Steve kis híján átszalad rajtam, de a nő, aki az eltűnt macskám helyén jelent meg még odahaza, és aki Selené néven mutatkozott be, megállítja.

– Steven Campbell?

– Sajnálom, most nem érek rá! – kerülné ki Steve, de Selené megragadja a karját.

– Tudom, hogy Jane elméjének leszakadt darabját keresi. Itt van mellettem.

Steve szeme elkerekedik, és egyenesen rajtam keresztül néz rá. Engem keres, de persze nem láthat. Nekem is furcsa érzés testetlenül itt lebegni, teljesen elválasztva önmagamtól.

– Maga látja őt?

– Igen. Olyan formájú, mint Jane, csak nagyon erőtlen.

– Azt már meg sem kérdezem, hogyan lehetséges, hogy látja. Ezen a helyen több furcsa dolog van, mint valaha gondoltam.

Selené csak mosolyog.

– Akkor menjünk le az óvóhelyre, már nincs sok hátra a becsapódásig – int Steve, és megfordul.

– Nem mehetünk. Nem záródott be rendesen a betonkapu. Jane darabja vette észre, és értesített engem.

– Hogy micsoda? – akad ki Steve.

– A kapu használatára még nem sokszor volt szükség, a zsanérok nincsenek bejáratva. Maradt egy pár centis rés, ami épp elég ahhoz, hogy olyan legyen, mintha a kapu ott sem lenne.

– Ezt mind Jane darabja mondta el önnek?

– Igen.

– Mégis hogyan tud vele... kapcsolatba lépni?

– Évtizedekig macskatestben éltem, és hiába kaptam végül vissza az emberi testemet, megmaradtak egyes macskaképességeim. Például látom a szellemeket, és tudok velük kommunikálni.

Steve egy pillanatig csak tágra nyílt szemmel bámul.

– Na jó, ez már kissé túlmegy azon a határon, amit még...

– Amit ma mágiának csúfolunk, az egy régi világ csúcstechnológiája volt. Nem varázslatról van szó, hanem az anyag atomszerkezetének rezgésekkel való átalakításáról... mindegy – legyint, mert Steve értetlen arcot vág. – A mi tudományunk még most sem áll azon a szinten, hogy ezt megvalósítsa, vagy egyáltalán megértse.

– Talán most menjünk a kapuhoz, és próbáljuk meg bezárni.

Selené bólint, és együtt odaszaladnak a liftekhez. Máskor test nélkül száguldani szoktam, de most csak vánszorgok, alig tudom követni őket, a liftajtó is majdnem odacsíp.

Amikor felérünk a legfelső szintre, és mindenféle kanyargós utakon végül kijutunk a földszintre, két félelmetes, vastag betontömb fogad, amik egymásnak feszülnek fölöttünk, köztük egy keskeny réssel, amin egy aranyló csíkban bekúszik a kinti fény. Amit többé már valószínűleg soha nem látok.

Steve megragadja a rosszul záródott szárny fogantyúját, és nekifeszül, hogy behúzza. Selené is segít, de ketten sem mennek semmire: a szárny meg sem moccan.

– A fenébe! – ereszti el Steve, és megrázza a kezét. – Ezt leginkább úgy lehetne rendesen bezárni, hogy előbb újra kinyitjuk a vezérlőből, de arra nincs idő. Míg ez az ajtó kinyílik és bezáródik, az nagyon lassú folyamat.

Ekkor árnyak jelennek meg a fénycsíkban, és hamarosan dörömbölés hallatszik a kapun.

– Engedjenek be! Nyissák ki a kaput! – hallatszik kívülről.

– Ó, egek – masszírozza meg Steve az orrnyergét.

– Valami van az égen, és egyre nagyobb! Még a burán keresztül is látjuk! A Földbe fog csapódni! Tudjuk, hogy így van, ne hazudjanak! – kiáltják a férfihangok. Lehetnek vagy húszan. Átlebegek a kapun, hogy megnézzem őket. Mind biokiborgok, az energiáik színéből most már meg tudom állapítani. Rájuk kevésbé hat a nyugtató, mint az emberekre, akiket már csak a szórakozás és az élvezetek kötnek le, ezért figyelhettek fel az aszteroidára.

– Igen, az egy égitest, ami be fog csapódni – feleli Steve nyugalmat erőltetve magára. Odakint pánik uralkodik el.

– És tesznek egyáltalán valamit? Miért nem szóltak erről senkinek? – kérdezi az egyik férfi.

– Majd én megmondom: mert nem akarnak segíteni rajtunk! – feleli neki egy másik. – Bevették ide magukat a biztonságba, minket meg szépen itt hagynak megdögleni!

– Nyissák már ki azt a rohadt kaput! – ordítják többen is.

Steve nagyot sóhajt, és becsukja a szemét, mielőtt válaszolna.

– Nem tudjuk kinyitni, mert mire ezt a több tonnás monstrumot az automatika megint bezárná, addig becsapódik az aszteroida. Gyorsan legfeljebb csak kívülről lehetne egy óriási erővel meglökni. – Egy másodpercig csak néma döbbenet jön, aztán őrjöngő hangok, és mérges dörrenések, ahogy rugdosni kezdik a kaput. – De mi sem vagyunk jobb helyzetben – kiabálja túl a hangzavart. – Az egyik ajtószárny nem záródott be rendesen, ami azt jelenti, hogy a bunkerben lévők sem élik túl.

– Ha mi megdöglünk, akkor dögöljetek meg ti is! – ordítja valaki elkeseredetten.

– Idióta vagy, Scott! – kiált rá egy másik reszelős hangon. – Vannak odalent asszonyok és kölykök is? – kérdezi aztán Steve-től, aki Selenéhez fordul.

– Igen – szólal meg most Selené. – Negyvenegy gyerek, száztizenöt nő, és kilencvennyolc férfi van itt. – A hangjára odakint egy kis zavart csend támad.

– Együtt ki tudnánk feszíteni ezt a rohadt ajtót! – töri meg valaki a csendet. – Az nem lehet, hogy itt maradjunk! Én nem akarok meghalni!

– Én sem! – visszhangozzák többen is hisztérikusan.

– És aztán hogy zárnád be magad után, te barom? – kérdezi a reszelős hangú, aki Scottot is leidiótázta. – Nem hallottad, hogy túl sok idő, míg bezáródik?

– Te tényleg elhiszed, amit ez a fazon összehord? Csak le akar minket koptatni, hogy ne zavarjunk a képbe! Ezek felől akár mind felfordulhatunk!

– Mindenképp felfordulunk, hát nem érted?

– Én még fiatal vagyok! – cincogja egy megtermett alak sírós hangon. Fogalma sincs, hogy mennyire fiatal valójában.

– Én akkor is kifeszítem ezt a kurva ajtót! – mondja egy másik, mire a reszelős hangú magával rántja távolabbra. Tanácskoznak pár percig, és már épp odalebegnék hozzájuk egy kicsit kémkedni, amikor még messzebb húzódnak.

– Háromra! – kiáltja aztán a vezéralak. Steve ijedten néz össze Selenével.

– Ne, kérem, ne! – könyörög Steve. – Így mindannyian meghalunk! Ne csinálják, gondoljanak a nőkre és gyerekekre!

Ám ekkor egy óriásit dörren a betontömb, az ajtószárny a helyére zökken, a fénycsík eltűnik, és eltompulnak a hangok.

– Ezek bezárták nekünk – hűl el Steve.

– Köszönjük – suttogja Selené a tömbre téve a kezét.

– Gyerünk, siessünk a bunkerba! – ragadja meg a karját Steve. – Gyere, Jane! – néz még körül, mintha engem keresne, aztán megindulnak.

Követem őket a lifthez, aztán beszállunk.

– Kérdezhetek valamit Jane-től? – szólal meg egyszer csak Steve, míg csendben várjuk, hogy leérjünk a legalsó szintre. Bólintok, mire Selené is. – Jane, te szabadítottál ki valahogy a celláinkból, igaz? – Elmosolyodok, és megint bólintok. – Hogyan? – Erre elmesélem, hogyan sikerült megszólítanom Larryt, akinek takarító lévén mindenhová van belépési jogosultsága. Szegény először azt hitte, megőrült. Szerencsére ez nem is áll annyira messze a valóságtól, mert egy átlagos ember nem hallja meg, amit test nélküli állapotomban mondok neki.

– Én is ezt hittem volna a helyében – mondja Steve, miután Selené továbbadja neki a történetet.

Amikor bemegyünk a vezetőknek szánt privát bunkerbe, Steve odavezet a testemhez. Furcsa érzés kívülről látni magamat. Az oldalamon fekszem, sápadt vagyok, és a szemem csukva, mintha már azt sem tudnám nyitva tartani, bár lehet, hogy tényleg így van. Kék színű energiaburok vesz körül, ami halványabb a kelleténél, és egyre csak gyengül.

– Fogalmam sincs, hogyan egyesüljek magammal – nyögöm.

– Gyerünk, meg kell próbálnod! – biztat Selené, mire odalebegek a testemhez, noha fogalmam sincs, egyáltalán mi a fenét csináljak. Amikor odaérek hozzá, kicsit belemegyek. Keresztül tudok hatolni rajta, mint a falakon, de inkább megpróbálok benne maradni. Én is elfekszem oldalt, abban a pózban, amiben a testem van, és várok. Először nem történik semmi, de aztán lassan érezni kezdem, hogy szinte felolvadok. Az energiám kiterjed, és belefolyik egy másik, ugyanolyan energiába, és ez a másik energia is belém áramlik. Máris mintha nem volnék olyan erőtlen, és egy kis idő után meleget kezdek érezni: a testem melegét. Logikátlan módon vad öröm tölt el, ahogy megérzem magam alatt a kemény padlót. Csak most tudatosul bennem, hogy eddig nem éreztem semmilyen fizikai dolgot. Aztán minden elsötétedik, és egy ideig csak pihenek, majd amikor kinyitom a szememet, már nem látok háromszázhatvan fokban, csak amit a fizikai szemem érzékel. Benne vagyok a testemben!

– Sikerült – mosolygok, és felülök a fal tövében. – Jobban vagyok. Mintha visszatért volna az erőm.

A körülöttem álló Selené, Abyss és Steve láthatóan megkönnyebbülnek.

A visszaszámláló hangosan és idegesítően jelenti be a fogyatkozó másodperceket, már csak tizennégy van hátra, aztán tizenkettő, tizenegy, tíz... A többiek mellém kuporodnak, úgy várjuk a becsapódást. Nem tudom, mire számítsak. Túléltem az elmém kettészakadását, de vajon egy hegynyi méretű meteorit becsapódását is túl fogom élni? Vagy csak azért éltem túl az előbb, hogy most meg meghaljak?

A bunkerben szorongók elhallgatnak, ahogy a számláló a háromhoz ér, majd a kettőhöz, és az egyhez... Egyetlen visszafojtott lélegzetté válunk. A pillanat mintha kitágulna, végtelen hosszú ideig nem történik semmi, mi pedig dermedten várjuk az elkerülhetetlent. Nevetséges abban reménykedni, hogy hátha mégsem történik meg a katasztrófa, és ez a másodperc örökké fog tartani, nekem mégis ez fut át az agyamon. Vagy hogy ez az egész csak egy rossz álom, és mindjárt felébredek.

Aztán megremegnek a falak, a padló megrendül alattunk, és a szívem mintha kiszakadna a helyéből. Ketrecbe zárt patkánynak érzem magam, ami képtelen kimenekülni a börtönéből, így kénytelen elviselni, bármi is történjen vele. Ha ránk omlik a bunker, mert mégsem képes ellenállni az elemi erőknek, akkor itt halunk meg. Nincs menekvés, nincs kiút. Nincs cselekvési szabadság, nincs „magam kovácsolom a sorsomat", csak a kiszolgáltatottság van. Ebben a percben aprók vagyunk, elképesztően kicsi homokszemek, amikkel a gyilkos isteni erők kényük-kedvük szerint játszanak. Ha megkönyörülnek, túlélünk, ha viszont másmilyen kedvük van, szörnyet halunk.

Ordítani tudnék, és amikor már nem bírom tovább a bezártságot és tétlenséget, akaratlanul is becsukom a szememet, és érzem, ahogy fölfelé lebegek. Keresztülsuhanok a fölöttünk lévő emeleteken, a megrepedt falakon, a leomlott polcokon, eltört személyes tárgyakon, lezuhant lifteken, majd tágasabb térre érkezek. Survivor City vörös színű palotája körül a lakók energiái is mélyvörösbe öltöztek. A drogok okozta kábultságuk a rémülettől egy pillanatra megszűnt, hogy teljes valójában lássák a halált.

– Jane! – hallom Steve hangját valahonnan messziről, pedig itt ül mellettem. – Mi van veled? Térj magadhoz! – Érzem, hogy rázogat, de képtelen vagyok visszatérni.

Minden elhomályosul előttem, és már nem pánikban szaladgáló embereket látok, csak színes foltokat. Egy óriási lökéshullám terjed nyugatról keletre, aminek nyomán a maradék kék, zöld, sárga, lila szín is vörösbe fullad, majd egymás után hunynak ki, mint a kiégett villanykörték.

– Hol vagy, Jane? – jön Steve kétségbeesett hangja. – Hová mentél?

– Mindenki meghal – hallom a saját hangomat, de én távol vagyok tőle. Nem tudok elszakadni a látványtól: beszippantott, magához láncolt.

– Akárhol is jársz, térj vissza! Ide tartozol, az élőkhöz!

Úgy érzem, nincs többé jogom boldognak lenni így, hogy nem messze tőlem a többi ember borzasztó kínok közt hal meg. Vajon hová kerülnek a holtak, és vajon nekik jobb-e vagy a túlélőknek? Úgy érzem, nincs jogom túlélni. Legszívesebben velük tartanék, akárhová is mennek.

– Jane, ne hagyj itt! Gyere vissza hozzám, kérlek! – Valami meleg puhaság szorul az ajkamhoz. Meglepetésemben keresztülzuhanok az emeleteken, és Steve karjai közt eszmélek fel. A csókja visszaránt a létbe, felráz, új élettel tölt el. Visszacsókolok.

Ez az óvóhely olyan, mint egy komplexum a komplexum alatt. A lakórészlegek óriásiak, mosoda, étterem, uszoda, könyvtár, mozi, orvosi szoba, és még játékterem is van, persze minden luxuskivitelben és teljes felszereléssel, vagyis a szekrények dugig tömve ruhákkal, lakástextilekkel, a raktárak élelmiszerrel, a fürdőkben törölközők, samponok, szappanok állnak hegyekben. Minden készen állt arra, hogy ha mégsem sikerül másik bolygót találni, akkor az elit és a kiválasztottak ide költözzenek évekre.

Az emberek valamiféle vezért látnak Steve-ben, ő pedig minden bajukkal igyekszik foglalkozni. Lelkesítő beszédeket mond, a pozitívumokat ecseteli, a nehézségeket viszont csak velem osztja meg. Ilyen probléma például az élelemellátás megoldása, ami komoly aggodalomra ad okot, mivel háromszor annyian vagyunk a bunkerre, mint a befogadóképessége.

– Egy idő után ki kell találnunk valamit, különben éhezni fogunk – összegzi a szomorú tényeket.

– Minden biokiborgot állítsunk át vákuumenergiáról való működésre, hogy nekik ne kelljen táplálkozniuk – vetem fel.

– Az ennivaló így sem annyi, ami éveken keresztül kitartana.

Ekkor eszembe jut valami.

– Kicsi Steve – nyúlok a zsebembe, és előhúzom a facsemetémet. Szerencsére nem lapítottam össze.

– Tessék? – néz Steve furcsállva, amikor két ujjal összecsippentve felmutatom a növénykét.

– Ez volt az első név, ami eszembe jutott – vonok vállat, mire igyekszik elrejteni az arcára kúszó mosolyt.

– Rendben, de mi ez?

– Kihullott a hajamból egy mag, miután visszahoztak a komplexumba. A Zirit fáinak magja, mint kiderült. Rájöttem, hogy azért nem gyökereztek bele a talajba, mert nem ásványi anyagokon meg vízen élnek.

– Hát min? – kezdi vizsgálgatni a növényt közelebbről.

– Energián. A bolygó energiáin. Meg az enyémen, mert kihajtott a kezemben.

A szeme tágra nyílik.

– Azt akarod mondani, hogy ezt a facsemetét pusztán az energiáddal növesztetted ekkorára egy magból?

– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de ez az igazság.

– Ez elképesztő. Te vagy elképesztő.

– Kösz – nyögöm, és érzem, hogy felforrósodik az arcom. Steve-nek nem kenyere a dicséret, de ha valamiért mégis megejt egyet véletlenül, akkor annak úgy érzem, súlya van. – Jó lenne addig növeszteni, amíg virágot meg termést nem hoz, de nekem nincs hozzá annyi erőm. Tíz centisre is hetek alatt sikerült megnövesztenem.

– Az teljesen jó haladás.

– De több tucatnyian vagyunk idelenn a bunkerban. Mire ebből gyümölcs lesz, ha lesz egyáltalán, addigra rég éhen halunk.

– Még kitart egy darabig az élelmünk, addig biztosan sikerül megnöveszteni.

– Azt sem tudom, hogyan kell gondozni. Végtére is ez egy földönkívüli létforma.

– Valahogy a magból is megnövesztetted csemetévé.

– Milyen földönkívüliről beszéltek? – lép be Abyss, aztán a feje a tenyeremen ülő csemete felé fordul. – Ez csak nem az a faféleség, ami a Ziriten volt? Megfoghatom? – élénkül föl, mintha csak egy aranyos kis csecsemő volna a kezemben.

– Hát... persze – nyújtom át.

– És akkor ezt nem kell elültetni, vagy ilyesmi? – veszi át.

– Nem, a bolygóján is csak a sziklákba kapaszkodott. Bioenergián él, azt hiszem.

– Ez fantasztikus! – kiált föl. Hihetetlen, hogy mindenféle körülmények közt képes lelkesedni. – Hajtathatom egy kicsit?

– Igen, ha szeretnéd, átadom a gondozását. Én eléggé elfáradtam, meg néha meg is feledkezem róla – vallom be, mire Abyss helytelenítően csücsörít.

– Gyere, te kis földönkívüli, majd én a szárnyaim alá veszlek – mondja a növénykének, és úgy viszi el, mintha tényleg egy kisbaba volna, amit alig várna, hogy babusgathasson.

– Azt hiszem, jó kezekbe került – jegyzi meg Steve, miután kiment.

– Kicsit örülök is, hogy letudtam a gondját. Szerencse, hogy egyáltalán eszembe jutott zsebre tenni, amikor kiszabadultunk a szobáinkból. Tényleg nem tudtam volna visszamenni érte. Azóta elő sem vettem, mert volt más, amivel foglalkoznom kellett.

Steve elővesz egy bögrét, beteszi az automatába, és gombokat kezd nyomogatni.

– Mit iszol? – kérdezem tőle.

– Kávét.

– Én is kérek, hulla vagyok.

– Neked nem kellene.

– Tényleg, el is felejtettem, hogy átálltam vákuumenergiára – húzom el a számat.

– Nem ezért – feleli méltatlankodva.

– Hát miért?

– Mert semmi másból nem áll, csak mesterséges élénkítőszerekből, színezékekből, aromákból, szintetikus cukorból, meg forró vízből. Magyarán egészségtelen.

– Te mégis iszod.

– Nekem szükségem van rá, hogy ébren maradjak, neked viszont nincs. Idd inkább ezt – nyúl a hűtőbe, és kivesz egy palack vizet. – Ez desztillált tengervíz. Addig idd, míg el nem fogy, mert utána már csak a közösben összegyűjtött, újra és újratisztított marad – nyújtja át.

– Vagyis a szennyvizünket fogjuk inni? – veszem el a palackot.

– Igen. Már az űrhajón is így ment, nem tudtad? – mosolyog féloldalasan. Muszáj megállapítanom, hogy jól áll neki a mosoly. Kicsit szokatlanul hat az örökös komolysága után, de egyértelműen üdítő jelenség: az arca kedves és kisfiús lesz tőle. Egyenesen sebezhetőnek tűnik, végre nem olyannak, mint egy őrmester.

– Valahol a tudatom peremén sejtettem, de nem akartam jobban belegondolni – nyögöm.

Lecsavarnám a kupakot, de nem enged, amin meglepődöm. Az a sanda gyanúm, hogy Steve mosolyától gyengültem így el. Mindegy, inkább a fogammal próbálkozom.

– Mit csinálsz? – vonja össze a szemöldökét.

Már majdnem sikerül kinyitni, de úgy érzem, itt az ideje eljátszani a segítségre szoruló, gyenge nőt, és odanyújtom az üveget.

– Kinyitnád, kérlek? Olyan szorosan rá van zárva.

Steve elveszi, de mielőtt hozzákezdene, egy konyharuhával megtörli a kupakot.

– Amikor megcsókoltál, nem zavart a nyálam – szalad ki a számon.

Felpillant, és enyhén elvörösödik.

– Touché – ismeri el.

A becsapódás óta úgy viselkedünk, mintha az a csók meg sem történt volna, vagyis pontosabban ő viselkedik úgy, én meg asszisztálok hozzá. Nem tudom mire vélni a helyzetet, de nem akartam szóba hozni a dolgot. Azt hiszem, a tudatom mélyén attól félek, hogy mindössze azért tette, hogy elterelje a figyelmemet a halottakról. Vagy egyenesen meg is bánta, hiszen ő ember, én meg nem vagyok az: talán lealacsonyító a számára egy kiborghoz vonzódni, még ha egy öntudatra ébredt mesterséges intelligencia lakik is benne. Az a rózsaszín derengés a mellkasában pedig jelenthet mást is. Remélem, nem szívbetegséget.

– Nem kellett volna felhoznom, sajnálom – mondom, és már iramodok is kifelé a konyhából.

– Várj! – fogj meg a karomat, amitől kellemes bizsergés árad szét a bőrömön, de amikor megtorpanok, egyből el is enged. – Miért nem kellett volna?

– Mert láthatóan nem akarsz beszélni róla.

– Én csak... – kezdi bizonytalanul, de aztán köhint egyet, és kicsit kihúzza magát. – Eddig nem volt rá idő.

Ez is igaz, a becsapódás óta kész káosz az életünk, eddig szünet nélkül csak fel-alá rohangáltunk, hogy megnyugtassuk az embereket, elszállásoljuk őket és megszervezzük az életet idelenn. Steve beszédeinek hatására a pánik már kissé alábbhagyott, kezdenek beletörődni, hogy töredékére csökkent az életterük, és hogy a fenti világot, amit eddig is csak Survivor City képviselt, már csak az utódaik fogják látni. Mégis... lehet, hogy ez csak ürügy.

– Szeretném, ha tudnád, hogy teljesen megértem, ha nem akarsz egy kiborggal lenni – hadarom, mert jobb túlesni ezen és megelőzni a kijózanító visszautasítást. Aminek az ember elébe megy, az nem fáj annyira.

– Ezt honnan veszed?

– Hát... a többség így van ezzel.

– Neked sem számított volna, hogy Tim nem ember.

– Jó, vannak kivételek. Szóval teljesen oké, ha csak azért csókoltál meg, hogy visszahozz a jelenbe. Nem fogok többet belelátni. – A tekintete egyenesen ijedt, úgyhogy még magyarázok egy kicsit. – Azóta egyenesen kerülsz, és ha véletlenül egy légtérbe kerülünk, azon nyomban elfüstölsz, ez elég egyértelmű.

– Én... tényleg kerültelek, de nem azért, amire gondolsz. Hanem mert neked Tim tetszett. Úgy éreztem, nem volt jogom így rád vetni magam mihelyst ő kikerült a képből. Ráadásul kiszolgáltatott és sérülékeny állapotban voltál, szégyelltem magamat, amikor utána jobban belegondoltam.

Akkor mégsem azért tette, hogy elterelje a figyelmemet, legalábbis nem csak azért. Elakad a lélegzetem.

– Timre már egyre inkább úgy tekintek, mint egy testvérre – felelem. – Valahogy átalakultak az érzéseim. Azt hiszem, rájöttem, miért álmodtam vele régebben. Davos azt mondta, egyszerre készültünk. Lehet, hogy tényleg találkoztunk közben, és testvérekként viselkedtünk. Lehettek közös élményeink, aztán az egymásról szóló emlékeinket törölték, és helyettesítették a nem létező családjainkról szóló hamis emlékekkel. De az igaziak valahogy visszatértek néha álmomban – töprengek hangosan.

– Ez nem kizárt. Tim egyszer-egyszer mondott olyasmiket, hogy megmagyarázhatatlan hiányérzete van, mintha elvesztett volna valamit vagy valakit. De hiába faggattam, sosem tudott többet mondani.

Egy kis melegség tölti el a mellkasomat, ugyanakkor úgy érzem, mintha másodszor is elvesztettem volna Timet.

– Akkor nem baj, hogy csak egy kiborg vagyok? – kérdezem halkan, és a palackot tartó kezét nézem.

– Jane – lép közelebb. – Több vagy annál, ebben biztos vagyok.

– Nos, igen, adtak valamiféle szabad akaratot.

– Nem csak erre gondolok.

– Hát mire? – nézek fel rá.

– Biztosan hallottál arról, hogy a lobbisták szerint mi különböztet meg egy embert egy kiborgtól: hogy nem a test az, ami számít.

– Szerinted van lelkem?

– Igen. De tudod mit? Ha nem lenne, akkor is szeretnélek.

Ezen elmosolyodom. Felemelem a kezemet, és megérintem az arcát, aztán a hüvelykujjammal végigsimítok az ajkain, mire lehunyja a szemét. Eszembe jut, ahogy a becsapódáskor megcsókolt: bátortalanul, elkeseredetten, szenvedélyesen, és az emléktől végigbizsereg a gerincem. Most én csókolom meg őt.

– Jane, gyere, mutatni akarok valamit – jelenik meg mellettem Abyss vidám arccal, amikor a folyosót rovom egy nagy dobozt cipelve. Már egy hónap is eltelt a becsapódás óta, és kissé rendeződött a helyzet, megszerveztük az életet, napi rutinokat találtunk ki, feladatokat osztottunk ki, és úgy általában sikerült felkeltenünk egy normális élet illúzióját.

– Mindjárt, csak előbb el kell vinnem ezt a rakás törölközőt a mosodába – felelem.

– A mosnivaló ráér, ez fontosabb. És érdekesebb is – mosolyog. Úgy ragyog, hogy nincs szívem megint elutasítani.

– Miről van szó? – kérdezem.

– Majd meglátod. Na, gyere már! – int, és megfordul, aztán a lakórészlege felé siet. Steve nekem osztotta ki Beryl Davos lakosztályát, de túl nagynak találtam ahhoz, hogy egyedül terpeszkedjek benne, így átadtam Abyssnek és a barátnőinek, én pedig beköltöztem egy kisebbe.

Sóhajtva félreteszem a szennyest, és követem. Amikor belépünk a részlegbe, valami szokatlan és oda nem illő dolgon akad meg a szemem a tágas közösségi helyiség kellős közepén.

– Kicsi Steve – esik le az állam, amikor felismerem a csemetémet, ami mostanra majdnem a plafonig ér. Négy hét alatt közel két métert nőtt, ráadásul apró, halványkék színű virágok is tarkítják néhol, aminek köszönhetően az egész szoba bódító, édeskés illatfelhőben úszik. Teljes pompájában áll előttünk a fa, mint egy feldíszített menyasszony.

– Bizony, jól megnőtt a kicsike – mondja Abyss büszkén.

– Mégis hogyan... – hebegek, mert még mindig nem térek magamhoz.

– A lányok egyből rávetették magukat, amikor elmondtam nekik, hogy ez egy igazi földönkívüli fa, és hogy hogyan működik, de főleg a gyerekek szerettek játszani vele.

– Ezek szerint az ő energiáikat különösen szereti – állapítom meg álmélkodva.

– Jyll a legjobb. Nem igaz, Jyll? – fordul Abyss a helyiség sarka felé, ahol egy nyolc év körüli, teljesen kopasz kislány ücsörög egy fotelban könyvvel a kezében. Eddig észre sem vettem, csak most, hogy megmozdult, azaz felemelte a fejét.

– Igen, azt a nagy levelet én csináltam rajta – mondja büszkén.

A fa egyik ágán valóban lóg egy kirívóan hatalmas levél. A gyerekek játéknak tekintették a gondozás feladatát, a fa pedig szemlátomást örült ennek.

– Hihetetlenül ügyesek vagytok. Meg is mutatom Steve-nek. – Megcsörgetem a személyi hívóján, amit egyből felvesz. Sok ilyet találtunk az óvóhely irányító központjában, és ki is osztottuk őket egymás közt.

– Mi az? – kérdezi.

– Be tudnál jönni Abyss lakórészlegébe? Valamit látnod kell.

– Fontos? Most nyakig benne vagyok a munkában. Inkább küldj egy képet.

– Ezt tényleg látnod kell. Gyere, örülni fogsz neki! – nógatom, mire morgolódva beleegyezik.

– Na, miről van szó? – kérdezi, amikor pár perc múlva ideér, aztán a tekintete neki is megakad a fán. – Te jó ég. Ez csak nem...

– De, Kicsi Steve – felelem.

– Már nem is olyan kicsi.

Abyss neki is elmeséli, hogyan növesztették meg a fát.

– A gyerekeket szereti, nekik még több az energiájuk, vagy simán csak jobb – jegyzem meg.

– Vajon gyümölcsöt is fog hozni? – gondolkodik Steve hangosan.

– Azt mondod, ezen gyümölcs lesz? Igazi gyümölcs? – álmélkodik Jyll, és idesiet. – Milyen lesz? Meg lehet majd enni?

– Igen – mondom –, és elképzelhetetlenül finom lesz, amilyet még soha életedben nem ettél.

– Hallod ezt? – sikkantja Jyll Abyssnek, és átöleli a fát, mire azon lassan kinyílik még egy virág.

– Ha tényleg hoz termést, összeszedhetnénk a magokat, aztán kiüríthetnénk a mozitermet, és berendezhetnénk benne egy faiskolát – vetem fel Steve-nek.

– Jó ötlet – bólogat hevesen.

Amikor már kint vagyunk kettesben Steve-vel, megszólalok.

– Arra gondoltam, hogy ha tényleg sikerülne összehozni a faiskolát, akkor kiadhatnánk közösségi munkának a gondozását. Mindenki eltölthetne, mondjuk, napi egy órát a növesztéssel. Ha a felnőttek végzik majd a feladatot, jóval lassabban fog menni, de a gyerekeket inkább nem dolgoztatnám. Ők csinálják csak addig, amíg játéknak tekintik. Eleget dolgoztatták már őket odafent a komplexumban a kísérletek során.

– Természetesen – feleli Steve, és sóhajt egyet. – Még mindig alig hiszem el. Lehet, hogy megoldódik az élelemellátás.

– Lehet, hogy túléljük idelenn a katasztrófát – mosolygok rá.

– Lehet, hogy túléli az emberiség – néz vissza rám reménykedve.

– Lehet, hogy mégiscsak megcsináltuk.

– Lehet.