Amikor reggel felriadtam a telefonom ébresztőjére, mintha egy sötét kamrából zavartak volna ki. Teljesen más érzés volt, mint hajnalban. Ezek szerint most nem álmodtam semmit, vagy megint nem emlékeztem. Ellenben a hajnali álom nagyon is élénken megmaradt, mint egy nemrégen látott film, aminek a képei még ott élnek az ember elméjének előszobájában.

Méláztam egy kicsit a jelenségen, aztán eszembe jutott, hogy aznap lesz Tony meccse, és ettől meglódult a szívverésem. Kipattantam az ágyból, ledobtam a pizsamámat, és lezuhanyoztam a hálómból nyíló fürdőmben. Mindig csak öt-tíz percet töltöttem odabenn, holott pezsgőfürdős sarokkádam és masszázszuhanyom is volt színes fúvókákkal, de sosem használtam őket. Pénzkidobás volt az egész rongyrázós felszerelés, szóval már csak ezért is bojkottáltam. Pedig igazán élvezhettem volna a luxust, mert egy tágas családi házban éltünk London legzöldebb kerületében, a baldachinos ágyamból a tulipánfára láttam a kertünkben, a madárcsicsergésbe pedig csak néha rondított bele egy-egy fűnyíró zaja, míg előtte egy szűk lakásban szorongtunk Kelet-London gettójában, ahol a szobám ablaka egy tűzfalra nézett, és a szomszédok folyton veszekedtek.

Zuhanyzás után a gardróbomhoz léptem. A szekrény a tizedéig sem volt feltöltve, és azt a néhány ruhát is, ami benne lógott, a turkálóból szereztem. Persze igyekeztem rendes holmikat túrni, senki sem mondta volna meg, hogy nem rajtam öregedtek meg. De ez a felállás mindenre igaz volt az otthonunkban. A régi, viktoriánus stílusú házat a nagymamámtól örököltük, a szüleim pedig az utolsó vasukat is beleölték a felújításába, egy szép nagy hitelt nem is említve, így aztán lett medencénk, télikertünk és bézs színű amerikai konyhánk, de a ruháimat meg a tanszereimet a nyári keresményemből kellett megvennem, mert a törlesztőrészletek miatt alig maradt a havi megélhetésre. Persze amúgy is dolgoztam volna, mert Selim büféjébe szívesen mentem kisegíteni, de jobban örültem volna, ha néha egyebet is megengedhetek magamnak, nem csak a legszükségesebbeket.

Előhúztam egy fehér pólót és egy világos farmert. Általában sportos ruhákat hordtam, az elegancia nem az én kenyerem volt, inkább a kényelmet szerettem.

Mihelyst elkészültem, egy pillanatra belenéztem a tükörbe, hogy leellenőrizzem a megjelenésemet, amikor egy árnyat láttam keresztülsuhanni rajta. Ijedten hátrafordultam, mert azt hittem, egy denevér szökött be az éjjel, de még csak egy nagyobbacska rovart sem találtam a szobában. Végül arra jutottam, hogy talán még nem ébredtem fel teljesen és megviccelt a szemem, úgyhogy felmarkoltam a táskámat, és lesiettem a konyhába.

Lent anya épp sütött valamit. Hosszú vörös haját feltűzve, a kedvenc kockás kötényében gyúrt egy élénksárga tésztát. Szinte soha nem ettünk kétszer ugyanazt, szeretett új recepteket és hozzávalókat kipróbálni. Úgy tartotta, kell a változatosság, és mert hátha beválik valamelyik a számomra, és onnantól majd nem csak kekszet meg teát tudok nagyobb mennyiségben fogyasztani.

– Szia – köszöntem, és elvettem az asztalról két csomag mézes kekszet, hogy az egyiket megegyem, a másikat meg eltegyem tízóraira. Minden reggel ott várt rám a két csomag. Rajongtam a mézes dolgokért, legszívesebben a sült krumplit is mézzel kentem volna meg.

– Szia, kicsim – mosolygott anya az ujjairól szedegetve a tésztadarabokat. Csodáltam, hogyan képes ilyen korán kelni, hogy munka előtt még összegyúrjon valamit, amit este megsüthet. Bár a munkája kötetlen idejű volt, így akár kelhetett volna később is, de ő a pacsirta típusba tartozott. Egy esküvőszervező cégnél asszisztenskedett, aminek köszönhetően a ház mindig tele volt fel nem használt esküvői díszekkel, szalagokkal és egyéb, számomra beazonosíthatatlan célú objektumokkal.

– Apa? – kérdeztem a kekszet bontogatva, miközben ledobtam magamat egy székre, de úgyis tudtam a választ. Ez is azon reggelek egyike volt, amit valószínűleg kocsiban ülve töltött, útban egy baleseti helyszín felé, hogy megvizsgáljon valami kiégett autóroncsot, ugyanis kárfelmérőként dolgozott. Újabban azért melózott kétszer annyit, hogy fizetni tudjuk a hiteleket, és mert a szorgalmának hála kezdett felfelé araszolni a ranglétrán, ami pedig még több felelősséget és munkát vont maga után. Ennek nem csak az lett a következménye, hogy mindig nélküle kajáltunk, hanem az is, hogy iszonyú komolyan vette magát. Kisfőnökké lépett elő a munkahelyén, és ezt a szerepet itthon sem volt képes levetni, már-már velünk is hivatalos hangnemben beszélt. Kötelességének érezte, hogy állandóan építő kritikákkal lásson el, és ha akart valamit, azt is utasításba adta. Mintha nem is az apám lett volna, hanem a főnököm. Anya szinte csitrinek tűnt mellette, ahogy nevetgélve körülugrálta, pedig egyidős volt vele.

– Egy karambolhoz kellett mennie – felelte anya.

– Ki gondolta volna? – morogtam, miközben töltöttem magamnak egy pohár teát. – Sosem tudnék ilyen melót csinálni.

– Valakinek ezt is el kell végezni.

– Nem volt kötelező elvállalnia – feleltem, és mielőtt még anya rákezdett volna a szokásos mondókára, hogy „de hát értünk teszi", témát váltottam: – Ma később jövök haza, mert suli után floorball meccsre vagyok hivatalos – mondtam, és megettem egy kekszet.

– Csak nem Tony hívott meg? – kérdezte anya szélesen mosolyogva. Felbátorodva, amiért az apám előtti lelepleződésem után nem lett belőlem sem hajléktalan, sem bántalmazott gyerek, coming-outoltam anyának is. Mint kiderült, ő már régóta sejtette, csak meg akarta várni, míg magam mondom el. Megnyugtatott, hogy ettől még ugyanúgy szeret, és apa is, csak neki nehezebb ezt kimutatnia. Az is elmeséltem neki, hogy tetszik nekem Tony. Bár sosem faggatott, valahogy mégis mindig elérte, hogy beszámoljak neki a dolgaimról. Őt többet láttam, mint apát: mivel nem kellett utazgatnia, maradt ideje a háztartásra meg rám. Elkísért vásárolni, megtárgyaltuk a sulis ügyeimet, de apa elsődleges helyen állt a szívében, ezt biztosan tudtam. Sosem láttam őket veszekedni, és ők voltak egymás legjobb barátai. Irigyeltem is a szüleimet, és Tonyra gondolva azt kívántam, bárcsak én is így élhetnék majd egyszer vele. Bár ahhoz előbb talán össze kéne jönnünk. De legalábbis beszédbe elegyednünk.

– Ez még nem jelent semmit – motyogtam.

Anya mosolyogva ingatta a fejét.

– Elhívott, hogy megnézd, amint a kedvenc tevékenységét űzi. Ezt én nem nevezném semminek.

– Talán csak a bulimeghívást akarja viszonozni. Vagy Emilyt akarta elsősorban meghívni, csak nem szerette volna, hogy túl egyértelmű legyen.

– Szerintem másról lehet szó – emelgette a szemöldökét.

– Ugyan, eddig észre sem vett – legyintettem.

– Dehogynem. Emlékezz a korcsolyázásra.

Előző tanévben a tesitanár elvitt minket párszor a koripályára, és amikor Tony meglátta, hogy a palánk mellett szerencsétlenkedek, mert nem tudtam korizni, felajánlotta, hogy megtanít. Felejthetetlen érzés volt, ahogy belém karolt, miközben róttuk a köröket, de sosem jutott eszembe, hogy ezt jelnek kéne tekintenem a részéről.

– Tony mindig segít a rászorulókon.

– A születésnapi bulidra is elment.

– Mert meghívtam.

– Nem mindenki meghívását fogadta el.

Ez igaz volt.

– Neked a pohár mindig félig tele van, de szerintem meg kétszer akkora, mint indokolt lenne – sóhajtottam.

– De legalább nem félig üres. Jól van, eredj, el ne késs. Vigyázz magadra! – mondta, és kihessegetett.

Felkaptam a hátizsákomat, integettem neki, és kiszáguldottam.

Reggelente busszal mentem iskolába. A házfelújítás után nem maradt pénzünk, hogy nekem is vegyünk autót, a busz meg amúgy is a házunk közelében tett le.

Amikor megérkeztem a suliba, Kayla még nem érkezett meg, Emily viszont már ott ült a padomon. Ma már nem azt a kényelmetlennek tűnő összeállítást viselte, mint tegnap, hanem farmert és egy csinos fehér, kötött pulóvert.

– Szia – mosolygott, amikor észrevett.

– Szia – köszöntem én is, és letettem a cuccomat.

Hamar elhalványult a mosolya, a háta is meggörnyedt. Igazából kicsit szomorúnak tűnt.

– Minden rendben? – kérdeztem.

– Nos... – húzta el a száját. – Csak belső harcot vívok magammal.

– És az fáj? – vontam fel a fél szemöldökömet.

– Eléggé.

– Mi a baj? Elmondod?

– Tudod, lesz ez a meccs délután, és apa tutira nem engedné, hogy elmenjek.

– Miért nem?

– Túlságosan félt. Sehova sem enged el. Az ő szemében az ilyesmi kicsapongásnak számít –sóhajtott egyet. – Be akarok illeszkedni ebbe a suliba, és örültem, hogy máris meghívtak valahova. De most mintha ketté akarnék szakadni.

– Nem lehet vele megbeszélni a dolgot?

– Esélytelen. Eddig mindig engedelmeskedtem neki, de annak is számítania kéne, hogy én mit akarok.

– Így van. A te életedről van szó – bólogattam.

– Te jól kijössz a szüleiddel? – kérdezte.

– Olyasmi. Főleg anyával. Apa kicsit... távolságtartó – próbáltam finoman fogalmazni.

– Elfogad azért?

Értetlenül pillantottam rá.

– Ránéztem a Facebookra, hogy megtudjam, kik lesznek az új osztálytársaim – magyarázta. Egyből leesett, mire utal. – Nekem biztos nem lett volna merszem felvállalni magam. Irtó bátor vagy – mondta elismerően.

– Szerencsére nincs bajuk a melegekkel – motyogtam.

– Nekem sincs – mosolygott.

Visszamosolyogtam rá. Úgy éreztem, máris kezdem megkedvelni.

Idő közben megérkezett Kayla is, utána pedig közvetlenül a matektanár, és elkezdődött az óra. Megpróbáltam figyelni, mert a matek húzós tárgy volt a számomra, de amikor akadt egy kis üresjárat, nem bírtam ki, hogy ne sandítsak Tony felé. Meglepetten láttam, hogy ő is engem figyel. Éreztem, hogy lángolni kezd az arcom, de akkor sem kaptam el a tekintetemet, egy hosszú pillanatig egymás szemébe mélyedtünk. Ekkor valami ismeretlen vadságot fedeztem fel a tekintetében, valami vakmerő szilajságot, ami addig sosem volt rá jellemző.

A matek fontossága hirtelen a törtrészére zsugorodott.

Aztán Mrs. Jones megköszörülte a torkát, és megtört a varázs. Tony előre fordult, és újból a megszokott önmaga lett. Elgondolkodva figyeltem még egy kicsit, ahogy másolja a táblát, majd én is előre fordultam. Azt viszont akaratlanul is észrevettem, hogy Sebastien sötét ábrázattal bámul minket. Nem tetszik neki, hogy egymásra néztünk, vagy mi? Amúgy is mi köze hozzá?

Ebédnél megint hárman ültünk Emilyvel és Kaylával, nekem pedig déjà vu érzésem támadt, mert egyszer csak feltűnt Tony, és egyenesen felénk vette az irányt. Villám cikázott át a gyomromon. Sebastien viszont most meg sem próbált hozzánk ülni.

– Vajon miért jön ide megint? – kérdezte Kayla halkan a közeledő Tonyt nézve.

– Nekem nincs bajom vele, hogy ide akar ülni – feleltem vállat vonva.

– Persze, nekem sincs, nem is azt mondtam, hogy baj – szabadkozott Kayla. – Csak nem értem.

– Sziasztok – mosolygott Tony, amikor megérkezett. – Van itt egy szabad hely?

– Persze – felelte Kayla. – Ülj le.

Grace az ebédlő legmesszebb eső asztalánál felállt, és átült máshova, hogy háttal legyen nekünk. Igyekeztem elnyomni egy mosolyt.

– Történt veletek valami érdekes az utóbbi időben? – kérdezte Tony két falat között egy kis feszült hallgatást követően.

– Velem semmi – felelte Kayla unottan.

– Átjöttem ebbe a suliba – mondta Emily.

– És veled? – nézett rám Tony.

Elfogott a lámpaláz, de azért megpróbáltam gondolkodásra fogni az agytekervényeimet.

– Végül is igen – válaszoltam –, de nem tudom, hogy ez neked mennyire lesz érdekes.

– Tegyél próbára.

– Annyira nem nagy dolog, legalábbis másoknak. Csak nekem az. Kicsit röhejes is igazából – hebegtem, de Tony türelmesen figyelt. – Szóval újabban álmodom ezt-azt – mondtam a szalvétát gyűrögetve. – Fura dolgokat.

– Miket?

Elmeséltem a legutóbbi álmomat. Komoly érdeklődéssel hallgatta, még a szemöldökét is összevonta közben.

– Ez már rendes sztori volt – jegyezte meg Kayla. – Hamar felfejlődtél.

– Miért, meg akarod fejteni az álmaidat? – kérdezte Emily érdeklődve. – Vagy a tudatos álmodással kísérletezel?

– Persze, ti még nem tudjátok. Szóval én azelőtt sosem álmodtam semmit. Tényleg semmit. Most meg hirtelen igen. Hát ennyi a történet. Először csak homályos képek jöttek, de aztán már két alakot is láttam, apró jeleneteket, ma meg egy eseménysort. Nem nagy durranás – vontam vállat.

– Hogyhogy idáig nem álmodtál semmit? – kérdezte Tony hitetlenkedve. – Minden ember álmodik.

– Lehet, de nálam tényleg minden éjjel csak a teljes feketeség volt, faltól falig. Azt sem tudtam, mi az, hogy álom. Amikor kicsi koromban a szüleim erről beszéltek, sokáig azt hittem, csak meg akarnak viccelni.

– Mitől indult be az álmodásod? – kérdezte Emily. – Nem kezdtél el fogyasztani valamit, amit addig nem, vagy nem álltál le valamivel?

Vállat vontam.

– Kipróbáltam már néhány érdekes diétát életemben, hátha jobb lesz tőlük a gyomrom, meg különféle étrendkiegészítőket is szedtem, de az utóbbi egy-két hónapban semmit sem változtattam. Vagyis anya süt néha újdonságokat, de nem hiszem, hogy a tönkölyliszt vagy a bio tej ártott meg.

– Nem láttál valami filmet, ami hatással volt rád, vagy nem kezdtél el valami számítógépes játékot játszani? – kérdezte Tony.

– Nem. Egyszerűen csak egyik napról a másikra elkezdődött.

– Pontosan mikor? – kérdezte.

Jólesett az érdeklődése, de aztán felvetődött bennem, hogy talán velem is csak udvarias próbál lenni, mint tegnap Emilyvel.

– Azt hiszem, valamikor a születésnapom után, olyan egy hónapja.

– Érdekes egybeesés – jegyezte meg összevont szemöldökkel.

Így belegondolva tényleg az volt. De az ilyen véletlen egybeesésekbe sosem szerettem többet beleképzelni.

– De miért pont kosztümös filmet látok éjjelente? – csóváltam a fejemet. – Tiszta röhej. Az ilyesmik sosem érdekeltek.

– Vagy mindig is érdekeltek, csak elnyomtad magadban a vágyat, hogy fűzőt és loknis hajat hordhass – vigyorgott Kayla, mire a többiek felnevettek, én meg küldtem felé egy lapos pillantást.

Miután megebédeltünk és visszavittük a tálcáinkat, Tonyval ellentétes irányba fordultunk. Ő a barátai felé indult, én pedig a lányokkal a kijárathoz, de az utolsó pillanatban elénk pattant.

– Akkor jöttök délután a meccsre? – kérdezte reménykedő tekintettel.

– Én megyek – felelte Emily határozottan. Örültem, hogy kiáll a saját döntése mellett.

– Én is – bólintott Kayla.

– És te? – nézett rám Tony.

– Ja, én is – nyögtem.

– Ennek örülök – mosolyodott el, aztán távozott.

Az én arcomra is kiült a mosoly.

A meccs ebéd után nem sokkal kezdődött, és a közeli sportcentrumban rendezték meg. Sokan eljöttek megnézni az iskolából, mert Tonyn kívül Nathan és Ryan is játszott a csapatban. Tony a két srácot és Grace-t vitte el a kocsijával, mi meg hárman Emilyvel a Kayláéval mentünk. A barátnőm egy matt feketére festett Volkswagen bogárral járt, ami kicsi volt és aranyos a maga sötét és vészjósló módján, pont, mint a tulajdonosa: Kayla egy arasznyi cipősarokkal megtoldva is alig volt több, mint százhatvan centi, azaz látszólag cukinak és ártalmatlannak tűnt a gyanútlan szemlélőnek, de annál hangosabb lett, ha felmérgesítették.

A kocsit az apja ajándékozta neki félig roncs állapotban – így akarta egyben letudni az elmaradt tartásdíjakat –, Kayla pedig az összes zsebpénzét rákölthette, hogy működőképes állapotba hozza. Bepasszíroztam mellé magamat – pont az ő méreteihez illett –, Emily hátra ült be, aztán kilőttünk a csarnok irányába.

Amikor megérkeztünk a méretes, üvegfalú épületbe, a lelátókon már gyülekeztek a szurkolók. Cseverésző, nevetgélő lányok tették ki a jó részüket, akiket sejthetően nem a sport szeretete vonzott oda.

Amikor felvonult a két csapat, füttyögés harsant, és az alsóbb évfolyamos lányok még vadabb csivitelésbe kezdtek. Emily, Kayla és én középtájon ültünk le egy-egy műanyag székre. Túl későn vettem észre, hogy Grace mögé sikerült kerülnöm. Oldalt kellett hajolnom, ha látni akartam valamit a hajtömegétől. Mérgesen előbányásztam a táskámból a kekszemet, amit napközben elfelejtettem megenni, és kibontottam.

Izgalmas meccsnek ígérkezett a mai, az ellenfél a London Dragons volt, egy hasonló kaliberű amatőr csapat, úgyhogy szoros küzdelemre lehetett számítani.

Amikor mindenki elhelyezkedett és felhangzott a sípszó, elkezdődött a meccs. Linóleumon csusszanó tornacipőket, passzolgatások hangjait hallottam. Közelebb húzódtam Kaylához, és így már végre nagyobb rálátásom nyílt a pályára. Azonnal kiszúrtam Tonyt a tizenötös számú, sötétkék mezében, és követni kezdtem a tekintetemmel. Szokatlanul aktívan játszott, aztán egyszer csak úgy megindult, mint egy gyorsvonat, és több embert is letarolva lőtt egy gólt. Az osztályunk ujjongott, az ellendrukkerek hangosan felszisszentek, én pedig meglepődtem, amikor Tony mosolyogva a közönség felé fordult, és az ütőjét magasra tartva imádtatta magát.

Azelőtt sosem csinált ilyet. Eddig békésebben is játszott, számtalanszor láttam már a pályán. Azon kívül eddig hátvéd volt, most meg csatárként játszott, jóval agresszívebb pozícióban. Amikor a suliban tesiórákon játszottunk, én is voltam csatár, de meccs végére a tüdőmet is kiköptem, egyszer meg beállítottak kapusnak, de ott a bénázás magas fokát produkáltam, így megmaradtam én is hátvédnek. Legalább ez az egy közös volt bennünk Tonyval. Eddig.

Elképedésemben majdnem elszórtam a kekszet, a mozdulatot pedig Kayla úgy értelmezte, hogy őt akarom megkínálni, és boldogan kivett egy marékkal. Persze ő sem oda figyelt, úgyhogy egy kiröppenő morzsafelhő egyenesen Grace felsőjének mély hátsó kivágásában landolt.

– Mit művelsz? – fordult hátra Grace ijedten, és közben próbálta kirázni a morzsákat a ruhájából. Nem kiabált, tulajdonképpen úgy hatott, mintha halkan beszélne, mégis jól hallatszott minden szava a zaj ellenére.

– Bocs, nem direkt volt – feleltem Kayla helyett.

– Ez a felső egy dizájner darab, és nem két fityingbe került, szóval nagyon remélem, hogy nem hagy rajta zsíros foltot a kekszed – sziszegte vészjóslóan, azzal visszafordult, kis híján pofon legyintve a hajával. Selyemhatású, elefántcsontszínű topja tényleg szemrevaló holmi volt, és nem sokat hagyott a képzeletre.

Kayla tele szájjal röhögött.

– Nem kapsz több kekszet – mordultam rá, és inkább megkínáltam Emilyt.

Volt egy olyan sejtésem, hogy kihúztam Grace-nél a gyufát, és előbb vagy utóbb bosszút fog állni.

Tony egész idő alatt úgy játszott, mint egy őrült. Kifogyhatatlan energiával száguldozott, a gólok javát ő lőtte, és már ketten is lesérültek miatta. Amikor végül az ő csapata győzött, örömében levette a mezét, és a feje fölött lengette. Vékony, de izmos felsőteste volt, és a hasán finoman kirajzolódtak a kockák. A lányok nem is maradtak hálátlanok, hangosan visongtak.

Aztán odasétált hozzá az edző.

– Azonnal vedd vissza a pólót édes fiam, nem lánybúcsúban vagy meglepetés! – harsogta a középkorú, termetes férfi, mire Tony kelletlenül visszahúzta magára a közönség nevetése közepette.

– Ez a srác mindig ilyen? – kérdezte Emily, és szemlátomást őt is szórakoztatta Tony műsora.

– Egyáltalán nem – felelte Kayla. – Tisztára, mintha legurított volna valamit a meccs előtt.

– Nem szokott inni – mondtam. – Sosem viselkedett még így. Nem is így szokott kinézni, a haját gondosan vágatta, nem hagyta lenőni, és inkább tűnt egy kicsit visszafogottnak.

– Karót nyeltnek – javított ki Kayla. – Vagy mint akinek a seggében van a karó.

Kitágult az orrlyukam.

– Most meg mintha zabszem lenne ott neki – folytatta.

– Mitől változott meg? – kérdezte Emily.

– Ki tudja? – vont vállat Kayla. – De talán jobb is ez így, nem? Olyan kis unalmas, tanbuzi... – A tekintete ekkor találkozott az enyémmel. – Volt. De már nem az!

– Valamitől megjöhetett az önbizalma – jegyezte meg Emily.

– Igen – feleltem morfondírozva. – De mitől?

– Ugyan már, biztos csak beleunt a tanulásba, és rájött, hogy ha így folytatja, egy nap arra ébred, hogy hetvenéves, és még mindig szűz – legyintett Kayla.

– Az egyik osztálytársam a St. Jamesben ugyanilyen visszahúzódó volt – mondta Emily. – Aztán egyszer rosszul lett, rohammentő vitte kórházba, és csak pár percen múlt az élete, mert perforálódott a vakbele. Utána rá sem lehetett ismerni. Mindenféle vad dologban részt vett, és az lett a jelszava, hogy „egyszer élünk".

Kayla csak lebiggyesztette az ajkát, én viszont elgondolkodtam a hallottakon.