Arra eszméltem, hogy égető fájdalom borítja el a kezemet, és önkéntelenül felordítottam. A konyharuhát, amit épp fogtam, egyből elhajítottam, mert lángokban állt, és a megperzselődött textil bűze kaparta a torkomat.

– Mi történt? – rohant be Sebastien a konyhába. A közelben lehetett, ha ilyen hamar ideért, talán a nappaliban tévézett.

– Csak egy rohadt teát próbáltam főzni – morogtam. – De elbambultam.

Sebastien egy nagy fémcsipesszel megfogta a félig elszenesedett, de még lángoló rongyot, a mosogatóba dobta, és vizet engedett rá.

– Mire gondoltál, ami annyira lekötött, hogy majdnem felgyújtottad a házat?

A számonkérő hangsúlyra vetettem felé egy lapos pillantást. Újabban a szokásosnál is ridegebb volt velem, de sejtettem, hogy ez valamiféleképpen összefügg a csókkal, amit kértem tőle, hogy elfelejthessem a Tony iránti szerelmemet. Legalábbis azután kezdődött a mogorvasága. Talán ez a hűvös, távolságtartó viselkedés segített neki leplezni az érzelmeit, mert voltak érzelmei, ez biztos: az a csók nem egy egyszerű kis puszi volt, amit azért adott, mert megszánt. Nem, ez egy igazi, vágytól fűtött, szenvedélyes csók volt, aminek még az emlékébe is beleborzongtam. Néha akaratlanul is felrémlett előttem, sokszor viszont nagyon is szándékosan idéztem fel. Lehet, hogy szégyellte magát, amiért így kitárulkozott, és most ezt azzal akarta egyensúlyba hozni, hogy pokrócként viselkedett.

Talán amiatt is kényelmetlenül érezte magát, hogy rájöttem, a Szolgával valaha egy párt alkotott. El sem tudtam képzelni, milyen lehetett neki az, hogy egyszer csak egy varázslat elragadta tőle, majd egy következő őt is elrabolta, aztán arra kényszerítették őket, hogy egymás ellen harcoljanak, és akármelyikük is győz, többé már soha nem lehetnek egymáséi. De azt éreztem, hogy talán nem is akarnának újra együtt lenni: olyan furcsa ellenszenv feszült köztük, mintha történt volna még valami ezen a tragikus elváláson kívül.

– Mi folyik itt? – rontott be Mark is. Hétfő kora délután lévén a szüleim még nem voltak otthon, így bátran behívtam őt a házba. Jobb lehetőség híján még mindig a télikertben bujtattam őt Selenével együtt, de Sebastien rendszeresen hozott nekik enni, mert a szüleim észrevették volna, ha mindig egy csomó étel eltűnik itthonról, főleg, mivel én alig ettem. Neki viszont tengernyi zsebpénze volt, amit arra költött, amire csak akart.

– Csak kigyulladt egy konyharuha, semmi különös – válaszoltam, miközben a kezemet dajkáltam.

– Meg te is majdnem, ahogy látom – mondta időközben haragosvörösre váltott kézfejemre nézve, aztán megragadta a csuklómat, és a hideg vizet megengedve a csap alá dugta a kezemet. – Észre sem vetted, hogy megégett? – vetett aztán Sebastienre egy olyan pillantást, amivel jobb helyeken gyilkolni lehet. Az ominózus csók óta ő is kétszer olyan ellenséges lett, csak ő Sebastien irányában.

Sebastien tekintetén egy kis zavartság suhant át, amikor ő is észrevette a kezemet, de aztán kihúzta magát.

– Szóval, miben voltál úgy elmélyedve, hogy az sem tűnt fel, hogy kigyullad valami a kezedben? – fonta össze a karját.

– Csak a Szolgára – böktem ki. – Furcsa, hogy már két hete nem hallat magáról. Hol lehet?

Sebastien összeráncolta a homlokát.

– Arra tippelek, hogy valami végső, nagy dobásra készül. Talán elbújt, hogy erőt gyűjtsön, vagy valaki teste fölött épp próbálja átvenni az uralmat. Az iskolában nem viselkedik valaki furcsán a környezetedben?

– Most tényleg az a fontos, hogy erről faggasd? – fordult felé Mark mérgesen.

– Rajtatok kívül senki sem viselkedik a szokottnál furcsábban – néztem jelzésértékűen egyszer egyikre, aztán a másikra, mert már elegem volt abból, hogy folyton gyilkos indulatok feszülnek a levegőben. Feltűnt, mennyire hasonlít Mark védelmező viselkedése a Kayláéhoz: Kayla is folyton védeni próbált Tonytól és Sebastientől. Félve gondoltam arra, hogy mi lesz, ha egyszer ezek ketten összeismerkednek.

Mark elhúzta a száját, Sebastien viszont úgy tett, mint aki meg sem hallott.

– Én most keresek valamit, amit az égésre kenhetünk – szólalt meg Mark, és kirobogott a konyhából.

– Nagyon fáj? – kérdezte Sebastien a kezemre nézve.

– Nincs semmi baj, csak megijedtem. Én... mindig is féltem a tűztől.

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Sebastien.

Bólintottam.

– Amióta az eszemet tudom, mindentől félek, ami forró. Kiskoromban képes voltam halálra rémülni egy vulkános természetfilmtől. A konyhát sem látogatom sűrűn. Gáz vagy sem, talán csak akkor főznék magamra, ha az életem múlna rajta – vontam vállat.

– A legutolsó álmod azzal ért véget, hogy az a tengerész rátok gyújtotta a fogadót.

– Valóban. Azt mesélted, hogy az előző életbeli hatások, sérülések, meg ilyenek elkísérhetnek a következő életbe. Szerinted ez a gyújtogatás összefügghet a fóbiámmal?

– Erősen lehetséges – mondta Sebastien.

– Az is lehet, hogy így haltam meg?

– Erre nem válaszolhatok – jelentette ki kategorikusan, és elzárkózása jeléül megint összefonta maga előtt a karját.

– Tudom, magamtól kell az ilyesmire visszaemlékeznem – sóhajtottam. – De félek, hogy nem fogok.

– Mit érzel?

– Olyan, mintha egy fal emelkedett volna közém és az álmok közé. Nem tudok áthatolni rajta.

– Akárhogy próbálod, sehogy sem megy?

– Én... nem tudom. Azt sem tudom, hogyan kellene megpróbálnom. Nem tudom, nem tudom... – fogtam meg a fejemet.

– Jól van, semmi baj, ha nem megy, akkor nem megy – emelte fel a tenyerét megnyugtatóan. – A könyvet is megszereztük, ezután is majd csak lesz valahogy.

Csak bólintottam.

– És köszönöm, hogy úgy döntöttél, ezután is segítesz – tette még hozzá, de szemlátomást nehezére esett kimondani. – Ha még teafőzés közben is a Szolgán gondolkodsz, azért csakis hálás lehetek.

– Igazából nem rajta gondolkodtam – vallottam be a számat húzva. Sebastien összevonta a szemöldökét. – Hanem Tonyn.

– Igen? – kérdezte, és visszatért belé egy kis gyanakvással vegyes ridegség.

– Azon, hogy mit érzek iránta. Vagyis inkább, hogy mit nem. Ez félelmetes. Olyan üres vagyok felé, mint mielőtt megismertem, azzal a különbséggel, hogy nap mint nap látom. Sosem hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges. Köszönöm, hogy... megtetted ezt értem – néztem rá.

Az arcán nem tükröződött semmiféle reakció.

– Nincs mit – felelte hűvösen, és kiindult. Az ajtóból azonban visszafordult, és megérintette a sérült kezemet. A kínzó, égető érzés lassan megszűnt.

– Köszönöm ezt is – mondtam halkan, de erre már nem felelt semmit, és tényleg kiment.

Amikor végre sikerült összehoznom a teát, felvittem egy bögrével az emeletre, hogy a szobámban igyam meg. Menet közben összetalálkoztam Markkal a lépcsőn: a kezében szorongatta az elsősegélynyújtó dobozt, de amikor a tekintete a begyógyult kézfejemre tévedt, elhúzta a száját.

– Mindig elfelejtem, hogy azért tud is valamit – mormogta. – Mennyit könyörögtél, hogy meggyógyítson? Mert biztos, hogy nem magtól jutott eszébe.

– Pedig magától csinálta.

Mark szemöldöke megremegett a csodálkozástól.

– Lehet, hogy őt szállta meg a Szolga?

Ezen elmosolyodtam.

– Nézd, nem kell őt helyettem is utálnod – mondtam.

– Ha már te nem utálod, holott nagyon is helyénvaló volna, valakinek muszáj – tárta szét a karját színpadiasan.

– Azt a csókot én kértem tőle.

– Nem kellett volna megadnia!

– Hallottam a veszekedéseteket, úgyhogy ismerem az érveidet, de akkor is azt mondom, hogy elsősorban én vagyok a felelős, nem ő.

– Nem értek egyet – vágta rá duzzogva.

– Értékelem az aggódásodat, de a szerelmi életem csak rám tartozik – mondtam finoman, de jelzésértékűen nézve rá.

– Igazad van – eresztette le a vállát. – Ne haragudj. Nem akartam beleártani magam, ez tényleg nem tartozik rám. Várj csak, azt mondtad, „szerelmi élet"? – kapta föl a fejét. – Ez azt jelenti, hogy szerelmes vagy belé?

Mosolyogva megmasszíroztam az orrnyergemet.

– Nem, nem jelenti azt, nyugodt lehetsz – mondtam neki, de nem voltam biztos benne, hogy ez a kijelentésem őszinte. Magam sem tudtam, hogy mit érzek Sebastien iránt.

– Sajnálom, tényleg nem akartam beleártani magam – emelte föl a tenyerét. – De ennél a Sebastiennél csak jobbat találhatsz!

Megcsóváltam a fejem, és bementem a szobámba. Mark utánam jött.

– Szeretnél még valamit? – néztem rá.

– Én csak... – kezdte, és benyúlt a zsebébe. – Szeretném, ha ez nálad lenne – mondta, és előhúzott egy gyöngysort.

– Miért adod nekem ezt a nyakláncot? – vontam össze értetlenül a szemöldökömet.

– Ez rózsafüzér.

Meglepődtem.

– De miért legyen nálam?

– Nyugodtabb lennék.

– Nem gondoltam, hogy tényleg hiszel... öm... ilyesmikben.

– Nos, nem is – vágta rá. – De sosem lehet tudni. Mindenfajta védelem jól jön.

– Én sem hiszek benne, hogy ez távol tartja majd tőlem a Szolgát. Emilynél sem vált be, pedig ő is mindig a nyakában hordott egyet.

– Ez nem nyaklánc, nem helyes nyakban hordani – mondta erre szigorúan. – És az a horoszkópos medál vagy mi is gyengíthette, amit rátett.

– Kulcstartó – javítottam ki.

– Annál rosszabb. Emily valószínűleg tényleg csak ékszerként hordta. De ha megfelelően használják, akkor talán megvéd.

Megvontam a vállam.

– Végül is, ártani nem árthat. Oké, köszönöm. Tedd le nyugodtan az asztalra.

– Jobb lenne, ha mindig magadnál hordanád.

Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magamat ettől a szelíd erőszaktól, de arra jutottam, hogy ha beleegyezek, hamarabb szabadulok. Odanyújtottam a kezemet, mire ő beletette.

– Jól van, magamnál fogom tartani – vágtam zsebre. – Most már jobb?

– Sokkal. Egy percre se tedd le, ha nem muszáj.

Bólintottam, mire elhagyta a szobámat.

Sóhajtottam egyet, és megint előhúztam az apró fagolyókból álló füzért. Nem voltam képes hinni benne, hogy egy egyszerű gyöngysor megvédene bármitől is, azon kívül arra gondoltam, hogy ehhez talán vallásosnak kellene lennem, de minimum meg kellett volna kereszteljenek. Úgy éreztem, nincs jogom magamnál tartani. Furcsán is éreztem magam, ahogy a kezemben fogtam, úgyhogy inkább csak betettem az íróasztal fiókjába.

Hiába remélte azt Sebastien, hogy megfeledkezem a Kaylával kapcsolatos ígéretéről, csalódnia kellett.

Ahogy előre megjósolta, Kayláról azt állapították meg az orvosok, hogy kómában van. Már két hete a Charing Cross kórházban ápolták, és eleinte csak az anyja mehetett be hozzá, de később már minket is beengedtek. Amikor Sebastien New Forestben rendbe hozta a testét, a golyót is eltávolította belőle, a bemeneti sebet pedig teljesen meggyógyította – így Emily megúszta a gyilkossági kísérlet vádját –, az esés miatti fejsérülés viszont megmaradt, ezért az orvosok ezt gyanították az eszméletvesztés okának.

Nyomott, hűvös novemberi délelőtt volt, a nyálkás köd az ember ruhája alá bújt, és a világ mozdulatlan lett, szinte élettelen. Mint Kayla. Sebastien kocsijával mentünk a kórházba. Sebastien már meg sem próbált lebeszélni a tervemről, tudta, hogy hiábavaló vállalkozás lenne. El voltam szánva arra, hogy visszaadom Kaylának az életét, még ha az én hátralévő életem a felére is csökken miatta.

Jamison is elkísért minket – de már alaposan megváltozott állapotban. A legmegfelelőbb kifejezés az volt rá, hogy rá sem lehetett ismerni. A testvériség tagjai addig folytatták a hajtóvadászatot, míg megtalálták, aztán megkínozták, majd összekötözött végtagokkal ledobták egy szikláról a tengerbe. Sebastien az angyali összekötő csatornáján egyből értesült a haláláról, és felkutatta a testét, majd rendbe hozta. De nem azért, hogy az ő lelkét is visszahelyezze belé. Nem, a lelke visszatért teremtőjéhez, a testét pedig egy Sagastriel nevű angyal foglalta el, aki Sebastien beosztottja volt a Purgatóriumban. Sebastien kérte föl erre. Nem felszólította, mivel már nem volt a feljebbvalója, csak megkérte, ő pedig azonnal jött. A cél, amiért idehívta, az volt, hogy vigyázzon Markra, míg énrám ő figyel, amikor velem van az iskolában.

– Azt javaslom, hogy költöztessük át Markot hozzátok, a melléképületbe – szólalt meg a hátsó ülésen, mondandóját Sebastienhez intézve. Hátborzongató volt, hogy Jamison hangját hallom, és mégis valaki más beszél belőle. Akkor is rájöttem volna, hogy valami történt vele, ha nem tudok erről a cseréről: Jamison békés, nyugodt jelleme minden szavából kiérződött, a stílusa kedves volt és csöndes. Ez a Sagastriel azonban szenvtelenül beszélt és hangosan. Nem mosolygott rám bátorítóan, mint Jamison szokott, és mintha még a ruháit sem tudta volna olyan lazán viselni. A szöges nyakörv és a fekete póló idegenül festettek rajta, holott ez volt Jamison mindennapi viselete. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy ez a valaki csak bitorolja a testét, még ha neki már nem is volt rá többé szüksége.

Szótlanul léptünk be a nagy, kétszárnyú üvegajtón, ami a kórtermekhez vezetett. Szándékosan jöttünk épp ebben az időpontban: a két hét alatt kifigyeltük, mikor vizitelnek az orvosok, mikor mennek be a nővérek beadni valamit, mikor járkálnak a legkevesebben. Sebastiennek sikerült elintéznie, hogy Kayla egyedül feküdjön egy kisebb kórteremben. Amikor az ajtaja elé értünk, mi ketten bementünk, Sagastriel pedig kint maradt őrködni.

Kayla sápadt, sovány teste szinte egybeolvadt az ágyneművel. Lélegeztetőgépre és szívmonitorra volt kötve; a gépek zaja idegesítően harsogott az élettelen csöndbe. Elsimítottam a homlokáról egy odatévedt hajtincset, és feljebb húztam a lecsúszott takaróját. Kayla utálta, ha a szemébe lóg a haja, és fázni sem szeretett. Egy kis neheztelés ébredt bennem az ápolók irányában, pedig tisztában voltam vele, hogy ezer dolguk van, és nem figyelhetnek minden ilyen apróságra.

– Készen állsz? – kérdezte Sebastien. Díjaztam, hogy nem azt kérdezte, nem gondoltam-e meg magamat. Bólintottam. Erre elővette a kabátja belső zsebéből a kis fekete grimoárt. A forróság Sebastien környezetében még koncentráltabb lett – holott már a kocsiban is meg lehetett főni –, és próbáltam nem gondolni arra, hogy a szellemek valószínűleg közelebb gyűltek. Egy kicsit keresgélt a könyvben, majd meglelve a varázsigét, felolvasta a szavakat. Az om nyelv mintha csak egy ősi világot idézett volna fel előttem idegen állatokkal és növényekkel, szépséges épületekkel, a miénktől eltérő civilizációval. Hangja nyomán fény tört elő a könyvből, és Kaylára vetült díszes, kör alakú mintát festve mozdulatlan testére, a levegő pedig megtelt valami kimondhatatlan feszültséggel. A padló megreccsent, a neoncsövek vibrálni kezdtek, egy ablak magától kinyílt, és a jéghideg huzat feldagasztotta a zöld kórházi függönyöket.

Ekkor elővettem a zsebemből egy biztosítótűt, kikapcsoltam, és habozás nélkül az ujjamba szúrtam. Vérző ujjamat aztán a mágikus fénybe tartottam. A kibuggyant vér lassan eltűnt róla, mintha csak vízcsepp lett volna, amit felszárít a nap, és a pecsét fehéren felizzott, majd eltűnt minden: a fény, a feszültség, a huzat. Végül egy halvány derengés szállt be lassan, magasztosan a nyitott ablakon át Kayla mellkasára.

Remegve eresztettem le a kezemet. Olyan érzésem volt, mintha hirtelen már nem ketten, hanem hárman lettünk volna a kórteremben.

– Mikor ébred fel? – kérdeztem halkan.

– Türelem, csak most tért vissza a lelke – felelte Sebastien.

– Te érzed az ilyesmit? – néztem rá meglepve.

– Persze. Már itt van köztünk. De nem biztos, hogy most rögtön felébred, az is lehet, hogy csak órák vagy napok múlva. Te sem azonnal ébredtél fel Victoriaként, legalább fél nap kellett hozzá.

– Rendben – mondtam kicsit csalódottan.

Vártunk még ott egy keveset, hallgatva a gépek monoton zaját, aztán elindultunk kifelé. Ám amikor a kezemet a kilincsre tettem, halk nyöszörgés hallatszott Kayla felől. Azonnal odaugrottam hozzá. A szeme még csukva volt, de a fejét lassan ide-oda ingatta.

– Ébredezik – súgtam Sebastiennek.

– Lehet, hogy jobb lenne, ha én inkább kimennék – mondta Sebastien, de már késő volt: Kayla kinyitotta a szemét. Először álmosan körbetekintett, aztán amikor meglátott minket, összevonta a szemöldökét.

– Minek ébresztettetek fel? – kérdezte rekedten. – És egyáltalán miért vagytok itt? – nézett szét még egyszer.

Sebastiennel egymásra pillantottunk. Azt már rég megbeszéltük, hogy ha majd eljön az ideje, a rövidített verzióját fogjuk előadni az eseményeknek, mindenfajta természetfeletti dolog kihagyásával, mivel az ilyesmiben úgysem hisz. Viszont ezt is csak akkor, ha már képes lesz befogadni.

– Kórházban vagy. Megsérültél – feleltem.

– Mi történt velem?

– Mi az, amire legutoljára emlékszel?

Egy kicsit töprengett.

– Ültem otthon, épp fel akartam nézni a Facebookra, aztán filmszakadás. Hogy sérültem meg?

– Nos, ez egy igen hosszú történet. Talán jobb lenne, ha akkor mesélnénk el, ha már teljesen jól vagy.

– „Mesélnénk?" Mióta vagy ilyen jóban ezzel a homofób zaklatóval? – bökött mérgesen Sebastien felé.

– Öm... – nyaltam meg az ajkamat. – Ez is hosszú történet.

– És teljesen jól vagyok, semmi bajom, akár most rögtön haza is tudnék menni – emelte fel a takaróját, és felült.

– Várjunk még ezzel – tartotta vissza Sebastien, amin Kayla láthatóan felpaprikázta magát.

– Te csak ne parancsolgass nekem! És vedd le rólam a kezedet!

– Akkor légy szíves feküdj vissza – emelte fel Sebastien a tenyerét.

– Ti meg akkor legyetek szívesek elmondani, hogy mi a fene történt! – fonta össze a karját Kayla duzzogva.

– Jól van, elmondom – adtam be a derekamat.

– Talán jobb lenne, ha addig kimennék – vetette fel Sebastien.

– Talán be sem kellett volna jönnöd – felelte Kayla rá sem nézve.

Miután Sebastien kiment, óvatosan előadtam Kaylának a fogyaszthatóra vágott, publikus verziót, miszerint Emily egyszer csak bekattant, mert féltékeny lett Tony miatt, elcsalt minket az erdőbe, aztán dulakodni kezdtek Kaylával, aminek az lett a vége, hogy Emily fellökte őt, és az esés miatt elvesztette az eszméletét és kómába esett. Kayla faarccal hallgatta a történetet, majd miután befejeztem, láthatóan morfondírozott egy kicsit bizalmatlanul méregetve engem. Végül becsukta a szemét, és sóhajtott egyet.

– Akkor most meséld el az igazságot is – mondta.

Zavarba jöttem.

– Igazságot?

– Emlékszem még erre-arra, ami határozottan nem álom volt. Azon kívül már rájövök, mikor hazudsz nekem. Már eddig is sejtettem, hogy valamit titkolsz előlem, csak nem akartam rákérdezni, mert úgy gondoltam, hogy talán nem rám tartozik. Így viszont, hogy kórházba is kerültem emiatt, azt hiszem, van valami, amibe a tudtomon kívül belekeveredtem. És én baromira tudni akarom, hogy mi ez a valami, úgyhogy légy szíves, add elő végre.

– Mik azok, amikre még emlékszel? – próbálkoztam óvatosan.

– Elég bizarr dolgokra. De előbb te fogsz mesélni. Nos?

Nem nagyon volt más választásom, mint elejétől a végéig elmesélni mindent. Ha még emlékei is vannak, akkor nem sok értelme van tovább titkolózni előle. Elmondtam hát a történetet egészen a ködfelhő érkezésétől a lázadók háborúján át a tükrös jelenségekig, az álmaimig, majd Tony megszállásáig, és az erdőben történtekkel fejeztem be. Nem kevés mesélnivaló volt, de Kayla egész idő alatt tágra nyílt szemmel, néma csendben hallgatta. A szám már kiszáradt a végére, de örültem, hogy a két fiú odakint őrködik, mert senki sem zavart meg közben bennünket. Amikor eljutottam odáig, hogy feltámasztottuk őt, gondterhelten fújtatott, és megmasszírozta az orrnyergét.

– Sejtettem, hogy valami extra nagy turpisság van a háttérben, de azt nem gondoltam volna, hogy... ekkora – szólalt meg pár percnyi csendet követően.

– Nem is vonod kétségbe a hallottakat? Nem mondod azt, hogy nevetséges fantazmagória és biztosan csak megőrültem?

Rám pillantott.

– Nem – felelte határozottan. – Minden, amit mondtál, egybecseng azzal, ami felderengett előttem.

– Ezt hogy érted? Mivel?

– Minden úgy kavarog a fejemben, mint egy ősleves – támasztotta meg a homlokát, és megint becsukta a szemét, mintha koncentrálna. – Képek úsznak el előttem... Az egyiken például mosóport szórok egy szökőkútba... a másikon elviszlek egy erdőbe... beadok neked valami szert... a fejedre erősítek egy bizarr szerkezetet... állandóan az álmaidról faggatlak... olyan dolgokat mondok, amiket sosem mondanék, mintha valaki más beszélne belőlem... aztán egy eldördülő pisztoly elé ugrok... Nem én csináltam ezeket a dolgokat, és mégis én. Kivéve az utolsót. Ott egyedül voltam.

– Tudtam – suttogtam, és megöleltem. – Tudtam, hogy az te voltál. Biztos voltam benne.

Visszaölelt.