– Micsoda? – kérdeztem megdöbbenve. – Hogy érted azt, hogy...

– Az ötleteimmel segítettem neki – magyarázta Emily.

– Te is benne vagy ebben? Csatlakoztál hozzá? Neked is ígért valami képességet? Elhitette veled, hogy ha megteszed, amit akar, utána be is tartja a szavát?

– Ugyan már, nekem nem kell semmilyen képesség – felelte Emily közönyösen. Hirtelen az rémlett fel előttem, hogy ez lehet a valódi jelleme, és az a kedves, segítőkész lány, akinek korábban mutatkozott, csak egy magára öltött álarc volt. – Én másért csinálom. Teljesen másért.

– Micsodáért? Megzsarolt?

Aprót nevetett.

– Én magam kerestem őt fel.

– Minek? Hát nem volt elég világos a beszámolómból, hogy mennyire veszélyes? – kérdeztem, és ugyanakkor szörnyen bántam, hogy valaha is elmeséltem neki a ködfelhővel kapcsolatos dolgokat.

– Emlékszel még, amikor arról beszélgettünk, milyen érdekes lenne megtudni, ki kicsoda volt előző életében? Utána tényleg elmentem egy reinkarnációs utazásra. Kár, hogy az emberek nem emlékezhetnek rá, mik történtek a régebbi életeikben. Nem pazarolnák a barátságukat érdemtelenekre – tette hozzá fagyosan.

Semmit sem értettem, de kíváncsi lettem volna, hogy kicsoda volt valaha Emily. Annyira szörnyen rossz viszonyban senkivel sem voltam a tizenhetedik században, legalábbis azok alapján, amiket eddig álmaimban láttam. Később történhetett valami? Az a gyanú fészkelte be magát az agyamba, hogy olyasmire emlékezett vissza, amire én még nem. Vagy talán soha nem is fogok, elnézve, hogy újabban nem álmodtam semmit.

– Mi van Markkal és Sebastiennel? Mit műveltetek velük? – kérdeztem.

– Ők most karanténban vannak, ugyanis rájuk engedtem a kis házi készítésű vegyi fegyveremet – válaszolta a Szolga teljes lelki nyugalommal.

– Hogy mit csináltál?! – hördültem föl.

– Muszáj volt valakin kipróbálnom – tárta szét a karját mosolyogva. – Sataniel hiába gyógyítja majd meg magukat, a levegőben szétterjedt anyagot nem tudja semlegesíteni, így pillanatnyilag az a legjobb, ha bezárva maradnak, különben kijut a nagyvilágba, és ki tudja, hány embert betegít meg – magyarázott. – Ne számíts rá egy darabig, hogy eljönnek megmenteni téged.

Már épp válaszolni akartam valamit, de Emily hamarabb megszólalt.

– Most szépen velünk jössz.

– Azt lesheted! Nem szedtek ki belőlem semmit – jelentettem ki, és hátrálni kezdtem, de ő utánam jött.

– Mindjárt gondoltuk, hogy nem fogod csak úgy átadni a könyvet vagy a nyakéket. De biztosíthatlak, rá tudunk venni, hogy velünk gyere – mondta, és jelzésértékűen a sokkoló felé pillantott, ami még mindig ott lógott a Szolga kezében. – Elég csak belenyújtani a vízbe. Annak a két kisgyereknek biztosan nagyon fájna az áramütés – mondta, a hétéves forma kisfiúkra mosolyogva, akik a szökőkútba lógatták meztelen lábukat. – Hiába figyelmeztetnéd őket a veszélyre, ne is fáradj. Turistából van itt elég, mi pedig kreatívak vagyunk.

Tehetetlennek éreztem magamat. Sarokba szorítottak.

– Ha veletek is megyek, úgysem tudjátok kiszedni belőlem, hol a nyakék. Még én sem tudom, hol van, hiszen már nem álmodom semmit, de ezzel ti is tisztában vagytok.

– Majd meglátjuk, mire jutunk – mondta Emily, azzal magabiztosan hátat fordított, és a parkolók felé vette az irányt, közben intve nekem, hogy kövessem. Mérgesen fújtatva mentem utána.

Beültünk Kayla bogarába, ahol Emily hátrakötözte a kezemet, elvette a mobilomat, és a szememet is eltakarta egy kendővel.

– Így – szólalt meg elégedetten, amikor erőteljesen meghúzta a csomót. – Indulhatsz – szólt oda a Szolgának. Még mindig nem jöttem rá, miféle szövetség lehet kettejük közt.

Sokáig autóztunk, talán órák is elteltek, és közben alig szólaltak meg. Arra tippeltem, hogy valami kihalt helyre visznek, ahonnét nem hallja majd meg senki a kiáltozásaimat. Egy idő után el is csitultak a forgalom zajai, és amikor lassabban mentünk, tompa varjúkárogást véltem hallani. Talán egy erdőbe vittek. Már minden tagom elgémberedett, hiába változtattam időnként testhelyzetet. Úgy éreztem, már sosem álluk meg, és sosem lesz vége ennek az idegtépő utazásnak. Rettegtem, hogy mi lehet Markékkal, és hogy mit akarnak csinálni velem.

Aztán a kocsi megállt, ők kiszálltak, és engem is kirángattak. Hűvös levegő és nyirkos növényillat csapott meg. Felesleges lett volna megkérdeznem, hol vagyunk, nyilván nem véletlenül kötötték be a szememet. Végigvezettek egy földúton vagy erdei csapáson, ahol többször is megbotlottam a kiálló kövekben vagy gyökerekben, és közben továbbra is madarak csicsergését és fák lombjainak vészjósló susogását hallottam.

Ajtónyikorgás következett, és belöktek egy dohszagú helyre, majd ők is bejöttek utánam. Az ajtó hangosan becsapódott mögöttünk, és kattant egy zár. Ekkor levették a szememről a kendőt, én pedig végre körülnézhettem. Lécekből összetákolt faházban álltunk. Az alacsony mennyezetről egy dróton villanykörte lógott le, az apró ablakokra fémrácsokat tettek, az egyik falnál rozsdás olajkályha állt, és az ajtó előtt összefont karral egy álarcos, fekete ruhás alak posztolt. A Testvériség tagja.

Emily megragadott, és berángatott egy másik helyiségbe, ahol eloldozta a kezemet, és egy előre odakészített székbe lökött, aminek a karfáin már kötelek lógtak, aztán egyenként megkötözte velük a csuklóimat. Mellettem apró asztalka állt, rajta kinyitott laptoppal – egy balsejtelem azt sugallta, ezt is direkt helyezték oda.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem Emilyt, de nem nézett rám, és nem felelt. – Van fogalmad róla, hogy mi lesz ebből? Vagy fel sem fogtad, amit erről a ködfelhőről meséltem? Ha rászabadul a világra...

– Először is: hol a grimoár? – kérdezte a Szolga, amikor belépett a helyiségbe. Haboztam a válasszal, és azon pörgettem az agyamat, hogyan bújhatnék ki ebből a helyzetből, de egy árva ötlet sem jutott az eszembe. – Várj, segítek, hogy együttműködőbb légy – mondta, és bekapcsolta a laptopot, aztán pötyögött a billentyűzeten, majd félreállt. Egy videó jelent meg a monitoron, az iskolánk tornatermét ismertem fel rajta, aztán rájöttem, hogy ez élő adás. Sebastient és Markot láttam meg ugyanis. Mark az oldalán feküdt egy gumiszőnyegen, és köhögött, Sebastien pedig előtte ült, és ő is összegörnyedve köhécselt. Nem hazudott hát a Szolga, tényleg létezik a méreg, és tényleg rájuk engedte.

– Ha bármi bajuk lesz... – mordultam, de ő a szavamba vágott.

– Ugyan már, mostanra rájöhettél volna, hogy nem nekik lesz bajuk, hanem a városban mindenkinek, aki kap majd ebből a kis koktélból. Elég csak kinyitni egy ablakot a tornateremben. De ha jó kisfiú leszel, és elmondod, hol van a könyv és a nyakék, a plafonon elrejtett tartályokból kiengedem a szert, ami semlegesíti a mérget. Na, mit szólsz? – kérdezte.

– Azt, hogy rohadj meg, te mocskos féreg! – kiáltottam, mire Emily pofon vágott. Iszonyú erős volt az a madárcsontú keze. Fémes ízt éreztem a számban, és kiköptem egy kis vért.

– Én igazán nem akartam, hogy ez legyen belőle – szólalt meg a Szolga. – Óvatosan közeledtem hozzád, finoman érintettelek, mint egy drága porcelánt, még udvaroltam is neked. A tenyeremen hordoztalak! Fűvel kínáltalak, hogy kicsalogassam az emlékeidet, nem valami méreggel. Igazán nem mondhatod, hogy ajtóstól rontottam a házba. Épp ellenkezőleg: valósággal kipárnáztam az utad addig a rohadt nyakékig! Istenem, mondd, hol rontottam el? – tárta szét a karját színpadiasan.

Emily sötét pillantást vetett rá, nekem pedig ennek láttán ugyanilyen sötét gyanúm támadt.

– Akkor megkérdezem még egyszer – mondta a Szolga, immár türelmesen. – Mit szólsz?

– A könyv... – kezdtem, és belemartam a szék karfájába. Ha elmondom, hol van, amit keres, azt az egész világ megsínyli, de ha nem, akkor „csak" egy városnyi ember. Vagy ki tudja, mennyi. Amilyen gátlástalan, a Szolga kitalálhat még bármit. Akár egyenként is odahozhatja őket elém, hogy a szemem előtt öldösse le őket. – A házunkban van. A szobámban, egy kulcsra zárható fiókban.

Dermedten meredt rám egy pillanatig.

– Ez aztán a biztonságos és körültekintő tárolás – jegyezte meg. – Van fogalmad róla, hogy mi az, amit az alsógatyáid közé rejtettetek?

Megforgattam a szemem.

– Miért, egy penészes pince annyival jobb hely?

A Szolga keze ökölbe szorult, de aztán nem mozdult meg.

– Védelmet tettetek rá – jutott a végkövetkeztetésre. – Sebastien nem hagyná a grimoárt csak úgy egy piperefiókban. Mondd ki szépen.

Összeszorítottam a szám. Nem vitt rá a lélek, hogy engedélyt adjak neki a könyvhöz való hozzáféréshez. Selené is a házban volt, és mit sem sejtve várt rám, abban a hitben, hogy biztonságban van.

– Segítsek? – kérdezte Emily közelebb lépve, és megropogtatta az ujjait.

– Nem, szépségem, a te tehetségedre majd később lesz szükség. Szerintem Soren barátunk magától is megadja az engedélyt.

Várt egy darabig, de mivel nem voltam hajlandó megszólalni, elhúzta a száját, és fölém hajolva megragadta mindkét csuklómat.

– Akkor a nyakék hollétét fogod előbb elárulni, nekem mindegy – suttogta az arcomba.

– Mondtam már, az álmodásom abbamaradt – néztem fel rá, és hátborzongató volt, ahogy Kayla szeméből egy idegen valaki tekintett vissza rám. – Mark is ezért vitt el engem a főhadiszállásotokra. Vagy úgy gondolod, nekik is hazudtam? Hogy saját magamnak akarom az ékszert, vagy mi?

– Az tényleg nem tűnik túl valószínűnek – morfondírozott. – Undorítóan jószívűnek ismertelek meg. Mikor álmodtál utoljára? – kérdezte.

– Mit tudom én, valamikor azelőtt, hogy a testvériséghez látogattunk volna Markkal.

– Ennyit eddig is tudtunk. Máskor is fordult már elő ilyen?

– Nem. Vagyis...

– Vagyis?

– Egyszer, mielőtt még Sebastien mindent elmesélt volna, elegem lett az álmokból, és rajzoltam egy álomcsapdát, aztán kiragasztottam az ágyam fölé. – Kicsit megálltam gondolkodni. – De Sebastien letépte a falról.

– Ezzel sokra megyünk – mondta a Szolga.

– Hol van most az a rajz? – kérdezte Emily.

– Komolyan hisztek benne? Ez tiszta röhej, már megbocsássatok, én is csak poénból rajzoltam.

– Hol van? – kiáltotta Emily olyan eréllyel, hogy összerezzentem.

Elgondolkodtam. Emlékeztem a mozdulatra, amivel Sebastien letette a rajzot, és semmi olyan nem rémlett, hogy elvettem volna onnan. Habár... És ekkor eszembe jutott valami.

– Egyszer huzat kerekedett, amikor kinyitottam az erkélyajtómat. Minden papírom szétrepült, a rajz pedig talán az ágyam fölötti polcon kötött ki, de nem foglalkoztam vele, mert épp jobb dolgom is volt.

– Oda megyek leellenőrizni, úgyhogy rebegj el szépen egy engedélyt a belépésre, vagy most rögtön kinyitom a tornaterem ablakát – mondta a Szolga erélyesen.

Sóhajtottam egy nagyot. Selenére gondoltam, aztán azokra az emberekre, akik majd mérgezést kapnak a vegyi fegyvertől. Ha a Szolga belép a szobámba, a könyvhöz is hozzáfér majd, de talán azután is marad még remény, hogy megkapta, elvégre a nyakék is szükséges a tervéhez, annak a hollétét azonban még én magam sem ismerem.

– Megengedem, hogy belépj a szobámba – morogtam kelletlenül. Látszólag semmi sem történt, de a Szolga igen elégedett lett.

– Köszönöm – felelte elnyújtottan. – Mindjárt jövök – szólt oda Emilynek, aki feleletként bólintott egy aprót.

Miután elhalt a cipősarkak kopogása, csend ereszkedett ránk.

– Szóval azt mondod, te kerested fel őt? Mivel érted el, hogy így megbízzon benned? – kérdeztem Emilytől. – Miért nem gondolja azt, hogy a kémem vagy?

Ő csak nevetett. Mélyről jövő nevetés volt, és sötét tudást sejtetett, amitől naivnak éreztem magamat.

– Talán majd egyszer elmondom – felelte.

Nem hagytam lerázni magam.

– Miért utálsz ennyire? Mért mondtad, hogy olyasvalakire pazaroltad a barátságodat, aki nem érdemelte meg? Ki voltál előző életünkben?

– Talán olyasvalaki, akire nem is gondolnál.

Végigpörgettem az agyamban, hogy a tizenhetedik században kik álltak hozzám közel, és hogy ezeknek a valakiknek miféle lehetséges kárt okoztam.

– Betsy szerelmét visszautasítottam, és megfertőztem őt TBC-vel. Talán bele is halt.

– Ugyan már. Betsy Kayla volt, ebben biztos vagyok.

– Anastasiát, Thomas nővérét is megfertőztem, és ő tényleg belehalt a betegségbe.

– Nem én voltam Anastasia. Gondolkodj!

– Ekkora bajt senkinek sem csináltam, hogy bosszúból a Szolga mellé akarjon állni. Mit ártottam neked?

– Mindent elvettél tőlem, ami valaha fontos volt nekem. Négyszáz évvel ezelőtt is, és most is.

– Mégis mit? – kérdeztem döbbenten.

– Először is, az apám szeretetét. Már Victoriaként is az ujjad köré csavartad. Mindent megadott neked, amit csak kértél, a széltől is óvott téged, folyton csak rólad beszélt. Te voltál a szeme fénye. Ha nézeteltérés támadt köztünk, mindig neked hitt, és nem a saját lányának.

– Te voltál Isabel?

– Csakhogy rájöttél. Most pedig mást sem hallok otthon, mint hogy milyen tehetséges vagy, mennyit fejlődtél, mekkora jövő áll előtted. Apám egyfolytában hozzád hasonlítgat, és persze ezekből az összehasonlításokból mindig én kerülök ki rosszul. Már a szőr is áll a hátamon, ha megemlíti a neved. A rajongása már-már fanatikus. Látnod kellene a tekintetét, amikor rólad beszél. Nem tudok másra gondolni, mint hogy bejössz neki.

– Még hogy bejövök neki? Már bocs, de ez röhejes!

– Miért lenne az? Vén kecske is megnyalja a sót – mondta cinikusan. – Lenyűgözte a tehetséged, aztán a rajongása átfordult szerelembe, ilyen egyszerű. Volt már hasonló a történelemben.

– De hát ő a nőket szereti, felesége volt.

– És az miért zárna ki bármit? Létezik biszexualitás is.

Számomra akkor is elképzelhetetlen volt, hogy Mr Pemberton ilyen érzelmeket tápláljon irántam. Ez még csak meg sem fordult soha a fejemben. Egyszerűen ostobaság volt.

– Azt mondtad, „először is". Mit vettem még el tőled, amiről nem tudok?

Emily nagy levegőt vett.

– Amikor Tonyt először megláttam itt az iskolában, tudtam, hogy valami ismerős benne.

– Őt nem vettem el, hiszen soha nem is volt a tiéd.

– Ha te meg én egyszerre vagyunk ott valahol, miért van az, hogy mindig téged választanak a férfiak? – kérdezte félig-meddig saját magától.

– Thomas sosem volt belém szerelmes. És Tony sem – válaszoltam elkeseredett dühvel, szomorúan ismerve fel a valóságot, amivel eddig lusta voltam szembenézni. – Ha a vőlegényed figyelemre sem méltatott téged, azt ne arra fogd, hogy miattam volt, mert ez nem igaz!

Emily meglepett arcot vágott, és mintha egyenesen szórakoztatta volna, amit mondtam.

– Ugyan már, tényleg azt hiszed, hogy abba a besavanyodott, unalmas könyvmolyba vagyok szerelmes, aki ha tehetné, legszívesebben a tudománnyal szexelne? Tudod, milyen nehéz volt annak idején összehoznunk vele egy utódot, hogy ne maradjunk szégyenben? Pokoli még visszagondolni is rá.

Teljesen összezavarodtam. Viszont legalább megtudtam, hogy Thomast mégsem végezték ki.

– Akkor, ha nem ő kell neked, kit szeretsz, Emily? – kérdeztem rémült gyanakvással, de a válasz egy iszonyú bizonyosság képében már fel is sejlett előttem. Mielőtt még válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó, és megjelent benne a Szolga.

– Az álomcsapda rajza tényleg fennakadt az ágy fölötti polcon. Biztos, ami biztos, megsemmisítettem. Azonban a könyv nem volt ott, ahol mondtad – szólalt meg. – A fiókot kinyitva találtam, és a grimoárnak híre-hamva sem volt, hiába kutattam át az egész házat. Kinek adtál még engedélyt a belépésre? – harsogta Kayla magas hangján, de hozzá nem illően parancsoló stílusban. A szám is tátva maradt.

– Senkinek! Sebastien a fiókba tette, miután kimondta a szobámra a védelmet, és én sem vettem ki onnan, mielőtt eljöttem. Fogalmam sincs, hogy tűnhetett el – hebegtem kétségbeesve. Ha valakinek tényleg sikerült ellopnia, akkor az is lehet, hogy soha többé nem látjuk viszont!

– Sebastienéknél nincs, ezt leellenőriztem, de arra nem esküdnék meg, hogy igazat mondasz. Sebaj, kideríthetjük.

– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem, és próbáltam nem pánikba esni.

– Mindenre felkészültem. Többek között van itt nálam egy kis tiopentál-nátrium, ismertebb nevén igazságszérum. A vénádba fecskendezve ellazulsz majd tőle, összevissza fogsz fecsegni, mintha részeg lennél, és képtelenné válsz arra a pszichológiai mechanizmusra, hogy elkendőzd az igazságot és meggyőzően tudj hazudni – felelte mosolyogva, majd odalépett egy ütött-kopott szekrényhez, és kivett belőle egy nagy, fekete táskát. A táskát aztán lecsapta a mellettem álló asztalra, és pár mozdulattal szétnyitotta. Félelmetesen kinéző eszközök tárultak fel benne, többek között szikék, fogók, fúrók, mindenféle méretű tűk, fecskendők és fiolák, meg olyan kampók, amikre a hentesek a húsokat szokták akasztani. A szívverésem fájdalmasan meglódult.

Kivett egy fecskendőt és egy fiolát, majd a tűt a kupakon át az üvegcsébe szúrta, és kiszívta vele az átlátszó folyadékot. Amikor közeledni kezdett, hiába próbáltam elhúzni vagy kiszabadítani a lekötözött kezemet, túl erősen volt rögzítve, ráadásul látva az ellenkezésemet Emily megragadta a könyökömet, és bámulatosan erős kezével mozdulatlanul tartotta, hiába próbáltam elrántani. A tű kíméletlenül hatolt a vénámba egy fájdalmas szúrással, a Szolga pedig az utolsó cseppig belenyomta a folyadékot. Jéghideg csík kúszott fel a karomban, fel a vállamig, majd a nyakamon is, egészen a halántékomig. Pár másodperc múlva megszédültem.

– Na, érzed már a hatását? – kérdezte a Szolga. Legszívesebben bemostam volna neki egyet.

A szédülés fokozódott, forogni kezdett velem a szoba, és erősen belekapaszkodtam a székem karfájába, mert azt éreztem, hogy felborulok. A Szolga ezt látva elmosolyodott. Aztán azt kezdtem érezni, hogy ez az egész már nem fontos nekem. Egy szürreális, röhejes ostobaságnak tűnt, olyannak, mint egy rossz álom. Talán tényleg álom volt. Valójában nem is ülök itt, ehhez a nyikorgó székhez kötözve, a Szolga pedig nem létezik, és Sebastien sem, meg ez a hely sem, ahová elhoztak, csak a képzeletem szüleménye ez a sok furcsa történés, mert este már megint olyat ettem, amit nem kellett volna, és a belem most tekereg és csavarodik, undorodva fintorog a tartalmára, és csak ez a kényelmetlen fizikai érzet generál rémálmokat az agyamban...

Nem! Megráztam a fejemet, és tudatosítani akartam magamban, hogy ez az agymenés csak a szer hatása.

De a világ olyan viccesnek tűnt hirtelen. A Szolga, amint Kayla apró testében, nagyon komoly arccal tűsarkakon topog, meg a tündérnek kinéző, de valójában talán titokban ketrecharcos Emily, ahogy karba tett kézzel áll. Tényleg, még sosem láttam a bicepszét. Biztosan vastag és ki van tetoválva, mint egy tengerésznek.

A francba is, koncentrálnom kell! Ha elmondom nekik, hogy nem hazudok, mert tényleg nem hazudtam, szóval fogalmam sincs, hol a könyv, azzal még semmi bajt nem csinálok. A nyakék hollétéről sincs tudomásom, és ez talán nem is baj. De ha véletlenül mégis beugrik róla valami, akkor arról nem beszélhetek. El kell majd titkolnom. Nem tudhatják meg. Semmi esetre sem.

Várjunk csak, mit nem tudhatnak meg? A gondolatok elúsznak előlem. Az előbb még mintha a könyvről töprengtem volna. Nem mondhatom el nekik, hogy hol van. Tényleg, hol is van?

– Túl sokat kapott – zengett fel Kayla hangja valahonnét messziről, pedig mellettem állt. Ezt vajon hogy csinálta? – De a lényeget így is megtudtuk.

Beszéltem volna? Vagy kihallatszottak a fejemből a gondolatok? Ilyen hangosan gondolkodom?

– Mi fog vele történni? – hallottam Emily hangját, de már nem láttam őt, mert olyan gyorsan fordult el körülöttem a szoba, hogy összemosódó, színes csíkokká változott az összes berendezés.

– Elalszik szépen. Közben pedig, ha minden jól megy, megálmodja, hova rejtette a nyakéket – felelte Kayla vagy a Szolga vagy ki tudja, ki.