, akkor talán megmenekülhetek.

– Hé! – kiáltom. – Hé, hall engem valaki? Kérem, jöjjenek gyorsan, Dr. Grayson rosszul van!

Csak másodpercek telnek el, az ajtó már nyílik is, és két fehér ruhás ront be egy orvosi táskával.

– Siessenek! A fürdőszobában van! – mutatom az irányt, és látszik is a nyílásban, ahogy a doki még mindig görnyed. A fehér ruhások odaugranak, és egyből kezelés be is veszik.

– Elég legyen, nincs semmi bajom – hallom a dokit odabentről, és elégedetten látom, hogy ennek ellenére sem eresztik, majd két oldalról támogatva kikísérik a szobámból.

Még utoljára elkapom Dr. Grayson sötét pillantását, majd amikor végre zárul mögöttük az ajtó, megkönnyebbülve rogyok le az ágyam szélére. Tudom, hogy ez a féreg nem fogja ennyiben hagyni, csak idő kérdése, és újból próbálkozik majd. Úgy érzem magam, mint egy sarokba szorított patkány. Mint egy sarokba szorított kísérleti patkány. Mindennél jobban ki akarok innen szabadulni.

Alig bírom kivárni az estét, hogy beszélhessek Abyssel. Hátha van valami ötlete, hogyan szökhetnék meg, elvégre mégiscsak több ideje van már itt, jobban ismeri ennek a helynek a működését. Nekem még arról sincs elképzelésem, hogyan juthatnék ki a szobámból. Meginterjúvolhatnám napközben is, de nem akarom zavarni, lefekvés után zavartalanabbul tudunk társalogni.

Amikor este végre elnyúlok az ágyamon és lekapcsolódnak a fények, becsukom a szememet, és gondolatban útnak indulok: megkeresem a szobáját, és belépek. Most is ott szuszog a sötétben, orráig felhúzott takarója alatt.

„Abyss, te próbáltál már innen megszökni?" – szegezem neki a kérdést minden előzmény nélkül.

„Miért kérdezed?"

„Tíz éve vagy itt, nem hiszem, hogy egyszer sem próbáltad még meg."

Hallom, hogy sóhajt egyet.

„Történt valami?"

Gondolkodom, hogy elmondjam-e neki, végtére is még csak tizennégy éves. De fiatal kora ellenére nagyon is érett, ráadásul úgyis sejti már, hogy valami baj van.

„Nos, igen."

„Micsoda?"

„Dr. Grayson megpróbált megerőszakolni."

„Mindig is tudtam, hogy egy mocskos állat! Remélem, elláttad a baját. Hogy szakadna rá ez az egész komplexum!

„Tökön rúgtam. Vagyis markoltam, de mindegy, a végeredmény ugyanaz."

Hallom, ahogy nevet.

„Megérdemelte."

„De szerintem újra fog próbálkozni."

„Szerintem is. Ezért akarsz elmenni, igaz?"

„Igen. Szerinted cserbenhagyom azzal az emberiséget, ha ezt teszem?"

Egy ideig nem érkezik válasz. Elkeseredek. Sejtem, hogy a válasza igen, csak nem akarja kimondani.

„Megértem, az indítékodat. Mazochistának kéne lenned ahhoz, hogy ennek ellenére is itt akarj maradni. De tudod, mit? Egy űrhajóról is kutathatsz bolygók után, nem kell feltétlenül a Földön lenned."

Már beszámoltam neki a fiúkról, mert nem bírtam megállni, de szerencsére ő is tud titkot tartani.

„Igazad van" – élénkülök meg.

„A fiúk lehet, hogy célirányosan mennek, talán már találtak is bolygót, csak nem verték nagy dobra."

„Azt mondod, kisajátítják maguknak a felfedezést, az emberiség meg felőlük nyugodtan elpusztulhat? Ezt valahogy nem nézem ki belőlük."

„Csak nemrég ismerted meg őket, és még egyszer sem beszélgettél velük. Nem tudhatod, mi jár a fejükben."

„Ez is igaz" – húzom el a számat. – „Ezért is kell velük mennem. Ha találtak bolygót, nem tarthatják meg maguknak!"

„De készülj fel, hogy a szökés nem lesz fáklyás menet, és számos helyen elbukhat."

„Akkor is meg kell próbálnom. Nem hiszem, hogy az életemet kockáztatom, ha elkapnak. Hiszen én vagyok Dr. Grayson üdvöskéje."

„Rendben, akkor figyelj."

Elsorolja, mit kell tennem ahhoz, hogy el tudjak jutni időre a dokkhoz. Sok ponton csak feltételezésekre támaszkodhatunk, például, hogy mit érthetett Steve balhé alatt. Abyss valami riadóféleségre tippel. Igyekszem mindent alaposan megjegyezni. Végre van valami, ami tartja bennem a lelket.

Amikor az ominózus reggelen felébreszt a megszokott csilingelés meg az éles fény, és belém hasít, hogy milyen napra virradtunk, a gyomrom borsónyira ugrik össze. Idegesen gyürkélem a takaróm szélét: még meggondolhatom magam, még dönthetek úgy, hogy itt maradok a föld alatt, és nem próbálok meg őrült módjára elszökni a fiúkkal. De valószínűleg sosem adódik még egy ilyen lehetőség, és itt sem vagyok akkora nagy biztonságban, akármit is hazudott össze Dr. Grayson. Apropó doki, csodálom, hogy azóta nem akart újból megerőszakolni, pedig már hetek is elteltek. Azzal áltatom magam, hogy annyira jól sikerült kivédenem a múltkorit, hogy le is tett rólam, de valószínűleg inkább csak várja a megfelelő alkalmat egy következő akcióhoz. Addig is vigasztalódhatott azzal, hogy megembereltem magamat a feladatoknál, és amikor már a naprendszerben kellett nézelődnöm, időre megtaláltam, amit kellett.

Felkelek, és mindent úgy csinálok, ahogy eddig, próbálom nem adni jelét idegességnek, pedig már egy merő ideggörcs vagyok. Inkább elterelem a figyelmemet a szökésről, és nem az órát bámulom, mert ezek a megfigyelők arról is értesülnek, ha egy kicsit feljebb megy a vérnyomásom.

Már épp a délutáni foglalkozás folyik Dr. Graysonnal, amikor az óra fél hármat üt, és elérkezik az idő a cselekvésre. Menjek, vagy maradjak? – őrlődök. A rohadt életbe is, meg kell tennem, vagy örökre itt maradok!

Nagyot nyögök, és összegörnyedek. Dr. Grayson kihajol a panel mögül.

– Jól van?

– Én csak... megfájdult a hasam.

– Tarthatunk szünetet, ha gondolja.

– Igen, köszönöm, az jó lenne – felelem, és kezemet a hasamra szorítva felállok. De aztán még hangosabban nyögök, és zihálva kétrét görnyedek megint.

– Ne hívjak valakit? Mit érez?

– Itt lent – mutatok az alhasam jobb oldalára – olyan, mintha szét akarna robbanni.

– Máris hívok segítséget – nyúl a holopadjéhez. – Üljön addig vissza – támogat a székre aggodalmasan, miután pár gombnyomással megejtette a hívást.

Abyss kiokosított, hogy mit érdemes produkálnom. Az alhas jobb oldalának fájdalma utalhat petefészek problémákra és vakbélgyulladásra is: csupa olyasmire, amiknek a vizsgálatához el kell vigyenek a távolabb lévő orvosi szobába. Onnan ugyanis könnyebben kijuthatok, mint a saját szobámból, ami belülről nem nyitható, és közelebb is van a liftekhez.

Hamarosan megjelenik két fehér ruhás férfi egy hordággyal, és már visznek is. Menet közben igyekszem látványosan szenvedni, nehogy ezen múljon a siker.

A vizsgálóban egy középkorú nő fogad, és sürgetően egy ágy felé irányítja a két férfit. Az ágy mellett műszerek várakoznak, úgy tűnik, már értesítették a nőt, hogy milyen vizsgálatokra lesz szükség. Átraknak a hordágyról, a nő felhúzza a ruhámat, aztán már rám is tapad a sokféle eszköz: fények cikáznak, hideg fémkorongok siklanak a hasamon. Olyan elszántan kezdi keresni a problémát, hogy a végén még tényleg talál valamit.

Aztán egyszer csak egy éles, vijjogó hang hasít a levegőbe. A vészjelző. Elmosolyodok: Tim tényleg megcsinálta.

– Figyelem, riadó! – harsogja túl a szirénát a mesterséges intelligencia kimért női hangja, ami furcsa kontrasztban áll az esemény jellegével. – A létesítmény minden lakója hagyja el tartózkodási helyét, és igyekezzen a hozzá legközelebb eső biztonságos zónába.

A doktornő egy pillanatra megdermed, de aztán gyorsan leállítja a vizsgáló robotokat.

– Tegyék a hordágyra! – adja ki az utasítást a két fehér ruhásnak, de én magamtól is leugrom.

– Mit művel? Feküdjön vissza – szól rám, de nem foglalkozok vele. Amikor megpróbál erővel visszatenni, megragadok egy fémtálcát az asztalról, és leütöm vele, amitől összeesik. Remélem, nem öltem meg, harapok az ajkamba. Ezt látva azonnal ideugrik a két fehér ruhás, de én a jól bevált módszert követve tökön rúgom az egyiket, mire az kiáltva összegörnyed. A másikat képen törlöm a tálcával, ám meg sem kottyan neki. Felmarkol egy fecskendőt az asztalról, és megpróbálja belém döfni, de én kitérek előle, és elgáncsolom. Estében elejti a tűt, én pedig felragadom a padlóról, és a nyakába szúrom. Magamhoz veszek még néhány ilyen fecskendőt, aztán kisietek az ajtón.

Odakint páran a liftek felé sietnek, én is velük tartok. Beszállok az egyikbe, egy fiatal, fehér ruhás férfi mellé, de amikor megnyomná a legfelső emelet gombját, megragadom a csuklóját.

– Mit csinál? – kérdezi mérgesen.

– Nem oda megyünk – felelem, mire gyanakvóan összevonja a szemöldökét, és előveszi a holopadjét. Én azonban kiverem a kezéből mielőtt még jelentést tehetne rólam, és a nyakába döföm az egyik fecskendőt. A férfi erre erőtlenül összecsuklik, mint egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórjait.

Megnyomom a legalsó szint gombját, és abban reménykedek, hogy nem késtem még el.

Amikor megérkezik a lift, és kinyílik az ajtó, az üres folyosó fogad. Megkeresem a járműparkot, és aztán meglepődöm, amiért csak egyetlen autó várakozik benne. Persze, hiszen amikor Tim járt itt, éjjel volt, mindegyik parkolt, míg most használatban lehettek valahol. Beugrom az autóba, és már indítanám be, de az önjáró mesterséges intelligenciája jelzi, hogy jogosultság kell hozzá.

– A francba már! – mordulok fel. – Nem hiszem el, hogy ezen fogok elhasalni!

Ekkor megint nyílik a lift ajtaja, nekem pedig le kell buknom, ha nem akarom, hogy meglássanak. Tim az, és egyenesen erre siet. Gyorsan átmászom hátra, és jobb híján bepréselődöm az ülés alá, hátha nem néz be oda.

Tim bepattan az autóba, és azonnal indít. Végigsuhanunk a hosszú folyosón, és amikor megérkezünk a dokkhoz, Steve már ott vár fent a rámpa tetején szkafanderbe öltözve. Tim kiugrik, és ő is felsiet. Steve megnyom egy gombot, mire a rámpa elkezd lassan felemelkedni, a visszaszámlálás pedig elkezdődik.

Gyerünk, most vagy soha! – határozom el, és kilövök az autóból. Teljes erőből futok, majd felugorva még épp sikerül elkapom a felemelkedő rámpa tetejét, aztán feltornázom magamat, és átvetődve a szélén, a túloldalon leugrom, mielőtt még odazárhatná a kezemet. Amikor odabent megfordulok, Steve és Tim elképedt tekintetével találom magam szemközt.

– Te meg ki a franc vagy, és mit keresel itt? – förmed rám Steve.

– Azt most hosszú lenne elmesélnem. Egyelőre legyen annyi elég, hogy potyautas – lihegem.

– Már nincs idő kitenni. Ha újra leeresztjük a rámpát, itt maradunk – szólal meg Tim. – Magunkkal kell vinnünk.

– Erre én is rájöttem! – dühöng Steve, és egy nagy, átlátszó fali tárolóhoz lép. Kivesz belőle egy szkafandert, és hozzám vágja. – Ezt vedd fel, különben az indulást sem éled túl. – Egy másikat Timnek ad, aztán int, hogy kövessük.

Amikor beérünk egy kör alakú terembe, amit annyi ablak veszi körbe, hogy szinte üvegből van a fél fala, belelök egy párnázott székbe, és villámsebesen rögzíti rajtam a rengeteg szíjat meg csatot. Ugyanígy tesz Timmel is, aztán saját magát is beköti. A mozgása olyan, mintha gyorsított felvétel lenne. Alig szusszan egyet, a visszaszámlálás már el is éri a zérót.

Ekkor valósággal életre kel az űrhajó, mintha egy óriási élőlény lenne. Érzem, amint vibrálni kezdenek a falak, és felzeng egy távoli morajlás, ami egyre hangosodik. Rázkódunk, és egy lebírhatatlan erő egyszer csak az ülésembe szegez, a levegő is kiszorul a tüdőmből, az agyam felrázódik, és olyan belső feszültséget érzek, mintha a vérem összes cseppje ki akarna csapódni a testemből. Az előttünk lévő dokk látványát egy pillanatra felváltja a sötétség, majd megint kivilágosodik, és már csak a légkör sárgás derengése vesz körül, aztán másodperceken belül csak az apró fénypontokkal pettyezett feketeség. Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább, a morajlás és a szörnyű erő megszűnik, és végre kapok levegőt.

Elhagytuk hát Földanyát, hogy új otthont keressünk magunknak, de érzem, hogy egy láthatatlan köldökzsinór mindörökre össze fog vele kötni.

– És akkor most elmondod szépen, mégis hogy a fenébe gondoltad ezt, hogy csak úgy idelopakodsz egy űrhajóra! – fordul felém Steve, amikor már nem kell minden idegszálával a vezérlőre koncentrálnia.

– Miért, ti hogy a fenébe gondoltátok azt, hogy csak úgy megfújtok egy űrhajót? – feleselek.

Úgy néz ki, mint aki mindjárt felrobban.

– Honnan tudtad, hogy meg akarjuk fújni? – kérdezi elhűlve.

– Rájöttem, hogy szökni akartok.

– Mégis miből?

Arra jutok, hogy el kell mondanom az igazságot, bármennyire is hihetetlen lesz, mert más magyarázatot nem tudok kitalálni.

– Láttam – bököm ki.

– A kamerákon szúrtál ki valamit? Megfigyelőként dolgozol?

– Egyáltalán nem.

– Akkor ki vagy te, egy nyavalyás takarító? Találtál valamit a szemetünkben?

Ezt akár sértésnek is felfoghatnám, ha nem lenne az a meggyőződésem, hogy a takarítók igenis értékes munkát végeznek.

– Nem. Én a harmincnyolcas számú kísérleti alany vagyok.

– Kísérleti alany? – néz nagyot Tim. – Itt kísérletek folynak?

– Komolyan nem tudtátok, hogy mik mennek itt titokban? – hitetlenkedek.

– Mivel kísérleteztek rajtad?

– Távolba látással.

– Ugye, nem gondolod, hogy ezt elhisszük neked? – vet rám egy lapos pillantást Steve.

– Arra tréningeznek minket, hogy a világűrt kutassuk lakható bolygókat keresve.

Amit mondtam, végül is igaz, csak azt hallgatom el, hogy az én tréningezésem még épp csak elkezdődött.

Tim a száját is eltátja meglepetésében, Steve azonban összefonja a karját.

– Nem látod, hogy ez milyen nevetségesen hangzik? Még hogy távolbalátással kísérleteznek rajtad.

– Miért, szerinted hogyan szereztem tudomást arról, hogy szökni akartok? Spoiler: nem a kamerákkal.

– Szabadidődben minket figyeltél? – kérdezi gúnyosan. Érzem, hogy egy kis forróság szökik az arcomba.

– Unatkoztam – vonok vállat.

– Tudod, ki etess ezzel. Talán a konyhában hasznát vesszük – pillant Timre.

– Na ide figyelj, okoska! – gurulok méregbe. – Láttam, ahogy a barátod tegnapelőtt éjjel egy plusz láda élelmiszert hozott az űrhajóra. Tudom, hogy esténként filmezni szoktatok a szobájában; hogy utálja, ha kijavítod a sci-fikben a tudományos bakikat, és azt is tudom, hogy ma reggel kifordítva vetted fel az alsógatyádat.

Na jó, az utolsót talán nem kellett volna hozzátennem, de már nem szívhatom vissza. Most az ő arcába szökik egy kis pír.

– Ezt mind felvehették a kamerák is – mondja fojtottan.

– A kamerának pont háttal álltál, amikor azt az üzenetet mutattad fel a barátodnak, hogy: „Davos előrébb hozta az indítást. Tudod, hogy ez mit jelent." Meg hogy „Március 14-én, pontosan délután három óra tizenhét perckor kell meghekkelned a rendszert. A balhét időzítsd húsz perccel későbbre." – Egy pillanatig meg sem tud szólalni, úgy tűnik, kifogyott a magyarázatokból. – És azt is látom, ahogy a barátod most mögöttem tanácstalanul a hajába túr – teszem hozzá a hatás kedvéért, Steve pedig a vállam fölött elhűlve bámul Timre, aztán valamiféle csendes legyőzöttséggel hátradől az ülésében. Erősen úgy néz ki, mint aki újrakonfigurálja a hozzáállását.

– Ezek szerint tényleg valamiféle médium vagy. Nagyszerű – vonja föl a fél szemöldökét, mintha ez inkább egy fogyatékosság lenne. – Mi is a neved?

– Jane Sommers – mutatkozok be.

– Akkor üdv az Odüsszeusz fedélzetén, Jane Sommers – mondja kelletlenül. – Én Steven Campbell vagyok, űrrepülőgép tervező mérnök, kapitány és orvos – néz rám, és nem nyújtja ide a kezét. Ó, eltaláltam a nevét.

– Ennyi mindenhez értesz?

– Sok minden érdekel – feleli, mintha ez lenne a világ legmagátólértetődőbb dolga.

– Egy űrhajón jobb, ha ez ember több mindenhez is ért – magyarázza Tim. – Kevesebb meglepetés éri.

– Egy űrhajón mindenkinek legalább két szakmájának kell lennie, mert egy kis létszámú legénységben több dologhoz kell érteni, ha az összes szükséges szakterületet le akarjuk fedni – magyarázza Steve értetlen arcomat látva.

– És ti ketten lefedtek mindent? – vonom fel kétkedve a szemöldökömet.

– Nem – jelenti ki egyszerűen. – De vállalnunk kellett a kockázatot. – rántja meg a vállát. – Egyébként ő Timothy Allan, informatikai fejlesztő, asztrofizikus, és vegyész – mutat a barátjára. Ne már, az ő nevét is sikerült eltalálnom!

– Vegyész? Ez érdekesen hangzik.

– Igen, az – mormogja Tim, és határozottan úgy fest, mintha egyáltalán nem lenne büszke erre a foglalkozására. Nem merek rákérdezni, ehhez túl friss még az ismeretségünk, de hátha majd egyszer magától is mesél róla.

– Én nem tudok felmutatni semmilyen csillivilli agyas diplomát, csak egy egyszerű művész vagyok; civilben fényfestőként dolgoztam, míg be nem gyűjtöttek – felelem.

– Nem kell derogálnod magad, a művészet csodálatos dolog – mondja Tim. Akaratlanul is elmosolyodom, de Steve csak egy laposat pislog. – Én is próbálkoztam művészetekkel, de borzalmas voltam.

– Annyi mindenhez értetek és annyi mindent tudtok, közben meg egészen fiatalnak néztek ki. Hány évesek vagytok?

– Huszonnégy – válaszolja Steve, mielőtt még Tim megszólalhatna.

– Csak huszonnégy? Hát akkor ti valami zsenik lehettek!

Steve halványan elmosolyodik. Most először látok rajta ilyen mimikát. Annyira szokatlan rajta, hogy talán még ő maga is felismerte, mennyire nem passzol az attitűdjéhez, mert gyorsan el is tünteti az arcáról.

– Akik a komplexumban dolgoznak, azokat úgy válogatták össze. Csakis a legjobbak jöhettek. – Nem kevés büszkeség érződik ki a hangjából.

– Titeket is akaratotok ellenére tartottak ott?

– Nem, minket odacsábítottak – húzza el a száját.

– És aki ennek ellenére mégis el akart volna menni, megtehette volna?

– Erre is volt már példa, de ők egy elbeszélgetést követően mindig meggondolták magukat.

– Ez nem hangzik túl jól. Tulajdonképpen miért szöktetek meg? – teszem fel végre a legégetőbb kérdést. – Elegetek lett a komplexumból, és nem volt más lehetőség? Nem engedtek el?

A két srác egy másodpercre egymásra pillant.

– Olyasmi – feleli Steve fojtottan.

– Konkrétan?

Erre összefonja maga előtt a karját.

– A Föld halott, ezért új lakható bolygóra van szükségünk. Ezt szándékoztunk... megoldani.

– Máris felfedeztetek egyet, és most meg akarjátok nézni? – kérdezem izgatottan, mire megint egymásra pillantanak.

– Nos, ez a része még folyamatban van – mormogja Steve.

Leeresztem a vállamat.

– Ugye, nem azt akarjátok mondani, hogy csak úgy „lesz, ami lesz" alapon elszöktetek, hogy majd menet közben hátha találtok valamit?

– De – feleli Tim, mielőtt még Steve válaszolhatna, és elhúzza a száját.

– Már vannak elképzeléseink arról, hogy hol lehetnek emberi életre alkalmas bolygók, ott akarunk elsőként szétnézni – próbálja Steve szépíteni a dolgot, de kevés sikerrel.

– És ezt sehogy máshogy nem lehetett megoldani, csakis úgy, ha elszöktök, és magatok mentek el oda?

Steve egy darabig nem válaszol.

– A kezembe akartam venni a dolgot, mert Davosra nem számíthatunk – böki ki végül.

– Hogyhogy? – lepődök meg.

Sóhajt egy nagyot.

– Beryl Davos vezetése nem mindenkit akar kitelepíteni, csak az elitet és egy kiválasztott csoportot. Nekünk azt mondja, nincs rá kapacitás, hogy mindenkit megmentsen, de én nem hiszek neki. Az igazi ok, amiért itt akarja hagyni az emberek jó részét az, hogy betegek.

– Hogyhogy betegek?

– Az utóbbi száz évben a környezeti hatások miatt drámaian leromlott az emberiség általános egészségi állapota. Sokan épp hogy csak vegetálnak. Davos szerint nem érdemes megmenteni őket, csak az egészségeseket akarja vinni, meg azokat, akiket valamilyen okból hasznosnak tart, például a tehetségeseket, vagy fontos foglalkozásúakat. A többit egyszerűen hagyná meghalni.

Az állam is leesik. Beryl Davos, aki mindenki anyjának nevezte ki magát, képes lenne ilyet tenni?

– Nyíltan ellene voltam ennek a tervnek – folytatja. – El akartam mondani az embereknek, hogy mi a helyzet, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy egy halott bolygón élünk, aztán valahogy megpróbálni mindenkit kimenekíteni, de le lettem szavazva, és kiestem a kegyből. Noha többször is részt vettem már űrrepülő expedíciókon és tapasztaltnak számítok, már nem engedtek többé repülni, nehogy csináljak valamit.

Stevenek most ugrott pár fokot a rokonszenvességi indexe. Meglehetősen mélyről indult, de derekasan feltornázta magát. Ettől függetlenül még mindig Tim vezet.

– És te miért szöktél el Survivor Cityből? Mi nem volt jó a létesítményben? – kérdezi tőlem.

A kérdés olyan számonkérő stílusú, hogy már majdnem rávágom, hogy „semmi közöd hozzá", de ő is részletesen beszámolt a saját miértjeiről, ezért nekem is így kell tennem.

– Kísérleti alany voltam. Érted, mi ez, ugye? Nem voltam más, csak egy tárgy. Kényük-kedvük szerint gyógyszereztek, manipuláltak, és egyszer még a fogamat is majdnem ott hagytam az egyik kísérlet közben – felelem elfúlva. Tovább is folytatnám, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy azt is elmondjam, majdnem megerőszakoltak.

– Sajnálom, hogy ezt művelték veled – mondja Tim együttérzőn, de Steve nem szólal meg. Talán nem is hisz nekem. Mindegy, nem érdekel, már úgysem tud mit tenni, itt vagyok az űrhajón, és itt is maradok. – Itt biztonságban leszel – teszi hozzá mosolyogva, és hirtelen mintha kisütne a nap. Hiszek neki.

Amikor eljön az este, vagyis az az idő, amikor a Földön este lenne, mégiscsak én csinálom meg a vacsorát. Ez nem büntetés a fiúk részéről, nem is valamiféle látens harc a feminizmus ellen, mindössze annak az egyszerű ténynek a következménye, hogy hármunk közül még mindig én vagyok az egyetlen, aki valamennyire kiismeri magát a konyhában.

Némán esszük meg a milánói makarónit, amit az ételnyomtatóval tíz perc alatt összeütöttem: én azért nem szólalok meg, mert a nap izgalmai borzalmasan kifárasztottak, de a fiúkon is látszik a kimerültség. Nekik is hosszú napjuk volt. Arra már gondolni sem merek, milyen hosszúak lesznek azok a napok, amik még előttünk állnak.

Még megmutatják nekem a lakókabinomat és a mosdóhelyiséget, aztán egy zavart „jó éjt" után mindenki elvonul pihenni. Ruhástól az ágyba dőlök, magamra húzom a takarót, és pihenni próbálok, ám akármennyire is kimerültnek érzem magam, képtelen vagyok elaludni. A nap eseményei pörögnek folyton az agyamban, aztán az jut eszembe, hogy a fiúk most biztosan rólam beszélgetnek: kitárgyalhatják az előnyömet-hátrányomat, és csak reménykedhetek, hogy a vacsoránál bemutatott főzési tudományom a pozitív tartományba billenti a mérleget. Legszívesebben bekukkantanék hozzájuk, de megálljt parancsolok magamnak, és inkább Abysst látogatom meg.

„Sikerült! Itt vagyok, az űrhajón!" – lelkendezek, amikor gondolatban belépek hozzá, és megbizonyosodok, hogy még ébren van.

„Ez komoly? Uramisten, megcsináltad! Annyira büszke vagyok rád!" – válaszolja.

„Igaz, az egyik srác majdnem felnégyelt. Látnod kellett volna az arcát, amikor rájött, hogy van egy potyautasa."

Abyss nagyot nevet. Ezután elmesélem, amit a fiúk mondtak nekem Davos tervéről, hogy csak egy kiszelektált csoportot akar kimenekíteni.

„Miért nem lep ez meg? Abból a nőből valahogy ki is nézem. És a fiúk találtak már lakható bolygót?"

„Azt sajnos nem. Úgy tűnik, majdhogynem vaktában akartak utazgatni az űrben, nem is értem, hogy gondolták ezt."

„Te segíthetsz nekik."

„Az a baj, hogy Dr. Grayson épp hogy csak elkezdte a kiképzésemet. Még a naprendszeren sem jutottunk túl. Lehet, hogy tényleg csak kolonc leszek a nyakukon."

„Majd én tréningezlek, ne aggódj, tíz év alatt eleget tanultam. Ráadásul tudok olyasmiket a képességeinkről, amiket Dr. Grayson magától sosem mondana el. Esténként foglalkozni tudok veled."

A fáradtságom egyből elillan. Hallani akarom azokat a titkokat.

„Tényleg megtennéd?"

„Ne hülyéskedj, még szép! Ez mindannyiunk érdeke. "

„Akár most is elkezdenéd?"

„Persze."

„Mi az, amit Dr. Grayson sosem mondana el?"

„Nos... A médiumok különböző módokon vizsgálják a világűrt. Vannak, akik minden irányban átfésülik: ahogy mentálisan távolodnak a Földtől, egy növekvő gömbbé válik a megismert terület, aminek a bolygónk a közepe. Ők az Úttörők. Mások megkapják a csillagászok által talált, reménytelinek ítélt exobolygók adatait, és odavetítik magukat megnézni. Ők a biztonsági játékosok, a Parancsvégrehajtók. És vannak, akik valamilyen ismeretlen úton-módon információkat kapnak néha valamely bolygóról, és mentálisan odateleportálnak. Ők a Vakmerők."

„Vakmerők? Miért ez a nevük?"

„Mert ők azok, akik oda szoktak veszni. Ha túl messze lyukadnak ki a Földtől, nem biztos, hogy vissza tudnak találni."

„Értem" – nyelek egyet.

„A legjobb, ha szisztematikusan kutatod az űrt, ahogy az Úttörők."

„Az ember választhat, hogy hogyan akar kutatni?"

„Ez legtöbbször adottság kérdése. Ha a képességeid alapján Vakmerőnek születtél, akkor ez van. De szerencsére sok esetben tréningezéssel alakítani is lehet ezen."

Félve gondolok arra, hogy mielőtt a komplexumba hoztak, nekem is csak úgy a semmiből jöttek megérzéseim, hogy itt vagy ott lesz egy elrejtett tárgy, ami számomra hasznos lehet. Ezek szerint születésem alapján én is Vakmerő lehetek. A felismerés nem tölt el kitörő örömmel.

„Dr. Graysonék sem elsősorban arra biztatják az alanyokat, hogy Vakmerőként kutassanak, mert érthető okokból nem akarják, hogy az első körben odavesszenek, ha nem muszáj. Először mindenkit Úttörőnek, majd Parancsvégrehajtónak képeznek ki."

„És aztán?"

„Ha valaki született Vakmerő, és már eljutott a Parancsvégrehajtó képzése végéig, néha kiküldik, hogy ellenőrizze a nagyon távoli bolygót, amiről információt kapott az intuícióján keresztül. Ezek azok a küldetések, amik nem mindig végződnek jól. Ha rám hallgatsz, ilyet nem csinálsz soha."

„Dr. Grayson miért nem mesélt erről a rendszerről sosem?

„Mert nem érdeke, hogy átlásd. És az sem érdeke, hogy félni kezdj, és emiatt nem tudj rendesen koncentrálni."

Az a gyanúm, hogy Abyss már rájött, hogy én is született Vakmerő vagyok.