– Nem akarod addig is levenni rólam ezt a vackot? – kérdeztem mérgesen.

– Eltaláltad – felelte lesajnálóan.

– Ha annyira utálsz, mint amennyire mondod, miért játszottad el, hogy a barátom vagy?

– Ahogy a mondás tartja, tartsd közel magadhoz a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb. Így sokkal könnyebb volt keresztbe tennem neked. Például Ryan buliján én tettem drogot az italodba meg a Sebastienébe, és én intéztem úgy, hogy Sebastien mellett ébredj. Én vetkőztettelek is le titeket. Azon kívül én küldtem Tonyt a szobátokba. Amikor Ryant kereste, hogy elbúcsúzzon tőle, csak annyit kellett mondanom, hogy arrafelé láttam menni.

– De mi volt ezzel a célod?

– Eleinte pusztán az, hogy mindenki drogosnak higgyen majd, de aztán pont jól jött, hogy Sebastien is megjelent a bulin – vont vállat. – Akkor találtam ki a továbbiakat, hogy Tony kiábránduljon belőled. A Sebastienért rajongó kiscsajokat nem volt nehéz rábeszélnem, hogy adjanak neki egy kis piát a kertben, hátha attól lazább és bevállalósabb lesz. Persze azt is felturbóztam egy kis anyaggal. Ahogy most belegondolok, én is a régi módszereimhez nyúltam – mondta mélázva.

– Régi módszereidhez? – kérdeztem értetlenül.

– Jobb, ha az elején kezdem – helyezkedett el kényelmesebben az ágy szélén, és keresztbe tette a lábait. – Azokat a leveleket, amikről Victoriaként azt hitted, a szüleidtől jöttek, valójában az én szüleim írták neked.

– Ők írták? – döbbentem meg. – Pont ők? De hát miért?

– Pontosabban íratták. Florence kéziratmásoló tehetségét vették hozzá igénybe. A szüleim nem akarták, hogy megtudd, mi történt a családoddal, mert olyan gyenge lábakon állt az egészséged, hogy féltek, tönkretenne a hír. Már a megérkezésedkor is képes voltál belebetegedni az aggodalomba egy hülye babona miatt, a családod halálhíre talán még sírba is vitt volna. Ezt pedig nem tudták volna elviselni.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tették – csuktam be a szememet.

– Pedig nyugodtan elhiheted. A szüleim annyira beleélték magukat, hogy végre megkapták a vágyott második kislányukat, hogy nem voltak hajlandók csak úgy önként átadni téged a gyilkos bánatnak. Inkább hazudtak. Azzal nyugtatták a lelkiismeretüket, hogy csakis a te érdekedben teszik. Azt a vicces kis naplóbejegyzést viszont már én írattam Florence-szel, amit Xavier a kabátzsebében talált meg. Ugye, megmutatta neked?

– Meg – feleltem mogorván.

– De az csak csínytevés volt – legyintett –, a lényeg most jön. Az a levél is tőlem származik, amit Thomastól legutoljára kaptál – mosolyogott gonoszul.

– Tessék?

– Thomast nem fenyegette kivégzés, valójában én találtam ki, hogy szökj el, és én küldtelek el a Vakegér nevű fogadóba. Abban reménykedtem, hogy történik veled valami az úton, és sosem térsz vissza többé, vagy már csak a szégyen miatt is világgá mész. Ehhez nem volt nehéz megzsarolnom Cedricet, amikor elkaptuk Florence-szel, amint lemászik az ablakodból. Kár, hogy akkor is lebukott, amikor az utolsó levelet adta át neked. Az a Nyle épp a legrosszabbkor sétált ki a dolgát végezni. Ez jelentősen keresztbe tett nekem. Ha apám zárdába küld téged, az megoldotta volna a problémát, de sajnos meggondolta magát. Ezt a malőrt helyre kellett hoznom. Ezért halt meg Susan – mondta szenvtelenül.

– Ezt hogy érted? Csak nem te ölted meg? Miért tettél ilyet? Mit ártott neked?

– Semmit. Nem őt akartam megölni. A te italodba kevertem a mérget. Az ametisztgyűrűm kis felnyitható üregéből könnyű volt egy pillanat alatt beleszórnom. De először véletlenül kiborítottad a poharat, másodjára pedig, amikor Susannal vitettem be hozzád az innivalót a vacsorához, olyan torkos volt, hogy beleivott.

– Te meg akartál engem ölni? – hűltem el.

Már az is elborzasztott, hogy drogot adott be nekem, ez utóbbitól azonban a szőröm is égnek meredt.

– Apám végleg eldöntötte, hogy hozzáad Xavierhöz, úgyhogy nem tehettem mást – felelte szenvtelenül.

– Még hogy nem tehettél mást!

– Valahogy el kellett takarítsalak az útból, hogy Xavierhöz férkőzhessek – nézett rám, és szürkéskék szemében csak hideg önzést láttam.

– Nem én érdekeltem őt, hanem az az átkozott nyakék.

– Akkor még nem tudtam – felelte sóhajtva. – Eleinte akaratlanul is keresztbe tettem neki. Boldogan néztelek azon az éjjelen az ablakomból, ahogy fiúnak öltözve elszöksz, és az életemből is örökre eltávozol. Aztán, ahogy hűtlen jegyeseink miatt egymást vigasztaltuk Xavierrel, egészen közel kerültünk...

– Emily, fogalmad sincs, hogy ki az, akit szeretsz. Ő nem ember. Ő egy ártalmas lény. Térj észhez!

Emily csak lenézett a körmére.

– Már késő. A bőröm alá kúszott, a lelkem része lett. De amit az ember a szerelméért tesz, sokszor szörnyű – válaszolta csevegő hangon. – Sőt, borzalmas. Vagy egyenesen őrült. Mert a szerelem megőrjít, megmérgez, kifordít önmagunkból. És néha szörnyeteggé tesz.

– Az igazi szerelem nem csinál ilyet – próbáltam megrázni a fejemet, de a szerkezet persze nem engedte. – Itt ő a szörnyeteg, vedd már észre!

– Amit az én szemem lát, nem ugyanaz, mint amit a tiétek. Az én szememben ő is áldozat. Tragikus hős. Az én hősöm.

Ajtónyikorgás hallatszott kintről, aztán lépések sora után egy döngéssel kinyílt a szoba ajtaja is, és a Szolga jelent meg benne. Kihúzott a zsebéből egy füves cigit.

– Meghoztam a kért dohányárut – jelentette be, majd egy öngyújtót is előkeresett, a számba dugta a cigit, és meggyújtotta. – Szívd! – szólt rám erélyesen, mire beleszívtam, de nem óvatosan, ahogy a múltkor, hanem rémületemben mélyen és teljes tüdővel, amitől egyből köhögni kezdtem.

– Azt elfelejtettem mondani, hogy mindkét alkalommal, amikor jött az a füves hallucináció a nyakékről, a szabadban voltam – jegyeztem meg, amikor abbamaradt végre a köhögés. – Nem tudom, hogy számít-e, de talán a természet közelsége is segített összekapcsolódnom a tudatalattimmal. – Olyan őszinte tekintettel néztem rájuk, ahogy csak tudtam, és közben azon imádkoztam, hogy bekapják a horgot.

A Szolga felvonta a fél szemöldökét, és láthatóan fontolóra vette, amit mondtam.

– Akkor most is kiállhatsz egy kicsit a levegőre, ezen ne múljon – vont vállat, és eloldozta a kötelékeimet. – De csak semmi turpisság, meg se próbálj elszökni. Már csak azért se, mert jó messze vagyunk minden lakott területtől – mosolygott.

– Hol vagyunk? – kérdeztem a csuklómat dörzsölgetve, amikor kiléptünk a nyikorgó faajtón, elhaladva a szoborként posztoló álarcos mellett, aki aztán követett minket, és odakint megállt az ajtó előtt. Egy apró tisztáson találtam magam, körbevéve vastag törzsű bükkfákkal. Fölöttünk az ég haragos szürkén borult ránk, a fák göcsörtös ujjai pedig ijesztő árnyékokat vetettek a földre. Most már biztos voltam benne, hogy esteledik. A lehullott levelek közt egy kisebb kört vettem észre, focilabda méretű kövekből kirakva: tűzrakó hely volt.

– Nem mindegy? – pillantott rám Emily.

– Csak kíváncsi vagyok, az is baj?

– Végül is elárulhatom – vont vállat a Szolga. – Úgysem tudod továbbadni Satanielnek. – Nevetett. Azt majd meglátjuk, gondoltam magamban. – New Forest kellős közepén vagyunk. Most boldog vagy?

Örültem, hogy sikerült kiszednem belőle, de igyekeztem elkeseredettséget mutatni. Bár igazából még mindig nem tudtam, hogy New Foresten belül pontosan hol vagyunk, vagy hogyan fogom átadni Adelának ezt az információt. És ha sikerül is átadnom, hogy találnak majd meg egy huszonhétezer hektáros erdőben, úgyhogy a helyzetemet akár elkeserítőnek is lehetett mondani.

A fű hatni kezdett, én pedig megszédültem. A Szolga ezt látva leültetett a földre.

– Még a végén elesel itt nekem, és bevered azt az értékes kis fejecskédet – mondta. Emily megint sötéten nézett rá.

Ha már a Szolga ilyen közlékeny volt a helyszínnel kapcsolatban, arra gondoltam, hogy jó lenne ezt még egy kicsit kihasználni.

– Tényleg te okoztad a nagy londoni pestisjárványt? – kérdeztem, és igyekeztem kábult hangon beszélni, mintha szinte félálomban lennék, ne gondolja, hogy tervezek valamit.

– Miért kérdezed?

– Jó bátor vagy. A ködfelhő nem büntetett meg?

– Miért tette volna?

– Hát mert neki az az érdeke, hogy minél több embertől szívhasson el energiát. Abban a pestisben akár az egész emberiség is elpusztulhatott volna, ha tovább terjed. Ez így vakmerőség volt, nem?

– Az a járvány már jóval hamarabb elkezdődött – legyintett, mire Emily mérgesen pillantott rá. Ebben a percben biztos lettem a dolgomban.

Emily és a Szolga árgus tekintetétől kísérve ücsörögtem az avarban, várva, hogy jöjjön a korszakalkotó ötlet, ami segít majd Adelának üzenetet küldenem. Vártunk és vártunk, én pedig keményen összpontosítottam, hogy elérjem őt. Szerencsére Emilyék azt hitték, a nyakék hollétére próbálok ilyen serényen rájönni.

Pár perc múlva azt éreztem, mintha a világ olvadni kezdett volna, mint tavasszal a hó a szemkápráztató napsütésben. A világos színek tüzesen villantak: Emily szőke haja, a tornacipőm éle, egy eldobott csokipapír belseje, és láthatatlan patakok indultak ki belőlük minden akadályt kikerülve. Lassan de biztosan felém csordogáltak, hatalmas víznyelőnek nézve, hogy aztán egy univerzumnyi méretű, színes festékkavalkádban egyesülve beborítsanak, és maguk alá temessenek. A világ szürreálissá és hátborzongatóvá vált, mint A sikoly című festmény, csak itt én voltam a központi alakja, aki lélekben a fejét fogva sikít.

„Adela!" – szólongattam a testvéremet némán, a szememet eltakarva, hogy a természetellenesen szikrázó napfényt kizárjam, és a tenyerem sötétjében, a szemhéjam alatt egyszer csak neonfény villant.

– Mi lesz már? – hallottam Emily ingerült hangját.

– Türelem, szépségem, még csak most szívott egy slukkot – csitította a Szolga.

– Szívjon még egyet – felelte Emily, és éreztem, hogy a számba dugja a cigit. – Szívd! – szólított fel erélyesen, én pedig engedelmeskedtem, egy újabb köhögőrohamban törve ki.

– Jól van, ennyi elég lesz – mondta a Szolga, és kitépte a számból a szálat. – Nem kell túlzásba esni. Neki érzékenyebb a szervezete.

– Hogy oda ne rohanjak.

Időnként neonfény pislákolt a tenyerem alatt, fenyegetően zümmögve egyet. Megint köhögés tört rám, de ezúttal nem olyan érzés volt, mint amit a cigi keltett. A tüdőm legmélyéről jött, és jóval erőszakosabban mardosott belülről, csillapíthatatlan rohamot okozva.

– Sajnálom. Annyira sajnálom – hallottam Sebastien hangját valahonnan messziről.

– Menj a picsába! – feleltem rá akaratlanul is Adela hangján, ami valahogy mégis az enyém volt.

Újabb pofon csattant az arcomon.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyeneket megengedj magadnak! – kiáltotta Emily.

– Most kizökkentettél – válaszoltam.

– Látod, mit műveltél? – harsant a Szolga hangja, ami színtiszta méreg itatott át, a természetellenes nyugalom pedig eltűnt belőle. – Ülj meg szépen a formás kis fenekeden, és ne merj még egyszer közbeavatkozni!

Emily válaszul csak mordult egyet.

A fények újra pislákolni kezdtek a tenyerem alatt, és megint rám tört a köhögés. Aztán egy lágy érintést éreztem a mellkasomon, mire a roham csillapodott.

– Ne nyúlkálj hozzám! – löktem el magamtól Sebastien kezét.

– Most hozzád sem értem! – rikácsolta Emily.

– Ülj távolabb, így nem tud ellazulni, hogy folyton attól fél, pofon vágod – szólt rá a Szolga.

„Adela! Adela! Én vagyok az, Sorinne!" – kiáltoztam némán, de éreztem, hogy nem hall engem. Ahhoz, hogy meghalljon, talán inkább neki kellett volna füveznie. Hogy fogom így felhívni magamra a figyelmét?

Vagy egy fél óra telt el így, kínos várakozásban. Én elkeseredetten szólongattam magamban Adelát, Emily és a Szolga pedig velem szemben ültek, és magamon éreztem mohón fürkésző tekintetüket. Fáradni kezdtem, az éhségtől elgyengültem, a gyomrom is fájt, és nyomasztó súllyal nehezedett rám a felelősség, hogy mi lesz, ha nem sikerül üzennem. De ha sikerül is, hogy találnak itt meg?

Eszembe ötlött valami.

– Fázom – nyögtem.

– Bírd ki – mordult Emily.

– Adok egy kabátot – ajánlotta fel a Szolga nagylelkűen, és hallottam, hogy feláll.

– Inkább rakjunk tüzet – ajánlottam kérlelően nézve rá.

– Itt, az erdő közepén? – kérdezte Emily.

– Így nem tudok koncentrálni, vacogok. Amúgy meg ott van egy tűzrakó hely – mutattam a kőkörre.

A Szolga töprengett egy pillanatig, aztán vállat vont.

– Hát jól van, ha erre vágysz – mondta, azzal a kőkör felé irányította a tenyerét, mire lángcsóva tört ki belőle, a kör közepén pedig az oda hullott levelekből és gallyakból tábortűz lobbant. Emily lenyűgözve nézte, én csak ledermedve.

– Kösz – nyögtem, és közel húzódtam a ropogó tűzhöz, a szememet pedig megint becsuktam, hogy tovább koncentráljak. Kellemes borzongás járt át, amikor megéreztem a lángokból áradó meleget.

– Na, akkor most már semmi sem akadályozhat meg az összpontosításban. Gyerünk, kapd össze magad! – adta ki az utasítást Emily.

Reméltem, hogy ha sikerül valahogy közölnöm Adelával a hollétemet, a tűz majd segít rám találniuk. Mivel Sebastien jóban van ezzel az elemmel, hátha idevonzza.

Megint elcsendesedtünk, és vártunk. Közben Emily egyre türelmetlenebb lett, morgolódott, és időnként nagyokat fújt. Végül felcsattant.

– Szerintem ez a füvezés nem ér semmit, és Sorinne csak húzni akarja az időt, hátha a többiek megtalálják valahogy.

– Ülj vissza – hallottam a Szolgát. – Mégis, hogy találnának ide? El sem hagyhatják a tornatermet, azon kívül fogalmuk sincs, hol keressenek minket.

– Márpedig én azt mondom, hogy Sorinne sántikál valamiben. Vagy gőze sincs, hol az ékszer, csak azt hazudja, hogy látta, mert el akarja kerülni a kínzást, vagy nagyon is tudja, de nem árulja el. Mindenképp az időhúzásra játszik.

– Ezt a női megérzésed mondatja veled? Vagy valamivel alá is tudod támasztani?

– Nem tudom alátámasztani, de...

– Akkor azonnal ülj vissza! Várni fogunk. A fű hatása nem mindenkinél azonnali.

– Már vagy egy óra is eltelt, és elvileg ő hiper-szuper érzékeny. Akkor rég hatnia kellett volna!

– Most másmilyen anyagot kapott, mint a múltkor. Ne kelljen még egyszer szólnom!

– Cseszd meg a füvedet! – vágta rá Emily, aztán a Szolga meglepett hangját hallottam, és valami a bordáimhoz nyomódott. Abban a pillanatban kiszorult a tüdőmből a levegő, és először azt sem tudtam, mi történik velem. A testem magától rázkódott meg, mintha elvesztettem volna felette az irányítást, és egy ismeretlen erő vette volna át a kontrollt, amitől minden idegszálamon izzó tűk szaladtak végig. Rájöttem, Emily az oldalamhoz nyomta a sokkolót.

Kiáltás szakadt ki belőlem, de rájöttem, hogy ez néma sikoly volt, hiszen a tüdőm továbbra is összeszorult még, és nem a saját fülemmel hallottam a hangomat, annál inkább egy másikkal, ami messze volt tőlem, és Sebastient láttam magam előtt, aki megrettent a hangomra. Éreztem, hogy a kiáltásom erőteljes. Már nem csak apró levélsusogás volt egy hangos univerzumban, hanem hurrikán tépte erdők lombzúgása, amely mérföldekre elhallatszik.

„Adela! Sorinne vagyok! New Forestbe vittek, egy tábortűznél ülünk! Nem létezik vegyi fegyver, csak köhögőport szórtak rátok! Elhagyhatjátok a tornatermet!"

Aztán a testemből eltűntek az izzó tűk, és éreztem, hogy elhalkul a világ, elszürkül a nap, és felcserélődik a fent meg a lent természetes rendje, majd folyékony, bársonyos sötétség lepi el a látóhatárt, mint felborult tinta a tiszta levélpapírt.