A békés, meleg sötétségből úgy ver ki az ébresztő hangja, mint az utolsó ítélet harsonája, és már hasít is az agyamba az éles fény. Mivel az éjszaka alig aludtam, most lehetetlenül fáradt vagyok, és a tegnapi életveszély emléke sem sarkall arra, hogy felkeljek. Nem vagyok képes önként és dalolva dolgozni azok után, hogy kis híján feláldoztak ezek a rohadék tudósok a tudomány oltárán. Fogadok, hogy Dr. Grayson is csak a saját túlélése érdekében csinálja ezeket a kísérleteket, ugyanis valahogy egy cseppnyi jó szándékot sem vagyok képes feltételezni róla: egy ilyen görényt nem az emberiség szolgálata vezéreli, hanem csak a saját érdeke.

Mivel nem vágyom arra, hogy megkínozzanak vagy begyógyszerezzenek, a passzív ellenállás mellett döntök, vagyis nem lázadok látványosan, hanem látszólag együttműködök. Hiába sürget egy idő után a monoton női hang, megvárom, amíg ledob magáról az ágy, és csak azután fáradok ki a fürdőbe. Jó sokáig zuhanyozom, aztán még több ideig nyammogok a reggelin. A doki már a szobámban szobrozik összefont karral, mire végzek.

– Már megint ezekkel az ábrákkal meg képekkel kell vacakolnom? – kérdezem, amikor a teremben leültet a szokott helyre, és a panelen megjelennek az ismert feladatok.

– Majd lesznek más feladatok is, de most, hogy felébredtek a képességei, előbb alaposan fel kell mérnünk, hogy mit tud – feleli.

– Mi van, ha csak a szerencsének köszönhető, hogy kitaláltam a labirintusból, és egyáltalán nem ébredtek fel azok a bizonyos képességeim? – kérdeztem ártatlanul.

– Ezt erősen kétlem – jelenti ki határozottan.

Én csak magamban mosolygok. Azzal szórakoztatom magamat, hogy a feladatok felét direkt rosszul oldom meg, mert nem akarok ennek a szararcnak örömet okozni. Segítsen ezeknek az elmeháborodott tudósoknak a hóhér. Színtiszta élvezet nézni, ahogy magában őrlődik a szabotázsom eredményeként.

Ha látják, hogy nem veszik hasznomat, talán a végén még haza is zavarnak. Ezen fellelkesülve még többet rontok.

Ezután az átmelózott, unalmas nap után úgy döntök, azzal jutalmazom magamat, hogy megkeresem Abysst, és megpróbálok megint beszélni vele egy kicsit. Lefekvést követően gondolatban könnyedén kisurranok a szobámból, és végigszáguldok a folyosón, le a lépcsőkön, majd egyenként bekukkantok a szobákba. Tényleg nagyrészt gyerekek vannak itt: egyesek már mélyen alszanak, mások a fejükre húzott paplan alatt sírdogálnak. Összeszorul a szívem a láttukra. Végül megtalálom Abysst is. Csak annyit tudok kivenni, hogy az oldalán fekszik a fal felé fordulva, a takaró alól pedig csak az orra látszik ki.

„Szia, Abyss, én vagyok az, Jane. Hallasz engem?" – szólítom meg. Meg sem rezdül. Lehet, hogy már alszik, morfondírozok, és már mennék is.

„Szia! Örülök, hogy megtaláltál" – jön a válasz nem sokára.

„Nem volt nehéz."

„Remélem is."

„Te is üdvöskének tartasz?" – kérdezem kedvetlenül.

„Csak érzem a képességeidet. Vagy valami olyasmi."

„Tényleg?" – élénkülök fel. – „Mit érzel?"

„Hogy más vagy, mint mi. Nagyon más. De hogy miben, azt nem tudom."

„Értem. Vagyis nem értem, de mindegy."

Abyss nevet.

„Unalmas volt itt nélküled."

„Nem tudtál gyakran beszélgetni a többiekkel?"

„Közülünk sem mindenki képes erre. Igazából csak egy páran. A legjobbak. De ők kicsit önteltek, és mindig csak a feladatokról beszélnek."

„Ezek a dokik tudják, hogy az alanyaik képesek így gondolatban kommunikálni egymással?"

„Nem, és ne is tudják meg!"

„Én sem terveztem elmesélni nekik."

„Jól van. De még véletlenül se utalj rá."

„Nem fogok, ígérem."

„Helyes. Bajba kerülnénk, ha kitudódna."

„Vajon lehet így beszélni másokkal is? Úgy értem olyanokkal, akik... nem ilyenek, mint mi. Nem mintha ezt akarnám tenni, csak kíváncsi vagyok."

Timre gondolok. Vajon mit szólna hozzá, ha egyszer csak megszólítanám a semmiből? Biztosan halálra rémülne, úgyhogy elhessegetem a gondolatot.

„Nem. Ők nem hallanak meg. Már próbáltam régebben. Már sok mindent kipróbáltam, mióta itt vagyok."

„Mióta élsz itt?"

„Tíz éve."

„Egek, már tíz éve?" – döbbenek meg. – „És hány éves vagy?"

„Tizennégy."

Mintha egy pillanatra leállna az agyam. Élete több mint két harmadát itt töltötte, bezárva erre az embertelen helyre. A szívem összefacsarodik.

„Ha megszerezzük nekik, amit akarnak, vajon elengednek majd?"

„Úgy érted, haza?"

„Igen."

„Nos, nem."

A csalódás méregként folyik végig az ereimben.

„Honnan tudod?"

„Egy új bolygón is ezernyi feltérképeznivaló lesz. Vízforrásokat, biztonságos lakóhelyeket, ásványkincseket kell találni. Ennek soha nincs vége, Jane. Te elengednél egy ilyen aranytojást tojó tyúkot csak úgy, most komolyan? Mellesleg Dr. Grayson egy igazi megszállott. Olyanokat is behoz ide, akikre nem is lenne szüksége, mert a képességeiket nem használja szinte semmire, csak hajtja a gyűjtőszenvedélye, hogy minden természetfeletti képességű ember az övé legyen."

A hallottak mellbe vágnak, és egyszersmind letaglóznak. Dr. Grayson amúgy sem a szívélyességéről híres. Nyelek egyet, de teljesen feleslegesen, a szám úgy kiszáradt, mintha fűrészport ettem volna.

„Szerinted van valami lehetőség... a szökésre?"

„És hova szöknél el? Kényszerítenének minket, hogy megkeressünk téged, és még a galaxison belül is megtalálnánk, nemhogy itt a bura alatt."

Torkon ragad a kétségbeesés. Hirtelen pőrének és kiszolgáltatottnak érzem magam. Gyengének, akit senki sem tud, és nem is akar megvédeni. Egy tárgynak, ahogy Abyss fogalmazott.

„Tényleg semmit sem tehetünk magunkért?" – török ki kétségbeesetten.

„Dehogynem. Megteszed, ami tőled telik, hogy elérjék, amit akarnak. Ez a maximum."

„Te hogy tudsz ebbe belenyugodni? Mi tart életben? Valamiféle remény, hogy egyszer majd jobb lesz?"

„Nem. Én nem a jövőben élek, hanem a jelenben."

„Akkor mi az, amibe kapaszkodsz, hogy ne őrülj meg ebben a fehér színű börtönben?"

„Finom a vaníliapuding. Te is próbáld ki."

Nem tudom eldönteni, hogy Abyss ennyire bölcs, vagy ennyire gyerekes. Végül is még gyerek. De a gyerekek bölcsek.

Én viszont nem vagyok képes így beletörődni ebbe a sorsba. Félve gondolok arra, hogy talán még hetven éves koromban is itt fogom a mélyűrt kutatni, reménykedve, hogy nem fogok egyszer örökre eltévedni benne.

Talán hetek is eltelnek, már nem számolom a napokat. Most ebéd utáni desszertként egy tálka pudingot kanalazok az ágyam szélén ülve, és behunyom a szememet. A puding várakozáson felüli, el tudom képzelni, hogy tényleg ilyen lehetett a vanília íze, amikor még létezett igazi vanília. Arra koncentrálok, hogy elhagyjam a szobámat, és megnézzem, mi történik épp odakint. Most már nem kell hozzá sötétség és teljes nyugalom, ki tudom zárni a zavaró ingereket. Többek közt erre is tréningezett Dr. Grayson az utóbbi időben. Ha akarnám, őt is figyelhetném, amint például magához nyúl a zuhany alatt. Vajon tudja, hogy az alanyai előtt nincsenek titkai? Valószínűleg igen, de szerintem az ő magánélete az utolsó dolog, amire bárki is kíváncsi.

Nem, engem csak az újonnan fölfedezett srác érdekel, akit magamban Timnek neveztem el. Rájövök, hogy számomra ő a puding. Az én tejszínhabos, cukorszórásos vaníliapudingom. Rászoktam, hogy őt nézegessem üres óráimban: már az is örömöt okoz, ha csak követem, ahogy járkál a folyosókon. Igaza van Abyssnek: mindenkinek meg kell találnia a maga pudingját, ami egy kis boldogságot tud csempészni az egyébként üres és kilátástalan életébe.

Amikor először megláttam elölről, a szám is tátva maradt. Sokáig csak hátulról nézegettem, féltem megnézni az arcát. Mi van, ha ronda? Furcsa, de el sem mertem képzelni, milyen lehet. De aztán egyszer csak megfordult, mert valaki szólt neki, mi pedig szemtől szemben álltunk hirtelen. Ő persze nem láthatott, keresztülnézett rajtam, de jobb is ez így, mert azt látta volna, hogy a fülem is elvörösödik. Még soha életemben nem láttam ilyen jóképű srácot. A vonásai egyenesek, a bőre hófehér és hibátlan, a szeme pedig egészen valószínűtlenül kék.

Azt mondják, régen, amikor még a Földnek volt légköre, kék színű volt az égbolt. Sok régi filmet megnéztem, amikben még látható az ég, és most, ahogy belenéztem a srác szemébe, az ég jutott róla az eszembe. Nem csak a színe miatt: valami gondtalan, békés vidámság sugárzott belőle. Mellette az az érzés fogott el, mintha soha nem történhetne semmi baj. Egy jóindulatú mosolyra húzódott az ajka, amikor felfigyelt a takarítónőre, aki megszólította, én pedig elvesztem abban a mosolyban. Azt kívántam, bárcsak egyszer megérinthetném őt.

Teljesen ráfixálódtam, szabadidőmben, ha csak tehetem, mindenhova követem. A mosdó előtt persze mindig diszkréten megvárom, de egyébként kedvtelve figyelem, ahogy például elmélyülten dolgozik. A munkája halálosan unalmas: egy óriási, nyitott térben sokadmagával együtt a gépe előtt görnyedve pályaadatokat, gyorsulást, sebességet, valószínűségeket számol, de neki ezek annyira fontosak, hogy még munkaidőn kívül is velük foglalkozik. Magával viszi a munkáját a lakórészlegébe, ahol éjszakákba nyúlóan kalkulál tovább. A szobája egy kész katasztrófa sújtotta övezet. Mindenhol levetett ruhák, papírok, könyvek, energiaitalos dobozok és kibelezett elektronikai eszközök hevernek, csoda, hogy nem esik bennük ötpercenként hasra.

Néha a dokkokba is eljár, és a rakétakilövőknél sürgölődik. Szerel, kérdezősködik, egyeztet, aztán megint szerel. Nem gondoltam volna, hogy kék és fehér galléros is egyszerre. Olyan, mintha valami ezermester lenne. Ami elég ostobán hangzik, mivel a szakmák olyan szerteágazók, hogy elég egyet is kitanulni, de ő szemlátomást sok mindenhez ért. Feltűnően sok mindenhez. Talán százévente egyszer születhet ilyen elme. Nem irigyelem: a világ biztos lassú és egyszerű a számára, és úgy érezheti, csupa hülyével van körülvéve.

Rengetegszer látom együtt egy másik sráccal, ez a fiú viszont a tökéletes ellentéte: egy megtestesült ideggóc. Ő is a munkájának létezik, de szinte csak kávén él, mindig komoly arcot vág, vitatkozik, parancsolgat, és örökké elégedetlen. Talán azért ennyire frusztrált, mert őrá nem ragadnak úgy a lányok, mint Timre. A megjelenésére az a legtalálóbb kifejezés, hogy „semmi különös", mert átlagos barna hajú és barna szemű, viszont a fogai kissé kócosak, a tekintete pedig olyan szúrós, mintha mindig valami hibát szeretne felfedezni, akármire is néz.

Viselkedése alapján Tim főnöke lehet, de legalábbis kisfőnöke, ugyanakkor legjobb barátja is, mert ha csak tehetik, egymásnál lógnak: a legtöbb éjszaka egy sörrel a kézben filmeznek, miközben mindenféle elrugaszkodott elméleteket tárgyalnak meg. Fogalmam sincs, hogy talált így egymásra két ennyire különböző ember. Néha én is odaülök közéjük, és velük együtt nézem a filmet, mintha én is a társaság része lennék. Aztán ők a kanapén alszanak el, én pedig mindennél jobban szeretném ilyenkor betakarni őket valamivel, de jobb híján csak némán elköszönök, és visszatérek az üres szobám négy fala közé.

Ma reggel a teremben, ahol a feladatokat szoktuk csinálni, nincs ott az asztalt elválasztó panel.

– Mától kicsit változni fognak a feladatai – magyarázza Dr. Grayson.

– Mégis hogyan?

– Nehezednek.

– Pontosabban?

– Csak annyi fog változni, hogy messzebbre kell tekintenie.

– Milyen messzire?

– Irányjelző utasításokat követve el kell találnia a létesítmény egy távoli pontjára, és elmondania, hogy mit lát ott.

Ez nem hangzik nehéznek, de akkor is azt érzem, hogy megint bele akar trükközni valamibe. Abyss szerint mindegy, mit csinálunk, túljárnak az eszünkön. Vagy csak a medencés eset óta már mindenfajta változás aktiválja a poszttraumás stresszt bennem.

– Jól van – egyezek bele, és valamelyest tényleg érdekel a feladat. Végre valami változatosság.

Az utasítások kimerülnek annyiban, hogy „jobbra" és „balra", meg „itt egyenesen", míg végül gondolatban kilyukadok egy egyszerű takarítószeres raktárban valahol a rakétakilövő hangárokon is túl.

– Mit lát, ha negyvenöt fokos szögben felfelé tekint?

– Egy súrolókefét a polcon? – válaszolom hitetlenkedve.

– Ezt kérdezi, vagy mondja?

– Mondom.

– A válasz helyes.

– Komolyan egy súrolókefét kellett megtalálnom az Isten háta mögött?

– Igen – feleli egyszerűen, rám sem nézve. – Most pedig tovább nehezítünk a feladaton. A Földünk egy távolabbi pontjára fogom elkalauzolni. Kérem, próbálja meg minél gyorsabban követni az utasításokat.

– Nem voltam elég gyors?

– Sokkal gyorsabbnak kell lennie.

– Legalább egy kicsit örülhetne, amiért jól megcsináltam a feladatot.

Amiért kivételesen nem szabotáltam, teszem hozzá magamban.

– Eddig még mindenki eljutott – veti oda a szemétláda.

– Mármint azok, akik túlélték a medencés bulit? – szalad ki a számon.

– Hogy érti ezt? – villan rám a szeme.

Bánom, hogy nem haraptam időben a nyelvembe, de már nem szívhatom vissza, amit kimondtam.

– Nem fulladt meg ott senki, miközben próbálták megtalálni a kiutat?

– Nem volt életveszélyben.

– Hogyhogy?

– Az útvesztő felülről nyitható – feleli, és én majdnem hiszek neki, de Abysst valahogy mégis megbízhatóbb információforrásnak találom.

– Ó – mosolygok, hogy azt higgye megetetett.

Megint elkezdi mondani az irányjelző utasításokat, ám most olyan gyorsan, hogy alig bírom követni. Száguldanom kell, ha nem akarok lemaradni, és közben még keresgélnem is kell a terepobjektumokat, meg számolgatnom a métereket. Úgy próbára tesz a munka, hogy egészen leizzadok benne. Már gondolatban kijutottam a létesítményből, ki a bura alól is, aztán az egykori országok felett suhanok. Nincsenek többé nemzetek, sem tradíciók, és mindenki egyetlen, közös nyelvet beszél, ami igazán összekovácsolhatta volna a túlélőket, de az embereket már csak a pillanatnyi élvezetek érdeklik. Az pedig végképp nem foglalkoztatja őket, hogy mi maradt a bolygóból: nincsenek közvetítések sem arról, hogy például milyen a látvány madártávlatból egy kihalt város fölött.

Én viszont most látom. Az épületek összeomolva, a beton felhasadva, itt-ott száraz növénycsomók meg egy-két kidőlt, elpusztult fa, és ahol valaha termőföld volt, ott most végeláthatatlan sivatag van. Rá kell jönnöm, hogy talán nem véletlenül nem mutogatják a túlélőknek, mivé lett az otthonunk. Földanya halott, és ezen nem változtat, ha nap mint nap sírunk miatta. Mint ahogy az sem segít, ha homokba dugjuk a fejüket – de legalább ez utóbbi megkímélhet a depressziótól. Beryl Davos pedig szemlátomást meg akarja kímélni a népét. A tudatlanság áldásával ajándékoz meg minket.

Még soha sem jártam a burán kívül, már alatta születtem, de mindig is tudtam, mi van odakint. Azonban más hallani róla, és más egyszeriben a valóság közepébe csöppenni. Körbevesz a pusztulás, a kivérzett, kisemmizett természet, és földbe döngöl az egésznek a kíméletlen visszafordíthatatlansága. A halott bolygó látványa letaglóz, megbénít és kitépi a szívemet. Nem vagyok képes tovább csinálni a feladatot.

– Sajnálom, elvesztettem a fonalat – jelentem be, próbálva visszanyelni a könnyeimet.

Dr. Grayson csak bólint egyet, és nem erőlteti tovább a dolgot, elenged. Csak a szobámba visszaérve töprengek el azon, hogy miért volt ilyen megértő. Amikor rájövök a válaszra, egyszeriben ostobának érzem magamat. Eleve ezt a hatást is akarta elérni. Rájött, hogy már nem vagyok együttműködő, és ki kellett találnia valamit, amivel munkára bírhat. Az egész rohadt feladat arra volt kitervelve, hogy lássam, mi lesz a sorsunk, ha nem találunk egy lakható bolygót. Ha nem találok egy lakható bolygót. Mert egy ilyen helyen maradva nem az lesz a kérdés, hogy kihal-e az emberiség, hanem az, hogy mikor. Ezt pedig úgy nevezik, érzelmi zsarolás. Megint beletrükközött valamibe, önt el a harag. És a mocskos rohadék sikerrel is járt.

Hogy egy kicsit vigasztalódjak, amiért így hagytam magamat csőbe húzni, este megint a fiúkat figyelem. Követem őket a lakórészlegükbe. Filmezés közben Tim feláll, és bemegy a mosdóba, addig Steve behozza a konyhából az elkészült popcornt, majd leteszi a telezsúfolt dohányzóasztalra, és szórakozottan bemegy ő is a fürdőbe. Szeretnék rászólni, hogy most épp foglalt, de persze nem tudok. Mivel utána menni nem akarok, már mosolyogva várom, mikor lép ki szabadkozva. De nem lép ki. Hosszú percek is eltelnek, és még mindig odabent van. Nem értem, mi történik. Vízcsobogást hallok odabentről, Tim talán zuhanyozik. Steve pedig ott van vele már egy jó ideje. Kísértést érzek, hogy bemenjek, és megnézzem, mi folyik itt, de megfogadtam, hogy tiszteletben tartom mások privát szféráját, ha már mások nem tartják tiszteletben az enyémet – én ugyanis nem akarok olyan lenni, mint az itteni dokik.

Még több idő eltelik, és ekkor feldereng előttem valami. Tim és Steve minden idejüket együtt töltik, egymás lakórészlegében sörözgetnek, szinte együtt laknak, és a fürdőben csak egy kamera van, ami a gőztől bepárásodik... Hogy nem állt ez össze hamarabb? A szomorú rádöbbenés valósággal a mellkasomba váj. Úgy tűnik, más puding után kell néznem. Tudom, el kellene most mennem, és soha többé nem jönnöm vissza, de csak meredek az ajtóra megkövülten. Tudni akarom, mi történik odabenn, és mégsem. Nincs jogom kilesni őket az intim perceikben, de megőrjít a bizonytalanság. Megfogadom, hogy csak egyetlen pillanatra lesek be, annyi időre, amiből megtudhatom, hogy mi a helyzet, aztán örökre eltűnök, és elfelejtem őket.

Mindenre elszánva erőt veszek magamon, és átmegyek az ajtón. Tim a fogát mossa, Steve pedig mellette áll egyik kezével lazán a falnak támaszkodva, a másikban egy sörrel.

– Mit nézzünk ma este? – kérdezi csevegő hangon, és sört fogó ujjai alól kijjebb csúsztat egy cetlit. Mivel háttal áll a kamerának, az nem veheti, mi van a mellkasa előtt.

„Davos előrébb hozta az indítást. Tudod, hogy ez mit jelent" – áll a papíron.

Tim csak egyetlen futó pillantást vet rá.

– Akciót, egyértelmű – mosolyog fogkrémes szájjal.

– Nem unod még az akciót? – fintorog Steve, és fordít a papíron.

„Március 14-én, pontosan hajnali három óra tizenhét perckor kell meghekkelned a rendszert."

Fogalmam sincs, mi a fene folyik itt, de az egyértelmű, hogy ezek épp kijátsszák a rendszert, és készülnek valamire.

– Nézzünk inkább sci-fit?

– Az csak felidegesít.

– Inkább te idegesítesz engem, ahogy folyton kijavítasz minden tudományos bakit a filmekben – nevet Tim.

– Szakmai ártalom – von vállat, és széthajtja a lapot.

„A balhét időzítsd húsz perccel későbbre."

– Nézhetünk romantikusat is.

– Veled nem lehet normálisan beszélni.

„Ma éjjel tizenegy után vidd el a ládát. Ha valaki kérdezne, én utasítottalak, hogy ellenőrizd a raktárat, és cseréld ki, amit kell."

– Majd megleplek, rendben?

– Nem szeretem a meglepetéseket – mondja még Steve, azzal visszacsúsztatja a lapot az ujjai alá, és elhagyja a fürdőt.

Nem tudom, hogy megnyugodjak, vagy megijedjek-e inkább. Nem járnak együtt, ez egyértelmű, sőt, most már nevetségesnek is érzem a feltételezést, viszont aggaszt, hogy mégis mire készülhetnek. Ezek túl jógyerekek, és én aggódom értük, hogy miféle önveszélyes vállalkozásba kezdtek. Jobb lett volna, ha nem nézek be ide, a tudatlanság valóban áldás. Talán tényleg el kellene innentől kerülnöm őket és örökre elfelejtenem.

Éjjel tizenegy előtt öt perccel persze, hogy már ott várakozok Tim ajtaja előtt. Meg kell tudnom, mire készülnek, de legalábbis, hogy hová megy, és mit visz az említett ládában. Akár bajba is sodorhatja magát, és én a segítségére lehetek. Azt mondjuk, nem tudom, hogyan, de majd kitalálom.

Tim pontban tizenegykor egy óriási műanyag ládát gurít ki a szobája ajtaján egy kézi szállítóeszközzel. A lifthez siet, amivel lemegy a legalsó szintre, a mínusz tizenötödikre. Itt még sosem néztem körül jobban, mert csak üres folyosókat és járatokat láttam. Tim egy járműparkhoz megy, és behelyezi az óriási ládát egy nyitott tetejű önjáró autóba, aztán elhajt az egyik kihalt járatban. A mozgásérzékelős lámpák sorra kapcsolódnak fel előtte, ahogy hangtalanul suhan, mögötte pedig maguktól kialszanak. Legalább tíz percig autózik, mire megérkezik egy szerelőállomásnak kinéző helyre. Itt kiveszi a ládát, és maga előtt tolva belép egy hatalmas csarnokba. Amikor felgyújtja a fényeket, nem győzök álmélkodni, annyi ismeretlen funkciójú gép van itt, közepén egy óriási hengerrel, talán rakétaszerűséggel, aminek a teteje szinte a végtelenbe vész, olyan magas. Ez egy kilövőállomás, állapítom meg.

Tim nem vesztegeti az időt, feltolja a ládát a hosszú rámpákon, be egyenesen a rakéta belsejébe. Most már veszettül tudni akarom, mi van abban a ládában, és hogy miért hozta ide ilyen titokban. Azt tudom, hogy Beryl Davos űrhajókkal kutat lakható bolygók után, rengeteg pénzt beleölve a fejlesztésekbe, ami teljességgel rendben is van, ha leszámítjuk, hogy emberéleteket is feláldoz a célért. Ez a két srác viszont tisztára mintha szabotálni akarna valamit. Lehet, hogy mégis ők a rosszfiúk?

Tim egy hosszú folyosón halad végig a rakétában, majd befordul jobbra. Célirányosan megy, menet közben elhagyva lakókamrákat, közösségi helyeket, orvosi szobát, fürdőt, aztán befordul egy konyhának kinéző helyre. Itt végre kinyitja a ládát, és belenyúl. Kifújom a levegőt, nehogy megint baj legyen, mert rájövök, hogy izgalmamban visszafojtottam. Tim kis csomagokat, lezárt tasakokat, dobozkákat vesz ki, és bepakolja őket egy szekrénybe, amiben már szinte hegyekben állnak a hasonló kinézetű holmik. Alaposabban is megnézem, hogy mik ezek. Az egyik azt írja, „Magas proteintartalmú táplálékkiegészítők", a másikon ez áll: „Vitaminok, ásványi anyagok és nyomelemek", a harmadikon pedig: „Élelmiszernyomtató alapanyagok".

Ez a fiú ennivalót hozott egy űrhajó már így is teletömött kajaraktárába, méghozzá titokban. Az az indítás, amiről Steve beszélt, talán az űrhajó indítása lehet, de miért kell meghekkelni? És mi lehet az a balhé, ami húsz perccel későbbre lesz időzítve? Van egy sejtésem. Lassan összeáll egy kép arról, hogy mit is tervez ez a két srác. Őrült vállalkozás az, amire készülnek! Azon kívül súlyos sziklatömbként nehezedik a mellkasomra a szomorú tény, hogy ha igaz, amire tippelek, akkor új puding után kell néznem.

Demégsem. Nem kell új puding. Ha véghezviszik a tervüket, nekem is ott kelllennem. Méghozzá személyesen.