Amikor reggel felébredtem, és eszembe jutott az előző nap a Szolgával, először azt hittem, hogy az egész csak valami hülye álom volt. De nem sokáig élvezhettem ezt a tévhitet.

– Jó reggelt, kedves Soren – köszöntött a Szolga jókedvűen a fejemben, miközben megjelent a lelki szemeim előtt, és ettől minden reményem elszállt. – Hogy aludtál? Jól? Remélem, szépeket álmodtál – modoroskodott, mire elfutott a vörös düh. Legszívesebben mindennek elmondtam volna, káromkodtam volna, és ordítoztam volna vele, de rájöttem, hogy ezzel nem segítek magamon. Egy kis hisztitől nem fog meghátrálni, hiszen látott már rosszabbat is, ha csakugyan a Purgatóriumban dolgozott azelőtt, és a saját helyzetemen is csak rontanék ezzel. Lenyeltem hát a mérgemet, és más stratégiához folyamodtam.

„Nem tudod, hogy mit álmodtam? Nem látod az álmaimat?" – kérdeztem balhé helyett.

„De, sajnos látom. Ez csak udvariassági formula volt."

„Miért mondod, hogy sajnos? Nem szereted a sci-fit?"

„Fárasztó ezeket a zagyvaságokat nézni."

Úgy okoskodtam, hogy ha zagyvaságnak találja ezeket az álmokat, akkor nem tulajdoníthat nekik jelentőséget, azaz nem gondolja úgy, hogy összefüggenek a nyakékkel, ez pedig megnyugtatott, még ha én magam sem hittem azt teljesen, hogy jelentenek valamit.

„Akkor ne nézd."

„Muszáj" – mondta szenvedő hangon.

„Mindjárt megsajnállak."

„Lehetnél egy kicsit tisztelettudóbb" – sziszegte hűvösen.

„Mert ha nem, akkor mi lesz? Elfenekelsz?"

„Nem, de azok után, amiket kapsz, azt kívánod majd, bár inkább elfenekeltelek volna."

Különösebben nem hatott meg a fenyegetésével, mert tudtam, hogy komolyabban úgysem merne bántani, hiszen fontos vagyok neki. A múltkori vízcsöpögtetős kínzás mondjuk, nem volt valami kellemes, de lényegében egy hajam szála sem görbült meg tőle, és ez is az én elméletemet támasztotta alá. A Honeybeevel való fenyegetését meg egyenesen nevetségesnek éreztem. Ha valamiért az egész iskola fog is rajtam röhögni, azt a pár hónapot már kibírom valahogy, míg le nem érettségizek, emiatt nem fogom feladni a nyakéket.

„És akkor most hogy lesz, úgy használsz majd, mint egy marionett bábut? Vagyis te leszel a sofőr a testemben, én meg az anyósülésről nézem majd az életemet?"

„Ha jól viselkedsz, egész sok mindent megengedek majd neked."

„Már meg is nyugodtam, kösz."

„Nyugodtan jöhetsz-mehetsz, beszélhetsz, csak bizonyos dolgokat jobb, ha nem teszel meg, ennyi" – magyarázta. – „Például semmiképp sem közölheted senkivel, hogy megszálltalak."

Látszólag beletörődve másztam ki az ágyból és mentem a fürdőbe, de legbelül eldöntöttem, hogy amint a suliba érek, első dolgom lesz valahogy tudatni Sebastiennel a történteket.

Engedelmes jófiúként viselkedtem, nem mondtam ellent, nem feleseltem, és ha utasított valamire, inkább megcsináltam, nehogy megint átvegye az irányítást a testem fölött. El akartam hitetni vele, hogy nem fogok balhézni, mert arra utaztam, hogy elkényelmesedjen, és lankadjon a figyelme.

Amikor azonban az iskola udvarán megláttam a Kaylával ott ácsorgó Sebastient, odamentem hozzá, és nagy levegőt vettem.

– A Szolga megsz... – Eddig jutottam, mert a Szolga egy pillanat alatt kapcsolt, és átvette az irányítást. – ...megszívja, ha még sokáig bujkál.

– Azt mondod? – vonta össze a szemöldökét Sebastien.

– Lehet, hogy a ködfelhő már türelmetlen, szerintem hamarosan jelentkezni fog – mondta a Szolga a számmal, aztán hozzám fordult.

„Te meg mégis mi a fenét képzeltél? Hogy ilyen könnyen kijátszhatsz?"

„Miért, majdnem sikerült."

„Ennyit a mozgási szabadságodról. Innentől én irányítok."

„A seggemet is te akarod majd törölni?"

A Szolga csak sötéten felnevetett.

„Azt meghagyom neked. De remélem, nem hitted, hogy megtorlás nélkül elnézem ezt a kis akciót" – mondta.

Tízórai szünetben a kezem megfogta a mézes kekszemet, és egy elegáns mozdulattal a kukába dobta.

„Ez volt a tízóraim, te szemét!" – hördültem föl.

„Mindjárt lesz másik, ne aggódj" – mosolygott vészjóslón, aztán a lábam elvitt a büfébe, és ott azt mondta a szám az eladónak:

– Egy tonhalas szendvicset kérek és egy szelet csoki tortát.

„Tonhalas szendvics? Ezt te sem gondoltad komolyan" – mondtam magamban a Szolgának. – „Fogadok, hogy te is utálod. Vagy te nem érzed azt, amit én? Ha eszem valamit, annak érzed az ízét?"

„Persze, hogy érzem, és persze, hogy utálom a tonhalat, de a kedvedért elviselem. Akarom mondani a nyakék kedvéért" – röhögött, és amikor a kezembe került a szendvics, egy jó nagyot haraptatott velem belőle. Undorodtam a hal szagától, és fogadni mertem volna, hogy ez már nem is volt valami friss, de a Szolga jóvoltából pár harapással befaltam, majd utána küldtem a tortát is.

„Ezért még külön bosszút állok rajtad, te szarházi."

„Arra kíváncsi leszek, hogy hozod össze, ha én irányítom a testedet."

A tízórai aztán hamar megtalálta belőlem a kiutat; a szünet hátralévő részét heves hascsikarások és káromkodások közepette a vécén ülve töltöttem.

„Gyerekes vagy" – vetettem oda lesajnálóan, amikor végre túl voltam a dolgon. – „Azt hiszed, hogy ezzel meg tudsz ijeszteni?" – kérdeztem nagy bátran, de közben olyan voltam, mint egy kifacsart citrom.

„Nem. Ezzel inkább csak magamat szórakoztattam" – felelte lazán. „Ha meg akarlak ijeszteni, az nem így fog kinézni."

Tesin duplaóránk volt, és ezt kihasználandó a tanár elvitt minket a koripályára. Ilyenkor délelőtt szinte senki sem volt a fedett tetejű, hatalmas pályán, így az osztályunké lett másfél órára. Korcsolyákat kölcsönöztünk, és egymás után kióvakodtunk a jégre. Kayla nem tartott velünk, mert az orvos még nem engedte aktívabban mozogni. Én még azóta sem tanultam meg korizni, de ha tudtam volna, a Szolga akkor sem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy egy kicsit tovább szadizzon. Hiába akartam minden erőmmel a palánkba kapaszkodni, ő elfordított onnan, egyenesen neki a félelmetes pályának, és egy emberes lendülettel meglódított. Persze nem azért, hogy a testemet irányítva rendesen koriztasson egyet, nem: a pálya kellős közepén, száguldás közben előzékenyen átengedte nekem az irányítást.

„Annyira égsz a vágytól, hogy visszakapd a testedet, úgyhogy tudod, mit? Tessék!" – nevetett, és egyszerűen elengedett, én pedig megrettenve hadonásztam, és remegő lábakkal próbáltam fékezni. A megállást egy kiálló jégdarab segítette elő, amiben látványosan elbotlottam, és még látványosabban elestem, aztán hason csúszva folytattam tovább az utat, amíg vitt a lendület.

Ekkor két láb siklott a szemem elé, és egy elegáns mozdulattal lefékezett előttem.

– Mit csinálsz? – hallottam Sebastien hangját.

– Korizni próbálok – mondatta velem a Szolga.

– Nekem ez inkább öngyilkossági kísérletnek tűnt.

– Csak elestem egy göröngyben, nincs itt semmi látnivaló, tovább mehetsz.

– Gyere, segítek felállni – nyúlt volna a karomért, de a Szolga elkapta előle.

– Nem szükséges, köszönöm! – mondatta a számmal.

– Sértené az egódat, ha elfogadnád a segítségemet?

– Még az is lehet. – A Szolga ismét átvéve az irányítást a testem felett, felállított.

Közben odasiklott hozzánk Tony.

– Láttam, hogy nagyot estél. Jól vagy? Nem fáj valamid? – kérdezte aggodalmasan.

– Nem, kösz. Megvagyok – felelte helyettem a Szolga, pedig nagyon is fájt a térdem, és a tenyerem is lehorzsolódott.

– Ha még mindig nem megy a megállás, én szívesen megtanítalak – ajánlotta fel Tony. Sebastien arcára kiült egy kis alig leplezett utálkozással vegyes felháborodás.

– Nagyon köszönöm, azt hiszem, igénybe is veszem – mondta a Szolga, amin először meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy csak kihasználta a lehetőséget, hogy megszabaduljon Sebastientől és egyben a veszélytől, hogy egy óvatlan pillanatban hozzám érjen, és rájöjjön, megszálltak.

Tony erre mosolyogva nyújtotta a karját, én pedig belekapaszkodtam, Sebastien viszont sötéten nézett ránk, és nem szólt semmit: szemlátomást zavarta, hogy az ő segítségét bezzeg elfogadom.

Tony egy darabig tanítgatott, lelkiismeretesen magyarázva az elindulás és a megállás fortélyait, én azonban csak a háttérből figyelhettem, mert a Szolga a szám és a testem felett is átvette az uralmat.

„Vicces ez a kis szerelmi háromszög – mondta nekem közben. – „Mindig is jól elszórakoztattak az ilyen drámák."

„Miről beszélsz?" – próbáltam adni a hülyét.

„Hát rólatok Tony gyerekkel és Sebastiennel."

„Ne ártsd bele magad."

„Már rég beleártottam: Sataniel az enyém volt."

„Igazad van: csak volt. Vagy most, hogy kiderült, másnak is kell, hirtelen megbántad, hogy eldobtad, és visszaszereznéd?"

„Ki tudja?" – mondta talányosan.

„Sose kapod vissza" – feleltem vakmerően. – „Te már lejárt lemez vagy. Örökre elástad magadat előtte."

„És azt hiszed, hogy miután velem volt, te elég leszel neki? Te egy semmi vagy hozzám képest."

„Valamiért mégiscsak lesmárolt. Önszántából. Méghozzá forrón."

A Szolga ekkor beleakasztotta a korim elejét a jégbe, én pedig megint elvágódtam. A könyökömbe éles fájdalom hasított, de legbelül nevettem magamban.

„Nocsak, elevenedre tapintottam?"

„Ezzel csak magaddal tolsz ki."

„Ugyan már, ha ott voltál velünk Andorrában, hallhattad, hogy Sebastien nem fogadna már vissza téged. De ezt nem is csodálom, amilyen toxikus seggfej vagy; ki tudja, vele is mit műveltél a kapcsolatotok alatt."

„Sosem bántottam. Te viszont úgy tűnik, mazochista vagy."

Gyorsan felszedett a jégről, és folytatta a testemmel az elindulás és megállás tanulását.

– Gyere, ne félj, elkaplak, ha nem sikerül – bíztatott Tony, hogy próbáljak meg elindulni, átszelni a köztünk lévő pár métert, és aztán magamtól megállni.

A Szolga eközben persze megint átengedte az irányítást.

„Na, kíváncsi vagy, hogy sikerül?" – kérdezte gonoszul mosolyogva.

„Ha mondjuk hagytál volna ténylegesen gyakorolni, talán lenne is értelme a kérdésnek."

Azért megindultam óvatosan, ne tűnjek gyávának, de remegő inakkal bénázva karistoltam a jeget, míg a Szolga szemlátomást elunta a dolgot.

„Látom, nem megy ez neked, de segítek, jó?"

Azzal meglódított, aminek eredményeképpen először frontálisan összeütköztem Tonyval, aztán mindketten felborultunk, és teljes testemmel rajta kötöttem ki.

– Bocs, ne haragudj, annyira szerencsétlen vagyok! – mondtam neki.

– Semmi baj, előfordul az ilyesmi – válaszolta Tony nagylelkűen, és most egyáltalán nem törte magát, hogy felsegítsen, vagy hogy kikászálódjon alólam, tisztára, mintha élvezte volna, hogy rajta fekszem. Amikor felkönyököltem, a tekintete egy hosszú pillanatra összekapaszkodott az enyémmel.

Felrémlett bennem a kérdés, hogy ha nem tartja megszállva a Szolga, és járni sem akar velem, akkor mégis miért tesz úgy, mintha mégiscsak érdekelném.

„Te csak foglalkozz inkább ezzel az Anthony gyerekkel" – szólalt meg a Szolga. – „Úgyis mindig őrá vágytál, nem?"

„Nem látod, hogy ettől Sebastien féltékeny lesz, és ez is csak az én malmomra hajtja a vizet?" – vágtam vissza.

Az óra hátralévő részében szereztem még pár kék-zöld foltot a saját bénázásaim és a nagy pofám eredményeképpen, és már alig vártam, hogy lekerüljek végre a jégről.

Amikor visszatértünk a suliba, páran a nagy központi faliújság előtt álldogáltak, és valami új hirdetmény volt rajta kitűzve. Odamentem megnézni: a diákönkormányzat jótékonysági bálját reklámozta, ami a szegényebb sorsú diákoknak gyűjtött pénzt. Sebastien és az akkor érkező Kayla mellém léptek.

– Semmi érdekes – szólalt meg Sebastien, amikor ő is szemügyre vette a lapot, meg a többi kiragasztott cetlit. Ezt én is ugyanígy gondoltam. A bokasérülésem óta nem voltam az a táncolós fajta azt az egy alkalmat leszámítva, amikor betörtünk Mr. Zharkovhoz, de egyébként sem lett volna időm ilyesmire. Már mentem volna tovább, de a lábam nem mozdult.

– A bál nagyon is érdekes – mondatta ekkor a Szolga a számmal.

„Mióta érdekelnek téged a bálok?" – lepődtem meg.

„A mai nap óta" – mosolygott.

„Valami megfogant a beteg elmédben, érzem."

– Most van jobb dolgunk is, mint bálozni – mormogta Sebastien figyelmeztetően.

– Ránk fér egy kis kikapcsolódás. Nekem személy szerint a tököm tele van már azzal, hogy az érettségire magolok, szabadidőmben meg a világot próbálom megmenteni – szólt vissza belőlem a Szolga halkan, hogy a közelben állók ne hallhassanak. – De neked nem muszáj jönnöd – tette hozzá.

Ezen mintha Sebastien megsértődött volna, de a Szolga már figyelemre sem méltatta.

– Neked lenne kedved földig érő báli ruhába bújni, kicsípni magad, és eljönni velem? – rendezte csábos mosolyba az arcom a Szolga, ahogy Kaylára nézett a szememmel.

„Őt hagyd ki ebből!"

„Ugyan már, ő is élvezni fogja."

Kayla szeme felcsillant: mindig is szerette az ilyen kiöltözős felhajtásokat, a Szolgának nem volt nehéz dolga vele.

– Szerintem ennyit megérdemlünk – mondta fellelkesülve.

Sebastien mérgesen fújt egyet.

„Ha az a terved, hogy addig szívatsz, míg önként és dalolva át nem adom neked a nyakéket, akkor elárulom, hogy rossz lóra tettél."

„Azért én mégiscsak megpróbálom, biztos, ami biztos."

„Ha mindenáron bálba akarsz cipelni, hajrá, viszont nem ártana ezt előtte közölnöd a szüleimmel" – figyelmeztettem a Szolgát odahaza. – „Tudod, jobb helyeken ezt így illik."

„Ó, el is felejtettem, hogy nektek, kiskorúaknak, még azért is engedélyt kell kérnetek, hogy vécére mehessetek. Hát jól van, rendben."

Túlságosan könnyen beleegyezett, már meg is bántam, hogy szóltam neki, mert biztos lettem benne, hogy nem a szívjóság vezette.

Este tizenegy órakor szívem szerint már aludtam volna, de a Szolga a kanapéra ültetett, és egy ismeretterjesztő filmet nézetett velem a Discovery Channelen valami ősi kultúrákról – talán otthon érezte magát bennük, mert őt nagyon lekötötte –, hogy másnap lehetőleg jó fáradt legyek, és minél kevésbé tudjak majd ellenkezést kifejteni vele szemben. Már rég megvacsoráztunk, anya el is ment aludni, de apa még csak ekkor jött haza a melóból. Lehet, hogy inkább őt várta? Furcsálltam is, hogy nem anyának mondta el, aki aztán megpuhította volna apát.

– A hétvégén bálba mennénk Sebastiennel – adta elő a Szolga a nagy bejelentést, amikor apa áthaladt a nappalin.

– Először külföldi utazás, most meg bál? – torpant meg apa, és összevonta a szemöldökét. A melegségemmel és Sebastiennel már megbékélt, de tudtam, hogy az andorrai kiruccanás kicsit sok volt neki, és ez a mostani biztosan kihúzza majd nála a gyufát és feltépi a sebet, amiért nem mentem el velük Párizsba.

– Néha elmegyünk együtt valahova. Ez baj?

– Szimpatikus nekem ez a Sebastien, de bevallom, nem annyira örülök annak, hogy mostantól minden második hétvégédet vele töltöd valamilyen eseményen. Nemrég még annyira aggódtál, hogy nem fogsz tudni az érettségire tanulni.

– Annyira tudtam, hogy megint fel fogod ezt hánytorgatni.

– Ez nem felhánytorgatás, hanem az igazság. Újabban mintha egyáltalán nem érdekelne már az érettségi.

– Tudod, az iskolán kívül is van élet.

– Az érettségi fontos mérföldkő az ember életében, sok múlik rajta, és fiúzni nyáron is lehet.

– Ez az én életem, majd én vállalom érte a felelősséget. Vagy valamiféle presztízsveszteség lenne a számodra, ha elrontanám a jövőmet?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? – háborodott fel. – Egyszerűen csak aggódom érted, a te érdekedben beszélek. Engem nem vakít el a szerelem, jobban látom azt, hogy ha ellazáskodod az érettségit, magaddal tolsz ki. Jobban tennéd, ha nem mennél.

– Márpedig el fogok menni.

– Itt maradsz, és kész.

– Ne mondd meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Te nem vagy az apám! – kiáltotta a Szolga a számmal. Alig hittem el, hogy ez történik. Apa úgy nézett rám, mintha pofon vágták volna.

„Te gyökér."

„Mindig is a fejéhez akartad ezt vágni, én csak kimondattam veled, amit magadtól nem mertél."

„Az, hogy az ember mit szeretne megtenni, és mit tesz meg ténylegesen, két külön dolog. Nem bántjuk meg a másikat ha kell, ha nem."

„Ha viszont bent tartod a mérgedet, akár bele is betegedhetsz."

„De rohadt gondoskodó lettél hirtelen!"

Apa nem válaszolt, csak szó nélkül kiviharzott a szobából.

Ő kitárulkozott: bevallotta az örökbefogadással kapcsolatos minden rejtegetett érzését, aztán pedig, hogy megpróbáljon javítani a kapcsolatunkon, még külföldre is elengedett Sebastiennel, erre én a legelső adandó alkalommal ezt vágom a fejéhez. Vagyis a Szolga vágta, de ez most lényegtelen volt. Apának is volt a rovásán, de akkor sem ezt érdemelte.

Ez volt az én formám: amikor végre egy kicsit közelebb kerülhetnék hozzá, jön a Szolga és az egészet lenullázza. Pedig már-már azon gondolkodtam, hogy tényleg megröptethetnénk valamikor együtt azt a papírsárkányt. De nem mutathattam ki, hogy ez mennyire elkeserít, mert nem akartam, hogy a Szolga sikert könyvelhessen el, és felbátorodjon.

Lehet, hogy ez akkora törést okozott köztünk apával, amit már nem lehet többé helyrehozni. Talán azt is megbánta, hogy örökbe fogadott.