Kora reggel van, elgémberedett tagjaimat az omladozó kandallónál melengetem, körülöttem ásítozó felszolgálólányok súrolják az asztalokat, és vendégek kanalazzák a reggeli kásájukat. Már harmadik napja várok itt Clovellyben, a Vakegérhez címzett fogadóban. Kivettem egy szobát, de szűkös és hideg, ezért a nappalokat a kocsmában, a tűz előtt ülve töltöttem az ajtót lesve. Két estén át hallgattam a részegek ordítozását a savanyú sörszagban, tűrtem a sötét alakok kíváncsian fürkésző tekintetét, ami a ruhámra és csomagomra tévedt, az élelem pedig, amit magammal hoztam, elfogyott, ám Thomas még mindig nem bukkant fel.

A kezemet tördelem, és a torkom elszorul: kétségek gyötörnek. Talán nem sikerült megszöknie. Vagy megszökött, csak elkapták. Esetleg rossz fogadót adott meg, és most egy másikban vár rám, ki tudja hol. Az is lehet, hogy esélye sem volt megszökni, mert... Nem, erre gondolni sem merek. Érzem, hogy ha továbbra is itt várakozom, csak az időt pazarolom. Ki kell derítenem, mi a helyzet.

Felmarkolom a holmimat, fizetek az öreg, félszemű kocsmárosnénak, aztán az istállóba megyek Talizmánhoz. Már magam is elboldogulok a nyergeléssel és felszállással, aztán visszalovagolok azon az úton, amelyen jöttem, hogy a Fenton házban kérdezősködjek. Egy porcikám sem kívánja a márciusi hidegben való egész napos lovaglást, és a jó meleg kandallóra gondolok, ami mellett nemrég gubbasztottam.

A nap sápadtan dereng a szürke égen, mégis hunyorognom kell, ahogy a szántóföldek havas foltjairól visszaverődve a sugarak a szemembe tűznek. Szorosan összehúzom magamon a köpenyt, és két köhögés közt elátkozom a természetet, amiért kitalálta ezt a szörnyű hideget. Hogy bírják ki az állatok és a növények? Az ujjaim átfagytak, ahogy a gyeplőt tartom, és minduntalan az az érzésem támad, hogy ha megmozdítom őket, eltörnek.

Vigasztalanul kopár, hólatyakos mezők mellett visz az utam, míg meg nem érkezek Blackwell Grange-be. A hely megint elhanyagolt: látszik, hogy az eljegyzési ünnepség óta még az előkertet sem gereblyézték ki. Megkerülöm az óriási, ódon kőházat, és a hátsó bejáraton kopogok.

Hamarosan nyílik a nyikorgó faajtó, és egy cselédlány jelenik meg. Amikor jobban végignézek rajta, ijedség fog el, és megszólalni sem tudok. Gyászruhát visel.

– Adjon Isten. Mit szeretnél, fiú? – kérdezi a lány kacéran megigazítva a főkötőjét. Talán azt hiszi, karcsú alakjától állt el a szavam, azt mértem végig ilyen elképedve.

– Ki halt meg? – szökik ki a számon a kérdés udvariatlanul, köszönés helyett.

– Az uraság lánya, szegény Anastasia kisasszony – komolyodik el.

Megdöbbenésemet azonnal bűntudat és szorongató bánat váltja fel.

– Sajnálom. Részvétem a családnak – lehelem.

– Miért jöttél? – kérdezi, és közben lopva végigmér.

– Érdeklődni szeretnék Thomas Fenton úrfi felől. A faluban hallottam róla, hogy...

– Ó, szóval pletykára fáj a fogad – szűkül résnyire a szeme. – Képes voltál ide is bekopogni, hogy első kézből hallhasd a legújabb híreket, mi?

Nem tudom eldönteni, hogy a felháborodás, vagy a cinkos elismerés mondatja-e vele ezeket a szavakat, mert egy féloldalas vigyorra húzódik az ajka.

– Csak beszélnek mindenfélét, és aggódom az ifjú uraság miatt – motyogom szégyenkezve.

– Hát hogyne – bólogat a lány, de nem úgy néz ki, mint aki hisz nekem. – Legjobb tudomásom szerint a fiatalúr még mindig tömlöcben van. Szerintem ott is marad egy darabig. Sajnálom a szüleit – teszi hozzá enyhültebb arccal. – Először a lányukat veszítik el, utána a fiukat is.

– Thomast... Thomas úrfit még nem vesztették el.

– A Touchwoodból nem fog egyhamar kikerülni, erre mérget vehetsz. – Nem tetszik a hangnem, amiben beszél róla. Talán ő is elítéli magában, amiért más menyasszonyával kapták rajta. Vagy az aranycsinálás vádját hitte el. – Ha kikerül egyáltalán – legyint lemondóan, ami felingerel.

– Bízzunk benne, hogy kiengedik, és bebizonyosodik az ártatlansága. Soha senkinek nem ártott.

– Rosszat én sem tudnék róla mondani. Ő inkább áldozat. Minden akkor indult romlásnak, amikor az a kisasszony betette ide a lábát – sziszegi.

– Kisasszony?

– Az a Lombard kisasszony, aki a szomszédban lakott, most pedig eltűnt – feleli halkabban, és igen rosszallóan. Próbálok rezzenéstelen arccal figyelni. – Ráragasztotta a kórságát az uraságék lányára, abban halt meg szegényke, ebben biztos vagyok. Olyan sápadt volt mindig, amikor láttam, lerítt róla a tüdőbaj. Sosem kellett volna ide engedni. Aztán Thomas úrfi fejét is megzavarta, és ráhozta a botrányt. Eddig csendben éltek a gazdáim, zavartalanul, ők sem zavartak senkit, most pedig fájdalom és veszteség lett a jussuk, hála annak a cafkának – köp egyet.

Már nyitom a számat a csípős válaszra, de aztán becsukom. Semmi értelme nem volna vitázni vele. Inkább annak örülök, hogy elárulta, hol tartják fogva Thomast. A Touchwood a következő célállomásom.

– Itt nem tartanak fogva ilyen nevű rabot – dörmögi a Touchwood börtöne előtt posztoló testes, vörös képű porkoláb, amikor Thomas felől érdeklődöm tőle, és csillogó szemmel elveszi az elé tartott igazgyöngy medálomat. Csak akkor hajlott a beszédre, amikor elővettem az ékszert, addig szóra sem méltatott.

Az utam keserves volt idáig a csípős szélben, de szerencsére nem tartott sokáig, és bármennyire mogorván magasodik fölém a szürke kőépület a rácsozott ablakszemeivel, én abban bízva döngettem meg a kapu fémkopogtatóját, hogy vigasztaló híreket kapok Thomasról.

– De tudom, hogy itt volt, nemrég még itt kellett lennie! – erősködöm.

– Arról, hogy régebben kiket őriztek ebben a börtönben, nem tudok – forgatja húsos ujjai közt az ékszert. – Csak nemrég kezdtem itt dolgozni. Most nincsen Thomas Fentonunk, ennyit mondhatok. – Vidáman megpödri a bajuszát, és zsebre vágja a gyöngyöt.

– Elképzelése sincs, hogy mi történhetett vele? – kérdezem tovább. A férfi megvonja széles vállát. – Megszökött?

– Ha megszökött volna, arról tudnék, az ilyesmi mindig botránnyal jár.

– Akkor mi lehet vele? Kivégezték? – A hangom elcsuklik.

– Itt mindig kivégeznek valakit – röhög, aztán fordulna vissza, hogy bemenjen a vigasztalan külsejű épületbe, de elé lépek, hogy megállítsam.

– Arról is csak van valamiféle feljegyzés.

– Sajnálom, kölyök, erre nem érek rá – mondja rám sem nézve.

Méregbe gurulok.

– Nem azért adtam magának egy vagyont érő ékszert, hogy csak így lerázzon! Szánjon még rám egy percet! Ez fontos! Tartozik ennyivel!

– Neked ugyan nem tartozom semmivel – fordul felém egy pillanatra. – Azt az ékszert úgyis csak loptad, te enyves kezű kis taknyos, most pedig mennem kell, és azt javaslom, te is eredj a dolgodra. Nem való egy magadfajta gyereknek itt lófrálnia.

– Nem teheti ezt! Válaszolnia kell! – erősködöm belécsimpaszkodva, de egy széles mozdulattal lehajít magáról, és elterülök a sáros macskakövön. Ő csak nevet rajtam, és az erre járó főkötős asszonyok is megbotránkozva mérnek végig, de nem érdekel. – Mocskos gazember! Maga sem különb azoknál, akiket őriz. Legyen átkozott! – kiáltom, ám ő még hangosabban röhög, és egy dörrenéssel bevágja maga mögött a nehéz fakaput.

Az elkeseredés letaglóz, felkelni sincs kedvem.Thomast tényleg kivégezték? Vagy csak az őr gonoszkodott velem? A földön ülök még egy percig, mielőtt összeszedném magamat, hogy feltápászkodjak, és kitaláljam, mihez kezdjek magammal.

– Kutassátok át a melléképületeket! – harsan egy éles hang, kirántva a békés, végtelen sötétségből.

Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, csak arra eszmélek, hogy kegyetlenül fázom, alattam szúrós szalma, és durva férfihangok tolakodnak a fülembe. Ez Xavier! Sejtettem, hogy kerestetni fog, de arra nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar utolér. Hogy találhatott meg? A rémület azonnal kiűzi az álmot a szememből.

Már emlékszem, a Touchwood börtönét elhagyva céltalanul kóboroltam egy darabig, majd arra jutottam, hogy nem mehetek vissza a nagynénémékhez. Ha ezt tenném, hozzákényszerítenének Xavierhöz, így más megoldás nem lévén a szüleimhez szándékoztam visszatérni London melletti birtokunkra. Az út Devonshire-be jövet váltott lovakkal is három napig tartott, nekem pedig csak egy lovam van, ezért elkészültem rá, hogy számos éjszakát fogok ismeretlen helyeken tölteni. Most egy malom melletti csűrben húztam meg magamat. A bogaraktól hemzsegő, büdös szalmánál, amire lefeküdtem, még a Vakegér fogadó kemény ágya is kényelmesebb volt, de legalább nem kellett fizetnem érte. Sötétedés után osontam be, amikor a háziak már nyugovóra tértek.

– Jó reggelt, nagyuram! Mit keresnek, ha szabad kérdeznem? – hallok egy másik férfihangot odakintről.

Felugrok, a hátamra kötöm a batyumat, és az apró ablakhoz lépek. Óvatosan kikémlelek, de mivel még éppen csak pirkad, meresztenem kell a szememet. Magabiztos, egyenes tartásáról azonnal felismerem Xaviert, aki egy parasztnadrágot és bő inget viselő fiatal férfival áll szemközt, egy kőhajításra a csűrtől. Közben utazóruhás férfiak sietnek ki az istállóból, és átmennek a malomba.

– Te vagy a molnár? – kérdezi Xavier.

– Az volnék, nagyuram. Az enyém a malom, amióta tavaly meghalt az apám, és rám hagyta – feleli a másik büszkén. Közben egy fiatalasszony is megjelenik pendelyes csecsemővel a karján.

– Mi történik itt, Harris? Mit akarnak ezek az emberek? – kérdezi a síró gyereket dajkálva. – Jó reggelt, nagyuram – teszi hozzá félszegen, Xavierre pillantva, majd lesütve a szemét.

– A közelben találtunk egy lovat. Felismertük, egy nemes kisasszonyé. Hogy került ide? – kérdezi Xavier kemény hangon.

Csak most veszem észre, hogy Talizmán nincs mellettem. A keservit! Késő este olyan fáradt lehettem, hogy kikötni is elfelejtettem, csak eldőltem a szalmában, éjjel pedig elkóborolhatott. A vér a fülemben dobol. Mit tegyek? Meg fognak találni.

– Én azt nem tudhatom – feleli a molnár. – Talán elszökött a gazdájától.

– Vagy talán te loptad el tőle.

Az asszony méltatlankodó hangot ad.

– Hogy gondolhat ilyet, nagyuram? – kérdezi a molnár. – Én mindig tisztességes ember voltam. Nem ritkaság, hogy egy állat megriad, és elszalad, aztán behúzódik valahová éjszakára. Viharok után rendszeresen találunk elkóborolt juhokat a csűrben.

Körülnézek, hová bújhatnék ebben a szűkös épületben. Lenne egyáltalán értelme elbújnom? Bár láthatatlanná válhatnék, vagy szárnyakat növeszthetnék, hogy kirepüljek azon a lyukon a tetőn. A szemem egy létrára téved. Talán az almafa lombjának takarásában nem vesznek észre a sötétben, ha kimászom a tetőre és meglapulok.

– Nem lehet, hogy ő maga adta el neked?

– Eladni? Minek vennék én drága pénzen ilyen kényes lovat? Szántani? – viccelődik a molnár.

Gyorsan megfogom a létrát, nekitámasztom a tartószerkezetnek, és fellépdelek. A lyuk apró, csak üggyel-bajjal tudom kitornázni magamat, de végül megkapaszkodom, a létrát pedig eldöntöm, nehogy eláruljon. A szalma elnyomja az esése hangját. A tetőgerinc fölött lepillantok. Xavier emberei épp most sorjáznak ki a malomból és jönnek át a csűrbe. Villám cikázik át a gyomromon. Ha felpillantanak, észre fogják venni a lyukat a tetőn. Körülnézek, mivel segíthetnék a dolgon, és megakad a szemem egy madárfészken. Azt húzom oda gyorsan, így már nem lesz feltűnő.

– A lány szökésben van, lehet, hogy fiúnak öltözött. Nem láttál errefelé egy gyanúsan viselkedő legényt? – kérdezi Xavier.

– A lány uraságod elől menekül?

Xavier nem válaszol az arcátlan kérdésre, csak letekint, és elnéző mosollyal babrálja a kesztyűjét. A molnár képén egy kis kárörvendő vigyor terül el, de nekem rossz előérzetem támad.

– Se leányt, se legényt nem láttam errefelé, és nem tudom, hogy került a környékre a ló – von vállat a férfi.

– Lehet, hogy csak nem emlékszel rá – szólal meg Xavier, majd halk csörrenéssel belenyúl a derekán lógó bőrerszénybe, és egy fénylő aranyat vesz ki belőle, amit kedvtelve szemlélni kezd.

– Most, hogy mondja, uram... Elképzelhető, nagyon is elképzelhető – hebegi amaz, és az ő tekintete is az aranyra tapad.

– Akkor hát merre ment?

– Arra – mutat a molnár maga mögé, a legelő irányába, és már nyúl is az aranyért.

Xavier elengedi az érmét – amit a másik férfi boldogan megkaparint –, és egy pillanatra a távolba mered. Ám aztán egy mozdulattal felkapja a falhoz támasztott vasvillát, és hasba szúrja vele a molnárt. Az asszony élesen felsikolt, a gyerek is felsír, de a molnárnak csak egy nyögésre futja, a szeme nagyra tágul, mintha csodálkozna, és amikor Xavier kirántja a villát vértől sötétlő hasából, térdre rogy. Az arany csillanva pendül a földön, Xavier pedig undorodva lép hátrébb, és hajítja el a villát, amikor a másik férfi a földre borul csizmája előtt.

– Így jár az, aki hazudik nekem – jegyzi meg, és hangja vág, akár a hideg késpenge, ám amaz már aligha hallhatja.

Ezután lebbenő köpennyel megpördül, hogy távozzon, de rögtön vissza is fordul, mert a szeme megakad valamin a földön. Lehajol, és felveszi a leesett aranyat.

– Csak tudnám, miért akar még többet az, akinek már mindene meg van – csóválja a fejét, és gondosan elteszi az érmét az erszényébe. – Gyertek, menjünk! – adja ki az utasítást az embereinek. – Az erdő felé keressük tovább!

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, noha a tagjaim remegnek. Addig nem fogok lemászni a tetőről, míg újból be nem sötétedik.

Mire leszállt az este, minden porcikám elgémberedett, alig tudtam visszatornázni magam a lyukon át a csűrbe. A szalmára huppantam, a bokám mégis megfájdult, de nem pihentethettem sokáig, mert noha elhatároztam, hogy éjjel nem utazom többet, most kénytelen voltam megváltoztatni a döntésemet. Ha Xavier ekkora erőkkel keres, nem utazhatok fényes nappal. A néhai molnártól elkötöttem egy lovat, az éléskamráját is megdézsmáltam, és egész éjszaka vágtattam. A következő napot az erdőben lapulva töltöttem, majd éjjel újból lóra ültem.

Már egyre nehezebben bírom a lovaglást. Sűrűn köhögök és szüntelenül remegek; egyszer majd' halálra fagyok, máskor pedig pokoli forróság lángol a bensőmben. Csak az tartja bennem a lelket, hogy hamarosan haza érkezek.

Amikor hajnalban végre megpillantom a házunkat, a szívem óriásit dobban. Közelebb érve olyan érzésem támad, mintha az épület összement volna, olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnik, a növények sem zöldellnek előtte, csak meztelen ágak meredeznek a juharfákon. Amikor elmentem innen, nyár volt, míg most épp csak kilábaltunk a télből. A kerítés elől eltűntek a hortenziabokrok. Valami más is hiányzik. A diófát sem látom, ami árnyat adott, miközben anyámmal és testvéremmel hímeztünk a kertben. Kivágták, állapítom meg, és egy kis fájdalom nyilall a belsőmbe. Mennyi minden megváltozott, mióta itt jártam. Hiába, kilenc hónap nagy idő.

Vajon hogy fognak fogadni? Talán meg sem ismernek ebben a maskarában. Biztosan haragudnak majd, ha elmesélem, mi történt velem, és miért jöttem haza, különösen anyám, de a végén meg fognak enyhülni, tudom. A sapkámhoz nyúlok, hogy levegyem, de egy sugallattól vezérelve mégis leeresztem a kezemet. Ki tudja, mi minden változott még meg.

Amikor bekopogok, ismeretlen cseléd nyit ajtót. Csalódás hullámzik végig rajtam, mert mindig Hella, a konyhalányunk szokott ajtót nyitni, de reménykedem benne, hogy a szüleim csak új szolgálót vettek fel. A nő végignéz rajtam, és felvonja a szemöldökét.

– Jó napot kívánok! – hajtok fejet illedelmesen. – Mr. és Mrs. Lombardot keresem.

– Ez már az Addington család otthona – feleli közönyösen. Egy pillanatig fel sem fogom, mit mondott, aztán mintha fordulna egyet a világ és kirántanák alólam a talajt.

– Hogy mondja? Mégis mi történt? – hebegem.

– Én azt nem tudom, Addingtonékkal jöttem ide Brightmoore-ból négy hónapja – von vállat.

– Nincs valaki, aki tudja?

– Lehet, hogy van, de én nem érek rá erre, a munkám nem végzi el magát – fordulna vissza, de utána lépek.

– Kérem, biztosan van egy idősebb mindenes vagy inas, aki ismeri az előző lakók történetét. Nagyon messziről utaztam ide, és csak pár percet szeretnék. Szánjon meg, a számomra ez élet-halál kérdés! – könyörgöm, mire a nő mérgesen fúj, és elhúzza a száját.

– Jól van, ha ennyire fontos neked. A szakácsnő mindig a faluban lakott, ide hívom neked – feleli, azzal becsukja előttem az ajtót. Hosszú percek telnek el, annyira hosszúak, hogy már azt hiszem, csak így akart megszabadulni tőlem, amikor újra nyílik az ajtó, és egy testes, középkorú asszonyság jelenik meg benne. A kezét egy kockás rongyba törölgeti, és az ábrázata sem túl barátságos, lesajnálón méri végig szegényes öltözetemet.

– Jó napot kívánok, asszonyom! – hajolok meg. – Azt mondták nekem, hogy ismeri a ház előző lakóinak történetét. Elmondaná, mi történt velük, hová költöztek, kérem?

– Neked is szép jó napot, fiam! Elköltöztek, igen, így is mondhatjuk – feleli vontatott hangon.

– Hová? – faggatom mohón.

– Jobb, ha az elején kezdem. – A vállára csapja a rongyot, összefonja terebélyes keble előtt a karját, és a tekintete már-már szánakozó lesz.

– Persze, ahogy gondolja.

– Úgy hallottam, mielőtt a gazdáim ide költöztek volna, egy másik család lakott itt: férj, feleség és egy leány. Lombardék, azt hiszem. – Lelkesen bólogatok a név hallatán. – Ám egy nap rettenetes dolog történt velük. A férfi éppen utazott, ezért a nők egyedül voltak otthon, amikor egy óriás termetű farkas betört a házba. Akik látták, azt mondják, fekete színű volt, és akkora, mint egy borjú! Hogy honnét ette ide a fene, azt senki sem tudja. Fényes nappal beugrott a nyitott ablakon, és az asszonyra támadt. Míg a vadorzó vele volt elfoglalva, a lánynak sikerült elmenekülnie.

Egy pillanatig levegőt sem kapok.

– Mi lett az asszonnyal?

– Széttépte az állat.

Megszédülök, az ajtófélfának kell támaszkodnom.

– És a család többi tagja? Velük mi lett? – kérdezem halkan.

– Amikor a férfi hazatért, megtört szívvel látta a felesége holttestét és a lánya hűlt helyét. Mindenhol keresték a lányt, hetekig nem találták. Aztán kivetette a folyó a testét, amit csak a ruháiról lehetett felismerni. Szegény gyermek vízbe fúlt.

– Az nem lehet – nyögöm.

– A férfi a bánatnak adta a fejét – folytatja az asszony. – Nem törődött már a házzal és a birtokkal, csak az itallal és a kártyával vigasztalódott. Az összes vagyonát eljátszotta, a cselédeket is elküldte, aztán egy szép napon csaláson kapták egy kétes hírű kártyaszalonban. Verekedés tört ki, kés került elő, és leszúrták. A ház férfi örökös híján a kincstárra szállt, most pedig új tulajdonosa van. Hát így történt, ez lett a sorsa a Lombard családnak. Egy nyavalyás ordas volt az elindítója minden borzalomnak, az események pedig dominókként követték egymást.

– Mikor történt mindez?

– A farkastámadás már rég, tán kilenc hónapja, tavaly nyáron. Lombard uraság pedig utána nem sokkal, ősszel halt meg.

– Ez nem igaz, biztos, hogy nem igaz! – háborodok fel. – Mr. Lombard pár hete még levelet küldött... valakinek! A saját keze írása van a papíron! A családját is említette... azt írta, minden rendben van!

– Biztos, hogy ugyanarról a Mr. Lombardról beszélünk? – vonja fel a szemöldökét az asszony.

– Persze, hogy ugyanarról! Itt laktak, ebben a házban!

– Ez tényleg furcsa – ráncolja a homlokát. – De talán csaló írta a leveleket. Nem ritkaság az ilyesmi. Találni olyan ügyes kezű embert, aki jó pénzért szívesen hamisít üzeneteket.

– Én ezt akkor sem tudom elhinni – hebegem feldúltan.

– A bizonyítékot magad is megnézheted, ha kimész a temető melletti árokhoz. Ott vannak a sírok. Lombardék még csak tisztességes temetést sem kaptak.

– Miért nem? – meredek rá.

– Hogyhogy miért? A természetellenes halállal elhunytakat az egyház nem temeti megszentelt földbe.

Miután elbúcsúzunk, és csukódik előttem az ajtó, nem tudom, meddig állok még ott dermedten. Ahogy magamhoz térek, és megfordulva végigtekintek a kerten és az épületeken, minden, amit eddig az otthonomnak hittem, hirtelen idegenné válik. Egy másik család otthonává, én pedig mostantól száraz falevélként sodródom a világban.

Tudom, merre van a temető. A szüleink sokszor elvittek minket kislány korunkban Madlene-nel a nagyszüleink sírját meglátogatni. Mindössze fél mérföldre van innét, talán még csukott szemmel is odatalálnék. Lóháton hamar megteszem az utat a dombok között, és a kovácsoltvas kerítést már messziről megpillantom. Mindig magasztos komolyság áradt a temetőből, félelmetes hely volt, ugyanakkor rejtélyes és izgalmas, ami olyan titkokat rejt, melyeknek egykor én is tudója leszek.

Akkor, azokon a napsütötte, gondtalan vasárnapokon virágcsokorral a kézben milyen távolinak tűnt a halál. Most pedig, míg nem figyeltem, mögém lopakodott, és én megfordulva egyenest az arcába nézek.

A kapu mellett elhaladva betekintek a kertbe. Megszaporodtak a kőkeresztek, egyik-másik sírhant megsüllyedt, pár fejfa eldőlt, és angyalszobor sem volt itt régen. Amikor utoljára itt jártam, sűrű lombú bükkfák vetettek árnyékot, és a zöldellő fűben pitypang nőtt, most viszont kora tavasz lévén az ég zord arcát mutatja, és csípős szél sóhajtozik a kopasz fák között. Talán azt hittem, ha benézek ide, eltűnik mögöttem a mogorva, szürke táj, és újra a napsütéses temetőkert terem előttem. Ám a régi tavaszok virágai már mind elporladtak, ahogy a családom tagjai is.

Az árok mentén haladva különös látványra leszek figyelmes. Mintha a föld fekete tüskéket növesztett volna, vékony fadarabok állnak ki belőle. Ott vannak a sírok. Még csak nem is keresztek jelzik őket. Hiába, akit nem temetnek megszentelt földbe, annak kereszt sem jár, kőről pedig szó sem lehet, nem érdemelnek maradandó emlékművet.

Amint közelebb érünk, leugrom a lóról, és odalépek a legelső fatáblához. Le kell guggolnom, hogy lássam, mit véstek rá, mert a fa elkorhadt és megsötétedett. Idegen név áll rajta, úgyhogy tovább megyek. Mindegyikhez lehajolok, mintha tisztelegnék előttük, vagy a segítségüket kérném, hogy vezessenek a családomhoz.

Csak egymás mellett legyenek, csak egymás mellett legyenek – fohászkodom. Madlene mindig is érzékeny lelkű volt, félne, ha egyedül kellene feküdnie.

Amikor már a hátam is fáj a hajlongástól, egy kettéhasadt táblácskát szemlélek meg. Elolvasom gyorsan a nevet, és már visz is tovább a lendület, mire ráeszmélek, hogy megtaláltam, amit kerestem.

Alicia Lombard

1632-1664.

„Elbúcsúzni nem tudtunk, Istennél találkozunk."

A körülötte lévő táblákon csupa idegen nevek. Anélkül, hogy felfognám, mit teszek, leguggolok a sír mellett, és két kézzel szedem le róla az elázott faleveleket, de semmivel sem lesz szebb. Mégis csinálom, míg a kezem át nem fagy és csupa sár nem lesz. Akkor aztán a kemény földbe túrok, mintha azon átkaparva magamat elérhetném anyámat. Végül csak egy marék földet emelek ki, és a zsebembe szórom.

Hosszas bolyongás után rátalálok egy másik sírra is. Az Edmund Lombard név áll rajta, az évszám pedig 1619-1664. Mellette egy eldőlt táblán Madlene Lombard nevét olvasom, de csak egy pillanatig látom tisztán, mert a látásom elhomályosul. Legalább egymás mellett fekszenek. Gondosan megigazítom mindkét táblát, szép egyenesre, aztán a zsebembe nyúlok, kimarkolok a nemrég beletett földből, és a két sírra szórom. Apró göröngyök, fűszálak hullanak alá, és én is ráborulok a két keskeny sírra, hogy átöleljem őket. Most már mind együtt vagyunk.