– Isabel átzokogta az éjszakát, és még most is sír. Sem nagynénéd, sem Florence nem tudják megvigasztalni. – Claudio bácsikám fel-alá járkál a szobámban. Én háttal az ablakpárkánynak dőlök, elhúzódva tőle. A téli reggel hűvösében fázósan összefonom magam előtt a karomat, és az sem segít, hogy az ablak résein besüvít a hideg, mégsem akarok elmozdulni innen és akár egy fél arasszal is közelebb lépni hozzá. – A levendulavíz sem nyugtatja meg, az idegrohamok újból és újból rátörnek.

– Mi lett Thomas Fentonnal? – kérdezem, mire megütközve rám néz. Tegnap a többi hölggyel együtt azonnal haza küldtek a botrányba fulladt ünnepségről, bácsikám viszont ott maradt a férfiakkal tárgyalni és intézkedni, így csakis ő tudhatja, mi történt.

– Most a családod kellene, hogy foglalkoztasson.

– Sűrűn gondolok a szüleimre és a húgomra – szalad ki a számon merészen, amin szemlátomást még jobban megütközik, ám ennek nem ad hangot.

– Thomas Fentont elhurcolták és tömlöcbe vetették – feleli, és én azt kívánom, bár ne kérdeztem volna. – A műhelye felszerelését lefoglalták, és át fogják vizsgálni, hogy kiderüljön, kísérletezett-e aranycsinálással. Ki hitte volna erről a komoly fiatalemberről, hogy titokban ilyen dolgokat művel? – dühöng tovább járkálva. A nézésétől elfog a szédülés. – És ki hitte volna, hogy képes lesz egy óvatlan pillanatban így rád vetni magát? Pedig milyen szerénynek és rokonszenvesnek tűnt. Azt hittük, Isabel vele való házassága csupa előnyökkel jár majd. Akárhogy is, magának kereste a bajt, a botrányból ellenben nekünk is jutott. Épp az eljegyzési ünnepségen kellett ennek megtörténnie! Amikor Isabel zokogva visszatért a zeneterembe, és elpanaszolta, amit látott, azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben. Mennyire félreismertük Thomast! Hogy nevelhettek ilyen fiút a szülei?

– És ha nem ő a hibás?

Bácsikám értetlenül mered rám.

– Már hogy ne lenne ő a hibás? Xavier Vance mindenről beszámolt, amit látott. Azt mondta, Thomas Fenton erőszakkal csókolt meg téged, és amikor ő felelősségre vonta, dulakodás közben feltárult a helyiség, amelyben ő egyértelműen alkimista műhelyre ismert.

– Talán csak rosszul látta, és egyáltalán nem olyasfajta műhely. Végtére is honnan tudhatná, hogyan néz ki az ilyesmi, ha sosem járt még hasonlóban, nem igaz? – A kihívó kérdésre bácsikám láthatóan tiltakozni szeretne, de nem hagyom. – Másrészről pedig mi a helyzet akkor, ha nem Thomas Fenton csókolt meg engem, hanem fordítva?

Bácsikám szeme még jobban elkerekedik.

– De leányom! Ilyet sosem feltételeznék rólad!

Az elkeseredés miatt nem férnek belém a szavak, utat törnek maguknak.

– Pedig nyugodtan feltételezhet. Nem csak férfiakban ébredhetnek bűnös vágyak.

Bácsikám megáll a járkálásban.

– Victoria! Nem ilyennek ismertelek. Mi ütött beléd? Mi mondatja veled ezeket az őrültségeket? A betegség vette el az eszedet? – Az arcára ijedség ül ki. – Istenem, máris lázas vagy és félrebeszélsz. Azonnal feküdj vissza az ágyba! Szólok Marthának, hogy főzzön erőlevest.

– Nincs szükségem erőlevesre, semmi bajom – hazudom, holott szédülök, és annak ellenére is reszketek, hogy a kályhámban lobog a tűz. – Miért olyan elképzelhetetlen, hogy egy lány másba szeret bele, mint akit férjének jelöltek ki?

– Így áll a helyzet? – kérdezi bácsikám kétségbeesetten.

– Önt a szülei kényszerítették, hogy elvegye a nagynénémet?

Bácsikám zavartan nyel egyet.

– Ez a kérdés hogy tartozik ide?

– Felettébb szorosan.

– Nos, nem kényszerítettek. Szerelemből nősültem, de a választásomat egyikünk családja sem ellenezte, mert az érdekek is egyeztek.

– Mit tett volna, ha nem egyeznek azok az érdekek? Ha a szülők ellenzik a házasságot? Keresett volna másik menyasszonyt?

– Hogy kérdezhetsz ilyet?

– És ön hogy tehetett ilyet, hogy rám kényszerít egy idegen férfit, méghozzá a megkérdezésem nélkül, a hátam mögött megszervezve? – emelem fel a hangomat.

– Azt gondoltam, a legjobb barátom fia jó választás lesz a számodra. Csöndes, kedves fiúnak ismertem meg, olyannak, aki inkább befelé szemlélődik, és komoly dolgokról elmélkedik. Hozzád hasonlónak találtam, ezért hittem, hogy megértitek majd egymást.

Megütközöm a jellemzésen. Biztos, hogy ugyanarról a Xavier Vance-ről beszélünk?

– Talán régen ilyen volt a jelleme, azonban most egészen más.

– Mégis milyen? – kérdezi bácsikám meglepetten.

– Akaratos, egyenesen erőszakos, és nem rest fogdosni meg csókolgatni, ha úgy tartja kedve.

Bácsikám legyint.

– Csak feltámadt benne az ifjonti hév, mert örül, hogy ilyen gyönyörű felesége lesz, és már alig várja, hogy egybe keljetek. Azonban biztosíthatlak, hogy az igazi jelleme szeretetreméltó, te is meg fogod tapasztalni. Majd lenyugszik, és megint a régi lesz. Addig is kérlek, hogy légy vele türelmes.

– Azt is türelemmel viseljem, ha megver? Mert tegnap ez történt.

– Tessék? – csappan meg bácsikám magabiztossága.

– Amikor meglátott bennünket Thomas Fentonnal, őt leütötte, engem pedig megpofozott.

Egy pillanatig dermedten néz, az állkapcsa is megfeszül, de aztán leereszti a vállát.

– Elismerem, nőt megütni nem érdem, de kérdem én: tűrte volna tétlenül, hogy felszarvazzák?

Ellököm magamat a párkánytól, és elébe állok.

– Bácsikám képes neki elnézni, amit tett?

– Nem nézem el, beszélni fogok a fejével, és megesketem, hogy soha többé nem művel ilyet.

– Bánom is én, mit művel a jövőben, nem leszek a felesége egy ilyen embernek!

– Ha jól értelmezem, akkor a haragját magad provokáltad ki, és igenis jobban teszed, ha hozzámész. Ennél jobb ajánlatot sosem fogsz kapni, pláne nem a történtek után.

Levegőt sem kapok, a kezem ökölbe szorul. Jó volna valamit széttépni vagy összetörni.

– Álljon csak nyugodtan mellé, már önről is meg van a véleményem! Saját maga szerelemből nősült, míg engem képes egy erőszakos férfihoz kényszeríteni!

– A bál előtt pár héttel megkérdeztelek, hogy mi a véleményed a házasságról, és nem volt ellenedre a dolog.

– Azt hittem, csak általánosságban kérdezi, nem gondoltam, hogy már jelöltje is van. Megkérdezhetett volna, hogy mit szólnék hozzá, ha Xavier Vance lenne a férjem. De tudom, ilyet kérnem felesleges, a nők nem egyebek, mint a férfiak vagyontárgyai! – kiáltom, ám az utolsó hangok köhögésbe fulladnak.

– Mégiscsak beteg vagy, félrebeszélsz. Gyere, feküdj le! – fogja meg a karomat, és az ágy felé von.

– Engedjen el! – rántom ki a kezéből a karomat.

– Victoria, rosszul vagy.

Próbálna megint megragadni, de elhúzódom.

– Hagyjon békén! Nincs semmi bajom!

– Magas lázad lehet, ezért beszélsz így, máskülönben nem mondanál ilyeneket – győzködi magát. – Hívom Marthát, majd ő segít – dönti el, azzal kilép a szobámból, én pedig elgyengülve lecsúszok a földre, és a kezembe temetem az arcomat.

Az ágyamban térek magamhoz, és sötétség vesz körül. Nem emlékszem, ki, mikor és hogyan fektetett le, de biztosan Martha és a nagynéném lehettek. A szoba közepén gubbasztva alhattam el, vagy talán elájultam. A függöny félig elhúzva áll, kilátok a tintafekete égre és a félhold sarlójára, amely hűvös fényt szór a szobámba. Mit nem adnék most egy kis igazi hűvösért, mert noha a kályhám kialudt, a testemben olyan forróságot érzek, hogy azon sem csodálkoznék, ha egyszer csak lángra kapnék.

Felülök, hogy kikeljek, ám a fejembe izzó fájdalom hasít, gyengeség taglóz le, és a szoba elfordul körülöttem. Az sem segít, hogy eszembe jut a bácsikámmal való beszélgetés. Thomas tömlöcbe került! Miattam! Ha nem találom ki azt az ostobaságot, hogy felmenjek hozzá a toronyszobába, most biztonságban lenne a családjával.

Amikor elmúlik a szédülés, csak azért is felkelek, és mezítláb átvágva a szobán kinyitom az ablakot. Fagyos szél süvít be, feldagasztva a függönyöket, és az átizzadt hálóingem egy perc alatt hideg borogatássá válik rajtam, megborzongatva a tagjaimat.

Itt állok egy kicsit, most jólesik fázni.

Ahogy mélázva kitekintek a kert bokraira, mozgolódást veszek észre köztük: egy karcsú alak fehérlik a holdfényben. Cedricet ismerem fel benne. Talán most is a dolgát végezte, és a hosszabb utat választva tart a férfiak cselédszállására, hogy elkerülje Susant. De jó lenne egy kicsit beszélni vele.

– Pszt, Cedric! – szólok neki kihajolva, miután megbizonyosodom, hogy nincs ott más rajta kívül. – Itt vagyok fenn! – mondom fojtott hangon, amikor felkapja a fejét, és körülnéz. Mihelyst észrevesz, egyből az ablakom alá siet.

– Mit szeretne, kisasszony? – kérdezi halkan, és közben jobbra-balra tekintget.

– Nem is tudom. El vagyok keseredve. – Átölelem magamat a karjaimmal, mert már reszketek. – A helyzet rosszabb, mint valaha.

– Meg fog így fázni.

– Azon már túl vagyok.

– Nem azt mondtam, hogy betegedjen is meg, csak hogy játssza el.

– Nem szándékosan tettem, fajankó!

– Halkabban, kisasszony, meghallhatnak minket.

– Akkor várj, lemegyek.

– Inkább ne, még jobban megfázik. Majd felmegyek én – jelenti be, és a falra fölfutott repkénybe kapaszkodva egyre feljebb tornázik. Néha aprókat nyög, és leszakadó levelek nesze kíséri az útját, ahol végigmászik, míg elér a párkányomig. Visszább hátrálok az ablakból, hogy elférjen, mire a karját és egyik lábát átlendíti a kereten, és még följebb húzva magát beugrik a szobámba.

– Miről van szó? Történt valami? – tisztogatja a tenyerét, és becsukja az ablakot, de amikor felém fordul, és meglátja, hogy hálóruhában állok, zavartan másfelé kapja a tekintetét.

Akaratlanul is elmosolyodom, de aztán újból a bánatnak adom a fejemet.

– Igen – sóhajtok. – Az eljegyzési ünnepség botrányba fulladt, és most nagyobb a baj, mint eddig.

– Botrányba fulladt? – néz rám megint Cedric.

Röviden elmesélem neki a történteket.

– Thomast tömlöcbe zárták, és most fogalmam sincs, mit tegyek, hogy segítsek magunkon – fejezem be elcsukló hangon, és le kell ülnöm, mert megszédülök.

– A helyzet valóban nem túl rózsás – jegyzi meg Cedric az állát vakarva –, mondhatni egyenesen aggasztó. És akkor azt mondja, a nagybátyja továbbra is ragaszkodik a Mr. Vance-szel kötendő házasságához? Mit szól ehhez az érintett?

– Xavier ragaszkodik csak igazán. Az az ember őrült, a rögeszméje vagyok. Csak tudnám, miért akar engem ennyire. A hozományom nem jelentős, az ő vagyonához mérve elenyésző, és szépség terén sem áldott meg az ég bőkezűen: sovány vagyok és sápatag...

– Szerintem gyönyörű – veti közbe Cedric, de egyből lesüti a tekintetét, én pedig úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna.

– Folyton egy családi ékszeremről kérdezget, egy nyakékről. Annyira a megszállottja, hogy még a végén azt kell hinnem, azt akarja megszerezni a házassággal, bármennyire is ostobaságnak tűnik a gondolat.

– Semmiképp se adja oda neki.

Felvonom a szemöldökömet.

– Ez nem fog megtörténni.

Nehéz lenne, mivel nincs is nálam. Otthon maradt a testvéremnél, de ezt nem mondtam el Xaviernek. Bárhogyan vágyakoztam rá, a húgom kapta meg örökségnek. Amikor a festményem készült, azt mondtam, egy általam kitalált ékszert fessen oda a művész, így legalább valamelyest a magaménak érezhettem a nyakéket. Catherine nénikém azért nem tud a létezéséről, mert a nagymamám a másik lányának, anyámnak adta. A nagymamám pontosan olyan érzékeny, látomásoktól gyötört nő volt, mint anyám, a hasonlóságuk miatt őt is szerette jobban, ezért ajándékozta neki. Nem fedtem fel a nénikém előtt az igazságot, mert akkor őt is fájdalmasan érintette volna, mint engem, hogy nem ő volt a kedvenc. Most először gondolok arra, hogy talán jobb, hogy nem nálam van a nyakék, hanem Xavier által elérhetetlen helyen. Inkább meg is semmisíteném, semhogy átadjam annak az alaknak.

– Xavier még meg is próbált zsarolni, hogy ha hozzámegyek, nem leplezi le Thomas titkát – folytatom –, de Thomas nem hagyta, és maga fedte föl, hogy megmentsen engem. Mindhiába. A semmiért hozott ekkora áldozatot. A semmiért áldozta föl magát.

A torkom elszorul, a látásom elhomályosul, és érzem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon.

Cedric csak tehetetlenül áll egyik lábáról a másikra nehezedve, míg abbahagyom a szipogást.

– Olyan jó volna, ha legalább valami hírt hallhatnék felőle – suttogom.

– Bárcsak segíthetnék – feleli halkan. A mondatára eszembe jut valami.

– Éppenséggel segíthetsz. Ki tudnád deríteni, hogy hová vitték pontosan Thomast?

Cedric egy pillanatra eltöpreng.

– Megérdeklődhetem a Fentonok szolgálóitól, valamelyik csak tudja.

Remény költözik belém.

– És ha kiderítetted, el tudnál vinni neki egy levelet?

Cedric zavartan pislog.

– Ez már keményebb dió – vakarja meg a fejét. – A rabok aligha folytathatnak levelezést, ha csak nem a legmagasabb körökben forognak, egy aranycsinálással vádolt kisnemes pedig nem tartozik ezekbe a körökbe.

– Nem tudnál valahogy bejuttatni hozzá egy üzenetet?

– Talán segítene, ha megvesztegethetném az őrt, ám ehhez megvesztegethető őr kell, és valami, amivel meg lehet vesztegetni – tárja szét a karját.

Azonnal az ékszeres dobozomért nyúlok.

– Kisasszony, kérem, ne... – Nem törődöm az ellenkezésével, kiveszem a gyöngy fülbevalómat, és odanyújtom neki. Habozik elvenni. – Ezek többet érnek ennél – suttogja.

– Számomra nem, épp ellenkezőleg. Most először veszem hasznukat.

– Ahogy óhajtja – ereszti le a vállát, és vonakodva elveszi az ékszert.

Ezután meggyújtom az éjjeli mécsesemet, kiveszem az asztalfiókból a tintát, az itatóst, a lúdtollamat és egy tiszta levélpapírt, majd fogalmazni kezdek. Cedric diszkréten távolabb húzódik.

„Kedves Mr. Fenton!

Talán meglepődik az arcátlanságomon, amiért levelet írok önnek azok után, ami történt. Mert az én bűnöm, hogy oda került, ahol most van, ez kétségtelen, minden felelősséget magamra vállalok. Nem próbálom mentegetni a viselkedésemet, csak ostobábbnál ostobább indokokat tudnék felsorakoztatni. Ha nem megyek fel abba a toronyba, hogy beszéljek önnel, most minden másképp lenne.

Nem mintha bármin változtatna, de szeretném, ha tudná: szörnyen sajnálom, hogy ez lett belőle. Azt kívánom, bár meg nem történtté tehetném az egészet. És mégsem. Nem merek megesküdni arra, hogy ha újból dönthetnék, másképpen cselekednék. Ölelésének emlékét örökre a szívemben fogom őrizni. Csak reménykedhetek benne, hogy egyszer majd valaha megbocsát.

Elképzelni sem tudom, milyen borzalmas lehet azon a helyen. Hogy bánnak ott önnel? Nem szenved hiányt valamiben? Nem bántották? Kérem, tudassa, ha bárhogyan segíthetek. Ha ezt a levelet sikerül eljuttatnom önnek, akkor mást is becsempészhetek. Kérem, tartson ki. Hogy hogyan, azt még nem tudom, de mindent megteszek, hogy kijuttassam onnan.

Őszinte híve,

Victoria Lombard"

Miután leitatom a tintát, összehajtva átnyújtom a papírt Cedricnek, aki zsebre teszi.

– Írószerszámot is adhatna, nem valószínű, hogy egy tömlöcben tartanak ilyesmit – mondja.

– Igazad van – bólintok. – De tollam és tintásüvegem csak egy van.

– Esetleg csomagoljon a keszkenőjébe egy darab szenet. Azzal is lehet írni.

– Azt mondod, hogy ott télvíz idején még egy kályha sincsen? – kérdezem megütközve.

– Nem szeretném elkeseríteni, de én inkább azon lepődnék meg, ha lenne.

A kialudt kályhámhoz lépek, és előkotrok belőle egy vékony széndarabot, majd a ruhásládámból egy hímzett keszkenőt veszek elő, és abba tekerem. Cedric ezt is zsebre dugja, aztán pár pillanatig zavartan áll előttem.

– Semmit sem ígérhetek – szólal meg végül.

– Csak tedd meg, amit tudsz. Annyi elég lesz.

Bólint, és kinyitja az ablakot.

– Köszönöm – suttogom, amikor az egyik lábát átveti a párkányon.

– Nem köszönje, természetes, hogy segítek.

– Miért olyan természetes? – vonom össze a szemöldökömet.

Cedric habozik.

– Mert a barátja vagyok, nem emlékszik?

– Fogalmam sincs, miért vagy a barátom. – Fázósan összefonom magam előtt a karomat, amit célzásnak vehet, mert sietve a másik lábát is átveti, és már csak a párkányba kapaszkodik.

– Vannak kérdések, amikre egyszerű a válasz. Ez nem olyan kérdés – feleli, és a feje lebukik, majd rövid neszezést követően elnyeli őt az éjszaka.

Éjjel van, és nem tudok aludni. Talán már egy hónap is eltelt, mióta Cedric elvitte a levelemet. A gondolataim messze repülnek, erdőkön-mezőkön át szállnak, és a rácsok között bebújnak annak a szörnyű épületnek a cellájába, ahol Thomas raboskodik. Vajon mi lehet vele? Semmit sem tudok róla. Balga módon azt hittem, hamar hírt kapok felőle.

A napjaim őrjítő várakozással telnek, a hasam pedig erőlevessel és vörösborral telne, ha az aggódástól nem szűkült volna borsónyira össze, így pár falatnál többet képtelen vagyok magamhoz venni. A nagynénémék elkeseredetten próbálnak különféle étkekkel a kedvemet keresni, ám hiába.

Étvágytalanságom és borzalmas sápadtságom halálra rémíti őket. Még haragudni sem mernek rám igazán. Engem csak egy dolog rémít halálra: hogy rossz híreket kaphatok Cedrictől. Időközben hallottam, ahogy a cselédek az ajtón túl Isabelről és rólam pletykálnak. A fél megye rólunk beszélhet, hiszen az eljegyzési ünnepség ötven vendége vitte haza a botrány hírét, és terjesztette el.

Isabel egyszer sem jött be meglátogatni. Talán a szülei tartották vissza, mert nem bíztak benne, hogy visszafogja majd az indulatait, ám őt ismerve az sem elképzelhetetlen, hogy saját jószántából kerül. Akármi is az igazság, én csak örülök ennek.

Megzörren az ablakom. Lehet, hogy Cedric az. Kipattanok az ágyból, és kitárom az ablakot. Valóban Cedric kapaszkodik föl a repkényen.

– Jó estét, kisasszony – nyögi. – Híreim vannak.

A szívem meglódul.

– Sikerült átadnod a levelet Thomasnak? – kérdezem, miközben bemászik a szobámba.

– Igen. De nem ment könnyen, ezért tartott ilyen sokáig. A részletekkel inkább nem untatnám, a lényeg, hogy elzárva őrzik mérföldekre innen, de az egyik őrt meg tudtam vesztegetni.

– Választ is hoztál?

– Hoztam – lihegi, és előhúzza a zsebéből az összehajtott papírt, amit még én adtam neki. – Mr. Fenton a hátuljára írta a választ, lehet, hogy a szén egy kissé elkenődött.

– Köszönöm – lehelem, és olyan hevesen tépem ki a kezéből a lapot, hogy az kis híján elszakad. Félrehúzódva mécsest gyújtok, majd olvasni kezdek.

„Kedves Miss Lombard!

Már megint vakmerő dolgot tett. Hogy jutott eszébe becsempészni ide egy üzenetet? Nem azért írom ezt, mert le akarom szidni, tudom, hogy ez fölösleges. Ön úgyis mindig azt teszi, amit a szíve diktál. Pusztán csak újra és újra meglepődöm a bátorságán, amivel szembemegy a nehézségekkel. Nem hibáztatom, amiért feljött hozzám a toronyba, hogy beszéljen velem, ön se gyötörje hát magát. Azt, hogy így sült el a dolog, a balszerencsének és magamnak is köszönhetem.

Ne aggódjon, olyan rossz sorom nincsen, nem béklyóztak meg, a falhoz sem láncoltak, adnak ennem, és nem fagyok meg. Szüntelenül reménykedek benne, hogy rájönnek, nem csináltam aranyat, és hogy meg sem próbálkoztam vele. Hiszem, hogy napvilágra kerül az igazság, és hogy szabadon engednek.

Viszont, ha ki is jutok innen, már soha többé nem leszek ugyanaz az ember, ezt pedig önnek köszönhetem. A szavai elgondolkodtattak, és míg idáig olyan könnyen képes voltam belenyugodni a sorsba, most nyughatatlan lettem. A nagybátyja már bizonyára felbontotta az eljegyzésemet, de rájöttem, ha feleségül vettem volna Miss Dunhamet, a saját boldogtalanságommal őt is boldogtalanná tettem volna.

Nem tudom elképzelni, hogyan tudna ön kijuttatni innen, hiszen rácsok és porkolábok őriznek, de mindenképp kedves a szándéka, mosolygásra késztet. Kérem, ne bánkódjon azon, ami történt, bízzunk egy szebb jövőben.

Üdvözlettel,

Thomas Fenton"

Azonnal megragadom a lúdtollat, amit már előre az asztalomra készítettem. Megmártom a tintában, és sietségemben még új levélpapírt sem veszek elő, ugyanarra a lapra írom a választ.

„Kedves Mr. Fenton!

Elmondhatatlan örömmel tölt el, hogy nem kínozzák, és nem nélkülöz, ám a bűntudatom ettől még nem csökken. Jobb lett volna, ha sosem megyek fel abba a toronyba. Annyit azonban megígérhetek, hogy soha az életben nem mondom ki Xavier Vance-nek az igent, inkább elmenekülök, még ha a világ végére kell is elszöknöm előle, vagy egyenesen a másvilágra. Habár az utóbbira még nem vágyom, így marad a világ vége. Tudja, milyen vagyok, kitelik tőlem az ilyesmi. Éjszakánként máris azon gondolkodom, mit vinnék magammal. Önt mindenképpen.

Apropó, be kell vallanom, cseppet sem bánom, hogy kibillentettem a lelki egyensúlyából. Egyébként is ingoványra épült.

Megfogadom a tanácsát: még ha lehetetlennek tűnik is, próbálok bízni egy jobb jövőben.

Őszinte híve,

Victoria Lombard"

A lapot összehajtom, és átadom Cedricnek, aztán az ékszeres dobozomból kiemelek egy nyakéket, és azt is odanyújtom. Cedric felszisszen látva az igazgyöngyöket, de nem lamentál, csak elveszi, és zsebre teszi az ékszert.

Újabb hetek telnek el, míg nem látom Cedricet, és a várakozás szinte felőröl. A menyasszonyi ruhám és a kelengyém elkészült, Isabel továbbra is kerül, csak a sírását hallom néha. Xavier viszont rendszeresen eljön meglátogatni, és mindig anélkül tér haza, hogy velem beszélhetett volna, mert rosszullétet vagy fejfájást színlelek. Az aggodalmam már elviselhetetlen, esténként egyre csak az ablak felé fülelek. Semmire sem tudok gondolni, csak Thomasra, hiába veszek elő hímzést vagy könyvet. A festés vagy rajzolás talán lekötne. Mindig is szerettem volna megörökíteni valamit, de az ilyen időtöltés nekünk, nőknek tilos, ez csak a férfiak kiváltsága. Talán eljön majd egy korszak, amikor mi is csinálhatunk olyasmiket, amiket ők.

Amikor végre kopogás hallatszik az üvegen, összerezzenek, és odapattanok. Kinyitom az ablakot, Cedric pedig még a falon kapaszkodva felnyújtja a papírt. Azonnal elveszem tőle, és a mécseshez lépek, hogy a fényében elolvashassam.

„Kedves Miss Lombard!

Nehéz elkezdenem ezt a levelet. Szeretném megnyugtatni, hogy továbbra is minden rendben van velem, az ügyem reményteljesen halad előre, és hamarosan szabadulok, ám sajnos nem tehetem. A minap lesújtó híreket kaptam. Nem a magam ügyéhez van köze, hanem valaki máséhoz, ám górcső alá véve a dolgot egyértelmű, hogy a saját jövőmet láthatom meg benne.

Nem kertelek tovább, egyenes leszek: tegnapelőtt a mellettem lévő cellában raboskodó férfit kivégezték. Fölakasztották, mint egy közönséges bűnözőt, holott ugyanazért tartották fogva, mint engem: aranycsinálás vádjával. Természetesen nem tudták rábizonyítani, és mivel öt éve tartották már itt ítélet nélkül, a cellák pedig zsúfoltak, a nyomás hatására ítéletet hoztak. Ez a végkimenetel, bevallom, halálra rémiszt. Hogy is gondoltam, hogy elengednek minket? A férfi gazdag volt, és a kivégzése okán minden vagyona a királyi kincstárra szállt. Ezért végezték ki, nem másért. Mennyi aljas fondorlat, mennyi kegyetlen önzés van ebben a világban, amiről eddig nem tudtam. Ebbe belenyugodni bűn volna. Ha a vagyonomat az utolsó vasig el is kobozzák, az életemet nem hagyom, hogy elvegyék!

Biztos vagyok benne, hogy arra számított, ostorozni fogom a szökése gondolatát, és türelemre intem majd. Nos, ilyesmit nem fog olvasni. Ha az emberrel őrült dolgokat művelnek, és a türelem csak bánatot és halált szülne, senki sem csodálkozhat, ha a válasz is őrültség lesz. Hajlandó lenne megszökni velem? Az őrnek, akit az ön Cedric nevű szolgálója megvesztegetett, egy kisebb vagyont ígértem, ha kijuttat a cellámból, a külső kapun viszont magamnak kell átkerülnöm. Sikerült kivájnom a falból egy téglát, azt elviszem, és megvárom, míg őrségváltáskor a vékonyabb dongájú porkoláb kezd posztolni, őt könnyebb lesz leütnöm.

A szökés három nap múlva, azaz március elsején esedékes. Ha jön, vegyen magához értékeket és lovat, majd menjen a szomszédos faluba, Clovellybe, és várjon rám a Vakegér nevű fogadóban. Hogy utána mihez kezdünk, azt még nem tudom, de hiszem, hogy kitalálunk valamit, amivel fenntarthatjuk magunkat. A vállalkozás kockázatos, és számos ponton elbukhat, ezért ha nemet mond, azt is megértem, hiszen önnek még van veszítenivalója. Nekem már nincs, úgyhogy mindenképp megteszem.

Kérem, a válaszában nem említse a szökést, Cedric azt mondta, kijuttatni könnyebb innen üzenetet, befelé veszélyesebb. Csak tudassa, hogy igen, vagy nem!

Üdvözlettel: Thomas Fenton"

A szívem úgy ver, mintha kiugrani készülne a torkomon. Thomas nagy betűkkel írt, a lap betelt, így előveszek egy tiszta levélpapírt, arra írom a választ.

„Kedves Mr Fenton!

A levele felzaklatott. Idáig én is reménykedtem benne, hogy az ügye jóra fordul, de látva az eseményeket, számomra sem férhet kétség hozzá, hogy helyes következtetésre jutott.

Nem gondoltam meg magamat, azóta az elhatározásom csak erősödött. A kérdésére a válaszom: igen.

Kérem, vigyázzon magára!

Őszinte híve: Victoria Lombard"

Az aggodalomtól levegőt is alig kapok. Mintha villámok cikáznának a zsigereimben. Csak sikerüljön Thomasnak épségben megszöknie.

Odaadom Cedricnek a levelet és egy újabb ékszert.

– Történt valami? – kérdezi halkan, amikor észreveszi, hogy remeg a kezem.

– Meg fogok szökni – felelem hasonlóan halkan, némi habozás után.

– Sejtettem – bólint. – Öltözzön majd férfiruhába, úgy kevésbé lesz veszélyes.

– Neked most nem lebeszélned kellene inkább? – vonom föl a szemöldököm.

– Nem hinném, hogy a szökésen kívül lenne más megoldás, valamint azt is megtapasztaltam már, hogy ha a kisasszony valamit a fejébe vesz, arról lehetetlen lebeszélni.

Nem teszek megjegyzést a burkolt szemrehányásra.

– És honnét vegyek férfiruhát? A nagybátyám holmijai nagyok lesznek rám. Bár talán a régebbi ingei hátha szűkebbek...

– Inkább ne tőle kölcsönözzön – rázza a fejét. – Nem jó ötlet nemes embernek látszania, akit érdemes kirabolni. Majd én adok ruhákat. A csűr mögötti három kalyiba a férficselédek szállása, a középsőben lakom. Oda kopogjon be halkan, ha eljött az idő.

– Rendben. Köszönöm.

– Azon kívül... Kisasszony, tudom, hogy nem szereti, ha a tükrökről beszélek, de most mégis ezt kell tennem. Kérem, ha elhagyja ez a házat, ne nézzen többet tükörbe. Semmilyenbe – teszi hozzá komoly arccal, majd kinyitja az ablakot, és már mászik is ki.

– Miért mondod ezt? – lépek utána, ám olyan gyorsan leér, hogy inkább elhallgatok, mert nem akarok utána kiabálni. Ő nem válaszol, csak elsiet.

Levetem magam a székre, és az asztalra borulok. Miért romlott el minden? Miért kellett a dolgoknak így történnie? Olyan szép is lehetett volna az élet...

A gondolataimat kisvártatva kiáltások zavarják meg. Odakintről hallatszanak, és dulakodó férfiak hangjának tűnik. Az ablakhoz pattanok, és a hold hűvös fényében két alakot pillantok meg: az egyik Cedric, a másik pedig az őt rángató Nyle.

Elkapták Cedricet!