Kopogás hangjára tértem magamhoz. Csodák csodájára nem voltam megkötözve, és az ágy meg a többi berendezés is mind a helyükön álltak, mintha sosem lógtak volna fejjel lefelé a plafonról. Egy másodpercig arra gondoltam, hogy talán igaz sem volt a hajnali jelenet, de aztán a szoba forró levegője meg a fájós csuklóm és bokám meggyőzött, hogy mégiscsak az volt. Dr. Harper nem várta meg, hogy feleljek, már be is jött.

– Jó reggelt, Sorinne, remélem, jól aludtál – csicseregte. Fogalmam sem volt, mitől olyan jókedvű mindig. Persze, hiszen, neki nem kellett bosszúálló szellemektől, osztálytársaktól, földönkívüliektől tartania.

– Ja, királyul – nyögtem. Szerencsére nem tűnt fel neki a cinikus él.

– Azért jöttem, mert szeretnék átadni valamit – lépett az ágyam mellé. – A barátaid behoztak valamit az előbb, és ragaszkodtak hozzá, hogy adjuk át neked. Gondolkodtam, hogy odaadjuk-e, mert a viselkedésed kiszámíthatatlan. Amikor már azt hinném, hogy végre javulsz, mindig produkálsz valamit, amitől elbizonytalanodom.

Legszívesebben ráordítottam volna, hogy adja már ide azt a rohadt füzért, de ezzel valószínűleg csak rontottam volna az amúgy sem rózsás megítélésemen.

– Azt is megtehetnénk, hogy ezzel motiválunk: ha jól viselkedsz és együttműködő vagy, jutalmul megkapod.

Szerettem volna azt felelni, hogy addigra rég elpatkolok, de ezt meg nem hitte volna el, úgyhogy tovább hallgattam.

– Végül arra jutottam, hogy ha valóban olyan fontos neked ez a tárgy, amennyire a barátaid állítják, akkor inkább odaadom most, hátha megnyugtat – vette ki a zsebéből a fagolyókból álló rózsafüzért, és a tenyerembe lógatta. Nem akarta még elengedni, én azonban kitéptem a kezéből, nehogy meggondolja magát.

– Köszönöm, hogy átadta. Tényleg nagyon fontos nekem, a barátaim jól mondták – magyaráztam, és nem is hazudtam. – Most pedig, magamra hagyna, ha kérhetném? – A dokinő kissé csalódott arcot vágott. Talán még beszélgetni akart volna valamiről, de egyáltalán nem érdekelt. – Imádkozni szeretnék – tettem hozzá egy merev mosollyal.

– Öm, persze, ahogy gondolod, imádkozz csak – bólintott, azzal kiment. Rá volt írva, hogy fogalma sincs, mit gondoljon, talán nem néztem ki vallásosnak, vagy ki tudja, mindenesetre szerencsére nem akadékoskodott.

A forróság máris enyhülni kezdett: úgy tűnt, a rózsafüzér hatására a szellemek undorodva elszivárogtak. Biztos voltam benne, hogy a Szolga majd úgyis megszabadul tőle, ha visszatér belém, de legalább a kísértetek egy időre eltűntek.

Napközben nem történt semmi érdekes, azaz kivételesen nem támadt rám senki, aminek határozottan örültem, bár ehhez az is kellett, hogy az összes étkezésemet a szobámban ejtettem meg, tehát nem is lett volna ki megtámadjon, a szellemek kivételével, akiket meg a füzér tartott távol.

Délután viszont megint bekopogott valaki.

– Szabad! – szóltam ki némileg kelletlenül: nem szívesen adtam fel ezt a ritka nyugalmat.

Dr. Harper lépett be megint.

– Szia, Sorinne. Azért jöttem, mert a barátaid, akik reggel behozták neked a rózsafüzéredet, eljöttek hozzád, hogy meglátogassanak. Szeretnél találkozni velük?

Milyen hülye kérdés ez? – morogtam magamban. Nem értettem, miért hitte azt korábban, hogy minden vágyam találkozni az apámmal, a barátaimmal viszont nem feltétlenül. Aztán arra jutottam, hogy neki valószínűleg jó kapcsolata lehet a saját apjával és ezt vetíti rá akaratlanul minden emberre.

– Persze, nagyon szeretnék – mosolyogtam jókislányosan.

– Akkor gyere velem a fogadószobába.

Felpattantam, mert addig csak az ágyon terpeszkedtem, és követtem az említett helyiségbe. Amikor beléptünk, ott ült Jamison bőrében Sagastriel, mellette egy ismeretlen, szőke hajú lány, meg Tony. Meglepődtem a látványon, de nem adtam jelét, mert azt akartam, hogy a dokinő mielőbb eltűnjön.

– Akkor magatokra is hagynálak titeket – mosolygott. – Fél órátok van, ha letelik, egy ápoló jön majd érted, és visszakísér a szobádba.

– Köszönöm.

Bólintott, azzal elment.

A srácok feszélyezettnek tűntek, és én sem értettem semmit, de amikor odamentem hozzájuk, a szőke hajú lányban, aki ekkor felém fordult, felismertem Adelát. Egyből rájöttem, hogy azért változtatta el a külsejét, mert szökésben van, és nehogy felismerjék.

– Sziasztok – köszöntem, mire ők is. – Kösz, hogy bejöttetek.

– A bejáratnál találkoztunk össze, aztán kiderült, hogy egy helyre jövünk – magyarázta Adela Tony felé biccentve. – De te hamarabb érkeztél egy kicsivel, úgyhogy nyugodtan beszélgessetek elsőnek – nézett rá.

– Kösz, próbálok rövid lenni – felelte Tony diplomatikusan. Kis híján megforgattam a szememet ettől a kínos udvariaskodástól.

Adela és Sagastriel kivonultak, én pedig közben leültem az egyik műanyag székre Tonyval szemben.

– Meglep, hogy bejöttél – kezdtem.

– Miért lep meg?

– Inkább mondjuk úgy, hogy nem számítottam rá. – Igazság szerint eszembe sem jutott Tony egészen mostanáig. Volt fontosabb dolgom is, mint őrajta gondolkodni. Pedig régen mennyire örültem volna a látogatásának.

– Sajnálom, hogy bekerültél ide. Hogy vagy?

– Kösz, megvagyok – vontam vállat. Habár tudott a ködfelhős dolgokról, akkor sem szándékoztam elmesélni neki, hogy mik történtek velem azóta: úgy éreztem, ez már nem rá tartozik.

– Ennek örülök. Szeretném, ha tudnád, hogy én továbbra sem vagyok hajlandó hinni a pletykáknak.

– Miért, mit pletykálnak már megint?

– Például, hogy közveszélyessé váltál, átdobtad Sebastient egy üvegajtón, meg ilyenek, és ezért hoztak be. Én ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni.

Régebben hogy örültem volna a jóhiszeműségének, most azonban csak azt vártam, hogy menjen el, és beszélhessek Adelával.

– Igen, nos, történt pár félreértés, aminek köszönhetően itt kötöttem ki, de remélem, hamar kiengednek.

Nem akartam neki beszámolni a megszállásról, Emilyről és a szellemekről, mert neki is jobb volt, ha ebből kimarad.

– A bálon történtekről is szeretnék veled beszélni.

– Miért, mi történt?

– Az, hogy szerelmet vallottam neked. Nem emlékszel? – A hangsúlya enyhe csalódottságról árulkodott.

Olyan részeg voltam a bálon attól a vodkától, hogy ezekre a dolgokra csak homályosan emlékeztem, de most már derengett valami. Kicsit melegem lett, de biztos voltam benne, hogy nem a szellemek jöttek ide.

– Öm, de, persze, hogy emlékszem. Talán te is túl sok vodkát ittál.

– Egyáltalán nem ittam vodkát – felelte kicsit hűvösebb hangon.

– Akkor ez esetben nagyon bátor voltál, hogy ott mindenki előtt elmondtad ezeket.

– Kösz. És mi a válaszod? Várj, tudom, hogy mit gondolsz: hogy egyszer ezt mondom, másszor azt, összevissza csapongok, meg magam sem tudom, mit akarok, csak hagyom, hogy sodorjanak a külső elvárások.

– És nem így van?

– Nem – nézett a szemembe, én pedig egy másodpercig azt kívántam, bárcsak ugyanúgy éreznék még iránta, mint régen, Sebastien csókja előtt. Aztán erről eszembe jutott Sebastien és a csókja, ez pedig félresöpört minden Tonyval kapcsolatos kívánságot. – Már tudom, mit akarok: téged. És sajnálom, ha eddig bizonytalan és elutasító voltam. Leginkább... hülye voltam.

– Hamarabb kellett volna rájönnöd erre – feleltem halkan.

– Azt mondod, már késő? – A tekintetében ijedség bujkált.

– Igen.

Egy pillanatra becsukta a szemét.

– Sebastien miatt, igaz?

Csak bólintottam.

– Nos, tudod, hogy mit gondolok erről.

– Igen, tudom.

– Nem fog jól végződni.

Elképzelhető, hogy sehogy sem fog végződni, hiszen elkezdődni sem lesz esélye, gondoltam magamban, de néma maradtam.

– De ha őt szereted, akkor remélem, mégis jó vége lesz. Én csak azt szeretném, hogy boldog légy – nézett rám vágyódással vegyes szomorúsággal.

Elszorult a torkom az önzetlenségétől.

– Köszönöm – mormogtam.

– Akkor én most megyek is, nem szeretném elvenni az időt a többi barátodtól – állt fel, és az ajtóhoz ment. Követtem. – Viszlát, Sorinne – suttogta szomorúan, aztán váratlanul hozzám lépett, és szájon csókolt. Az összes érzés, amit addig eltűntnek hittem, hirtelen megjelent a semmiből, és elemi erővel borult rám, mint egy hegynyi magas szökőár. Az érzések ereje maga alá temetett, ledermesztett, halálra rémített. Mire végre magamhoz tértem, ő már rég elment, és helyette Adela lépett be a terembe.

– Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte egyből.

– Persze – húztam el a számat.

– Semmi sincs rendben – állapította meg, ahogy alaposabban megnézett. – Mesélj – ült le a műanyag székre, amin addig Tony ült.

Lezöttyentem a vele szemközti székre, és elmeséltem a szellemekkel, a Szolgával és Emilyvel kapcsolatos eseményeket. Tonyt egyelőre kihagytam: túl friss volt az élmény, képtelen lettem volna beszélni róla.

Adela kellően elszörnyedt.

– Ki fogunk hozni innen. Nem hagyjuk, hogy ezt műveljék veled, oké? Az a dokinő, aki megkötözött téged, bekaphatja. Ezek amúgy is mindent csinálnak, csak nem gyógyítanak. Ha valaki egyszer bekerül ide, csak rosszabbul lesz – szorult ökölbe a keze.

– Nem tudja, hogy mi a helyzet valójában. Nem tud a szellemekről, és Emilyről is mi hallgattuk el az igazat.

– Talán mégsem volt jó ötlet.

– Nem akartunk még több balhét. És most sem akarunk, világos? – néztem rá szuggesztíven.

– De hát ki akar nyírni, könyörgöm!

– A Szolga nem fogja hagyni, hogy megtegye.

– Ez igaz – ismerte el. – Annál jobban kell neki a nyakék, semhogy hagyja, hogy megöljenek.

– Akkor akár meg is nyugodhatsz.

– Vicces vagy – köpte.

– Téged meg el akartak rabolni a csuklyások? – váltottam témát, hogy kizökkentsem a mérgelődésből.

– Ez meg honnan tudod? – hűlt el.

– A te szemeden át láttam mindent. Amikor Kayla eljátszotta, hogy ő a Szolga, azt még én is elhittem.

– Őrület az a csaj! – élénkült föl Adela. – A csuklyások csont nélkül bevették, hogy a főnökük áll előttük, egy pillanatra én is majdnem szívbajt kaptam.

– Kayla mindig is színésznő szeretett volna lenni, csak aztán történt egy malőr, és elment az önbizalma. Remélem, visszanyeri a bátorságát.

– Én is remélem – mosolygott, és egy másodpercre elrévült a tekintete. – Én leszek az első számú rajongója.

– Nana – emeltem fel figyelmeztetően az ujjam. – Megkértelek valamire.

– Igen, tudom – fújt egyet Adela frusztráltan, és hátradőlve összefonta maga előtt a karját, mire eszembe jutott, hogy én viszont milyen kategorikusan jelentettem ki, hogy ő nem szólhat bele az én szerelmi életembe.

Leeresztettem a vállamat.

– Tudom, hogy nincs jogom beleszólni a szerelmi életetekbe. Én csak azt szeretném, ha vigyáznál rá.

– Hidd el, sosem tennék vele olyat, hogy felszedem, aztán csak úgy dobom, ha megunom. Ő annál... értékesebb. Ő különleges.

Őszintének tűnt, ahogy ezt mondta.

– És aki nem olyan különleges, az nem érdemli meg, hogy tisztességesen bánjanak vele? – gurultam méregbe.

– Igazad van – masszírozta meg az orrnyergét. – Sok dolgot elkövettem, amit nem kellett volna. Sokszor nem bántam valami szépen a lányokkal, nem csoda, ha félted tőlem. De azóta azt hiszem, benőtt a fejem lágya – mosolygott. – Vele szeretném jól csinálni.

– Azért ebbe neki is van némi beleszólása.

– Persze, nyilván – nevetett.

– Az is nehezíti a dolgot, hogy szinte egy az egyben ugyanúgy nézel ki, mint én. Az is lehet, hogy ez fájdalmas a számára, és nem akar majd tőled semmit.

– Igen, ezzel is tisztában vagyok – komolyodott el.

– Nekem is furcsa volna, ha szerelmes lenne belém valaki, aki pont ugyanúgy néz ki, mint Tony...

A hangom elhalt a végére, mert már a gondolatra is összefacsarodott a szívem.

– Nem csak a szellemek meg Emily alakítottak, igaz? Történt még valami. Méghozzá Tonyval kapcsolatban. Mondott valamit, ami kiborított?

Először nem akartam válaszolni, vagy legfeljebb valami semleges választ adni, de aztán elgyengültem.

– Tényleg történt. De nem olyan jelentős. Én... leginkább csak össze vagyok zavarodva... és mérges vagyok.

– Miről van szó? – hajolt közelebb.

– Tony szerelmet vallott – nyögtem. – Vagyis már a bálon is megtette, de most meg is csókolt. – Adela szemöldöke a hajtövéig szaladt. – És Sebastien varázslata semmivé vált: a Tony iránti érzéseim visszatértek – tettem hozzá halkan.

– Mi a fene? – Adela egészen feldobottnak tűnt.

– Te ennek örülsz? – vontam fel a szemöldököm.

– Nos, tudod, hogy mi a véleményem Sebastienről. Na jó, mostanra már nem tartom arrogáns gyökérnek, csak simán gyökérnek, de akkor is. Szerintem nem vele kéne összejönnöd. Tonyt igazából nem ismerem, de annak alapján, amiket hallottam róla, ezerszer jobb arcnak tűnik, mint Sebastien. De most akkor mi van? Ő szerelmet vallott, te is ezer éve bele vagy esve, miért nincs ásó, kapa, nagyharang?

– Mert elküldtem – vallottam be az asztal sarkát fixírozva.

– Hogy mit csináltál? – hördült föl.

– Megmondtam neki, hogy Sebastient szeretem, erre ő elment, de az utolsó pillanatban még gyorsan megcsókolt. Mire felfogtam, hogy mi történt velem, már rég eltűnt.

– Ó, a fenébe. De vissza lehet még csinálni.

– Nem akarom összevissza rángatni, hogy egyszer elküldöm, aztán meg meggondolom magam.

– Miért, ő nem ugyanezt tette?

– Attól még nekem nem kell követnem. Sebastient viszont élve fogom megnyúzni, ha a szemem elé kerül – sziszegtem.

– Miért?

– Mert elfelejtette közölni, hogy ha megcsókol, akkor nem csak annyi fog történni, hogy elfelejtem a Tony iránti szerelmemet.

– Hanem mi még? – kérdezte félve.

– Hanem az is, hogy bele fogok szeretni.

Adela kényelmetlenül mocorogni kezdett a műanyag széken. A nyikorgás végigvisszhangzott a szobán.

– Igazad volt, tényleg nem kellett volna megcsókolnia – folytattam. – Tudta, hogy magába bolondít ezzel, aztán a végén úgyis hazamegy, engem meg itt hagy az összetört szívemmel. Szemét, önző dolog volt tőle. Ha nem csókol meg, most boldog lehetnék Tonyval.

Adela hosszút sóhajtott.

– Ez sajnos nem így van – préselte ki magából a szavakat, és az ajkába harapott.

– Honnan tudod? – néztem rá.

– Engem kell megnyúznod, én nyúltam bele a dologba.

– Mi a fenéről beszélsz?

– Kezdjük a könnyebbik részével – mosolygott idegesen. – Bennem is felmerült, hogy a csók miatt estél bele Sebastienbe, mert egyszerűen nem bírtam elképzelni, hogy bárki is beleszerethet egy ilyen valakibe, mint ő. Meg is kérdeztem tőle. Jobban mondva felelősségre vontam.

– Ez most komoly?

– Visszautasította a vádat. Azt mondta, semmi haszna nem származna abból, ha beleszeretsz, csak tovább bonyolítaná a dolgokat. Viszont kategorikusan elküldött a fenébe, ugyanazzal a szöveggel, mint te, miszerint maradjak ki a szerelmi életetekből. Ez az, amit nem tartottam be.

– Miért, mit csináltál?

– Lényegében pont azt, amivel őt vádoltam, szóval semmivel sem vagyok jobb nála. Sőt.

– Mégis hogyan tudtál te egyáltalán belenyúlni ebbe?

Hosszút sóhajtott, és várt egy kicsit, mintha fogalmazná magában a választ.

– Egy ideig hozzáfértem a grimoárhoz – bökte ki végül. – Találtam benne egy varázsigét. Egy szerelmi kötést, vagy mit. Minden hozzávalót is megtaláltam hozzá, a plüss kutyát, amit Tonytól kaptál születésnapodra, meg a hajszálaidat. Először csak játszadoztam a gondolattal, összeszedtem, ami kell, aztán egy nap meg is csináltam. Úgy éreztem, megérdemled a szerelmet. Akkor még nem gyanakodtam arra, hogy Sebastien magába bolondított, te sem tűntél úgy, hogy szerelmes lennél belé, így azt gondoltam, egyszerűen csak adok egy kis lendületet a Tony dolognak. Reménykedtem, hogy Tony valamikor megcsókol majd, lehull Sebastien varázslata, és kész, boldogok lesztek, és sosem derül ki, hogy valójában én álltam a háttérben.

– Én ezt nem hiszem el – hűltem el. – Akkor Tony ezért járkált utánam újabban. Valójában sosem volt szerelmes belém – foglaltam össze a fájó tényeket.

– De most annak érzi magát. Attól lenne boldog, ha összejönne veled – erősködött Adela.

– Elvetted a szabad akaratát. Ilyet nem lehet csinálni! – Ekkor eszembe jutott a legutóbbi álmom, amiben Steve felajánlotta Jane-nek, hogy átprogramozza Timet hősszerelmessé. Ez már egy kiborggal szemben sem tűnt helyesnek, nemhogy egy élő emberrel. – Te mit szólnál hozzá, ha valaki téged varázsolna el, hogy szeress bele, mondjuk, Emilybe?

Adela hátradőlt a székében, és összeszorította az ajkát.

– Igen, tudom, hogy amit tettem, az nem helyes. Én csak segíteni akartam – tette hozzá halkan. – De baromság volt, most már látom. Persze, hogy én sem örülnék, ha valaki ezt művelné velem.

– Vissza lehet csinálni azt a varázslatot?

Bólintott.

– Még ma megszüntetem.

– Köszönöm. Ettől függetlenül meg fogom nyúzni Sebastient.

– Nem hiszed el, hogy nem a csókja miatt szerettél bele?

– Már nem tudom, mit higgyek.

– Mit érzel iránta? Légy őszinte magaddal!

Megvizsgáltam magamat. A Tony iránti fájdalmas sóvárgás alatt ott forrt a harag: képes lettem volna rátámadni Sebastienre, de mindezek alatt mélyen ott lapult, igen, még mindig ott lapult az iránta való szeretet...

Összegörnyedtem.

– Ha elmúlt a varázslata, vagyis megint ugyanúgy érzel Tony iránt, mint régen, akkor Sebastient már nem kéne szeretned.

– Igazad van, ezek a saját érzéseim – ismertem el.

De hogyan lehet valaki szerelmes egyszerre két emberbe?

Amikor visszatértem a szobámba, elővettem a rózsafüzért, és nézegetni kezdtem. Ahogy forgattam az ujjaim közt, arra gondoltam, milyen bonyolult is ez a szerelem, és milyen hatalmas. Hatalmasabb, mint mi, mert úgy irányít minket, ahogyan csak akar. Mi csak a cselekedeteinket irányíthatjuk, de az érzéseinket soha: azok öntörvényűek.

A szoba hideg volt: most, hogy Dr. Harper kérésére letekerték a fűtést, és a szellemek is elmentek, valósággal megfagytam. Már-már azt kívántam, bár visszatérne egy szellem, hogy fűtsön egy kicsit, amikor a kezem váratlanul falhoz vágta a füzért.

„Egy percre teszem csak ki a lábam, és te máris beszerzel egy ilyen szart?" – hallottam a fejemben a Szolga felháborodott hangját.

„Valamivel távol kellett tartanom a kísérteteket, akik a távollétedben megpróbáltak megölni."

„Dehogy akartak megölni, csak szórakoztak egy kicsit."

„Te tényleg ennyire önhitt vagy? Azt hiszed, még mindig parancsolsz nekik? Többé már nem vagy a smasszerük. Csak egy részük ment bele az egyezségbe, a többi ugyanúgy holtan szeretne látni, akár hiszed, akár nem."

„Ezt ők mondták el?"

„A tetteik magukért beszélnek."

„Nekem úgy tűnik, még élsz."

„Persze, mivel megkaptam a rózsafüzért, te barom!"

„Na jó, nincs erre időm. Azért jöttem vissza, hogy tovább kutassak az emlékeid közt, úgyhogy ha megbocsátasz..." – Azzal rám vágott egy képzeletbeli ajtót, és én megint ott találtam magam a sötét, néma semmiben.