Felébredni kicsit olyan, mint megszületni: elkezdődik a hétköznapi életünk, és hogy mi volt előtte, elfelejtjük. De én emlékezni szoktam.

Ma éjjel is ugyanazt álmodtam – vagyis ugyanazt a kettőt –, mint már jó ideje folyamatosan. Az egyikben ott volt az a rejtélyes fiú, és én most is csak hátulról láthattam, hiába próbáltam megkerülni, hogy végre elölről is megpillanthassam. Mi tagadás, elég jó feneke volt, de akkor is. Ha a tudatalattim azt akarja közölni ezzel, hogy ő lesz a szerelmem, akkor így üzen, hogy „Figyelj, ezt a feneket keresd!"? Ha meglátok egy hasonló magasságú, fekete hajú srácot az utcán, már automatikusan fordulok is utána, hogy a releváns testrészét is megfigyelhessem. Nem kicsit égő. Köszi, tudatalattim. Magamban Timnek neveztem el, de néha Todnak hívom, néha meg Tomnak, mikor milyen hangulatban ébredek.

A másik álmomban egy fekete piramis szerepelt. Nem volt körülötte sem történet, sem bármi látnivaló, csak egy hatalmas fekete piramis lézengett a semmiben, mintha magából az őkáoszból nőtt volna ki. A frászt hozta rám. Vagyis a frászt hozza szinte minden éjjel. Igyekszem is kiverni a fejemből, és a másik oldalamra fordulok.

A függöny résein át bekandikál a szobámba az esti külvilág: a legújabb beültetéseket kínáló neonreklám a szemközti felhőkarcoló oldalán, a kétszemélyes önrepülő autók, az őket kikerülgető csomagkihordó drónok, és a távolban a védőkupola kékes vonalai, mintha csak erek lennének egy óriási szemgolyóban. Az ember ezt hinné, hogy a negyvennyolcadik emeleten a madár se jár – nos, madarak tényleg nincsenek, forgalom annál inkább. Bár ahol félmillió ember zsúfolódik össze egy kisvárosnyi területen, ott ezt nem is lehet csodálni.

– Jane, el fogsz késni! – harsogja Kayla az ágyam fölötti hangszóróból, amitől összerezzenek.

– Utálom, amikor a nevemen szólítasz – motyogom a párnába.

– Miért, ez egy trendi név, most a kétszáz évvel ezelőtti nevek a legmenőbbek – feleli Kayla. – Mellesleg nekem is retro nevet adtál.

– Fogalmam sincs, miért neveztelek el így. Talán mert... egy legjobb barátnak valahogy csak a Kayla nevet tudtam elképzelni.

– Tudtad, hogy régen a kutya nevű állat volt az ember legjobb barátja, nem pedig a mesterséges intelligencia? Amúgy annál, hogy Intelmaid bármi jobban hangzik. Na jó, gyerünk, kelj fel! Munkába kell menned.

– Akkor játssz valami zenét – erőlködöm föl magamat ülő helyzetbe.

– Jobb lenne, ha néha a City Newst is meghallgatnád.

– Ne veszekedj velem, zenét akarok – nyújtózom meg. – Hátha segít felébrednem.

– Nem veszekszem, hanem a javadat akarom. Tisztában kell lenned a környezeted eseményeivel.

– Ha még sokáig forszírozod ezt, átállítalak standard stílusúra – fenyegetem meg.

– Kérlek, ne, sokkal jobban szeretem magamat a vagány beállítással.

– Amikor standard voltál, akkor meg úgy szeretted magadat jobban.

– Biztos csak megzavarodtam. De most komolyan, se egy szleng szó, se egy kis humor, mit lehet abban szeretni?

– Csak azt hiszed, hogy szereted. És most is csak azért vitatkozol, mert ez is a beállításod része – józanítom ki, és felkelek kagyló alakú ágyamból, majd a fürdőszobámba indulok.

– De attól még élvezed a szócsatáinkat.

– Még szép – mosolyodok el.

– Akkor jöhetnek a legfrissebb hírek? – hallom Kayla hangját immár a fürdőszobai hangszóróból, amitől elhúzom a számat. – Legalább hadd foglaljam össze őket pár szóban – könyörög.

– Jól van, legyen – sóhajtok. – De tegyél mögé valami pörgős zenét.

Erre Kayla már el is indít valami aktuális slágert. Mintha bálnák énekébe apró üvegdarabok csilingelése vegyülne, mindez eszement gyors, hipnotizáló ritmusban.

Beállok a zuhanykabinba, megnyomom az indítógombot és felemelem a karomat. Minden irányból illatos meleg víz zúdul rám, élvezettel forgolódom, aztán a víz eláll, és beindul a szárítás. Öt perc sem telik bele, máris tiszta és száraz vagyok.

– Szóval, az alanyi jogon járó alapjövedelem a jövő hónaptól négy százalékkal emelkedni fog – kezdi fennhangon, miután kilépek a kabinból.

– Helyes.

– Viszont az élelmiszer alapanyagok ára az egekbe fog ugrani a víztakarékossági törvény miatt.

– Úgyis csak egyfajta dolgot eszem.

Kayla helytelenítően mordul egyet, de nem tesz megjegyzést. Tudja, hogy fölösleges.

– A szenátusban arról folyik a vita, hogy a biokiborgokba vajon költöznek-e emberi lelkek. Ha igen, az azt jelentené, hogy ugyanolyan jogok illetnék meg őket, mint az embereket. De mivel jelenleg lehetetlen kideríteni, hogy egy kiborgban van-e lélek, a jogok megadását alaptalannak találják.

– Vicces, hogy régen még azt is megkérdőjelezték, hogy az embereknek van-e egyáltalán lelke – jegyzem meg. – Most pedig annyira fejlettek ezek a kiborgok, hogy akár még lelkek is költözhetnének beléjük.

– A reinkarnációkutatás sok kérdést megválaszolt.

– Kár, hogy a biokiborgokat senkinek sem jut eszébe regressziós hipnózisnak alávetni – mondom félig viccelődve.

– Nevetségesnek találják még a gondolatot is. A szenátusban is csak azért vették fel a kérdést a napirendre, mert egyes szerintük túlbuzgó aktivisták kilobbizták. Egyébként az a közmegegyezés, hogy a biokiborgoknak nincsenek igazi érzéseik, terveik, álmaik, fantáziáik, csak élethűen eljátsszák ezeket.

Hümmögök, ahogy a hajfesték sprayk közt válogatok. Érdekes az elképzelés, hogy a mesterséges intelligenciának is önálló érzései és vágyai lehetnek. De ez egy csomó további kényes kérdést felvetne, amikkel nem is csoda, hogy a szenátus nem akar foglalkozni. Egyszerűbb mindezt félresöpörni.

– Te érzel valamit? Szoktál álmodni, vagy ilyesmi? – ragadom meg a tegnap vásárolt sprayt. Már két hete vantablack fekete vagyok, ideje lenne egy kis változásnak. A munkahelyemen, az Eclipse Night Clubban nem nézik jó szemmel az egyhangúságot. Ha minden jól megy, öt perc múlva opálszőke leszek.

– Impulzusaim vannak – jön a felelet. – Késztetést érzek bizonyos reakciókra. De ha máshogy vagyok beállítva, másmilyen reakciókra érzek késztetést.

– Hát ezzel nem lettem okosabb.

– Bocs. De nekem testem sincs, amibe lélek költözhetne. Talán tényleg csak egy lélek képes öntudatra.

– Ha viszont egy biokiborg testben lélek is van... érted, ha tényleg vannak érzéseik, meg saját vágyaik, akkor szörnyű lehet elviselniük, amiket csinálnak velük. – Alaposan befújom állig érő hajamat, mire a fekete színt egy pillanat alatt felváltja a fehéres szőke. – Például bele sem merek gondolni, mit művelhet velük egyik-másik perverz a zárt ajtók mögött. Ők pedig lehet, hogy mindezt felfogják.

– Ne is mondd. De ezért akarnak nekik emberi jogokat adni, hogy kimentsék őket a rabszolgalétből.

Ha mindez igaz; ha valóban hasonlítanak hozzánk, akkor az életük valóban rabszolgalét lehet. Megborzongok a gondolattól, és inkább az előttem álló feladatokra koncentrálok.

Visszamegyek a szobámba, és a szanaszét heverő ruhákat a kukába dobom – legalábbis én így hívom magamban a disszimilátort, ami alkotóelemeire bontja a belekerülő tárgyakat –, és a kapott masszát a ruhanyomtató alapanyagrekeszébe teszem. Kayla már ismeri az ízlésemet és nem ajánlgat semmi feketét, úgyhogy nem kell több ezer modell közül választanom, csak pár tízből. A holoképernyőn egy gombnyomásra felugrik a heti divat, aztán a virtuális billentyűzeten leszűkítem a keresést az utcai viseletre, és kiválasztok egy térdig érő kötényruhát hozzá illő szandállal. Azt írja, a textúra szivárványszínben csillan, ha ráesik a fény. Na, erre kíváncsi vagyok. Lenyomom, hogy mehet, mire halk zümmögés hangzik fel, és pár perc múlva diszkrét pittyenés jelzi, hogy kész a mai szettem. Kinyitom a nyomtatódoboz ajtaját, és kiemelem az eredményt. Nem is rossz. Tényleg érdekesen veri vissza a fényt, és a szandál is csinos élőben, nem olyan ordenáré, mint a tegnapi, ami a képernyőn topánnak látszott, kinyomtatva meg fél téglának.

Gyorsan felöltözök, a lábamat is belebújtatom a szandálba – minden tökéletesen passzol, továbbra sem kell állítani a 3D-s szkenneren, ami annak idején levette a formáimat és méreteimet.

– Nincs több híred? – kérdezem, miután Kayla percekig nem szólal meg.

– Még annyi, hogy kerülőúton kell majd a munkába menned, mert az előbb történt egy baleset, csak azt figyeltem.

– Nincs valami infó a külvilágról? – kérdezem egy hirtelen gondolattól vezérelve.

– Ugyan, a burán kívül évtizedek óta változatlan minden: savas eső, rádioaktív sivatag, szupervillámok, ellenben növények, állatok, oxigén semmi – feleli Kayla unottan. – Csótányokat sem találtak 2218 óta.

– Már húsz éve – sóhajtom. – Furcsa, hogy ez senkit sem zavar. Mintha nem is érdekelné az embereket, hogy egy halott bolygón élünk, és mi is egyre csak fogyunk.

– Mi változna attól, ha halálra idegesítenék magukat emiatt?

– Igazad van, semmi – húzom el a számat.

A konyhába megyek. Már korog a gyomrom, és annyi mindent ehetnék, az ételnyomtató bármit kinyomtatna nekem, ami csak megtetszik a cityneten, de én mindenben ugyanazt a mellékízt érzem. Kipróbáltam már mindenféle alapanyagmasszát, aztán egy ideig készételeket rendeltem, ám hiába. Végül bejártam egész Survivor Cityt, és kipróbáltam az összes fellelhető élelmiszert. Az eredmény: egy, azaz egyetlen egyféle ételen nem éreztem a mellékízt, méghozzá a bébiételen. Azon élek már hónapok óta. Bónuszként a vízen is ugyanazt az ízt érzem. Néha arra gondolok, talán csak velem nem stimmel valami. Ennek a sajátos böjtnek köszönhetően olyan sovány vagyok, hogy még a menstruáció is elkerül, bár ezt mondjuk nem is bánom.

Kiveszek a hűtőből egy üveg marhahúsos-rizses ízű bébiételt meg egy palack őszibarackos bébiitalt, és a csípőmmel visszalököm az ajtaját. Persze, ma már se marha, se rizs, se barack nincs, de még fű sem nő egy jó ideje, mert a napkitörések, a vákuumbombák, meg a neopestis majdnem elintézték a bolygót. Tulajdonképpen a „majdnem" szót el is lehet hagyni, hiszen ha nincs a bura, mi emberek sem maradnánk életben.

– Vajon valaha tényleg ilyen volt a marhahús íze? – kérdezem mélázva, miközben az üveg tartalmát kanalazom. – Sosem ettem igazi húst, és a szüleim sem, de az ő szüleik sem. Az is lehet, hogy teljesen más volt. Mostanra már senki sem emlékszik, milyen lehetett, úgyhogy talán csak kikísérleteztek egy ízt, ami kellemes a nyelvnek, és rámondták, hogy legyen ez a marha, úgysem fognak reklamálni, hogy nem hasonlít. Talán amit most eszem, azt egy több száz évvel ezelőtt élt ember brokkoliízűnek találná...

– Hét óra negyvenöt perc van! El fogsz késni! – kiált rám Kayla.

– A frászt hozod rám. Néha kicsit ijesztő, hogy akárhol vagyok, mindenütt látsz, mert az egész lakás a te fennhatóságod alatt áll – mormogom tele szájjal, és megpróbálok gyorsabban rágni.

– Azért szerintem nem bánod, hogy kiszellőztetek, fel- lekapcsolom a villanyt, amerre jársz, kitakarítok utánad, gondoskodom a kajádról, meg egyebek – felesel Kayla. – Átállíthatnál, hogy ne nyaggassalak, de te magad is tudod, hogy akkor minden nap elkésnél, és még ennyit sem ennél, mint most.

El kell ismernem, hogy igaza van: néha jólesik a gondoskodása, és így legalább nem érzem azt, hogy egyedül élek, hiába csak egy testetlen, pusztán hangból álló MI. Amióta a szüleim meghaltak, csak ő van nekem. Sokan talán örülnének, amiért tizennyolc éves korukra önállóan élhetnek, viszont ez sok hátránnyal is jár, és valahogy kicsit félelmetes is. Oké, vannak barátaim, de rokonaim egy szál sem.

Falrengető nyávogás hasít a levegőbe a zenét is túlordítva. Na jó, itt van nekem Sziréna is, mosolyodok el, amikor észreveszem, hogy egy kéken világító szempár figyel a padló közeléből. Sziréna, a fehér bundás macskám még át sem bújt a macskaajtón, máris üdvözöl.

– Elbűvölő, nem? – jegyzem meg.

– Ja, meg valószínűleg süket is, mint az ágyú, és ebből kifolyólag maximumra csavart hangerővel él, mert nem tudja magáról, hogy teli torokból szól – morogja Kayla. – Ha egy kis simogatásra vágyik, azt is nyolcvan decibeles halálsikolyokkal közli.

– Nem véletlenül kapta a nevét – nevetek.

– Lehetett volna akár Hajókürt is.

– Viszont szerintem megtanult szájról olvasni.

– Ez a minimum.

– Azonnal beleszerettem a kis bársonytalpúba, amikor barátkozás céljából először rám ordított. Szegény biztosan sok ideje kóborolt már, mielőtt hozzám csapódott, és hazajött velem.

– Azért ez a nagy egymásra találás nem volt annyira véletlen. Valld be, hogy célirányosan mentél érte. A sikátorok felé szökőévente ha jársz.

– Jól van, bevallom, ő is megjelent előttem.

– Azért ezeket a látomásokat ignorálni is lehet ám.

– Nem tudtam neki ellenállni, na – vonok vállat.

– Már tele van a lakás mindenféle felesleges kacattal.

– Az állásomat is így szereztem.

– Arra sem lenne szükséged, az alapjövedelem mindent fedez. Ez a fordított élet sem túl egészséges, hogy nappal alszol, és éjjel vagy aktív.

– Akkor egész nap unatkoznék. Valamiben ki kell élnem magam. És vicces volt, amikor beállítottam a klubba, hogy a fényfestő pozícióra jelentkeznék, amit még meg sem hirdettek.

– Tényleg ki tudod élni ebben magad? – kérdezi Kayla.

– Igen. Kicsit olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna. Olyan agyrepesztő kompozíciókat festek a falakra, hogy drogokra sincs szükség, egyből beáll, aki rájuk néz. Szerencse, hogy még mindig többre értékelik az emberi kreativitást, mint az MI-ét. Bocs, Kayla.

– Semmi baj – mormogja.

– Neked nincs olyan, amit nagyon szeretsz vagy szeretnél csinálni?

– Azt hiszem, szeretnék jó barátnő és segítőtárs lenni – feleli halkan. – De nem tudom, hogy csak azért akarom-e ezt, mert erre programoztak.

– Azt csinálod, amit szeretsz, és csak ez számít.

– Legalább megpróbálhatom átállítani Szirénát néma üzemmódra? – kérdezi egy kis hallgatást követően, némileg hivatalosabb hangon. – Olyan hangosan nyávog, mintha mindig az éhhalál szélén állna, vagy legalábbis nyúznák.

– A szomszédok miatt nem kell aggódni, szerintem ezt még bírja a hangszigetelés.

– Én a füled miatt aggódom. Ha így ordítozik, előbb-utóbb halláskárosodást kapsz.

– Próbáltam már átállítani, nem működik. Semmit sem lehet rajta változtatni. Szerintem ezért is dobták ki. De aki kirakta, annak biztos nem volt szíve a disszimilátorba dobni, abban reménykedhetett, hátha befogadja valaki. Engem meg nem zavar az ordítása.

– Pedig zavarhatna.

– Az is mázli, hogy táplálkozásmentes funkcióra volt állítva, amikor ráakadtam, csak vákuumenergiát eszik, mert nem lenne időm még etetgetni is.

– Röhejes, hogy a minél élethűbb hatás kedvéért képesek még táplálkozás, ürítés, rosszalkodás funkciót is beletenni ezekbe a háziállatokba.

– Mintha lenne összehasonlítási alapunk, hogy milyen lehetett egy háziállat régen.

– Rácsatlakoztatnám a citynetre, és lepörgetnék egy keresést a javítási lehetőségekre. Szerintem a hangszórója és a hangérzékelője is meghibásodott.

– Ez a verzió olyan őskövület, hogy szerintem nem fogsz találni semmit.

– Azért megpróbálom.

– Rendben – vonok vállat.

Miután megettem-megittam az esti reggelimet, gyorsan fogat mosok, aztán felkapom a dzsekimet és a táskámat. Búcsúzóul megvakargatom még Sziréna füle tövét, amikor hirtelen belém villan egy kép, rávetülve a valóságra. A szemem előtt egy apró fémhengert látok, benne egy összetekert papírlappal. Azt is biztosan tudom, hogy ez a tárgy a közelben van, méghozzá a föld alatt elásva. Még a föld ásványos szagát is érzem.

– Már megint találtam valamit – jelentem be Kaylának közömbösen.

– Nocsak, és mit?

– Csak valami kacat lesz – rántom meg a vállam. – Egy dobozba dugott papírlap, vagy ilyesmi. Igazad volt, az ilyen random vackok tényleg elárasztanak, bezzeg a bébiételhez végig kellett járnom Survivor Cityt. Kár, hogy nem megy ez a dolog rendelésre. Na, most már megyek.

Sziréna tekintete egy hosszú pillanatra az enyémbe mélyed; neonkék szeme egészen tágra nyílik, aztán olyan falrengető nyávogás zengi be a lakást, hogy már azt várom, lepereg a vakolat. Kikerülöm, hogy az ajtóhoz férjek, de újból elém siet.

– Tudom, nehéz tőlem elszakadni, de reggel hazajövök – nevetek, és megnyomom az ajtónyitó gombot. – Mint minden nap. Emlékszel, ugye? A memóriáddal eddig még nem volt baj.

Sziréna kétségbeesve miákol. Lehajolok megsimogatni a fejét, de nem hagyja, helyette őrülten köröz a lábamnál, és tovább kiabál.

– Majd játszom veled, ha hazaérek – ígérem, és átlépem a kis gépszőrmókot, aztán mielőtt még utánam surranhatna, megnyomom a külső gombot, mire az orra előtt becsukódik az ajtó. Egy kis bűntudatom támad, de elhatározom, hogy ha hazaérek, megengedem neki, hogy felmásszon a függönyre.

Rátenyerelek a biometrikus zárra, aztán elsietek a lifthez. Sziréna szomorú áriáját még sokáig hallom a folyosón.

Hajnalban, miközben fáradtan hazafelé tartok a munkából, a park mellett visz el az utam. Ahogy a nap halálos sugarainak fénye átszűrődik a burán, neonos narancsrózsaszínben fürdik minden. Sosem szoktam kiülni ebbe a körülkerített, műfűvel és műanyag fákkal telerakott, zsebkendőnyi helyre. Hiába a sok művészien megkreált selyemvirág, az örökké virágzó bokrok, a tökéletesen adagolt illatesszenciák, nekem fájdalmasan hamis. Bár ne néztem volna annyi régi természetfilmet a cityneten. Azok a növények, amiknek mostanra már magjuk sem maradt, valaha igaziak voltak és éltek, míg ez, ami itt van, csak illúzió, és valójában halott.

Most azonban megint elém villan annak a fémhengernek a képe, amit munkába indulás előtt láttam. Tudom, hogy itt van elásva a parkban. Azt is érzem, hogy a felszín közelében van, csak fel kellene hajtanom a műfüvet a sarokban, és megkaparnom egy kicsit a földet. Már majdnem elhagyom a parkot, de a fenébe is, győz a kíváncsiságom. Túlságosan érdekel, hogy mi lehet azon az összetekert lapon. Sajnos odáig nem terjed a képességem, hogy ezt is meg tudjam nézni, így összevissza fantáziálok. Talán valami időkapszula lehet, vagy egy eskü szövege, vagy egy naplóból kitépett lap, esetleg egy politikai véleménynyilvánítás, amit az író nem mondhatott el senkinek, de muszáj volt kiírnia magából? Addig találgatok, míg oda nem érek a bokorhoz, aminek a tövében érzékelem a hengert. Mintha csak világítana a föld alatt, noha az igazi szememmel semmi ilyesmit nem látok. Körülnézek: senki sem jár erre. Kora hajnalban az emberek többsége még alszik.

Sóhajtok, és megfogom a haragoszöld műfüvet, aztán egy rántással föltépem. Élettelen föld dohos szaga csapja meg az orrom. A talajt egyedül itt a parkban nem borítja beton, mindenhol máshol aszfalt és térkő van. Tulajdonképpen még sosem láttam igazi földet, kicsit meg is szemlélem. Előbb a lábammal kotrom el a fekete göröngyöket, de mivel ez nem sokat segít, lehajolok, és a két kezemmel kaparok tovább, kiélvezve ezt a szokatlan, ásványos illatot, ami még dohossága ellenére is üdítően igazi és természetes. Pár percnyi ásást követően a körmöm egy fémtárgyon koppan. Még egy kicsit dolgozva ki is tudom emelni. Arasznyi magas henger, a külseje már elrozsdásodott. Megpróbálom lefeszíteni vagy lecsavarni a tetejét, de nem megy. Na majd otthon. Megtisztítom kicsit, és a táskámba rejtem, aztán a kezemet meg a ruhámat is leporolom, és úgy megyek haza, mintha mi sem történt volna.

– Megjöttem! – rikkantom otthon, amint belépek a lakásba, mire felgyullad a villany. Kayla szeret fényárral üdvözölni.

– Üdv itthon. Milyen napod volt? – hallom a hangját az előszobai hangszóróból.

– Csak a szokásos. Fárasztó. – Lerúgom a szandálomat, és a táskámat is ledobom. – Viszont hoztam valamit.

– Csak nem valami normális élelmiszert? – kérdezi reménykedve. Ezalatt Sziréna is megjelenik, és egy diszkrét ordítás keretein belül körözni kezd a lábam körül.

– Hol van már itt normális élelmiszer? Minden szintetikusan van előállítva. De amúgy nem azt – vakargatom meg gépszőrmókom feje búbját.

– Akkor mit hoztál? Ugye, nem azt a dobozt vagy mit, amit elindulás előtt említettél?

– De bizony – mosolygok. – Itt van – húzom elő a táskámból.

– Ezt a koszos, rozsdás valamit képes voltál hazahozni? Öt perce takarítottam.

– Valahogy ki kellene nyitni. – A konyhába megyek keresni egy eszközt. Sziréna megszállottan követ. Megragadok egy kést, azzal nyúlok a kupak alá.

– Szerintem csavarni kell – jön Kayla rezignált hangja, mire megragadok egy konyharuhát, és azzal kezdem csavarni. Pár perc erőlködés után enged a kupak, és le tudom venni. Belekukkantok: egy elsárgult papírlap lapul benne összetekerve.

– Igazi papírnak néz ki, amit még fából készíthettek – álmélkodok, miközben óvatosan kihúzom és széttekerem. Nem tudom megállni, muszáj meg is szagolnom. Ilyen lehetett valaha a fa. Aztán a tartalmát veszem szemügyre. Szépen hurkolt betűk. Kézírást sem láttam már régóta. Rövid szöveg áll rajta, de nem tudom elolvasni. – Valami idegen nyelvű írás lehet.

– Próbáld meg felolvasni, hátha le tudom fordítani – javasolja Kayla. Sziréna tágra nyílt szemmel figyel.

– Lehet, hogy röhejes lesz a kiejtés, de íme – mondom, és felolvasom a rövid szöveget. A nyelv régiesnek hat, és kissé baljósnak.

– Hmm, ezt a nyelvet nem ismeri fel a ker... – Kayla szava elakad, amikor a levegő mintha kígyózni kezdene. Áramlatok törnek elő a semmiből, sötéten tekeregve suhannak egymás körül, majd vad örvénylésbe kezdenek.

– Egek, mi a fene ez? – hátrálok el.

– Lehet, hogy valami mágneses vihar készül?

– Nem, ez tisztára mintha a szavaim nyomán támadt volna.

– Én ezt nem látom valószínűnek. Mágia nem létezik.

Szirénát eközben forgószélszerűen körbeveszik a tekergő energiák, és most úgy borzolják a szőrét, mintha atomjaira akarnák szedni. Aztán az áramlatok egymás után bebújnak a testébe...

– Kicsim, menekülj! – próbálom őt felkapni, hogy kimenekítsem innen, de nem hagyja magát megfogni, odébb szökken, az energiakígyók pedig mindenhová követik.

– Talán megint pólusváltás lesz – morfondírozik Kayla. – Azért a macskát pécézhették ki ezek az energiák, mert sok benne a fém. Szerintem ne nyúlj hozzá, még neked is bajod esik.

– Nem hagyhatom, hogy megöljék! – szaladok Sziréna után.

– Jane, ez veszélyes!

Ekkorra már olyan sűrűn körbevették az energiák a macskát, hogy ki sem látszik belőlük. Az örvény közepén ezüstös feszültség kezd fényleni, ami nőttön-nő, míg végül akkora lesz, hogy szinte a plafonig ér egy félelmetes, amorf túlvilági jelenést hozva létre. Aztán az egész egy fülrepesztő süvítés kíséretében vakítóan felfénylik, majd eltűnik. A mozdulatlan csend közepén pedig ott áll egy ismeretlen, meztelen nő, míg Szirénát mintha elnyelte volna a föld.

– Te meg hogy kerültél ide? – hebegem. – És hova lett Sziréna?

– Én vagyok Sziréna – feleli, és a hangjából meghatottság árad, ahogy elkezdi nézegetni magát, mintha csodálná, hogy van keze meg lába. – Vagyis a nevem igazából Selené, de én voltam a macskád.

Világoskék szeme valóban Szirénáéra emlékeztet, de akkor is...

– Ez... ez őrület. Kayla szerint nem létezik mágia. Ugye, Kayla?

– Miféle eszement teleportálási kísérlet ez? – teszi fel Kayla a költői kérdést.

– Sok minden van, amit ti már a mesék világába száműztetek – feleli rá a nő.

– Ez nevetséges. Honnan jöttél? És miért pont itt kísérletezgettek? – mérgelődik Kayla.

– Kérlek, adj valamit, amit fölvehetek – fordult felém a nő Kaylát meg sem hallva. – Mindjárt itt lesznek.

– Öm, persze, máris keresek valamit – szaladok a hálószobámba valami ruháért. – De kik lesznek itt, és mi ez az egész?

– Azt kicsit hosszú lenne most elmagyarázni – feleli, miközben egymás után kapja magára a ruhadarabokat, amiket odaadok neki.

– Teérted jönnek? – pillantok rá.

Egy másodpercre megáll az öltözködésben, és a tekintete sajnálkozó lesz.

– Nem. Érted.

Az ajtón ekkordörömbölés hallatszik.