Halk, süvítő hang húz vissza a mély, öntudatlan sötétségből. Ismerős ez a hang, olyan, mint a Mérges Kakas padlásának ablakrésén befütyülő huzat. Ez nem is olyan, ez az.

Kinyitom a szememet, és körülnézek. Tényleg a Mérges Kakas padlásán vagyok, és a szúrós szalmazsákon fekszem, amit Betsy készített nekem fekhely gyanánt. Eszembe jut az előző két nap Szent Etheldreda templomával, Cedriccel, Xavierrel, és azzal a borzalmas perccel, amit életem utolsó percének hittem. Csak álom lett volna az, amit előző napoknak véltem? Olyan valóságosnak tűnt minden a fájdalmakkal, köddel, hideggel, borzongató széllel.

Pedig csakis álom lehetett, ez egyértelmű, el sem hagytam a fogadót. Egy szörnyű lázálom volt, amiben meghaltam, a valóság viszont az, hogy élek. De a betegségem is valódi, csüggedek el, és nagyot sóhajtok. Milyen könnyű most sóhajtani, döbbenek meg, és a mellkasomhoz kapok. Nem érzek mázsás súlyt rajta, sőt, ha jobban belegondolok, már nem is didergek. Nem úszom verejtékben, nem fáj a tüdőm, még csak nem is ég a szemem. Már nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyen jól magamat. Talán tényleg hatottak Betsy gyógyfüvei, érzékenyülök el.

Felkelek az ágyból: olyan könnyedén pattanok ki, mintha sosem lettem volna beteg. A testem újra életerős. Azt hittem, már soha sem tapasztalom meg többé ezt az érzést. Valahogy meg kell hálálnom Betsynek.

Ekkor nyílik a padlásfeljáró, és ő jelenik meg benne. Megdöbbenek, amikor megpillantom az arcát.

– Mi történt veled? Ki művelte ezt? – fut el a méreg.

Haját feldagadt szeme és sebes ajka elé húzza, majd leteszi a szalmazsák mellé a tányért, amit hozott. Kis darab kenyér és egy ráncos alma árválkodnak rajta.

– Itt járt egy férfi a kíséretével, valami nemes úr volt. Nagyon úgy tűnt, hogy téged keres. Megmondtam neki, hogy nem vagy itt. Nem hitte el. – Xavier, állapítom meg elszoruló torokkal. Hát már ide is eljutott. – Milyen jól eltaláltam, hogy menekülsz valaki elől – nevet egy aprót.

– Ez nem vicces.

– Ne haragudj.

– Én miattad mondtam! Mit művelt veled az a mocskos féreg?

– Haragjában megütött – von vállat. – De hozzászoktam már a részegek erőszakoskodásához. Egy kis hideg vízzel kell borogatni, és majd meggyógyul.

– Sokkal rosszabbul is járhattál volna – húzom félre a tincseit, hogy lássam a sérüléseket. – Az az ember mindenre képes. – A molnár jut eszembe, és megremeg a kezem.

– Nem kell aggódnod értem – feleli, de látszik rajta, hogy örül neki, mert elmosolyodik.

– És apáddal mi van?

– Ő épp a vásárban volt edényeket venni, elkerülte a bajt.

Ezt hallva megkönnyebbülök.

– Hogyhogy nem jöttek fel a padlásra?

Betsy nagy kék szemével rám néz, és összevonja a szemöldökét.

– Feljöttek. Az egész házat átkutatták.

– Akkor miért nem... – zavarodok össze.

– Semmire sem emlékszel, igaz? De ezt nem is lehet csodálni.

– Mégis mi történt?

– Először haragudtam, amiért szó nélkül eltűntél, de... – Szó nélkül eltűntem? Kezdem azt hinni, hogy az álmom mégsem csak álom volt. – Jobb, ha ezt valaki más meséli el.

– Ki?

– Van itt két ember, aki már nagyon szeretne találkozni veled. – Megfeszül a hátam. Nem biztos, hogy én is ugyanennyire akarok találkozni velük. – Ne félj. Nekik örülni fogsz – teszi hozzá, mintha a lelkembe látna.

– Nem félek – mormogom, miközben kimegy. Azért a biztonság kedvéért felhúzom a bocskoromat, és megigazítom benne a kést, hogy kézre essen.

Megint nyílik az ajtó, és amikor odakapom a fejemet, eláll a lélegzetem. Madlene jelenik meg benne... Madlene! Iderohan, és úgy ölel meg, mint egy természeti erő: viharosan és ellentmondást nem tűrve.

Talán még most is csak álmodom. Ez nem lehet igaz. Hiszen láttam a sírját. Benőtte a fű, elkorhadt a fejfája, még egy kis moha is belepte... De a teste mégis meleg, mozgó, élő. Egy pillanatig visszaölelni is elfelejtek. A szemem lecsukódik, és a mellkasomba fájdalom markol, de ez most jófajta fájdalom. Az arcomon könny csorog végig, aztán tétován felemelem a kezemet, és én is átölelem. Sokáig állunk itt összekapaszkodva, mintha az idő egyetlen zavarodott másodpercbe sűrűsödne.

– Ez hogy lehet? – tolom el magamtól, hogy szemügyre vegyem. Fiúruhát visel, akárcsak én, és haját szintén sapka alá rejtette. Alakja sovány, arca megviselt, szeme alatt szürke árnyék. Ha tegnapelőtt mégiscsak jártam a piacon, akár őt is láthattam. – Azt hittem, meghaltál.

– Én is ezt hittem rólad – feleli rekedten.

Aztán megint nyílik a feljáró ajtaja, és Cedric bukkan fel. Azonnal elengedem Madlene-t, és előrántom a kést.

– Várj, mit csinálsz? – ijed meg Madlene.

Ha a tegnapi nap mégsem álom volt, jó okom van tartani tőle. Cedric a kést meglátva lassan felemeli a kezét.

– Én vagyok az, Cedric Everleigh – mondja. – Nem ismer meg?

– Nagyon jól tudom, ki vagy – vágom rá.

– Akkor miért szegez rám kést?

– Talán mellékhatás – jegyzi meg Madlene aggodalmasan.

– Mellékhatás? Miről beszélsz? – nézek rá értetlenül.

– Ez hosszú történet. Majd Cedric elmeséli. Ha meghallgatod.

– Honnan ismeritek ilyen jól egymást? – járatom köztük a tekintetemet.

– Ezt is elmeséli. Bízhatsz benne – teszi hozzá.

– Még hogy bízhatok!

– Mi a baj? Miért tartasz tőle?

– Lehet, hogy olyasmit tudok, amit egyikőtök sem – sziszegem.

Ezen összenéznek.

– Szerintem mi is tudunk olyasmit mondani, amiről ön még nem tud – szólal meg Cedric komolyan.

– Jól van, akkor beszélj – eresztem le a kést, és visszahuppanok a szalmazsákra. Cedric közelebb jön, és egy faládára ül velem szemben, Madlene pedig egy felfordított dézsát hoz ide, és arra kuporodik.

– Hamar kiszabadultam a pincéből, ahová a nagybátyja zárt, és amikor megtudtam, hogy megszökött, ön után indultam – kezdi Cedric. – De addigra már Xavier Vance is a nyomába eredt. Csak annyit tehettem, hogy követem, annál is inkább, mert úgy tűnt, határozott céllal megy, mintha tudná, hol keresse. Aztán London falain belül elveszthette a nyomát, hetekig eredménytelenül kutatta a kocsmákat, szállásadó helyeket. Mindenütt kérdezősködött, de senki sem tudott segíteni. A városkapukhoz őröket állított, hogy ellenőrizzék a kimenőket. Aztán egyszer csak nagy erőkkel ide jött, a Mérges Kakasba, mintha csak hírt kapott volna, hogy itt van, kisasszony.

Emlékszem erre a pillanatra. Épp a piacon próbáltam ennivalót szerezni.

– Belenézett egy tükörbe, igaz? – kérdezi Cedric számonkérőn. Megfeszül az állkapcsom.

– Nem direkt tettem. Elém tartották, fogalmam sem volt róla, hogy az – sziszegem. – De egyébként is, mi ez a tükrös őrület, miért kell óvakodnom tőlük? Hogyan függ össze ez azzal, hogy Xavier egyből tudta, hol keressen?

– Ezt is el fogom mondani, de előbb hadd folytassam, amit elkezdtem – emeli fel Cedric a tenyerét.

– Jól van – bólintok kelletlenül.

– Xavier csalódottan távozott a fogadóból, de nekem sikerült megtudnom a felszolgálólánytól, hogy a kisasszony itt volt. A lány ötlete volt az is, hogy talán a piacra ment ennivalót szerezni. Ott találkoztam össze Madlene kisasszonnyal. Ő is fiúruhát viselt, így azt hittem, ön az, és el sem tudtam képzelni, miért viselkedik úgy, mintha nem ismerne fel. Mint kiderült, az ön ikertestvére az. Nem tudtam, hogy van egy ikertestvére, tudnom kellett volna róla – mondja feldúltan.

– Ugyan miért? És miért olyan fontos ez? – vonom fel a szemöldökömet.

– Nagyon is fontos. Majd mindjárt kiderül, miért. Mindent elmeséltem Madlene kisasszonynak, akivel ketten kerestük tovább önt.

– Hogy találtatok meg?

Egy pillanatra egymásra néznek.

– Megéreztem, hol vagy. Mintha mágnes húzott volna hozzád – feleli Madlene. – Tudtam, hogy rosszul vagy. Azt is mindig megéreztem, amikor otthon beteg lettél.

Ez igaz. Amikor egyszer nagyszüleinknél leterített a láz, állítólag ő otthon alig találta a helyét, egyik pillanatról a másikra aggódni kezdett értem.

– Borzalmas volt. Azt hittem, meghalok – mondtam.

– Meg is halt – feleli Cedric halkan. Egy pillanatra megdermedek. Nem tudom elhinni, amit hallok.

– Az kizárt – rázom a fejemet. – Hiszen még élek, nem halhattam meg. Épp időben találtatok rám.

Megint egymásra néznek. Utálom ezt a nagy megértést köztük, hogy olyasmit tudnak, amit én nem.

– Alkalmaztunk egy... eljárást... – kezdi Madlene.

– Feltámasztottuk – vág a szavába Cedric.

– Micsoda? – hűlök el. – Mégis hogyan?

– Ezzel – vesz elő a ruhájából egy kis méretű, fekete könyvet. Erről eszembe jut, hogy a templomban a ministránsfiú minek nevezte Cedricet, és elfut a méreg.

– Ti sötét mágiával támasztottatok fel engem? – kiáltom.

– Nem...

– Mik vagytok ti, valami átkozott szekta? Az ördög követői vagytok? Madlene, hogy mehettél bele ebbe? – kérdezem a testvéremet, de mielőtt válaszolhatna, Cedric felé fordulok. – És te hogy tehettél ilyet? Sosem gondoltam volna rólad, hogy ilyesmit fogsz csinálni. De nem véletlenül gúnyolnak Satanielnek, nem igaz? Vagy egyenesen te hívatod magad annak?

Cedric szeme elkerekedik, a szava elakad.

– Nem hívatom magam annak – feleli végül halkan. – Az vagyok.

Most én némulok el.

– Ez nevetséges – méltatlankodok, miután megtalálom a hangomat. – Még hogy te vagy a S...

– Honnan tud erről?

– Nem teljesen mindegy?

– Honnan tudja, ki vagyok? – kérdezi számonkérőn, olyan eréllyel, hogy Madlene összerezzen. Erre elmesélem neki, amit Szent Etheldreda templomában hallgattam ki véletlenül: a Cristobal atyával, majd a ministránsfiúval való beszélgetését.

– Miféle sötét összeesküvés ez, amiben még az egyház is benne van? – fejezem be.

– Itt az ideje, hogy mindent megtudjon.

Ezután mesélni kezd. Mindenféle furcsa történésekről beszél: elnyomásról, lázadásról, önfeláldozásról, egy mi világunkba tévedt, misztikus ködről, majd ékszerész nővérekről, kívánságokról, jogosultakról és a rubin nyakékemről. A fejem zsong, keveset értek, és annál is kevesebbet hiszek. Saját magáról is beszél, meg a Purgatóriumról, és hogy ő valójában nem az, akinek gondoljuk.

– Nem vagyok képes elhinni ezt az egészet – fonom össze a karomat.

– Sejtettem, hogy így lesz – sóhajt Cedric.

– Azt azonban minden további nélkül el tudom fogadni, hogy Xaviert megszállta valami. Azt mondták, azelőtt nem ilyen volt a természete, de nemrég ledöntötte a lábáról egy különös betegség, sokáig élet-halál közt lebegett, és miután felgyógyult, már nem önmaga volt.

– Ez így is van. Másvalaki foglalta el a testét – feleli Cedric.

– Ez borzalmas.

– Szükségünk van arra a nyakékre – néz rám.

– Nincs nálam – felelem.

– Tudom – bólint letörten. – Madlene kisasszony öröksége volt.

– Miért csak volt? – kérdezem rosszat sejtve.

– Most én fogok mesélni egy kicsit – szólal meg Madlene, és megfogja a kezemet. Szavai nyomán olyan hihetetlen történet elevenedik meg, amit könyvek lapjain sem olvastam eddig soha. Egy borzalmas fenevad támadásáról beszél, majd egy titkos alagútban való menekülésről, aztán csavargókról, rablásról, erdőmélyi bujkálásról és szolgaságról. Hosszú szolgaságról, amely során olyan dolgokat látott, amiket sosem lett volna szabad. Ha másvalaki mondaná nekem ezeket, biztosan azzal vádolnám, hogy hazudik, de Madlene sosem volt az a fajta. Ő mindig szelíd, félénk és hiszékeny volt, azon kívül őszinte. Még akkor is mindig igazat mondott, amikor az érdeke másképp kívánta volna.

Mintha ketté akarnék szakadni. Ilyen hajmeresztő históriát máskor csak kinevetnék, de így, hogy Madlene mondja – ráadásul a szavai megerősítik Cedricéit –, már nem tudom, mit gondoljak.

– Te hiszel neki? – kérdezem tőle Cedric felé bökve a fejemmel.

– Igen – néz rám tiszta, zöld szemével, amiben saját képmásom csillan.

– Naiv vagy.

Elmosolyodik. Mindig is szerettem benne, hogy semmin sem sértődik meg.

– Hagyd, hogy téged is meggyőzzön.

– Hogyan? – kérdezem.

– Megengedi, hogy mutassak valamit? – néz rám Cedric, mire lassan bólintok. – Hunyja be a szemét. – Madlene-re pillantok tanácstalanul, aki bátorítóan megszorítja a kezemet.

– Jól van – fújom ki a levegőt, és megteszem, amire kér. Ekkor érzem, amint két meleg tenyér az arcomhoz ér, és letakarja a szememet. Aztán a kezek felforrósodnak, majd alakok és formák rajzolódnak ki előttem a sötétben, mintha csak képzelődnék vagy álmodnék. De egyiket sem teszem, érzem, hogy ezt Cedric irányítja. Lángok bontakoznak ki a semmiből, majd emberek körvonalai, akik tűzben égnek elevenen. Bőrük vörösen felfeslik, húsuk előbb elszenesedik, majd lefoszlik csontjaikról, és hamuvá porlad. Aztán az egész kezdődik elölről: a hús visszanő, a bőr begyógyul, és a lángok újból elemésztik őket egy végtelen, örök körforgásban. Mindenütt sikolyok, ordítás és jajveszékelés, körülöttük pedig aranyszínű vértben és fegyverzetben az őrzők. Némán nézik a szenvedőket, szájuk csukva, mint a sírboltok kapuja, tekintetük végsőkig elszánt. Rendíthetetlenül állnak kezükben óriási, arany vasvillákkal, és szemlátomást nem hatja meg őket kegyelemért könyörgés, alkudozás, sírás, imádkozás vagy átkozódás. Ördögöknek is tűnhetnének, ha nem néznének ki szépséges arcukkal, hosszú arany hajukkal, és fejük fölött glóriával angyalnak. A vezérükben felismerem Cedricet. Nem is vezérnek tűnik, inkább fejedelemnek. Már értem, miért viselkedett mindig is olyan érthetetlenül fensőbbségesen. Azok után, ahogy ott élt, keservesen méltatlan lehet számára a mostani helyzete. Részvét ébred bennem. Közvetlenül mellette egy fekete hajú angyal áll, a szárnyuk összeér. Valakire emlékeztet, de nem tudom, kire.

Aztán a látomás elhalványul, visszatér a sötétség, és a kezek is elhúzódnak az arcomtól. Amikor kinyitom a szememet, idegenül érzem magamat itt a fogadó padlásán: a valóság valószerűtlennek hat, és az előbb látottak tűnnek egyedüli igazságnak. Ott kísértenek még a lelki szemeim előtt, és sokáig nem tudok megszólalni.

– Sajnálom – mondom végül. – Sajnálom, hogy ez történt veled. Akkor a tét tehát nem csak az, hogy megtaláljuk a nyakéket és ártalmatlanítsuk ezt a ködfelhőt, hanem az is, hogy hazamehess.

– Lényegében igen – feleli Cedric halkan.

Hosszút sóhajtok.

– De ahogy kivettem, a nyakéket Madlene elveszítette. Nem emlékszel, hol hagytad el? – fordulok húgom felé.

– Két lehetőség van. Az egyik, hogy az alagútban veszítettem el, ahogy menekültem a sötétben, de ott már Cedriccel tegnap jártunk. Végigmentünk rajta egy fáklyával, és nem találtuk. Így marad a másik eshetőség, hogy a csavargók tépték le rólam, amikor megtámadtak. Az a baj, hogy olyan gyorsan történt minden, hogy nem emlékszem, mi került a kezükbe, csak az, hogy elvették, amit tudtak, aztán egy árokba löktek.

– A nyakék azóta bárhol lehet. Eladhatták, messzi földre vihették, beolvaszthatták – sóhajtok.

– Igen – bólint Cedric letörten.

– Hogy akarjuk így megtalálni? Egy árva nyomunk sincsen – tárom szét a karomat.

Ekkor fémes csörrenés hallatszik a bejárat felől, mintha valaki leejtett volna valamit. Cedric felpattan, és kinyitja az ajtót. Betsy áll ott megszeppenve, kezében egy megpakolt tálcával, amiről leborult egy kupa.

– Én csak az ebédet hoztam fel, mert láttam, hogy nem fogtok lejönni – mosolyog bocsánatkérőn, miközben elveszi a kupát Cedrictől, aki felvette neki.

– Köszönjük, de nem lett volna rá szükség, később lementünk volna – szűri a fogai közül Cedric.

– Most már mindegy, leteszem ide – lép Betsy a faládához, és lepakol rá. – Olyan nagy megbeszélésben vagytok mindig, hogy fogadok, még enni is elfelejtenétek, ha én nem hoznék ebédet. Pedig éhes gyomorral nehezebben jönnek az ötletek, ha arról van szó például, hogy hol találjon meg valamit az ember – jegyzi meg csak úgy mellékesen.

Cedric összefonja a karját, és a tekintete bosszús lesz.

– Megint hallgatóztál – állapítja meg.

– Mi mást tehettem volna, ha sosem akartok nekem semmit elmondani?

– Meg akarunk kímélni.

– Megkímélni? – nevet aprót, és feldagadt szemére mutat. – Azzal már elkéstél.

– Az életedet szeretnénk megkímélni.

– Mármint azt, ami még megmaradt belőle? – A lány hangja furcsán cinikusan cseng.

– Miről beszél? – nézek Cedricre gyanakodva, ő pedig szemlátomást habozik.

– Az áldóját, nem kellett volna locsognom – mormogja Betsy.

– Mi az, miről van szó? – kérdezem.

– El ne mondd neki – szegezi az ujját Betsy fenyegetően Cedricre.

– Előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia – mondja Madlene szelíden, és ezzel megtöri Betsy lendületét.

– Ráér még... – nyögi.

– Jobb, ha minél előbb elmondjuk neki.

– Jól van – feleli erre Betsy, és meggörnyed a válla. – Ha ezt akarjátok. De te mondd el – fordul Cedric felé.

Ő bólint, és rám néz.

– Mint tudja, mágiával támasztottuk fel, amihez a varázsigét a nálam lévő grimoárból szereztük. De más is kellett hozzá.

– Micsoda? – kérdezem rosszat sejtve.

– Áldozat.

– Miféle áldozat?

– Amikor valaki megszületik, egyúttal kap egy dátumot is: a halála időpontját. A születés és a halál közti napok lesznek az ő életideje. Senkit sem lehet csak úgy feltámasztani új életidő nélkül, ezt valakinek oda kell neki ajándékoznia. A mágia az ajándékozó hátralévő idejének felét veszi el.

– Betsy, miért? – A szám kiszárad, a hangom elakad.

– Tudod, hogy miért – bámulja a földet.

Egy pillanatig levegőt sem kapok.

– Nem kellett volna – suttogom.

– De igen – feleli halkan. – És újra megtenném, akármit is mondasz.

– Madlene akart az ajándékozó lenni, de... nem tartottam jó ötletnek – szólal meg Cedric. – Betsy is ragaszkodott hozzá, hogy ő lehessen, én pedig beleegyeztem.

"Feláldozható", jut eszembe, amit Cristobal atya mondott a templomban, és elborzadok. Nem mintha annak jobban örültem volna, hogy Madlene legyen az ajándékozó. Egy ilyen helyzetben nincs jó választás.

– Köszönöm – nyögöm alig hallhatóan.

Cedric megköszörüli a torkát.

– A megbeszélésünk még nem ért véget – néz jelzésértékűen Betsyre.

– Tudom – feleli Betsy. – És nem megyek sehova.

– Ezt már egyszer megbeszéltük.

– Szükségetek van rám.

– Hálásak vagyunk azért, amit eddig értünk tettél, de jobb, ha...

– Hogy nézett ki az az átkozott nyakék?

Cedric hosszút sóhajt, mintha lenyugtatni próbálná magát, és egy másodpercre becsukja a szemét.

– Rubin volt, arany foglalattal, de a lánc különleges megmunkálás...

– Rajzoljátok le.

Sürgés-forgás támad, végül előkerül a padlás lomjai közül egy papírdarab meg egy rozzant írószerszám. Tinta gyanánt jobb híján a Betsy által felhozott vörösbor szolgál. Cedric leül a szalmazsákra, és rajzolni kezd. Keze nyomán megelevenedik a nyakékem, aminek minden apró részletét olyan jól ismerem: a foglalat levélmintáit, a kilenc pókhálófinom sorból összekapaszkodó láncot. Amikor Betsy jobban megfigyeli, arca földerül.

– Ez az! – mutat rá. – Az egyik így nézett ki, felismerem!

– Láttad már valahol? Mégis hol? – kerekedik el Cedric szeme.

– A foghíjasnál. Az egyik itteni vendég, Foghíjas Johnny többek közt ezt is ajánlgatta nekem cserébe azért, hogy az övé legyek.

Megdermedek. Összeáll egy kép, és a kezembe temetem az arcomat.

– Mi az, kisasszony? – kérdezi Cedric.

– Ez a férfi nekem is ajánlgatott ékszereket, mert azt szerette volna, ha elhagyom a fogadót. Meg sem néztem, mit ajánl, de azt mondta, egy nemes úrtól nyert kártyán egy különleges rubin nyakéket, és állítólag nagyon bánta a gazdája, hogy elveszítette. Amikor a szüleim házánál jártam, azt mondta a cseléd, hogy apám a halála előtt minden vagyonát elkártyázta – nézek fel. – Nem kizárt, hogy egy karnyújtásnyira volt tőlem az ékszer, és elszalasztottam.

– Ez nem lehet igaz – suttogja Cedric csüggedten, de Madlene a vállamra teszi a kezét.

– Nem tudhattad.

– Hol lehet most ez az ember? – kérdezi Cedric.

– Pár nappal ezelőtt a társaival együtt elhagyta a Mérges Kakast – felelem, és inkább nem említem, hogy én magam zavartam el.

– Hová mehetett?

– Egy másik fogadóba – veti fel Betsy. – De az is lehet, hogy azóta kihajózott. Tengerész, és már hónapok óta vesztegelt a hajója javítása miatt.

Cedric megretten.

– Elmegyek a kikötőbe kérdezősködni. Mi a hajó neve?

– Sellő. De jobb, ha veled megyek. Engem már ismernek a matrózok, nekem könnyebben megnyílnak, mint egy idegennek.

– Addig mi lesz a fogadóval?

– Azt mondom apámnak, hogy sürgősen vennem kell egy borosüveget, mert a régi eltört, addig majd ő viszi az üzletet. Legalább csinál végre valamit.

Cedric csak egy pillanatra szorítja össze az ajkát, de aztán szemlátomást beletörődik az elkerülhetetlenbe.

– Rendben. De most azonnal indulnunk kell.

Betsy bólint, mire kisietnek. Amikor kettesben maradok Madlene-nel, még egyszer megölelem, és szorosan tartom a karomban, hogy elhiggyem, valóban él.

– Még mindig olyan, mintha csak szellemet látnék – suttogom, amikor elválunk.

– Tudom. Sajnálom, hogy halottnak kellett hinned – feleli együttérzőn.

– Ne sajnáld, hisz' nem a te hibád volt, hogy az emberek erre a következtetésre jutottak. Egy asszony, akitől a családunk felől kérdezősködtem, azt mondta, hogy vízbe fúltál, és csak a ruháidról ismertek fel.

– Az a rabló lány fulladhatott a vízbe, aki a támadóim közt volt. Biztosan hordta a ruháimat. De nekem sem volt kisebb megrázkódtatás téged halottnak látni, és te valóban meg is haltál.

– Igen, neked is borzalmas lehetett. De miért támasztottatok fel? Úgy értem, már tudtátok, hogy nem nálam van a nyakék.

– Amikor Cedric összetalálkozott velem a piacon, először nem hitte el, hogy nem te vagyok. Fogalma sem volt róla, hogy van egy ikertestvéred, ráadásul én is fiúruhát viseltem: azt hitte, összezavarodtam valami miatt, ezért nem ismerem fel. Így aztán elvitt egy Cristobal atya nevű paphoz, aki állítólag a felkelők látója. Ő tudja csak megállapítani valakiről, hogy jogosult-e a kívánság felhasználására. Az atya egyből tudta, amikor rám nézett, ki vagyok, és azt is, hogy az ügy fonalának elvesztett végét nem nálam kell keresni, hanem nálad. Cedric nem tehetett mást; ha ki akarta nyomozni, hol van az ékszer, vissza kellett hoznia az életbe.

Ismerősen csengett a Cristobal név, de azt nem sejtettem, hogy a papnak ilyen képességei vannak. Akárhogy is, ettől még nem lett szimpatikusabb.

– Hogyan lett Betsy az ajándékozó?

– Mindenre kíváncsi volt, ami veled kapcsolatos, és amikor zárt ajtók mögött beszéltünk Cedriccel a feltámasztásodról, egyszerűen berontott, és ragaszkodott hozzá, hogy ő lehessen az.

– Cedric pedig rábólintott – morgom rosszallóan.

– Az ő szemszögéből érthető. De eleinte szörnyen haragudott, amiért kihallgatott minket, Betsy azonban harciasan szembeszállt vele. Igazán... rettenthetetlen az a lány – mosolyog, és a gondolattól nekem is mosolyognom kell, mert ez a jellemzés tökéletesen illik rá.

– Miért éppen a Mérges Kakasba jöttetek?

– Cedric tudta, hogy Xavier már végigkutatta ezt a helyet, így ide valószínűleg nem fog visszatérni. Biztonságosnak ítélte ahhoz, hogy ide hozzunk téged.

Madlene tekintete egy pillanatra elréved, aztán aprót nevet, és alig észrevehetően megrázza a fejét.

– Mi az? – kérdezem.

– Én... Öm. Amikor a fogadóba jöttünk, téged egy köpenybe bugyoláltunk, úgy hozott Cedric a karjaiban: nem voltál felismerhető, ezért amikor Betsy először meglátott engem, azt hitte, hogy te jöttél vissza. Annyira boldog volt, hogy... nos... örömében a nyakamba ugrott, és szájon csókolt – fejezi be elvörösödve. Az ajkamba kell harapnom, ha nem akarok én is felnevetni. – Nem mondtad el neki, hogy lány vagy? Vagy így is...

– Elmondtam neki, de...

– Egyoldalú. Értem – bólint.

– Majd kiheveri, és talál valaki mást. Ez csak egy bolond fellángolás nála.

– Pedig összeillenétek.

– Ezt nem mondhatod komolyan – nézek rá elhűlve.

– Miért? Természetre hasonlítotok. Mindketten vadak és öntörvényűek vagytok. – A hangjában nem érzek rosszallást, inkább csak tárgyilagosságot. – Én azonban... Otthon helyetted is mindig igyekeztem jól viselkedni – mondja szomorkásan. – Aztán hónapokig rabszolgaként éltem. Olyan voltam, mint az agyag: simulékony. Vagy mint a víz, ami olyan formát vesz fel, amilyen edénybe öntik. Fogalmam sincs, milyen lehet a valódi formám.

– Milyet szeretnél?

Töpreng egy pillanatig, majd nagyot sóhajt.

– Olyat, ami sehová sem illik, és semmibe sem kényszeríthető. Különleges, megismételhetetlen. Amilyenbe bele lehet szeretni – csuklik el a hangja, én pedig eltűnődöm, mennyire nem ismertem eddig a saját testvéremet.