A nagy nap délutánján felforgattam anya gardróbját bulis szerelések után kutatva, és mindent felpróbáltam, amit akár csak távolról is szexinek lehetett nevezni, aztán levonultam a nappaliba, ahol Mark, Selené és Sebastien vártak, hogy véleményt alkothassanak. Alig hittem el, hogy ezt csinálom: divatbemutatót tartok anyám szerkóiból személyesen a Sátánnak, meg a két hete felfedezett ikertestvéremnek és egy macskának. Az eredmény persze lesújtó volt. Alig akadt olyan holmi, amit egy ilyen helyre fel tudtam volna venni, és ami nem úgy állt rajtam, mint tehénen a gatya. Most jól jött volna Kayla segítsége és ruhatára, de őt azóta sem értem el, és különben sem számolhattam volna be neki arról, hova megyek.

– Hát, ez borzalmas – mondta Mark végigmérve a selyemblúz, szövetszoknya, meg törpesarkú körömcipő összeállításomat, és rá volt írva, hogy nem tudja eldönteni, röhögjön-e inkább, vagy csak szörnyülködjön. A szőnyegen ült egy tea meg egy zacskó mézes keksz között, és inkább bekapcsolta a tévét. Egy teleshopos férfi jelent meg benne, aki késélezőt akart eladni.

– Selené? – kérdeztem. – Szerinted?

Selenének azóta Sebastien hozott egy tabletet, amire feltelepítettünk egy felolvasóprogramot, és a képernyőbillentyűzeten tudott pötyögni, hogy kommunikálhasson velünk.

Nem értek a mai divathoz, de szerintem sem ez a legalkalmasabb összeállítás a célra – csendült föl hamarosan a monoton női géphang, amit beállítottunk a tableten, aztán Selené is inkább a teleshopot kezdte figyelni.

Sebastienre néztem. Az egyik fotelben ült, kezében egy csésze kávéval.

– Valami feltűnőbb kellene. Anyukádnak nincs több ruhája? – kérdezte.

– Ez volt az utolsó, amit találtam. Van még esetleg bikinije meg télikabátja.

– Abban el sem engednélek! – csattant föl Mark. – Mármint bikiniben. Nagykabátban esetleg.

Jólesett, ahogy védeni próbált. Eszembe jutott, hogy ilyen lehet, ha van az embernek egy testvére. Talán többnyire egymás vérét szívják, de ha fontos dolgokról van szó, aggódnak a másikért.

Sebastien gondterhelten sóhajtott egyet, aztán felállt.

– Mindjárt jövök – mondta, azzal kiment. Hallottam, ahogy zörög az előszobában a dzsekijével, majd becsukódik utána a bejárati ajtó.

Tanácstalanul egymásra néztünk a többiekkel, aztán jobb híján bámultuk a teleshopot.

Pár óra múlva megjelent három papírszatyorral, és várakozásteljes, büszke mosollyal letette őket a dohányzóasztalra.

– Mi van ezekben? – kérdeztem.

– Nézd meg!

Gyanakodva belenyúltam az egyikbe: hosszú, lángvörös paróka lapult benne. De nem az a fajta, amilyet olcsó próbababákon vagy szilveszteri bulikon lát az ember, hanem igazinak ható, emberi hajból készült. A másikból ezüstszínű miniruha került elő, és egy narancssárga tollakkal meg ezüstflitterekkel kirakott álarc, ami a velencei karneválok kellékeire hasonlított. Az utóbbit szívesen elnézegettem volna a falamon kitéve, de nem magamon. A harmadikban egy nagy doboz volt, abban pedig egy fekete, hosszú szárú lakkcsizma. A minőségüket elnézve biztos, hogy egyik holmit sem a turkálóból szerezte.

– Kösz – vágtam rá, de mielőtt még azt felelhette volna, hogy „szívesen", folytattam: –, hogy nekem is lehetett beleszólásom, mit vegyek fel. Ezeket ugye, nem gondoltad komolyan? Buliba készülök, nem a sarokra!

– A vágyott végeredmény szempontjából a kettő nem áll olyan távol egymástól – felelte. Mark egy hitetlenkedő, gyilkos pillantást lövellt felé, és figyelmeztetően megköszörülte a torkát. – El kell csábítanod Zharkovot, ha törik, ha szakad.

Már készültem valami visszavágással, amikor megfogta a parókát, a fejemre igazgatta, és elővette a telefonját.

– Most mit csinálsz? – kérdeztem lendületemet veszítve.

– Készül egy kis meglepetés. Mosolyogj – adta ki az utasítást, és felém irányította a kamerát.

– Minek? Mit akarsz ezzel?

– Gyerünk, mosolyogj! – erősködött, mire bevágtam egy durcás bájvigyort. – Mindegy, ez is jó lesz – mondta, miután kattintott, és megnézte a végeredményt.

– Mégis mire kell ez? Akarsz róla egy emléket magadnak? – kérdezte Mark gonoszul, de Sebastienről lepattantak a nyilai.

– Semmi különös – felelte pókerarccal. – Én most megint elmentem, nemsokára jövök. Te addig öltözködj nyugodtan – nézett felém, azzal kiment.

– Beképzelt tollashátú – mormogta Mark, én pedig a feladat súlya alatt meggörnyedve összemarkoltam a szatyrokat, és felballagtam velük a szobámba.

Én meg a csábítás, köszönöm szépen. Még azt a fiút sem tudtam elcsábítani, akibe szerelmes voltam, most meg szedjek fel egy idegen férfit? Aki ráadásul a megrendelőm! Csak meg ne tudja, hogy én vagyok a titkos hódítója. Gyorsan levetkőztem, és kivettem a papírszatyorból az ezüstszínű ruhát, de valami volt még a szatyor alján. Amint alaposabban megnéztem, mi az, lángba borult az arcom. Sebastien még fehérneműt is vett nekem! Két ujjal összecsippentve húztam ki a szivacsmelltartót, combfixet és csipkés tangabugyit. Ezt én fel nem veszem, mérgelődtem magamban, de végül arra jutottam, hogy ha hiánytalanul nőies megjelenést akarok, akkor ez alól a fehérnemű sem lehet kivétel. Egy alsógatya nemigen mutatna jól egy ilyen vékony textil alatt, és arra is gondolni kell, mi van, ha Mr. Zharkov keze eltéved majd erre-arra... Gyorsan lelepleződnék, ha csipkebugyi helyett férfialsónadrágot érintene.

Fogadjunk, hogy nem lesz jó a méret, drukkoltam magamban, hiába sejtettek mást a rugalmas anyagok, de amikor felvettem őket, meglepve tapasztaltam, hogy teljesen megfelelők. Jól megfigyelhetett, ha ilyen pontosan meg tudta saccolni a méreteimet, puffogtam. Miután a ruhát is magamra öltöttem, és a tükröződő erkélyajtó üvege elé álltam, meg kellett állapítanom, hogy az összkép nem vészes. A hátulján merész kivágás tátongott, de elöl magasan záródott, és mindenhol tökéletesen passzolt, még a japánujjak is. Felvettem hozzá a lakkcsizmát, ami szokatlan volt a számomra, de a mérete szintén megfelelt, és a lapos talpa miatt szerencsére járni is tudtam benne, nem törtem ki az első lépésnél a bokámat, aztán jöhetett a paróka. Ez kissé föladta a leckét, de feltaláltam magam. Egy gyors Youtube videóból kiokosodva rögzítettem, és levonultam megmutatni az eredményt.

– Na, milyen? – fordultam körbe a nappaliban.

Mark nem túl nagy meggyőződéssel bólogatott, Selené tabletjéből pedig felzengett egy Tűrhető.

Sebastien addigra megint a fotelban ült, kezében egy újabb kávéval, csak a ruhája változott. Most már fekete inget és fekete nadrágot viselt, és a feje tetejére csúsztatva egy karneváli álarcot, ami hasonlított az enyémhez. Eszméletlenül elegáns volt, mint egy modell, szőke haja szinte világított, ahogy kiemelte fekete ruhájának kontrasztja. Biztos voltam benne, nála nem lesz gond, hogy feltűnést okozzon, a lányok valószínűleg csorgatni fogják rá a nyálukat. Remélhetőleg Jekatyerina is.

– Hát... – kezdte, és komoly arccal végigmustrált. Eleinte pozitív visszajelzésre számítottam, de ahogy teltek a másodpercek, úgy bizonytalanodtam el. – A ruha alját húzd feljebb, látszódjon több a lábadból, rúzsozd ki a szád, és... tömd ki a melltartót.

Mark szeme résnyire szűkült, és mintha hallani véltem volna a „perverz" szót.

Levegőt sem kaptam, csak azt éreztem, hogy szeretném egy kicsit megtépni Sebastient, de lenyeltem a mérgemet, sarkon fordultam, és felcsörtettem.

– Csinálj valami normális frizurát is! – hallottam még a hangját, mielőtt bevágtam a szobám ajtaját.

Egy mély sóhajjal lenyugtattam magam, aztán megtettem, amire kért: levettem a ruhát, és két zsebkendővel kitömtem a melltartót. A tükröződő üvegben furcsán szokatlanul mutattam. Igazából úgy néztem ki, mint egy melleket növesztett ceruza. Az ezüst göncöt visszavéve rúzs után néztem. Anya pipere holmijai közt akadt egy korallszínű, amit arcpirosítónak használt. Ez valamelyest passzolt a vörös parókához, úgyhogy kikentem magamat vele. Némi keresgélés után megtaláltam anya hajsütővasát is. Láttam párszor, hogyan használja, így arra jutottam, kipróbálom. Miközben azon imádkoztam, nehogy elégessem az új hajamat, hullámokat bodorítottam magamnak, és visszafogtam a késztetést, hogy lerohanjak a konyhába, és megigyak valami töményet, mert ezt a cicomázást már egyre nehezebben bírtam józanul.

Túl sok mindenre kellett egyszerre figyelni: fel ne szaladjon a szem a harisnyámon, fel ne kenődjön a rúzs a fogamra, természetesen álljon a melltartóm, és még akkor ott volt a bevágó tangabugyi, az indokolatlanul sok szabad bőrfelület, a mindenbe belelógó hajam... Mostanra biztos voltam benne, hogy soha nem fog fenyegetni az a veszély, hogy drag queenként csináljak karriert. Vajon a lányok hogy bírják ezt a rengeteg kényelmetlenséget?

Végül föltettem a karneváli álarcot, és utoljára megnéztem magam a tükröződő üvegben. Így, minden női kellékkel felszerelkezve elképesztő volt az illúzió. Az jutott eszembe, hogy mennyire a testemmel azonosítottam magamat, miközben talán mégsem a test az, ami az önazonosságot adja. Hiszen én álltam ott, mégis egy teljesen lánynak kinéző valaki tekintett vissza. Most először merült föl bennem, hogy valamikor akár Victoria Lombard is lehettem: azt a testet is hordhattam úgy, mint most ezt a női ruhát, miközben az igazi énem a testemtől és a ruháimtól függetlenül az maradhatott, ami. Lehet, hogy egykor tényleg Victoria pillantott vissza abból a tükörből, amibe én belenéztem?

Nem volt időm ezen alaposabban elgondolkodni, mert sietnem kellett. Még gyorsan feljebb húzkodtam a ruha alját, aztán levonultam Sebastienékhez. Nagyon reméltem, hogy ezúttal nem találnak rajtam kivetnivalót.

– Na? – kérdeztem bizonytalanul.

Mark füttyentett, amikor meglátott, Selené gyorsan pötyögni kezdett, aztán felhangzott egy „Nem rossz", Sebastien arcán pedig meglepett érdeklődés látszott. Még fel is egyenesedett a fotelban.

– Ez... így jó lesz – felelte, és olyan élénken bólogatott közben, hogy majdnem kilöttyent a kávéja. Gonoszul állapítottam meg magamban, hogy mintha zavarba jött volna a látványtól, de ennyi járt nekem ez után a tortúra után. És hol volt még a vége.

Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, Mark megjelent mögöttem. Egyik kezét zsebre vágta, és kissé idegesnek tűnt.

– Mi az? – kérdeztem, mert úgy tűnt, mintha mondani szeretett volna valamit.

– Én csak... vigyázz magadra... tesó – mondta halkan. Talán nem akarta, hogy Sebastien meghallja, de hiába.

– Majd én vigyázok rá – szólt közbe Sebastien. Mark állkapcsa megfeszült, és az arckifejezéséből lerítt, hogy nem hisz neki.

– Remélem is – sziszegte.

– Nem kell rám vigyázni, nem vagyok porcelánból – jelentettem ki lezárva a témát.

Amikor már a kocsiban ültünk, Sebastien elővett a zsebéből egy kártyát, és átnyújtotta. Egy személyi volt.

– Nina Higgins? – olvastam a rajta álló nevet. A fotó viszont engem ábrázolt, a hülye bájvigyorommal meg lángvörös parókámmal.

– Sose lehet tudni, jobb, ha úgy tudják, elmúltál tizennyolc éves. Magamnak is csináltattam. Ma este Zack Jonasson leszek.

– Nem semmi kapcsolatai lehettek ennek a Sebastiennek – mondtam, miközben eltettem a kártyát az anyától lenyúlt kis fekete koktéltáskába, és egyúttal előkotortam a tablettát, amit Sebastien korábban adott, majd kibontva a zacskójából bekaptam. Olyan íze volt, mint az olcsó édesítőszereknek.

– Lassan szopogasd el – figyelmeztetett. – És hoztam még valamit, mert aggódtál, hogy mi lesz, ha nem sikerül Zharkovot elcsábítanod – mondta, azzal átadott egy hosszú, karcsú üvegcsét. – Ezzel biztosabb lesz a hatás.

– Mi ez, parfüm? – kérdeztem gyanakvóan méregetve az üveget, miután elvettem. Nem volt rajta felirat.

– Igen. Feromon tartalmú.

A szemem nagyra tágult.

– Jól tudom, hogy a feromon az a szexhormon?

– Igazából csak egy kémiai anyag, ami vonzóvá és szimpatikussá tesz az emberek számára.

– Pasimágnes lesz belőlem? – kérdeztem, és lehúztam a kupakot, hogy megszagoljam a parfümöt. Tűrhető, virágos illata volt.

– Igen. Két teljes órára, ami elég is lesz nekünk. Én is beszereztem egyet – mutatott fel egy másik üvegcsét, aminek aztán lehúzta a kupakját a fogával, és alaposan befújta magát.

– Ne előttem, basszus! – morogtam, és lehúztam az ablakot, pedig kellemes, érzéki pézsmás illat töltötte be a kocsit.

– Ne aggódj, megígérem, hogy visszautasítalak, ha nagyon rám indulnál.

– Irtó vicces vagy.

– Gyerünk, fújd be magad!

Kelletlenül magamra fújtam belőle.

– Többet! – utasított Sebastien, mire látványosan magamra locsoltam még egy csomót. Most már szinte harapni lehetett az utastérben az illatokat.

– Elhoztam a paprikaspraymet, csak szólok – mondtam mellékesen.

Sebastien orrlyukai kitágultak.

– Legendás az önfegyelmem, csak szólok – vágott vissza.

– Valóban, te angyal vagy, neked tilos a paráználkodás – jegyeztem meg ártatlan hangon. – És mi van, ha Jekatyerina megcsókol? Attól is bűnbe esel?

– Csak ha a saját örömömre hagyom – felelte türelmesen, kicsit megemelve az állát –, és nem azért, mert az ügy érdeke ezt kívánja.

– Izgalmas estének nézünk elébe – mosolyogtam.

A Honda halkan suhant a városi éjszakában, és amikor félig lehunytam a szememet, hogy lélekben felkészüljek az előttünk álló feladatra, a fények színes csíkokká mosódtak össze előttem. Arra gondoltam, bár valaki más lehetnék most. Egy átlagos srác, aki az átlagos pasijával egy átlagos buliba tart, nem pedig a Jogosult, aki a Sátánnal együtt egy perverz, milliárdos műgyűjtő erődjébe kocsikázik éppen, hogy kirabolja.

– Messzebb fogok leparkolni, hogy ne szúrják ki egyből a kocsit, ha majd elmenekülünk – szólalt meg Sebastien, amikor megérkeztünk a helyszín közelébe.

– Oké – feleltem, és a torkomhoz kaptam. A hangom teljesen megváltozott. Valahogy nőiesebb lett, mintha egy mély hangú lány beszélt volna belőlem.

– Minden rendben? – kérdezte Sebastien.

– Persze, csak a hangom...

– Ne aggódj, pár óra, és elmúlik.

– Miért, egész jó – búgtam új, bársonyos hangomon.

– Nekem jobban tetszik az eredeti – mondta Sebastien, de amikor ránéztem, megköszörülte a torkát, és szigorú arccal az útra tapasztotta a tekintetét.

A Zharkov ház környékén semmi sem utalt rá, hogy odabent bármiféle esemény került volna megrendezésre: sem diszkófény, sem zene nem szűrődött ki, csak a kerti lámpák világították meg diszkréten a házat és a nagy műgonddal megkreált előkertet. El is bizonytalanodtam, hogy talán félreértelmeztem a dolgokat, de aztán észrevettem négy alakot az űrtechnológiás beléptetőrendszer előtt. Amikor odasétáltunk, a kinti lámpa fényében az egyikben felismertem Jekatyerinát. Úgy pózolt ott, mintha az alvilág úrnője volna, és ez nem is állt olyan messze a valóságtól, ami a Riverside-ot illette. Földig érő, fekete ruhát viselt sejtelmes, csipke felsőrésszel és erős sminkkel. Jóval idősebbnek tűnt a koránál, és kicsit hasonlított így Mortitia Addamsre. Mellette két magas fiú posztolt, előttük pedig egy Jokernek maszkírozott srác állt. A többiek már valószínűleg megérkeztek, vagy még ezután terveztek jönni.

– A jelszót – hallottam Jekatyerina unott hangját.

A srác közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott.

– Ez meg miféle jelszó? – fintorgott a lány.

– Ez a mostani, nem? – kérdezte a fiú.

– Nem. Kitől hallottad ezt?

– Danieltől.

Jekatyerina gúnyosan felnevetett, mintha azt közölte volna, hogy „így már mindent értek".

– Menj szépen haza – felelte, miután kiszórakozta magát.

– De...

– Na, menj már, ne tartsd fel a többieket! – váltott vissza a lány az unott stílusra.

– Átvert a szemétláda, pedig megtettem neki, amire kért! Légy szíves, csak most az egyszer engedj be, fontos, hogy bejussak, muszáj elintéznem valamit!

– Tyler, értesd meg vele – szólt oda Jekatyerina az egyik nagydarab srácnak.

– Mész magadtól, haver, vagy segítsek? – A nagydarab közel lépett Jokerhez, egészen fölé magasodva, mire az hátrahőkölt.

– Jól van, megyek már, nem kell keménykedni. De legközelebb be fogok jutni!

Káromkodva elsietett. Jekatyerina már nem is pazarolta rá tovább a figyelmét. A szeme rám villant, de a feje és a teste meg sem moccant, csak világoskék írisze mozdult, azt a benyomást keltve, mintha életre kelt szobor volna. Szív alakú kobraarcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Nagyon úgy tűnt, hogy az elbűvölő mosolyát csak az apjának tartogatja, meg esetleg azoknak, akiktől várt valamit.

Odahajoltam hozzá, hogy a fülébe súgjam a jelszót, és csak ekkor tűnt föl, hogy amit a ruhája csipkéjének néztem, valójában tetoválás. A teljes mellkasát és vállát beborította az aprólékos csipkeminta, még a nyakán is kanyargott egy kicsi. Az orromat nehéz, bódító parfümillat csapta meg, amit keleti háremhölgyeken tudtam volna elképzelni, nem egy tizenhét éves lányon.

– Szamovár – súgtam a fülébe kicsit ostobán érezve magamat, és átfutott az agyamon, hogy mi van, ha csak félreértettem valamit, és mégsem ez a jelszó. Akkor mi is el leszünk küldve, mint az a Joker fiú, és lőttek a tervünknek.

– Rendben – hagyta jóvá Jekatyerina közönyösen.

Megkönnyebbülve előrébb léptem, de a kapuban megálltam, és hátrafordultam, hogy megvárjam Sebastient. Épp Jekatyerina fülébe súgta a jelszót, egy másodperc múlva pedig felzengett egy újabb unott „rendben". Ezután ő is a kapuhoz lépett, de láttam, hogy a lány tekintetét szuggesztíven fogva tartva megragadja a kezét, és csókot lehel rá. Jekatyerina arcán meglepetés suhant át, majd lassú mosolyra húzódott az ajka.

Sebastien máris elkönyvelhetett egy apró sikert. Ez jó hír volt, örülnöm kellett volna, a jelenet láttán mégis kellemetlen érzés járta át a belsőmet. Elhessegettem. Kit érdekel, hogy kit akar elcsábítani? Úgysem igazából akarja. De még ha igazából is akarná, kit érdekel Sebastien?

– A házba érve fel a lépcsőn, és egyenesen – szólt utánunk Jekatyerina elvarázsolva.

Odabent felmentünk a széles, bársonyszőnyeggel borított márványlépcsősoron. Felérve hosszú folyosó tárult elénk, aminek a végét kétszárnyú ajtó zárta el, azonban így is hallottuk a mögüle kiszűrődő, ütemesen lüktető zenét, mintha egy óriási, dobogó szívhez közeledtünk volna.

Amikor beléptünk az ajtón, illatos füst csapta meg az orromat, és a lélegzetem is elállt a látványtól. Mintha ebből a barokk kastélyból – vagy erődből, attól függ, honnan nézzük – egy hi-tech diszkóba csöppentünk volna. Az üvöltő zene hipnotizáló ritmusára hatalmas tömeg vonaglott alattunk, a magas mennyezetről ketrecek lógtak le, amikben alig valamit viselő fiúk és lányok gogóztak, miközben színes lézercsíkok szelték át a teret.

Körben, a karzaton szintén táncoltak vendégek, vagy csak álltak és nézték az alattuk szórakozókat. Szabályos időközönként UV-fény villant, amitől hideg türkizkékben derengett fel minden, ami eredetileg fehér színű volt, egy pillanatra földöntúli tengerfenékké változtatva a helyszínt. Amikor viszont épp nem a víz alatt éreztük magunkat, mintha lángnyelvek lobogtak és hömpölyögtek volna a talpunk alatt. Elképzelni sem tudtam, milyen technikával érték el ezt a hatást a padlón.

– Nézd csak! – szóltam Sebastiennek lefelé mutatva, a virtuális lángokra. – Nem találod egész otthonosnak?

Csak mosolygott rajta.

A felpolcolt dekoltázsok, magas tűsarkak, feszülő bőrszerkók és rikító parókák közt szürkének és jelentéktelennek éreztem magamat. Hiába találtam otthon ordenárénak a kinézetemet, most hirtelen örültem, hogy Sebastien ezt a ruhát vette meg, és nem egy szolidabbat.

– Itt kéne nekünk feltűnést keltenünk? Mi vagyunk itt a legkevésbé feltűnőek! – kiabáltam Sebastien fülébe.

– Nyugodj meg, megoldjuk! – felelte Sebastein magabiztosan, amitől még rosszabbul éreztem magam. – Először is, riszáld a feneked!

Alig tettem pár lépést, oldalról valami puha ütközött nekem, és amikor odafordítottam a fejemet, két kékre festett mell meredt rám. Felpillantva egy szörnyen magas, Mystique-nek maszkírozott lánnyal találtam szemben magamat, mintha egyenesen az X-menből lépett volna elő. A festéken kívül semmi sem takarta a testét, talán csak egy aprócska tanga lehetett rajta. Amikor észrevette a megrökönyödésemet, sárga szemében elégedettség csillant, és tovább libbent.

Ezután elment mellettem egy vegyvédelmi ruhába öltözött gázálarcos alak. Már kezdtem megijedni, hogy valami baj van, és mindjárt kiterelnek bennünket, amikor a fickó táncolni kezdett Mystique-kel, már amennyire a ruhája engedte.

– Tisztára mintha egy freak showban lennénk – ordítottam Sebastien fülébe. – Hol lehet egyáltalán Mr. Zharkov? Ebben a tömegben sosem találjuk meg.

– Várja Kayla felbukkanását, nem igaz? Vagy olyasvalakiét, aki felkelti az érdeklődését. Úgyhogy én a helyében oda állnék, ahonnét belátom az egész teret, de főleg az újonnan érkezőket. Te hol állnál ebben az esetben?

Körülnéztem.

– Valószínűleg fent, a karzaton, és lehetőleg a bejárattal szemben – feleltem az említett irányba figyelve, mire megpillantottam egy csókolózó párocska mellett egy magas alakot. Öltönyt, nyakkendőt, selyemmellényt és kesztyűt viselt, az arcán pedig olyan maszkot, amilyet az Operaház Fantomja. Hanyag, uralkodói testtartással állt, a karját lazán összefonta, és egyenesen felénk nézett. Egyértelműen Mr. Zharkovot idézte. – Meg van – mondtam. – Ott – böktem felé a fejemmel. – Szerintem ő az.

– Oké, akkor induljon a buli – bólintott Sebastien, nekem pedig fájdalmasan meglódult a szívverésem.