Egy pillanatra lefagytam.

– Mi a franc? – szaladt ki a számon, aztán kirántottam zsebemből a telefont, és Sebastient hívtam. Két kicsengés után felvette.

– Mondd – szólt bele.

– Azonnal gyere ide. Ezt látnod kell – feleltem.

– Mi az, mi történt? – kérdezte feszültté vált hangon.

– A macska... Na jó, inkább tényleg gyere ide. Siess!

Erre kinyomta a telefont, és én is letettem.

Alig telt bele pár perc, már kopogtak is az ajtón. Leszaladtam, és kinyitottam.

– Gyors vagy – lihegtem.

– Fontosnak tűnt a dolog – válaszolta Sebastien. Ő egyáltalán nem lihegett. – Na, mi a helyzet?

Intettem, hogy kövessen, és felrohantunk a szobámba.

– Ez a macska – mutattam a billentyűzetem előtt üldögélő Selenére – nem macska.

– Hát mi? – kérdezte Sebastien, amikor beljebb lépett, és alaposan megnézte őt. – Nekem macskának tűnik. – A hangja irritálóan leereszkedő volt.

Adela megforgatta a szemét.

– Ide süss, Sátánka! – mondta neki, a monitor felé bökve a fejével.

Sebastien nem kommentálta a megszólítást, csak közelebb ment, és elolvasta a Wordbe írt szavakat.

– Ugye, nem azt akarjátok mondani, hogy ezt a macska... vagy micsoda írta? – kérdezte fél szemöldökét felvonva.

– Mutasd meg neki, cicus, pötyögj valamit – buzdította Adela Selenét, aki vetett felé egy lesajnáló pillantást, aztán egymás után lenyomott pár billentyűt a mancsával.

Ne hívj cicusnak.

– Bocsánat – mondta Adela pontosan ugyanolyan közönyös hangsúllyal, ahogy apához beszélt.

Sebastien szeme elkerekedett, és szkeptikus magabiztosságát felváltotta egy kis riadt megszeppenés.

– Csak nem a Testvériség látója került hozzánk?

Selené megint a billentyűkre tette a mancsát.

De igen.

Mindhárman összenéztünk.

– Jamison elrabolt? Vagy megszöktetett? – kérdeztem.

– Egy szuperintelligens macska vagy, vagy valami elvarázsolt ember? – kérdezte Adela, miközben Sebastien is megszólalt:

– Lehet, hogy téged láttunk a Testvériségnél a raktár pincéjében?

Selené felemelte a mancsát, hogy véget vessen a hangzavarnak, és elkezdett írni. Lassan haladt, de nem sürgettük, nehéz lehetett ujjak nélkül gépelni. Árgus szemmel tapadtunk a monitorra.

Négyszáz éve kezdődött. Tizenöt éves lány voltam, szegénységben éltem hat testvéremmel és a szüleimmel. Szekérrel vándoroltunk faluról falura, és vásárokon mutattunk be bűvésztrükköket, bábjátékokat. Jósoltunk is, kártyából, tenyérből, persze átvertük az egyszerű embereket, mindenféle földi boldogságot ígérve nekik. Szemfényvesztők voltunk, akik a butaságot, hiúságot vámolták meg. Én azonban az emberek szemébe nézve láttam, kik voltak, kicsodák most, és kikké lesznek. Éppen ezért, ha jelentős esemény közelgett az életükben, megmondtam nekik, mi vár rájuk, még ha szörnyűség is volt az. Ez vezetett a vesztemhez.

– Mi történt? – kérdeztük hárman egyszerre. Selené kinyújtóztatta a mancsát, és folytatta.

Egy fekete ruhás alak jött hozzám jósoltatni. Csuklyás köpenyt viselt, az arcát fémálarc takarta, és amikor szenvtelen, nyekergő hangján megszólalt, az emberek távolabb húzódtak tőle. Éreztem, hogy baj lesz abból, ha beszélek neki, de amikor kétségbe vonta a képességeimet és gúny tárgyává tett, a dac mindent kimondatott velem, ami csak megjelent róla az elmémben. Az emberek kacagtak, mert azt hitték, csak bolondozok vele, ő pedig szó nélkül távozott. Még aznap éjjel elraboltak.

Szünetet tartott a mesélésben, és a mancsát rázva ránk pillantott.

– Mit csináltak veled? – kérdeztem.

Egy erdőbe vittek, ahol egy romos házban éltek tizenhatan. Mint megtudtam, versengenek, hogy bekerüljenek a kiválasztottak közé, akiket a vezetőjük hamarosan maga mellé emel, ez pedig óriási megtiszteltetés lesz majd az illetőknek. Először meg kellett mondanom, kik lesznek a szerencsések. Ez nem jelentett gondot, elég volt csak az arcukba néznem. Hamarosan megtörtént a kiválasztás. A jelölteknek embertelen próbákat kellett kiállniuk, többen bele is haltak, és azok győztek, akiket megjósoltam. Azt hittem ezután elengednek, de csak akkor jött a java.

Megint pihent egy kicsit, mi pedig feszülten figyeltük, ahogy a mancsa egyenként leüti a billentyűket, és kibontakozik a nagy egész egy újabb részlete.

Két szembe állított tükör közé ültettek, és azt mondták, keressem meg azt az embert, aki jogosult egy ősi, mágikus ékszer felhasználására, azaz egy kívánságra. Nevetségesnek találtam a dolgot. Mégis, hogyan lehet így megkeresni valakit? Aztán magamra hagytak, és egyszer csak ablakokat láttam megnyílni a tükrökben. Akadt, amelyikben fésülködő nemesasszony jelent meg, másokban kislányok fintorogtak és öltötték ki a nyelvüket, de engem nem láttak. Fogalmuk sem volt róla, hogy őket nézem. Rájöttem, a világ összes tükrén ki tudok így tekinteni. Évekig kerestem a jogosultat, nap nap után görnyedtem a tükrök előtt, remélve, hogy ha sikerrel járok, haza engednek. Aztán megleltem. Egy Victoria Lombard nevű lány volt az.

Összenéztünk a többiekkel. A gyomrom összeszorult.

– Gondolom, utána sem engedtek el – szólaltam meg.

Persze, hogy nem, hiszen olyan információ került a birtokomba, amiért öltek volna, a képességemről nem beszélve. El akartam szökni, ezért macskává változtattak, így kötöttek magukhoz, mert csak ők változtathattak vissza. Egy bolhás, kóbor macskaként nem térhettem vissza a szeretteimhez.

Itt megint szünetet tartott. Lehajtotta a fejét: szemlátomást elérzékenyült. Nem sürgettük. Pár perc múlva összeszedte magát, és folytatta.

Nem zártak már be a tükrös szobába, szabadon járhattam a házban és az erdőben, hiszen tudták, így sosem szöknék meg. Aztán egy nap az erdőszélen megpillantottam egy kislányt. Rögtön tudtam, hogy menekül otthonról, és út közben ki is rabolták, de a legkülönösebb az volt, hogy ő is jogosult. Hát persze, mert Victoria Lombard ikertestvére volt, Madlene. Gyorsan kellett gondolkodnom, mit tegyek. Végül magammal csábítottam az erdőbe, a Testvériség házához. A három kiválasztott tagnak cselédlány kellett, aki mos, főz, takarít rájuk, mert a vezetőjük szolgálata minden idejüket lekötötte. Befogadták Madlene-t, mert azt hazudtam, hogy minden szempontból ideális lesz szolgálónak. Egy jogosult élt a közvetlen közelükben, és még csak halvány fogalmuk sem volt róla.

Egy kis gúnyos, nevetésszerű hangot hallatott. Hátborzongatóan félig emberi, félig állati hang volt.

Meghagytam őket a hitükben, hogy csak egyetlen jogosult létezik. Azt reméltem, ha sikerül jóban lennem Madlene-nel, és valahogy hozzáfér a grimoárhoz, ő visszaváltoztat majd. De épp akkor szökött meg, amikor rájöttem, hol tartják a könyvet. Csalódottan öregedtem meg, majd elpusztultam. Aztán megint macskaként születtem meg, a Testvériség házának közelében.

– Megint macskaként? Mekkora szívás – szólalt meg Adela.

– De honnan tudták egy újszülött kismacskáról, hogy te vagy az? – kérdeztem.

A varázslat során elláttak egy jellel – írta, és felmutatta a talpát, ahol egy betűszerűségeket formázó heg volt.

– Ez om írás – mondta Sebastien. – Azt jelenti, „látó".

Így négyszáz év múlva kezdődhetett elölről a jogosult keresése. Megint megtaláltam őket, azaz titeket, ám most mindkettőtök hollétét elárultam nekik, hátha így már visszaváltoztatnak. De nem tették. Világossá vált, hogy örökre magukhoz akarnak láncolni, ezért elhatároztam, hogy bármi is lesz, soha többé nem segítek nekik.

– Helyes – mondta Adela. – Így is elég sok bajt csináltál.

Oldalba löktem a könyökömmel.

– Segítettél Jamisonnak megszerezni a könyvet? Ezért vagy most itt? – kérdeztem Selenét.

Amikor a ti Jamison Barr nevű barátotok megpróbálta ellopni a grimoárt, véletlenül megláttam. Azt hitte, el fogom árulni, ezért saját maga figyelmeztette a Szolgát, hogy valaki el akarta lopni a könyvet, mert elmozdították a helyéről. A Szolga ezután minden követőjének hűségét próbára tette, és egytől egyig átmentek a vizsgán. Mivel szektán kívüliek nem férhettek a könyvhöz, kizárásos alapon én maradtam gyanúsított. Magamra vállaltam a dolgot, mert azt akartam, hogy Jamison újra megkísérelje ellopni a könyvet. Később sikerült kommunikálnom vele, és közölnöm, hogy azonosak a céljaink. Amikor újra próbálkozott, segítettem neki, és sikerrel járt. Hálából vissza akart változtatni emberré, de amikor végiglapoztuk a könyvet, hiányzott belőle az ehhez szükséges varázslat.

Nagyot fújt, amikor ezt leírta.

– Az meg hogy lehet? – nézett rá Sebastien megütközve.

– Talán kitépték a lapot – feleltem.

– Az lehetetlen, ilyen módon képtelenség ártani a könyvnek.

Márpedig Jamisonnal nem találtuk meg a leírást, holott benne kellett volna lennie.

– Ez különös. De ne aggódj, valahogy segíteni fogunk rajtad – mondtam Selenének, aki elkeseredetten meredt maga elé.

– Akkor Jamison azért tűnt el, mert tudja, ha a Szolga megint felülkerekedik Tonyn, hozzá fog férni Tony testének emlékeihez, így azt is megtudja majd, hogy Jamison elárulta – állapította meg Sebastien.

– Remélem, sikerül biztonságos helyre menekülnie – mondtam halkan.

– Hol van most a grimoár? – kérdezte Sebastien.

Jamison megszabadult a könyvtől, mert azt mondta, megtalálhatják nála. Annyit tudok, hogy elküldte valakinek.

– Kinek?

Fogalmam sincs.

– Nem említett valamit? – faggatta. – Bármit.

Semmit.

– Nem figyeltél meg nála valamit? Nem csinált valami furcsát, nem kért meg esetleg valamire?

Selené gondolkodott egy kicsit.

Elvette a játékegeremet, aztán később visszaadta, és azt mondta, vigyázzak rá.

– Minek kellett neked játékegér? Tudta, hogy ember vagy.

Az anyja miatt vette, hogy fenntartsa a látszatot.

– Hol van most az az egér? – kérdeztem.

Selené leugrott az asztalról, beszaladt az ágy alá, és a szájában kihozta onnan a játékot. Úgy gondolhatta, ott valószínűleg biztonságban lesz.

Elvettem tőle, és forgatni kezdtem a kis szürke plüssegeret. Egyértelműen látszott, hogy felvágták a hasán a varrást, aztán ügyetlenül visszaöltötték. De miért? Elővettem a fiókomból egy ollót, és elvágtam a cérnát. Az egér vattával volt kitömve, de amikor beljebb dugtam az ujjamat, valami keményebbel találkoztam. Egy összehajtott papírdarabbal.

– Azt hiszem, találtam valamit – mondtam, amikor kihúztam, és kisimítottam.

– Mi ez? Egy blokk? – nézett rá Sebastien.

– Egy feladóvevény – feleltem jobban megvizsgálva a papírt. – Talán a grimoárról, amit Jamison postán feladhatott – tettem hozzá.

Azonban amikor a címzettet is elolvastam, leesett az állam.

– Tudjátok, kinek küldte el a csomagot? – kérdeztem. Mindenki a fejét rázta. – Jevgenyij Zharkovnak.

– Az kicsoda? – kérdezte Sebastien és Adela egyszerre, és valószínűleg Selené is ezt kérdezte volna, ha tudott volna beszélni.

– Egy műgyűjtő, ő rendelt tőlem kilenc képet. Egyszer Kaylával és Jamisonnal ellátogattunk a házába megbeszélni a részleteket. Megmutatta a gyűjteményét is. Talán azért neki küldte el Jamison a könyvet, mert tudta, hogy ő értékelni fogja, és nála biztonságban lesz.

– Vissza kell szereznünk tőle – jelentette ki Sebastien.

– Mégis hogy? – kérdezte Adela. – Becsengetünk hozzá, és azt mondjuk: „csókolom, a grimoárunkért jöttünk"?

– Nos, nyilván nem így – felelte Sebastien hűvösen.

– Remélem, nem akarsz betörni hozzá – néztem rá. – Eddig még minden próbálkozó a sitten végezte. A háza egy valóságos erőd, még az ablakokon is acélredőnyök vannak, a gyűjteménye pedig a föld alatt van tíz méter mélyen, biometrikus zár mögött, telekamerázott termekben.

Sebastien savanyú arcot vágott.

– Akkor nem törünk be. De neked hozzá is van bejárásod, hiszen rendelt tőled képeket, úgyhogy azokra hivatkozva meglátogathatnád.

Elhúztam a számat.

– És hogy nyúljam le a könyvet, miközben ő folyton a nyakamban liheg majd, és ezer kamera bámul? – kérdeztem.

– Nem tudom – vallotta be.

– Leginkább úgy kéne bejutnom hozzá, hogy ne ismerjen fel, de ez lehetetlen, ha csak az ismeretségem révén tudok hozzá bejutni – magyaráztam széttárt karral.

Tanakodtunk egy darabig, nekem pedig eszembe jutott valami, amit Lynne mesélt a riverside-os kiállításon.

– Várj csak – szólaltam meg. – Azt hallottam, hogy ez a fazon meg a lánya minden hónap első szombatján álarcos bulikat rendez a házban.

Sebastien fölvonta a szemöldökét.

– Arra kéne bejutnunk.

– Igen ám, de csak jelszóval lehet belépni, amit szinte lehetetlen megtudni. Jekatyerina, Mr. Zharkov lánya csak annak árulja el, akitől remél valamit. Én eddig életemben egyszer láttam őt, akkor is csak messziről, és nem tűnt úgy, hogy bármi közös lenne bennünk.

– Ha törik, ha szakad, meg kell szerezned a jelszót – adta ki az utasítást Sebastien.

– Mégis, hogy a fenébe szerezzem meg? – kérdeztem.

– Kreatív vagy, megoldod – mosolygott Sebastien, én pedig válaszul szívesen megtéptem volna azt az ápolt, szőke haját. Adela is sötéten nézett rá.

– Oké, tegyük fel, hogy bejutunk a bulira, de hogy kerülünk a könyv közelébe? – kérdeztem. – Mert a partit nyilván nem a gyűjtemény termeiben rendezik. Még mindig ott van a biztonsági rendszer, amin át kell jutnunk. Az ujjlenyomat olvasót például hogy cselezzük ki? Egy óvatlan pillanatban levágjuk Mr. Zharkov ujját? – Adela felnevetett. – Ja, és ki tudja, mekkora lesz az a parti, ráadásul álarcos, fel se fogjuk őt ismerni.

– El kellene érni, hogy maga jöjjön oda hozzánk és nyisson utat a könyvhöz.

– Lehetetlen vállalkozás – állapította meg Adela.

Sebastien gondolkodott egy kicsit.

– Tudsz valamit a családi állapotáról? – kérdezte kisvártatva.

Adela gyanakvóan nézett rá.

– A felesége nagyon fiatalon meghalt, de nem tudom, hogy lett-e új párja. Mindenesetre azt pletykálják, hogy ezeken a bulikon rendszeresen szed fel tizenéves lányokat.

Sebastien szeme felcsillant, és ez nem tetszett.

– Vajon milyen típusú lányok jönnek be neki?

– Azt én honnan tudjam? – kérdeztem. – Sosem voltam jelen, amikor összejött valakivel.

– Nem láttál valami árulkodó jelet?

Eszembe jutott valami.

– Mr. Zharkov titokban többször is végigstírölte Kaylát, de őt minden pasi végigstíröli. – Aztán felrémlett előttem a festmény, amit a házában láttunk a néhai feleségéről. – A felesége is csinos volt, de szőke.

– Ne csak a felszínes dolgokat figyeld, mint a hajszín. Nem akadt más, ami közös lehetett bennük Kaylával?

Törtem egy kicsit a fejem.

– Hát, Kayla elég élénk, szókimondó típus, Mr. Zharkov felesége pedig állítólag vakmerően habzsolta az életet, és autóbalesetben halt meg, amit saját maga okozott. Láttam róla képet, ő is belevaló csajnak tűnt.

– Ez az – bólogatott Sebastien. – Akkor úgy tűnik, a magabiztos, életvidám lányokra bukik.

– Ugye, nem Kaylát akarod beszervezni, hogy lopja el a könyvet? – kérdeztem gyanakodva.

– Nem, ez a te feladatod lesz.

Megdermedtem.

– Tessék? – kérdeztük Adelával egyszerre.

– El kell csábítanod – jelentette ki Sebastien olyan magától értetődően, mintha csak azt mondta volna, hogy a nap keleten kel fel.

– Ennél nagyobb baromságot ki sem találhattál volna! – harsogta Adela.

– Pedig nem nagyon van más mód. Vagy tudsz jobbat?

Adelának megfeszült az állkapcsa, mert láthatóan semmi sem jutott az eszébe.

– És miért pont ő? – kérdezte végül.

– Ő a legmegfelelőbb erre. – Amikor Adela felvonta a fél szemöldökét, elmagyarázta: – A mérgezés miatti legyengült állapotod kétségessé tenné a vállalkozás sikerét. Akárhogy nézzük, Sorinne a legalkalmasabb jelölt.

Adela szitkozódott magában egy keveset, de Sebastien nem foglalkozott vele.

– A bulin feltűnést kell majd keltenünk, méghozzá olyasvalamivel, ami bejön Zharkovnak – magyarázott tovább.

– Ezt hogy szándékozod véghezvinni? – sziszegtem, még mindig az előbbi sokkhatás alatt állva.

– Mondjuk táncolással. Tudsz?

– Két évig jártam modern táncra, de nem mondhatnám, hogy profi lettem.

– Annyi tudás elég lesz. Sebastien évekig járt akrobatikus táncra, majd ketten összehozunk valamit, a lényeg, hogy kitűnjünk a tömegből. Kayla hogy táncol?

Eszembe jutott Ryan születésnapi bulija.

– Fehérneműben és az asztalon, de ne várd, hogy utána csináljam.

Sebastien felnevetett. Nem gúnyosan, inkábbcsilingelően, mint egy szélcsengő. Akármennyit is húztam a számat, ajelenlétében a leghajmeresztőbb feladat is megoldhatónak tűnt, ez pedig megintcsak a frászt hozta rám.

Egy teljes napi megfeszített gondolkodást követően kitaláltam, hogy megkörnyékezem Lynne-t, a vörös hajú riverside-os lányt, aki velem együtt járt rajzra. Sikerült kiszednem belőle, hogy akik rendszeresen tudni szokták a jelszót, azok nem szívesen osztják meg másokkal, legfeljebb egy nagyobbacska szívességért cserébe. Ebbe a jól kiépült rendszerbe kívülállóknak szinte lehetetlen volt beágyazódni. Sokáig tanakodtam, hogy mit tehetnék, és semmi sem jutott eszembe azon kívül, hogy egy sötét sikátorban egyenként kapjam el az oda járó diákokat, és addig szorongassam a nyakukat, míg valamelyikük el nem árulja a jelszót.

Halogattam egy ideig a dolgot, jobbra-balra lökdösve a témát az agyam leghátsó zugában, hátha jön egy korszakalkotó ötlet, vagy a sors egyszer csak az ölembe hullajtja a megoldást. Végül támadt egy zseniálisan elmebeteg ötletem. Fogtam a telefont, és tárcsáztam egy számot.

– Halló, tessék! – szólt bele egy világunt férfihang.

– Jó napot, Mr. Zharkov, nem akarom zavarni, csak... öm...

Fogalmam sem volt, hogy a fenébe adhatnám elő neki, hogy szeretnék elmenni az elvileg nem létező bulijára, amiről nem is tudhatok. Meg különben is, miért pont tőle kérdezem a jelszót?

– A képekkel kapcsolatban hív? – kérdezte.

– Igen! – vágtam rá. Így már legalább beszélgetni kezdtünk, bár elképzelni sem tudtam, hogyan fogom innen átvezetni a fonalat a titkos bulira.

– Halad a rajzolás?

– Már elkezdtem, igen – hazudtam.

– Ennek örülök. Nos, mit szeretne?

– Az a helyzet, hogy... szükségem lenne még egy kis ihletre.

– Pontosan mire gondol?

– Azt hiszem, nem elég az a néhány fotó, amit a házában készítettem.

– Szeretne még egyszer eljönni, hogy többet készíthessen?

– Így is mondhatjuk. – Nagyot sóhajtottam. – Nos, ahhoz, hogy hangulatukban tökéletesen illeszkedő rajzokat tudjak készíteni, át kellene élnem magát a házat. Az atmoszféráját, a hangulatait.

– Bevallom, ezt nem egészen értem – jött a felelet pár pillanatnyi hallgatás után.

– Sejtettem, hogy így lesz, de semmi gond, mi művészek sokszor saját magunkat sem értjük – nevettem kényszeredetten.

– Azért megpróbálná elmagyarázni?

– Ha megint tehetnék egy körutat a házában, egy kevésbé hivatalos látogatás keretein belül – itt legszívesebben lecsaptam volna a telefont, és világgá szaladtam volna, szerezze meg Sebastien maga azt a rohadt könyvet, ha annyira akarja –, mondjuk, egy partin, az tökéletes lenne. Hallottam róla, hogy időnként rendezni szokott zártkörű, jelszóval védett álarcos bálokat, és arra gondoltam, hogy ott beszerezhetném a szükséges élményeket. – Az ajkamba haraptam, és halálra váltan vártam a választ.

– Az én házamban semmiféle jelszavas-álarcos parti nem szokott megrendezésre kerülni – felelte Mr. Zharkov olyan hangon, ami felért egy hideg zuhannyal.

– Ó, azt hittem...

– Nem tudom, kitől hallotta ezt, de felejtse el. Valószínűleg csak megviccelték.

Egy pillanatig el is hittem, hogy így van, de aztán eszembe jutott, hogy Lynne aligha viccelne ilyesmivel, őt sokkal komolyabbnak ismertem.

– Valószínűleg igaza van, biztosan csak erről lehet szó. Kérem, ne haragudjon, hogy ilyen ostobasággal zavartam – feleltem savanyúan, közben azon pörgetve az agyamat, hogy mit tudnék gyorsan kitalálni, ami kiugraszthatná a nyulat a bokorból.

– Megtörténik az ilyesmi.

Örültem, hogy nem küldött el azonnal a fenébe az el nem készült képeimmel együtt, pedig meglett volna rá az esély. Aztán eszembe jutott a tökéletes csali.

– Csak azt sajnálom, hogy Kayla barátnőm csalódott lesz. Nagyon szeretett volna elkísérni a partira, amikor megemlítettem neki – sóhajtottam. – Mindegy, semmi gond. Léteznek még bálok, amikre elmehet.

Rövid hallgatás következett.

– Azért ha szeretné még megnézni a házat, egyeztethetünk időpontot.

Nem egészen ezt a választ vártam.

– Köszönöm, majd még meglátom, mikor lesz időm. Még egyszer elnézést kérek a zavarásért, és minden jót!

– Önnek is. És üzenem Kayla nevű barátnőjének, hogy legközelebb óvatosabban nyúljon a szamovárhoz. Hm, ez a szó még jelszónak is megtenné – humorizált. – A viszont hallásra!

Rendkívül idiótának éreztem magam. Hiába húztam el Mr. Zharkov előtt a mézesmadzagot, úgy tűnt, a füle botját sem mozdítja. Talán tényleg nincsenek ilyen bulik. Mindenesetre az utalás Kaylára és a szamovárra azt sugallta, hogy legközelebb vigyem el őt is. Ekkor felsejlett előttem valami. Mi van, ha így próbálta burkoltan közölni a jelszót, amit most talált ki, mert meggondolta magát, és Kayla miatt mégiscsak elhívna, csak égő lett volna bevallania, hogy hazudott, és nagyon is szokott partizgatni?

Elvigyorodtam. Egy próbát megér.

– Az addig oké, hogy bejutunk, és álarcban rányomulok Mr. Zharkovra, de fel fogja ismerni a hangomat – mondtam Sebastiennek, amikor a szobámban kettesben terveztük a rablást. Én a puffon kuporogtam, ő pedig fontoskodva fel-alá járkált.

– Ez nekem is eszembe jutott – felelte, és elővett a zsebéből egy apró, átlátszó zacskót, benne egy fehér tablettával. – Ebben a cukorkában olyan anyag van, amitől elváltozik a hangod.

– Mint a héliumos lufitól?

– Nem, ettől nem lesz nevetségesen magas hangod, hanem inkább mélyebb – magyarázta.

– Baromi bizalomgerjesztően néz ki. Kábé, mint egy extasy tabletta – fintorogtam.

– Ettől nem kell félned, nem fog ártani.

– Honnan tudod? Magad kotyvasztottad?

– Mondjuk úgy, megbízható forrásból származik.

– Mégis honnan? – néztem rá résnyire szűkült szemmel.

– Sebastiennek voltak kapcsolatai.

Elvettem a zacskót, és forgatni kezdtem a kezemben. A lezárt tasakban lévő kis tabletta úgy nézett ki, mint egy kávéízesítő.

– Mi van, ha nem a földalatti gyűjteményébe teszi a grimoárt, mert nem ítéli olyan értékesnek, hanem csak bedobja valami fiókba? Akkor hogy találjuk meg abban az óriási házban?

Sebastien szemlátomást elgondolkodott.

– Azt mesélted, vonzza a misztikum, még ha nem is hisz benne. A könyv kisugárzását ő is érzékelni fogja, és remélhetőleg elég izgalmasnak fogja találni, hogy biztonságban akarja majd tudni. Vagy arra is ráveheted, hogy beszéljen a legújabb szerzeményeiről.

– Oké, tegyük fel, hogy sikerül közel férkőznöm hozzá, és rávennem, hogy mutassa meg a könyvet. Hogy hozom ki észrevétlenül? – kérdeztem, miközben zsebre vágtam a zacskót.

– Erre is gondoltam – felelte, és elővett egy fecskendőt. De nem úgy nézett ki, mint egy szokványos fecskendő, mert tű nem volt benne, ellenben annál több fém alkatrész csatlakozott rá. Félelmetesen mutatott a kezében.

– Mi ez?

– Automata fecskendő, amivel be fogod majd altatózni. Egy gombnyomás, és kilő belőle egy tű, ami beadja a szert – mutatta a gombot az oldalán. – A harisnyatartódba rejted, ahonnét majd észrevétlenül előveszed.

– A micsodámba rejtem?

Sebastien elmosolyodott.

– Meg kell tanulnod egy kézzel is használni.

– Észrevétlenül, egy kézzel? Még a normál változatát sem használtam soha – sopánkodtam.

– Ne aggódj, megtanulod. Begyakoroljuk – mondta, és körülnézett a szobámban, aztán megakadt a szeme a széktámlán egy sálon, és fölvette. Valahogy nem törtem magam annyira, hogy rendet rakjak a tiszteletére. – Ez jó is lesz.

– Ez? Mire?

– Ez lesz most a harisnyatartód – mondta. – Bal kezes vagy, igaz?

– Igen.

– Felállnál egy percre? – kérdezte, mire feltápászkodtam, ő pedig lehajolt, a bal combom köré tekerte a sálat, és megkötötte. Rövidnadrágban voltam otthon, és amikor az ujjai véletlenül súrolták a bőrömet, az egész lábam végiglúdbőrözött. Iszonyú ciki volt. Sebastien pókerarcot vágott, sietősen befejezte a csomót, és beledugta a fecskendőt.

– Tényleg nincs más megoldás, mint hogy elcsábítsam? – nyeltem egyet, amikor kiegyenesedett, és rám nézett.

– Nézd, én is megpróbálhatom, de nem hiszem, hogy sikert aratnék – felelte, nekem pedig kedvem lett volna megcsapkodni. Aztán eszembe jutott valami.

– Van egy velünk egyidős lánya is, tudod, Jekatyerina – mondtam a szemöldökömet emelgetve.

– Mozduljak rá?

– Miért ne? Ő is be tud juttatni a gyűjteménybe.

Sebastien gondolkodott egy kicsit.

– Ez nem is hülyeség, jól jön egy biztosíték – felelte morfondírozva. – Rendben, ő lesz a b-terv, ha nem jársz sikerrel Zharkovnál.

Leeresztettem a vállamat.

– Nem lehetne, hogy csak te próbálkozz?

– Biztosra kell mennünk, mindenképp meg kell szereznünk azt a könyvet. Ha nem sikerül...

– Jól van, jól van – emeltem fel a tenyeremet, és csalódottan mordultam egyet. – Egyszerre vetjük be magunkat.

– Szóval, ha sikerült elcsábítanod, és bejutsz a gyűjteménybe, testközelbe kell kerülnöd Zharkovval ahhoz, hogy be tudd neki adni a szert – mondta.

– És majd hova adjam be neki?

– Lehetőleg a nyakába. Vagyis a fejbiccentő izmába – mutatott a nyakán egy pontra. – Próbáld ki előbb az eszközt. Vedd elő egy kézzel, és nyomd meg a gombot.

Megpróbáltam megtenni, amire kért, de amikor előhúztam a fecskendőt, és egy kézzel akartam megnyomni a gombját, kiesett a kezemből, és csörömpölve ért földet a padlón, aztán begurult az ágy alá.

– A francba, most lehet, hogy eltörtem! – Négykézlábra álltam, hogy kikotorjam.

– Semmi baj, nem törik olyan könnyen – hallottam magam mögül, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán épp a fenekemet stíröli. – Próbáld újra.

Amikor felálltam, gyorsan elkapta a pillantását: lehet, hogy tényleg a fenekemet stírölte? Gyorsan leporoltam a fecskendőt, és bedugtam a rögtönzött harisnyatartómba. Utána előhúztam, és keresgélni kezdtem rajta a gombot.

– Nem jó, nem nézhetsz oda, ki kell tapintanod a gombját, nem érsz majd rá nézegetni – szólt rám, mire újra csináltam. Sokadszorra sikerült vakon megnyomnom. Halk szisszenéssel pár centis tű villant elő belőle.

– Ez félelmetes – jegyeztem meg. – És ezt szúrjam majd a nyakába?

– Nem, előbb hozzáérinted a bőréhez, és utána nyomod meg a gombot. – Elvette az eszközt, visszahúzta a tűt, és újra ideadta.

– Hogy csináljam mindezt egy pillanat alatt? – sóhajtottam, míg megint eltettem a fecskendőt.

– Eltereled a figyelmét, vagy megleped.

– Mi van, ha elbénázom?

– A paprikaspryt is ügyesen használtad, ez is menni fog – mondta. Tényleg komoly traumát okozhatott neki, ha ennyiszer felemlegeti. – Most is gyakorolhatsz rajtam. Még nincs benne altató.

Ó, lehet, hogy inkább mazochista?

– Rajtad? – hűltem el. – Komolyan szúrjam ezt a fecskendőt a nyakadba?

– Egy tűszúrásnál rosszabbat is kibírok.

– Szó, ami szó, egy vasrúdhoz képest ez tényleg semmi – jegyeztem meg. Ezen összemosolyogtunk, aztán a szemébe néztem. A tekintetünk hosszan összekapcsolódott. Az arcán halvány pír jelent meg, de nem kapta el a szemét, állta a nézésemet. Az egyik kezemet lassan a vállára tettem.

– Sebastien, én... – kezdtem halkan, de elakadtam, és az ajkamba haraptam.

– Te? – kérdezte az arcomat fürkészve.

– Én nem tudom, hogy...

– Mit?

Összeszorítottam a szemem.

– Mit nem tudsz? – faggatott Sebastien halkan, mintha egy beteg gyerekhez beszélne.

– Ez olyan ciki.

– Semmi baj. Mondd el nyugodtan.

– Szóval nem vagyok biztos benne, hogy elég ügyes leszek-e. Mármint a... tudod, a csábításban – grimaszoltam.

– Nem érzed magad elég vonzónak? – kérdezte Sebastien meglepve.

– Nos, azt hiszem, nem – feleltem, és kinyitottam a szemem, hogy megint összekapcsolódjon a tekintetünk. Aranybarna íriszeit egészen közelről csodálhattam meg.

– Pedig szerintem... elég... – kezdte Sebastien, és felemelte az egyik kezét, majd az ujjaival leheletfinoman végigsimított az arcomon. A testem végiglúdbőrözött, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Nyugtalanság és forróság költözött a mellkasomba, amit nem tudtam mire vélni, de nem is foglalkoztam vele, mert előrántottam a fecskendőt, és villámgyorsan a nyakizmába döftem. Összerezzent, amikor szisszenve a húsába mélyedt a tű. – Elég ügyes leszel – nyögte a nyakát dörzsölgetve, miután kirántottam belőle a fecskendőt, és a torkát köszörülve elhúzódott tőlem.

– Azt mondod, sikerült meglepnem téged? – kérdeztem.

– Igen. Született tehetség vagy – morogta.

– Megnyugtattál – feleltem erre vigyorogva.