– Honnan szerezted meg a számomat? – kérdeztem.

– Az most lényegtelen.

– Már hogy ne lenne lényeges? – Muszáj tudnom, kit négyeljek fel, tettem hozzá magamban.

– Nem volt nehéz kiderítenem – felelte Sebastien leereszkedően.

– És miről szeretnél beszélni velem?

– Ez nem telefontéma. Inkább találkozzunk valahol.

Eszembe jutott Tony figyelmeztetése, a táboros történet, amit mesélt, és annak a srácnak a Facebook bejegyzése Sebastien üzenőfalán. Gyanakodni kezdtem, de goromba sem akartam lenni, úgyhogy továbbra is udvarias hangon beszéltem vele.

– Most?

– Igen most. A dolog sürgős.

Legszívesebben leráztam volna, de adni akartam neki egy esélyt, hátha tényleg történt valami, nem pedig csak zaklatni akar.

– Rendben – sóhajtottam. – Beülhetünk mondjuk, egy a kávézóba.

– Inkább egy nyugodtabb helyen mondanám el.

– A Dolce vitának van kerthelyisége is.

– Jobb lenne valami csendesebb környezet, például egy park.

Itt felvijjogott a vészjelzőm.

– Én most nem szeretnék parkba menni. A legközelebbi is messze van, nekem pedig sok a tanulnivalóm, nem érek rá mászkálni. Azon kívül, ne sértődj meg, de alig ismerlek, és kering rólad pár érdekes pletyka. – Hallottam, hogy Sebastien mordul egyet. – Nem tudnád most röviden összefoglalni?

– Az az igazság, hogy nem. Mondtam, hogy nem telefontéma.

– Egyáltalán mivel kapcsolatos a dolog?

– Mindent elmondok, ígérem, ha találkozol velem.

Hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet.

– Nézd, nem megyek veled parkba, sajnálom. Esetleg holnap a suliban?

– Ez sürgős – mondta. – És az iskolában sincs egy nyugodt sarok.

– Akkor írd le e-mailben, vagy Facebookon. Figyelni fogom az üzeneteimet.

– Ezt jobb nem leírni, személyesen kell megbeszélnünk.

– Akkor marad a kerthelyiség, ezt tudom felajánlani, vagy pedig vársz holnapig.

– Ez a dolog nem várhat! – felelte kissé ingerülten.

– Ha annyira sürgős lenne, akkor elárulnál legalább annyit, hogy mégis mivel kapcsolatos.

– Rólad van szó és Tonyról – bökte ki kelletlenül. – Tudnod kell valamiről.

Biztos azt hitte, hogy ezzel elhúzta előttem a mézes madzagot, és már rohanok is találkozni vele egy kihalt parkban. Nagyot tévedett.

– Kerthelyiség, vagy suli? Döntsd el – adtam ki az ultimátumot. Egy mérges mordulás, majd egy kis töprengő csend következett. – Nézd, nem érek rá erre. Akkor marad a su...

– Jól van – vágott a szavamba. – Találkozzunk a Dolce vita előtt egy óra múlva – mondta, és letette. Még csak el sem köszönt.

Egyetlen porcikám sem kívánta a találkozást ezzel az erőszakos, rossz hírű gyerekkel, de arra gondoltam, hogy egy: mi van, ha tényleg fontos közlendője van Tonyról, amiről nem árt tudnom, és kettő: ha be is próbálkozna valamivel, egy nyilvános helyen akkor sem lesz könnyű dolga, így viszonylag biztonságban leszek.

Otthon letettem a holmimat, lezuhanyoztam, átöltöztem, és pont odaértem a kávézóba a megbeszélt időpontra. Körülnéztem, de Sebastien még nem volt ott, csak egy csapat egyetemista beszélgetett a napernyős műanyag asztaloknál, ezért leültem egy olyan helyre, ahonnan látni fogom, ha megérkezik, és rendeltem magamnak egy capuccinót.

Már a sokadik egyetemista csapat itta meg a kávéját és távozott, míg én még mindig ott üldögéltem egyedül. Ennyire volt sürgős a találkozás? Húsz perc elteltével felhívtam. Kicsengett, de nem vette fel a telefont. Újabb húsz perc elteltével megint hívtam, de ugyanúgy csak kicsengett. Nem tudtam eldönteni, hogy aggódjak, vagy mérgelődjek. Iderendel, aztán el sem jön? Meg akart szívatni? Lehet, hogy igaza volt Tonynak és vigyázni kell vele? Vagy történt vele útközben valami? Végül egy órányi várakozás után fizettem, és eljöttem.

Ahogy az utcákat róttam a szürkületben, az jutott eszembe, hogy talán pont erre utazik: hogy ha már nem tudott a kihalt parkban elkapni, akkor majd beránt most egy sikátorba. A sötétben a járókelők észre sem vennék. Aztán meg ki tudja, pár homofób haverjával mit tervez nekem. Még sosem féltettem így a testi épségemet. Úgy siettem, hogy szinte szaladtam. Sebastiennek sikerült paranoiássá tennie. Egy sikert máris elkönyvelhetett.

Hazaérve bevágtam magam mögött az ajtót, háttal nekidőltem, és nagyot sóhajtottam. Le tudtam volna kaparni a falat, de végül arra jutottam, hogy inkább nem hergelem magamat a dolgon. Volt egy csomó tennivalóm, úgyhogy hamarosan már a matekházi fölött görnyedtem, és az oszcilláló sorozatok valahogy sokkal félelmetesebbnek tűntek, mint Sebastien.

Alig merültem bele, máris megcsörrent a telefonom. Sebastien keresett. Legszívesebben fel sem vettem volna, de aztán mégis beleszóltam.

– Na, helló. Hová lettél?

– Szia, Soren – felelte. – Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a kávézóba. Feltartottak.

– Miért nem ráztad le? Állítólag fontos, amiről beszélni akartál velem.

– Öm... nem lehetett.

– Akkor így jártál.

– Találkoznunk kell még ma.

– Na ne szórakozz! – csattantam fel. – Este van. Megkaptad az esélyedet, sajnálom, hogy nem éltél vele, én ott voltam a kávézóban és egy órát vártam rád.

– Egy órát? Tényleg ne haragudj.

– De igen, haragszom. Elégedett lehetsz magaddal.

– Miről beszélsz?

– Felesleges játszanod a hülyét. Megszívattad a meleg gyereket, úgyhogy most már akár békén is hagyhatsz.

– Én ezt nem direkt csináltam! – méltatlankodott.

– Ezt vagy elhiszem, vagy nem. Mindenesetre a lényeg, hogy innentől hagyj békén.

– Ha nem hallgatsz meg, bajban leszel!

– Még fenyegetsz is? Ez szép.

– Nem fenyegetni akarlak, hanem a javadat szeretném – javította ki magát idegesen. – Veszélyben vagy!

– Végül is igazad van, mert mióta a sulinkba jöttél, tényleg veszélyben vagyok, szóval jobb lenne, ha lekopnál. Egy srác már nem is elég, engem is zaklatni akarsz? – kérdeztem, pedig nem akartam erre terelni a szót.

– Én nem zaklatok senkit! – háborodott fel.

– Végül is csak bizonyíték van rá – morogtam.

– Hazugság az egész, hogy lejárassanak!

– Felteszem, az előző sulidból is azért kellett eljönnöd, mert ott sem zaklattál senkit.

– Onnan más miatt jöttem el.

– Megtudhatnám, mi miatt? – érdeklődtem ártatlan hangon, és meg mertem volna esküdni, hogy nem fogja elmondani.

– Az nem érdekes...

Nevettem egy aprót.

– Miből sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni?

– Most csak az a fontos, hogy veszélyben vagy!

– Nem látod, mennyire átlátszó a szöveged? Annak a másik srácnak is ezt adtad be?

– Nincs semmilyen másik srác!

– Annak a semmilyen másik srácnak Facebook profilja is van, ahonnét írt neked egy fenyegető üzenetet, hogy ha nem hagyod békén, feljelent. Te magad is tudsz róla, hiszen törölted az üzenetet.

– Az az egész egy hazugság! – vágta rá elfúlva.

– Ó, hát persze.

– Egyáltalán nem zaklatni akarlak!

– Bámulsz, követsz a kocsiddal, megszerzed a számomat, megszívatsz. Ezekből mégis mi másra gondolhatnék?

– Én nem vagyok zaklató, világos?

– Na jó, figyelj – mondtam. – Találj ki magadnak valami új hobbit, vagy mit tudom én, de addig is, szerintem keress fel egy pszichológust. Viszlát!

– Ezt még meg fogod bánni! – kiáltotta mérgesen.

– Ennyit arról, hogy nem fenyegetsz – feleltem, és kinyomtam a telefont. Megmasszíroztam az orrnyergemet.

Hogy ne erre gondoljak folyton, visszatértem a tanuláshoz. Miután átvergődtem magam a matekon, a törin és az irodalmon, elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, írt-e Tony, de nem írt. Sebastientől ellenben érkezett egy privát üzenetem Facebookon.

Soren, azt, hogy megbánod, nem úgy értettem. Kérlek, szakíts rám egy percet! Találkoznunk kell!

Megcsóváltam a fejemet, és írtam egy választ.

Ha annyira fontos lenne a közlendőd, leírnád ide.

Nemsokára elolvasta, és már válaszolt is.

Nem írhatom le, de hinned kell nekem!

Mérges lettem.

Nem fogok találkozni veled, sajnálom. Eljátszottad az esélyedet, és nem bízom benned.

Értsd meg, amit mondani akarok, az tényleg fontos! Tony nem az, akinek hiszed!

Az üzenetet elolvasva kicsit megálltak az ujjaim a billentyűzet felett. Szó, ami szó, Tony tényleg furcsán viselkedett az utóbbi időben, de ez betudható volt a betegségének. Valamint ezt a hatásvadász szöveget Sebastien akár ki is találhatta, hogy újabb mézes madzagnak használja.

Ezt kifejtenéd bővebben?

Mindent el fogok mondani, csak találkozz már velem!

Nincs az az idióta, aki ezek után találkozna veled. Ráadásul a sötétben. Komolyan nem értem, mit hiszel.

Tudom, hogy tartasz tőlem, de semmi sem igaz abból, amit pletykálnak rólam! Nem vagyok zaklató! És van egy sejtésem, ki a pletyka értelmi szerzője.

Akkor bokszoljátok le egymás közt, de figyelj csak, későre jár, lassan mennem kell aludni. Igazán sajnálom, hogy be kell fejeznünk ezt az izgalmas beszélgetést, de búcsúzzunk el. Jó éjszakát!

Basszus, muszáj találkoznod velem!

Sajnálom.

Kiléptem, és egyből letiltottam. Meg kellett osztanom Kaylával, mi történt, ezért ráírtam. Kisvártatva válaszolt, én pedig beszámoltam neki arról, hogy Sebastien hogyan szívatott meg, és összefoglaltam neki a vele folytatott beszélgetéseket is.

Te képes voltál elmenni találkozni vele?

Adni akartam neki egy esélyt. Arra gondoltam, mi van, ha tényleg mondani akar valami fontosat.

Tonynak igaza volt, látod? Hiába az ártatlan külseje, attól még egy pszichopata!

Oké, és most mit csináljak?

Basszus, féltelek. Jelenteni kéne ezt a hülyét valahol.

Ez a Messenger beszélgetés nem igazán állná meg a helyét terhelő bizonyítékként, vagy igen?

De hát zaklat!

Ma keresett először.

Akkor is szólni kéne valakinek.

A szüleimet inkább nem terhelném ezzel, így is van elég bajuk. Tony viszont azt mondta, hogy ha Sebastien bepróbálkozna, azonnal szóljak neki.

Az is valami lenne, legalább helyre rakná az agyát. Vagy az állkapcsát.

De azóta elvesztette az emlékezetét. Ha nem emlékszik arra, hogy hazahozott és elhívott együtt lógni, akkor nyilván arra sem, hogy ilyesmit mondott nekem.

És ha az ofőnek vagy az igazgatónak szólnál?

Megmasszíroztam az orrnyergemet. Semmi kedvem nem volt egy ilyen kellemetlen procedúrához. A végén valószínűleg úgysem érnék el semmit.

Lehet, hogy Sebastien csak jobban begurulna tőle. De talán mégis igazad van, valakinek tennie kell valamit.

Várj, az a srác sem tett feljelentést. Lehet, hogy nem véletlenül? Sebastien biztosan megzsarolta, vagy ki tudja, mit művelt. Akkor most mit csináljunk?

Most lehet, hogy sikerült lekoptatnom, de a suliban sem merne lépni a rengeteg ember közt, úgyhogy szerintem nincs akkora veszély.

És én is figyelek rád, de azért nem lehetünk örökké résen, az ilyenek csak az alkalmas pillanatra várnak. Teszem azt, leugrasz a boltba, vagy egy újságért, átmész valami sikátoron, és már el is kapott. Aztán meg a rajzról se jöhetsz többé haza egyedül, mert akkorra már sötétedni kezd. Ez agyrém. Be kéne szerezned egy paprikasprayt.

Na jó, azért ne essünk túlzásba.

Nem veszed elég komolyan a helyzetet.

Te meg túl komolyan veszed.

Mert az is.

Kayla hajlamos volt túlreagálni a dolgokat, arról nem beszélve, hogy kritikus helyzetekben még pánikba is esett. Ebből kiindulva mindent, amit előadott, kettővel osztottam el, és akkor nagyjából megkaptam a reális szituációt. Biztos voltam benne, hogy a mostani ügy sem olyan súlyos, mint amilyennek hiszi.

Nekem most mennem kell.

Oké, nekem is. De akkor is. Vigyázz magadra. Ha valami történik veled, kinyírlak.

Értettem.

De legfőképpen Sebastient.

Küldtem neki egymosolygós jelet, bár tudtam, hogy ha valaki tényleg ártani akarna nekem, akkorKayla nem jelentene nagy akadályt neki. Azért jólesett az aggódása.

Tony másnap változatlanul a régi önmaga volt, a szemüvegéhez is visszatért, a haját levágatta, és továbbra sem emlékezett vissza rá, hogy valaha lógni akart velem. Grace örült ennek a legjobban. Gúnyos pillantásokat lövellt felém a szünetekben, és a nyomaték kedvéért Tonyba karolt, a fülébe sugdosott, és hangosan kacarászott.

Sebastien kitartóan bámult tovább, de nem engedtem Kaylának, hogy odamenjen hozzá és megtépje, így jobb híján csak messziről hordta el mindennek, Emily pedig úgy nézett a srácra, mintha valami feladvány lenne, ő pedig meg akarná fejteni. Addigra már neki is elmeséltük a fejleményeket. Talán az ő fejébe sem fért bele, hogyan lehet valaki ilyen ártatlan külsővel ennyire beteges. Kayla egész nap el sem mozdult mellőlem, és ragaszkodott hozzá, hogy délután hazavigyen a bogárral, én pedig engedtem neki, mert nem volt kedvem belefutni a megszállottan rám vadászó Sebastienbe.

A srác elhalmozott mindenféle könyörgő üzenetekkel, amiket a végén már el sem olvastam. Hogy eltereljem a gondolataimat, a tanulásba temetkeztem. Utolsó év lévén annyi házit és tanulnivalót kaptunk, mint még soha, de legalább addig sem Tonyra gondoltam, míg magoltam.

Amikor otthon mindennel kész lettem, elővettem a rajzaimat, és tökéletesítgettem őket. Még mindig nem tudtam, mit adjak be a kiállításra, semmivel sem voltam elégedett. Mindből hiányzott valami megfoghatatlan plusz, messziről lesírt róluk, hogy csak órai feladatok voltak. Hogy mi hiányozhatott belőlük, azt nem tudtam megragadni. Talán az ihlet.

Mivel ez sem adott sok örömet, inkább elkezdtem rajzolni Kayla szülinapi ajándékát: a Mona Lisát gót stílusban. Egyszer elejtette, hogy szeretne egy ilyet a szobája falára, és mivel úgyis közelgett a születésnapja, gondoltam, elkészítem neki.

Amikor épp Mona Lisám körmét színeztem feketére, megcsörrent a telefonom. Előhúztam a zsebemből: Sebastien keresett. Már fel sem vettem, csak kinyomtam a telefont, és az ágyra hajítottam.

Egész hétvégén kikapcsolva tartottam, persze előtte elmondtam a lányoknak, hogy miért van erre szükség, amitől Kayla a lehetetlenségig felpaprikázta magát, és egészen új jelzős szerkezeteket talált ki Sebastien szidalmazására.

Vasárnap estig halogattam a beadandó kérdését, végül kitaláltam, hogy az angyalszobor rajzát adom be a kiállításra. Rajta kívül nem sok szóba jöhető képem akadt. Volt egy lófejet ábrázoló szénrajzom, amit elmázgáltam, mert balkezes vagyok, egy béna filctoll rajzom egy tál eperről, meg egy olajkréta próbálkozásom, de annak a színvonala még az eprekét is alulról csapdosta. Az angyal sem lett nagy szám, inkább átlagos iparos munka, és belőle is hiányzott az a plusz, ami az összes többiből, de még mindig ez volt a legvállalhatóbb.

Félre is tettem egy idő után, és azon méláztam, mit kéne máshogy csinálnom. A gondolataim százfelé szaladtak, mint egy megvadult ménes, és a végén már nem is a rajzoláson járt az agyam, hanem Tonyn, a tükörben látott jeleken meg az álmaimon. Megint eszembe jutott a festmény a sápadt, fekete hajú lányról, akinek a nyakában egy rubin medál lógott.

Annyira élesen megmaradt az emlékezetemben, hogy ha becsuktam a szemem, a részleteit is fel tudtam idézni. Különösen a nyakéket: a mélyvörös szín hideg árnyalatát, a csillanást a kő sima felszínén, az aranylánc egymásba fonódó szemeit és a foglalat cirádás megmunkálását. Ha akartam volna, talán le is tudtam volna rajzolni, hiszen úgy láttam magam előtt, mint egy fényképet.

Félretettem az angyalt, és elővettem egy tiszta lapot meg egy grafit ceruzát, és már vázoltam is föl a körvonalait. Gyorsan dolgoztam, a cerka hangosan sercegett a papíron, és hamarosan már a színesek után nyúltam. Alig nyitottam ki a dobozt, máris a megfelelő színeket vettem ki. Mintha transzba estem volna és a kezem magától dolgozott volna, terveznem sem kellett, szinte önmagát rajzolta meg a kép.

Csak a medált satíroztam át a blenderrel, hogy élővé váljon a lap közepén, a környezetet pedig letudtam egy fa asztallappal. Ki sem színeztem a képet, a medáltól kiindulva a szélek felé fokozatosan fakult és egyszerűsödött, míg apró egyenesekre, körökre és négyzetekre esett szét. Olyan hatást keltett, mintha egy álom utolsó pillanatát örökítette volna meg, mielőtt az ébredés szétzilálná, és a semmibe kényszerítené vissza.

Úgy tűnt, csak percek teltek el, ám amikor kész lettem és felnéztem az órára, már éjfél volt. Ilyet sem éltem még át azelőtt, hogy alkotás közben valósággal kívül kerültem téren és időn. Biztosan ezt nevezik flow-élménynek, gondoltam.

Egy percig még nézegettem a végeredményt, aztán belöktem a mappámba, és aludni mentem. Másnap korán kellett kelnem, hiszen hétfő következett.

Hétfőn Tony állapota még mindig változatlan volt, és csak a barátai társaságát kereste. Egy borzalmasan sikerült matek doga csak tovább fokozta a hangulatomat, egyedül a délutáni rajzszakkör dobta föl a napom. Befejeztük az angyalt, és már sikerélményeim is voltak, kezdett bejönni nekem ez a fotórealisztikus módszer, aztán óra végén Mr. Pemberton mosolyogva megkérdezte:

– Na, ki mit ad be a kiállításra? Mert ugye, nem feledkeztetek meg róla?

Elhangzott néhány „ú, tényleg", de a többség magabiztosan nyúlt a mappájába. Jamison egy radírtechnikával készített szénrajzot adott be, ami női arcot ábrázolt. Olyan vagányságot sugárzott, hogy ránézni is szívfájdalom volt. Izzadni kezdtem, amikor elővettem az angyalszobor képét, mert akármilyen jónak is tűnt odahaza, most, a lemeztelenítő neonfényben minden hibáját százszor nagyobbnak éreztem. Lázasan kutattam tovább a rajzaim közt. Legyen inkább a lófej? Vagy az a béna eper? A kezembe akadt valami: a nyakék képe volt az. Nem is lett olyan rossz, jegyeztem meg magamban, és dugtam volna vissza, amikor árnyék vetült fölém, és két ujj összecsippentette.

– Köszönöm – mondta Mr. Pemberton, és kihúzta a kezemből, majd tovább haladt. Levegőt venni sem maradt időm, nemhogy tiltakozni. Aztán vállat vontam. Végül is egész tűrhetően sikerült, Mr. Pemberton sem mondott rá semmit, pedig akár mondhatott is volna, mert láthatta, hogy nem a szakkörön készült. Kicsit sajnáltam, hogy alig volt az enyém, máris meg kellett tőle válnom, de vigasztalt, hogy a kiállítás után úgyis visszakapom.

Óra után Kayla értem jött, de metróval utaztunk, mert a bogár lerobbant. Barátnőm ki nem állhatta a tömegközlekedést, ezért most komoly áldozatot hozott értem, amiért hajlandó volt egy metrókocsi műbőr ülőkéjére helyezni a fenekét.

Időközben már feladtam, hogy újra találkozzak a sráccal, akivel annyira hasonlítottunk. Különben sem tudtam, mit csinálnék, ha mégis összeakadnánk. Megszólítanám? És mit mondanék neki? „Hé, figyelj már, neked is feltűnt, mennyire hasonlítunk?" Rémületében százfelé rohanna.

Azonban mikor a szerelvény megállt az egyik hozzánk közeli megállóban, a srác megint ott volt, és az ablakon át befelé fürkészett, mintha keresne valakit. Páran nekimentek hátulról, mert feltartotta a tömeget, de nem érdekelte, egy beszólónak még be is mutatott. Most alkalmam nyílt jobban megnézni: egyszerű, fekete kapucnis pulóvert viselt, fekete farmerrel és fekete tornacipővel. Aztán meglátott engem, és találkozott a tekintetünk, ám a szeme a szorosan mellettem ülő Kaylára villant, aki épp kérdezett tőlem valamit, és erre megugrott, mint a nyúl. Úgy elszelelt, mintha ott sem lett volna.

Lehet, hogy engem keresett? Igazság szerint ez elég hihetetlennek tűnt. De miért menekült el, amikor észrevette, hogy társasággal vagyok? Akár nyugodtan ide is jöhetett volna, nyilván nem támadtuk volna meg vagy hasonlók. Vagy jobb az ilyet négyszemközt intézni? Mármint mit is? Nem tudtam, mi a helyes eljárás, ha az ember összetalálkozik az alteregójával, de mentségemre szolgált, hogy még sosem történt velem ilyesmi. Mindenesetre megnyugodhattam, hogy mégsem hallucináltam.

Legalábbis őt nem.