Hétfőn a suliban az első szünetben beszámoltam Kaylának az utazásunk eredménytelenségéről. Kayla most is tetőtől talpig feketébe volt öltözve, kivéve egy lila gyöngyökből fűzött, hosszan lelógó fülbevalót, ami minden mozdulatára meglendült, és szikrázó fénytűket szórva hívta fel magára a figyelmet. A Sebastiennel való esti beszélgetésünkről és a majdnem-csókról persze hallgattam, ahogy Sebastien is. Ő leginkább úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

Kayla különféle elméletekkel állt elő, hogy mit jelenthetett az álom, amiket Sebastien rendre megcáfolt, és amikor a beszélgetésük vitába csúszott át, kicsit félrehúzódtam, és inkább a telefonomba mélyedtem, mert semmi kedvem nem volt őket szétválasztani. Már több száz évvel ezelőtt is az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy egymás vérét szívják, úgy gondoltam, ki vagyok én, hogy ennek gátat vessek.

Amikor felnéztem a Facebookra, ez a hír fogadott:

„Sziasztok kedveseim!

Ugye, már vártátok, hogy megint megjelenjek? Hát, ismét itt vagyok, hogy friss, ropogós hírekkel szolgáljak nektek! Csapjunk is mindjárt a közepébe! Fogadjunk, hogy kíváncsiak vagytok, mit tudtam meg a gyönyörű, éltanuló és közkedvelt Grace Lamare-ról. Arról a Grace Lamare-ról, akit a tanárok versenyekre küldenek. Aki mindig ügyel a korrektségre. Aki állítólag orvosnak készül. Aki a diáktanácsban az elnöki helyre pályázik. Aki a szüzességét az interneten árulja... Hoppá, elkotyogtam volna valamit? Na de biztosan csak ostoba pletyka lehet, hiszen Grace-nek nincs szüksége efféle bevételekre: már így is egy Prada táskában hordja az iskolai felszerelését. Vagy az csak egy hamisítvány, és most azért „dolgozik", hogy egy eredetit vehessen?

Más: Kayla Martint kiengedték a kórházból, és mintha mi sem történt volna, csatlakozott reménytelen szerelméhez, Sorinne Malloryhoz, akinek a szíve Anthony Harlow helyett most már Sebastien Arden felé húz. Igazából úgy koslat utána, mint egy éhes kiskutya. Mármint Kayla Sorinne után. Szegény Kayla, csak sajnálni lehet, amiért nyilvánvalóan olyan szekér után fut, ami nem akarja felvenni. Annál is inkább igaz ez, mivel Sorinne és Sebastien a hétvégén együtt utaztak el külföldre. Csak egy gyors kiruccanás volt az egész, de a napnál is világosabb, hogy ők ketten már együtt vannak.

Mára ennyi volna, friss hírek hamarosan!"

– Basszus – nyögtem, amikor elolvastam.

– Mi az? – kérdezte Sebastien.

Odanyújtottam neki a telefont. Amikor elolvasta, a szemöldöke a magasba szökött.

– Ez a Honeybee meg kicsoda? – kérdezte. Erre Kayla elkapta előle a telefont, és ő is elolvasta a bejegyzést. Azt vártam, hogy őrjöngeni kezd és szitkozódni, de csak egy hosszút sóhajtott, és olyan töprengő arcot vágott, mintha sakkozna valamit magában.

– Nem olvastad még a híreit? – kérdeztem Sebastient.

– Nem.

– Az meg hogy lehet? – álmélkodtam. Sebastien csak vállat vont. – Senki sem tudja, hogy valójában kicsoda, de mintha mindenkiről tudna mindent.

– Követett minket?

– Az is lehet, vagy talán vannak informátorai.

– Hol a többi híre?

Kayla keresgélt egy kicsit, és odanyújtotta neki a telefont. Sebastien végigolvasta Honeybee összes hírét.

– Gyanús ez nekem – mondta végül.

– Persze, hogy gyanús. Ez egy gonosz kis... – kezdtem volna, de közbeszólt.

– Nem érted. Ez a valaki rád van szállva. Szinte az összes hírben szerepelsz.

– Egy meleg gyereken mindig lehet élcelődni.

– És te vagy az egyetlen meleg az iskolában? – kérdezte Kayla.

– Na jó, nem.

– Attól tartok, hogy ez csak bemelegítés – folytatta Sebastien.

– Hogyhogy?

– Lesz itt még valami. Talán készül valamire.

– Azt mondod, hogy Honeybee egy újabb ellenség?

– Vagy egy régi, csak nem tudjuk, hogy ki.

– Ne idegesíts – fontam össze a karomat.

– Sajnálom. Jobb félni, mint megijedni.

– És akkor most mit csináljak?

– Nem tudom. Résen kell lenni.

– Szerintem van nála nagyobb bajunk is – legyintettem.

– Szerintem meg Sebastiennek igaza van – mondta Kayla. Amikor Sebastiennel mindketten megdöbbenve fordultunk felé, megmagyarázta. – Túl sok mindent tud. Mintha gyűjtené az információkat, hogy egyszer még felhasználhassa. De nem így, hogy megosztja a neten, és megnevettet néhány középiskolást, hanem komolyabban. Olyan, mintha most csak ízelítőt adna abból, hogy mi várható még.

– Szerintem ezt már csak belelátjátok. Mi oka lenne egy igazi hadjáratra?

– Talán ő is érdekelt ebben a nyakék dologban – mondta Kayla halkan.

Megdermedtem.

– Ez eddig eszembe sem jutott. Azt írta egy ezelőtti bejegyzése végén, hogy ő olyasvalaki, akire nem is gondolnánk. De elég sok mindenki van, akire nem gondoltunk.

Ekkor a szemem sarkából Grace-t láttam meg felénk robogni. Először azt hittem, a kapuhoz jön, mert amellett álltunk, de egyenesen előttem állt meg.

– Sosem hittem volna, hogy tovább fogod adni a fél világnak, amit én bizalmasan elmondtam neked! – sziszegte. – És még engem vádoltál azzal, hogy én vagyok Honeybee!

– Tessék? – kérdeztem. – Mit adtam én tovább?

– Azt, amit Selim büféjében osztottam meg veled, te szemét! De én voltam a hülye, hogy kikotyogtam.

– És csak nekem mondtad el? A legjobb barátnőddel sem osztottad meg?

Ettől hirtelen megcsappant a lendülete, és a száját egy pillanatra dacosan összeszorította.

– Christine sosem tenne ilyet – sziszegte.

– Azt nem tudhatod.

– Nem is ismered őt.

– Az lehet, de te sem ismersz engem – feleltem. Erre mérgesen fújt egyet.

– Ezek után nem is akarlak megismerni – vetette még oda, és otthagyott minket.

Megmasszíroztam az orrnyergemet.

– Ez még nem jelent semmit – szólalt meg Kayla.

– Azt mondod, nem jelenti azt, hogy Honeybee valójában Christine? Szerintem meg igen.

– Talán hallotta valaki a beszélgetéseteket abban a büfében – mondta Sebastien.

– De gyanúsan egyetértetek ti ketten – néztem rájuk sötéten.

– Én egyszerűen csak nem nézem ki Christine-ből, hogy ennyi esze lenne, mint Honeybee-nek – vont vállat Kayla.

– A látszat sokszor csal. De addig is, míg várjuk, hogy Honeybee ránk szabadítsa az apokalipszist, találjuk ki, hogyan szerezzük meg a visszaváltoztató varázsigét Selenének.

Sebastien hosszút sóhajtott.

– Ahhoz, hogy be tudjunk jutni a testvériség új főhadiszállására, komoly figyelemelterelő hadműveletre lesz szükség, mert most már valószínűleg folyamatosan őrzik.

– Ez azt jelenti, hogy már tudod, hol vannak?

– Sajnos nem. Azt sem tudom, miből induljak ki.

– Azt tudjuk, hogy a régi helyről kiköltöztek-e?

– Bármikor jártam ott, nem észleltem semmi mozgást. Lehet, hogy már rég kiköltöztek, de az is lehet, hogy a Szolgára várnak, hogy utasítást adjon. Leginkább folyamatosan figyelni kellene a helyet, méghozzá láthatatlanul, de erre jelenleg sajnos nem vagyok képes.

– Ki az, aki...

– Várj, támadt egy beteg ötletem – vágott közbe Kayla. – Na jó, ez tényleg elég beteg, úgyhogy talán mégsem...

– Mondd – utasította Sebastien.

– Szóval arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ezekkel a szellemekkel figyeltetnénk az épületet, akik folyton a grimoár körül röpködnek? Aztán ha meg van, hol tartják a szobrot, akár ők lehetnének azok is, akik elterelik a figyelmüket, míg ti betörtök.

Sebastien töprengő arcot vágott.

– Ez tényleg elég beteg ötlet. De nem olyan nagy hülyeség, mint amennyire elsőre tűnik.

– Kösz – húzta el a száját Kayla.

– Viszont ha meg is kérjük őket valamire, cserébe ők is kérni fognak valamit.

– Mit is mondott a Szolga? Hogy testet akarnak maguknak, ezért keringenek a könyv körül? – kérdeztem.

– Igen, valószínűleg ezt kérnék. Hogy segítsünk nekik a Purgatórium megkerülésével új testbe kerülni.

– Hogyan? Mágiával akarnának készíttetni maguknak csecsemőket?

– Nem – rázta a fejét Sebastien. – Amikor átolvastam a könyvet, találtam benne egy olyan varázslatot, ami le tud bénítani egy lelket, ami által a test is lebénul, mert nem lesz, aki irányítsa. Ez pedig lehetőséget ad egy szellemnek, hogy megszállja a testet.

– Egek, mik vannak – hűltem el. – És akkor ezt a varázslatot akarják a szellemek? Így akarnak vajon testet szerezni maguknak?

– Minden bizonnyal.

– De ez szörnyű!

– Lényegében testrablás – bólintott Sebastien.

– Ehhez nem járulhatunk hozzá. Nem adhatjuk meg nekik. Mást kell kitalálnunk.

– Mint már mondtam, ez akkor sem hülyeség.

– Miért nem az? Csak nem akarod megadni nekik a testeket?

– Nem akarom.

– Akkor mit találtál ki?

– Csak elhitetjük velük, hogy meg fogjuk adni nekik.

– Át akarod verni őket? – hitetlenkedtem. – Ez meg velük szemben lesz szemétség.

– Igen, ez bizony átverés lesz, de ők meg elszöktek az igazságszolgáltatás elől, hogy lopással szerezzenek maguknak új testet – vont vállat.

– De ha rájönnek, hogy felültették őket, iszonyúan mérgesek lesznek. – A vérnyomásom megszaladt a gondolatra, hogy magamra haragítsak több száz kísértetet.

– Már most is azok – legyintett Sebastien. – Saját magukra haragszanak, amiért nem volt elég önfegyelmük, hogy kitartsanak a Purgatóriumban. Ha megtudják, hogy átvertük őket, talán rájönnek, hogy jobban teszik, ha visszatérnek az egyenes útra.

– Vagy haragjukban ki tudja, mit művelnek majd.

– Ugyan, nem kell annyira félni tőlük. Sok mindent nem tudnak csinálni. Még lapozni sem képesek a könyvben.

– Csakmajdnem felgyújtották a házunkat – mormogtam magamban.

Délután nálunk gyűltünk össze a szellemidézéshez. Először hárman voltunk: Sebastien, Adela és én, később pedig Kayla is megérkezett. Amikor csengetett, én nyitottam ajtót neki.

– Szia! – köszönt, és mellettem elsietve már iramodott is fel a szobámba.

– Az ebédlőasztal köré fogunk ülni – szólt neki Adela, mire a lépcső közepén visszafordult. Aztán meglátva minket egymás mellett, megdermedt. Arról már tudott, hogy van egy ikertestvérem, de eddig még sosem volt alkalma együtt látni minket, így a látvány meglepő lehetett a számára.

– Melyikőtök melyik? – kérdezte gyanakodva, és lassan visszalépdelt. – Várjatok csak, kitalálom. Sorinne, te sosem hordasz feketét, terajtad pedig – mutatott Adelára – csak és kizárólag fekete holmi van.

– Eltaláltad – mondtam, és rosszat sejtettem.

– Azóta sem kedvelted meg a feketét, nem igaz? Ez pedig azt jelenti, hogy a múltkor Adelával beszéltem – nézett a testvéremre.

– Ügyesen kisakkoztad, szivi – válaszolta Adela mosolyogva, egy gyors pillantással végigstírölve Kaylát, mielőtt még bármit mondhattam volna. Kayla csak egy pillanatig nézett értetlenül, de aztán egyből leesett neki, hogy Adela is a lányokat szereti.

– Csak ne vigyorogj, Sorinne ikertestvére, mert egy ordas nagy pofont érdemelnél! – harsogta. – Mi akadályozott meg abban, hogy rendesen bemutatkozz? Élvezted, hogy rád cuppantam?

– Nos, bevallom, igen – vont vállat Adela, amitől ő szemlátomást még jobban begurult.

– Az már biztos, hogy összes bunkó gént te örökölted.

– Csak nem akartuk, hogy kínosan érezd magad – emeltem fel a tenyeremet.

– És szerintetek most hogy érzem?

– Hallgassatok el, és gyertek ide az asztal köré, mert nincs sok időnk – jött ki a konyhából Sebastien egy kávéval a kezében. – Szellemeket kell idéznünk, ha még emlékeztek.

– Csak ne emellé a csaj mellé kelljen ülnöm, mert meg nem fogom a kezét, annyi szent – ment el Kayla Adela mellett.

– Szívesebben fogod a Sebastienét? Ahogy hallottam, nem kedveled túlzottan.

– Igen, még a Sátánét is szívesebben fogom – vágta rá Kayla anélkül, hogy ránézett volna.

– Kicsi a bors, de makacs – mosolygott Adela, én pedig elhúztam a mutatóujjamat a nyakam előtt, jelezve, hogy mire számíthat, ha ezt tovább folytatja.

Mindannyian elhelyezkedtünk az asztal körül, amin már ott várakozott Selené – Kayla szigorúan közém és Sebastien közé ült –, Sebastien pedig a közepére tette a grimoárt, egy gyertyát és egy táblát, amin betűk, számok, és az „igen", meg a „nem" szavak voltak felfestve. A táblára ezután egy kis lapos, háromszög alakú tárgyat tett, aminek lyuk volt a közepén.

– Ezek meg mik? – kérdeztem.

– Ouija tábla és a hozzá tartozó planchette. Ezeknek a segítségével fogunk kommunikálni a szellemekkel.

– Honnan szerezted?

– Minden játékboltban van ilyen.

– Ezeket betiltani kéne, nem játékboltokban árulni – akadtam ki.

– Az emberek nem hisznek a szellemekben meg egyáltalán a lélekben, így ez nekik csak játékszernek minősül.

– De ezek szerint mégiscsak működik, úgyhogy veszélyes. Apropó, neked szabad használnod ilyen tárgyat? Ez fekete mágia, nem?

– Mondtam már, hogy ha az ügy érdekében teszek elítélendő dolgot, az megbocsátást nyer. Egyébként meg csak összehívom azokat, akik megszöktek tőlem, és beszélek velük. Ez mitől lenne helytelen? – vonta föl a szemöldökét.

– De meleg van itt, gyerekek – legyezgette magát Kayla.

– Nyugodtan vegyél le valamit – sandított felé Adela.

– Azt lesheted, bunkókám – vágta rá Kayla.

– Azért van ilyen meleg, mert már valószínűleg itt vannak a szellemek – mondta Sebastien halkan, és Selené is meredten nézte a látszólag üres levegőt. Nyeltem egyet.

– Akkor nem inkább hidegnek kéne lennie? – kérdezte Kayla hasonlóan halkan.

– Nem. Ezek a szellemek Purgatóriumból szöktek, és magukkal hozták a Tisztítótűz lángjainak forró energiáit.

– Te jó ég – nyögte Kayla, és elhallgatott. Erre mindenki más is elcsendesedett.

– Felkészültetek? – kérdezte Sebastien, mire bólintottunk. – Fogjátok meg a mellettetek ülő kezét, hogy energiakört formáljunk. – Selené kivételével megtettük, amit kért. – Szólítalak titeket, Purgatórium szökevényei! – mondta erélyesen. Talán kedvesebben is megszólíthatta volna őket, ha már a segítségüket kérte, de ismerve Sebastient ezen már meg sem lepődtem. – Ha ebben a helyiségben vagytok, akkor gyújtsátok meg ezt a gyertyát!

A gyertya abban a pillanatban meggyulladt, narancssárga fényt szórva ránk. Adelával összerezzentünk, Kaylának és Sebastiennek viszont a szeme se rebbent. Ismét elcsodálkoztam azon, hogy micsoda fejlődésen ment keresztül Kayla személyisége a halálból való visszatérése óta.

– Most tegyétek a mutatóujjaitokat a planchette-re – fordult felénk. – Csak éppen hogy érintsétek hozzá. A szellemek ezt fogják mozgatni, hogy a betűkre mutatva válaszoljanak nekünk.

Erre mindenki hozzáérintette az ujját a kis háromszög alakú tárgyhoz.

– Tudjuk, hogy akartok valamit ettől a grimoártól – folytatta Sebastien fennhangon. – Hajlandóak vagyunk segíteni nektek megszerezni, amire vágytok, ha cserébe ti is segítetek nekünk valamiben.

Amint Sebastien kimondta ezt, mintha forró sivatagi szél támadt volna a szobában. Noha semmit sem láttam, érezhető volt, hogy a szellemek lázba jöttek a hallottaktól, és most izgatottan kavarognak körülöttünk. Olyan meleg lett, hogy a póló vizesen tapadt a hátamhoz, és Adela homlokán is izzadság csorgott le amellett, hogy láthatóan ideges volt: bizalmatlanul pillantgatott körbe, noha semmit sem láthatott. Ellenben Kayla és Sebastien arcán csak elszántság tükröződött.

– Kérhettek tőlünk egy dolgot – mondta Sebastien. – Noha sejtjük, hogy mi az, akkor is tisztázzuk egyértelműen. Mi az, amire a legjobban vágytok?

Ekkor az ujjaink alatt mintha magától megindult volna a planchette, és középről lefelé mozdulva lassan a „t" betűn állapodott meg. Aztán kisvártatva tovább vándorolt az „e", „s", majd megint a „t" betűre, és végül megállt. Sebastien komoran bólintott. Mindannyian erre számítottunk.

– Várjatok! – szólaltam meg. – Szellemek! Nincs esetleg valami más, amire vágytok? Attól, hogy új testbe kerültök, semmi sem fog megoldódni. A számadás csak elodázódik. – Selené helytelenítően pillantott rám Sebastiennel együtt, és a többiek is meglepve fordultak felém. – Segíthetnénk visszatérnetek a helyes útra. Ha szereztek egy jó pontot a velünk való együttműködéssel, lehet, hogy lerövidülne a Purgatóriumi időtök.

– Sorinne, ilyesmit nem tudunk megígérni nekik – mondta Sebastien. – Az erről való döntés nem az én hatásköröm.

– Valamit akkor is tudnánk nekik segíteni. Így csak még mélyebbre süllyednek a kárhozatban, nem? – kérdeztem, de ezzel egy időben megint megindult a planchette. Viszont nem úgy, mint az előbb, komótos tempóban mutatva a betűkre, hanem mint a szélvész száguldva rakta ki a „test" szót újra és újra, megszámlálhatatlanul sokszor.

– Elég egyértelmű, hogy mit akarnak – mondta Adela riadtan, és levette a kezét a megvadult planchette-ről, ami elmutogatta még párszor a „test" szót, majd átrepült a szobán, és nekicsattant a falnak. Összerezzentem a hangra.

– Ezek a szellemek nem véletlenül nem kérnek abból, hogy vissza kelljen menniük a Tisztítótűzbe – magyarázta Sebastien türelmesen. Mindannyian kíváncsian néztünk rá. – Életükben rabszolgatartók, útonállók, kalózok, méregkeverők, meg hasonlók voltak.

Adela nyelt egyet, Kayla viszont felállt, megigazította a szoknyáját, és a planchette-ért ment, amit felvéve a padlóról visszahozott.

– Folytassuk – szólt letéve az eszközt a táblára. – Hétre haza kell érnem.

Adela hitetlenkedve nézett rá, egyszersmind elismeréssel.

– Tegyétek vissza az ujjatokat a planchette-re – mondta Sebastien. Megtettük. – Tudomásul vettük a kéréseteket! – folytatta aztán fennhangon. – Akkor mi is előadnánk a miénket. Ismeritek a helyet, ahol nemrég a testvériség főhadiszállása volt: egy lepusztult gyárépület London külvárosában, a vasúti sínek mellett. Meg kell tudnunk, hogy még mindig ott vannak-e, vagy már kerestek maguknak másik helyet. Ahhoz, hogy ez kiderüljön, észrevétlenül kellene figyelni éjjel-nappal az épületet. Meg tudnátok ezt tenni? – A kezünk alatt megmozdult a planchette, és lassan az „Igen" szócskára vándorolt. – A kérésünk másik része az, hogy amikor elmegyünk a testvériség főhadiszállására elhozni onnan valamit, tereljétek el a figyelmüket, hogy be tudjunk jutni, majd elmenekülni. Ha megszereztük, amit akartunk, biztonsággal hazaértünk, és visszaváltoztattuk a macskát emberré, elvégezzük a varázslatot, ami hozzásegít titeket ahhoz, hogy testbe kerüljetek. Ez volna az ajánlatunk. Mit mondotok rá, igent, vagy nemet?

A kis eszköz most pár pillanatig nem mozdult, a levegő viszont mintha megtelt volna feszültséggel, és a forróság is szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Arra kellett gondolnom, hogy a szellemek valószínűleg vitatkoznak, hogy teljesítsék-e a kérést. Talán ők is féltek a testvériségtől. Aztán az eszköz előbb az „Igen" felé mozdult, majd megállt, és a „Nem" felé közeledett. Félúton azonban megint visszafordult, mintha csak láthatatlan kezek rángatnák, amiknek a gazdái ellentétes véleményen vannak. Végül aztán hosszas huzavona után az „Igen" feliratnál kötött ki.

– Köszönjük – mondta Sebastien megkönnyebbülten, én viszont nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e a fejleménynek, vagy inkább ne.

Két hét elteltével a szellemek jeleztek Sebastiennek, hogy beszélni szeretnének velünk, mire aznap délután megint körbeültük az ouija táblát.

– A testvériség főhadiszállásával kapcsolatban van híretek? – kérdezte Sebastien, miközben az ujjunk a planchette-en volt. A válasz az „Igen" lett. – Még mindig az elhagyott gyárépületben van? – A planchette megint az „Igen" feliratra vándorolt.

– Talán úgy gondolják, hogy nincs már olyan odabent, ami érdekelhetne minket – szólaltam meg.

– Vagy a Szolga még nem ért rá ezzel foglalkozni – mondta Sebastien. – Mindenesetre minél hamarabb el kellene oda mennünk.

Adela, Kayla és én egyszerre sóhajtottunk gondterhelten.