A Fentonok köszönnek pár embernek, majd idejönnek hozzánk.

– Mr. és Mrs. Fenton, hogy vannak ezen a szép napon? – szólal meg a nagybátyám, amikor összetalálkoznak. – Thomas fiam – biccent Thomas felé.

– Jól, kedves Claudio, köszönjük – nyújtja Mrs. Fenton csókra a kezét.

– Jó estét, kisasszony – szólít meg Thomas halkan, amikor a többiek beszédbe elegyednek. – Talán már nem érdemes megkérdeznem, maradt-e hely a táncrendjében.

– Még maradt – felelem, és odanyújtom a füzetet. Thomas beleírja a nevét a nyitótánchoz, majd visszaadja.

Ezután párok alakulnak, és felsorakoznak egymással szemben, így mi is odalépünk Thomasszal a sor végére. Amikor felcsendül a zene, meghajlunk egymás előtt, és táncolni kezdünk.

Thomas feltűnően szótlan, némán suhanunk a táncparketten a párok között. Egy darabig várok, hátha beszélni kezd, de mivel ez nem történik meg, elhatározom, hogy óvatosan szóra bírom.

– Vajon valóban borongós a hangulata, vagy csak én látom annak?

Thomas rám pillant. A szeme a szokottnál is árnyékosabb.

– Bevallom, nem szeretem, ha sokan vesznek körül. A visszavonultságot jobban kedvelem, a zaj csak zavar a gondolkodásban. – Hitetlenkedve nézek rá. – Tudom, ön szereti a társaságot, említette.

– Attól függ, kinek a társaságában kell lennem.

A megjegyzéstől halványan elmosolyodik. Ritka kincs a mosolya, úgy érzem, meg kell becsülnöm, ha megajándékoz vele néha, és legszívesebben napestig bolondoznék, hogy újra és újra láthassam.

– Való igaz.

– Csak a tömeg zavarja, vagy valami más is? Nem akarok tolakodó lenni, de mintha sötétebb lenne a kedve annál, semhogy a tömegre lehessen fogni.

Vár a válasszal.

Közben a tekintetem Xavier felé téved, aki épp háttal áll, és a férfiakkal beszélget. Egy elegáns mozdulattal megigazítja a haját összefogó ónixköves csatot, majd összekulcsolja a kezét maga mögött. Láttam már korábban ezt a csatot... és ezt a férfit is. Igen, most már emlékszem.

Egyszer a szalon bejárata előtt vitt el az utam, és bekukkantottam, hogy szemügyre vegyem a rólam készült festményt, mely a szemközti falon lóg, a kandalló fölött. Kedvenc, bordó színű bársonyruhámat viselem rajta, és a festővel ráfestettem anyám nyakékét is. Az a nyakék sokat jelent nekem.

Ám meglepetésemre egy fiatalembert találtam odabent, aki az én képem előtt állt. Olyan elmélyülten nézte, hogy azt sem vette észre, hogy ott vagyok. Még sosem láttam őt azelőtt, úgy gondoltam, bácsikám ismerőse lehet. Ruhái alapján magas rangú nemesnek véltem, hosszú haja fekete selyemként omlott a hátára, és épp ilyen ékköves csat fogta össze. Szétvetett lábbal és háta mögött összekulcsolt kézzel állt, ahogy most. Testtartásából és egész valójából magabiztosság sugárzott, és még valami, amitől szinte dideregni kezdtem. Habár csak hátulról láttam, biztosan tudtam, hogy nem szeretnék vele szemtől szemben is találkozni, így tovább osontam, nehogy észrevegyen.

– A jövőn gondolkodtam – böki ki Thomas.

– Fél tőle? – nézek rá.

– Nem. Nincs mitől félni, ha tudjuk, mi vár ránk.

Meglepődöm a válaszon. Magam is így gondolkodom, noha nem mindenki ért velem egyet.

– Tudni véli, mi vár önre?

– Igen. A sorsunkat már megírták.

Összevonom a szemöldökömet. Ezzel vajon mire utalt?

– Ön szerint létezik olyan, hogy sors?

– Szerintem igen. Csak nem valamiféle túlvilági lények fonják a fonalát, hanem kézzelfogható körülmények, okok és okozatok. Valamint emberek.

– Az enyémet ugyan nem, és ön se hagyja, hogy bárki megírja ön helyett, ez csakis a maga dolga – jelentem ki.

– Ez nem ilyen egyszerű – rázza a fejét.

– De igen.

– Vannak bizonyos kényszerítő körülmények, amiket kikerülni nem lehet – mondja rejtélyesen.

– Talán csak kikerülhetetlennek tűnnek.

– Fel kell ismernünk azt, ami nálunk hatalmasabb, és alázattal fejet hajtanunk előtte, különben, ha esztelenül rárontunk, csak magunkat törjük össze. – A szavai hevesek, mégis szomorúan megadók.

– Most nagyon bölcsnek hiszi magát, de tudja, mit? Ez ostobaság! Hiszen látom, hogy elszomorítják ezek a kilátások! – jövök indulatba én is.

– Elszomorít vagy sem, belenyugszom az elkerülhetetlenbe, ha már tenni ellene nem tudok. A belenyugvás pedig előbb-utóbb békét fog hozni – bólint egyet nyomatékosítva a szavait, de nem tudom eldönteni, hogy vajon engem próbál-e győzködni, vagy inkább saját magát.

– Miért kellene olyasmibe belenyugodni, ami elszomorít? Ahol akarás van, ott mód is akad, a boldogság nem fogja könnyen adni a bőrét, de aki kitartóan ostromolja, az hiszem, hogy elérheti – vitatkozom harciasan.

– Nem érti.

– Akkor világosítson fel.

Sokáig tanakodik, közben többször is megfordulunk egymás körül.

– Tartozunk azoknak, akik felneveltek minket – mondja végül.

Csak ennyi az érve? Ez igen sovány eddig.

– Talán maguknak neveltek, hogy később a szolgáik legyünk?

– Nem erről beszélek. Nem lehetünk hálátlanok.

– Talán rosszul gondolom, de szerintem a gyermek a saját gyermekének adja tovább, amit a szüleitől kapott. Ez az irány sosem fordul vissza, különben megszakadna az élet láncolata.

– Az én szüleim különösen sokat tettek értem. Jóval többet, mint amennyit egy gyermek a szüleitől elvárhat, ezt pedig viszonozni illik.

– Illik vagy sem, nem kötelessége – ellenkezem, és elrontok egy lépést, ám legkevésbé sem érdekel.

– Valóban nem, de ők már biztosították a lehetőségét annak, hogy megkaphassam, amire vágyom, és most én is biztosítani fogom ugyanezt a számukra.

– Akkor sem várhatják el, hogy feláldozza magát értük.

– Magamat nem áldozom fel. Csupán... egy elképzelést, ami egyébként is ostobaság volt.

– Ebből semmit sem értek – felelem, és félresöpröm a tapintatosságot. – Árulja el végre, hogy miről beszél!

– Hamarosan úgyis megtudja, nem akarom elrontani a meglepetést – válaszolja keserűen.

– Kérem! – faggatnám, de a zene véget ér, így inkább elhallgatok, Thomas pedig hitetlenkedő tekintetemet figyelmen kívül hagyva visszakísér a helyemre.

A nagynéném elmélyülten társalog a mellette ülő asszonnyal, és amikor Isabel is megérkezik a táncból, Florence csatlakozik hozzá, és ők is a saját világukba merülnek. Közben újból felcsendül a zene – a sarabande-é, amire úgysem lett volna partnerem –, és megint párok alakulnak. Felállok, mert nem bírom elviselni a tétlenséget.

A vendégek csoportjait kikerülve a legközelebbi ablakfülkéhez lépek, és kinézek az ablakon, bár sok mindent nem látok, mert idő közben teljesen beesteledett. Thomas mondandójának értelmét képtelen vagyok megfejteni, csupán annyit érzek, hogy a beszélgetésünk után sötét árnyék telepedett a szívemre.

– Hogy lehet az, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy egyedül unatkozik itt? – csendül egy hang mögöttem.

Amikor megfordulok, Xavier Vance tekintetébe ütközöm.

– Nem unatkozom – vágom rá. Hűvös leszek vele, az majd elriasztja. Bár, azt hiszem, ha akarnék, sem tudnék kedvesen mosolyogni rá. Annyira taszít, mintha két mágnes azonos pólusai lennénk.

– Figyeltem magukat. Udvariatlanul viselkedett önnel az a fiatalember? Ha kívánja, megtanítom a jó modorra.

– Nincs rá szükség – felelem kijózanítóan. – Nem mondott semmi rosszat.

– Láttam, amit láttam, megsértette önt! – erősködik. – Ezt pedig nem hagyhatom annyiban.

Érzem, hogy megfeszül az állkapcsom.

– Téved, egyáltalán nem sértett meg. Kérem, ne törődjön vele!

– Ön mérhetetlenül jószívű, de higgye el, az olyan fickók, akik elszomorítanak egy hölgyet, megérdemelnek egy kis leckéztetést.

Ez a férfi makacsabb, mint én.

– És azok a fickók vajon mit érdemelnek, akik figyelmen kívül hagyják egy hölgy kérését? – kérdezem ártatlan hangon.

Xavier szeme hűvösen villan. Egy pillanatig vár, mintha sakkozna magában, mi lenne a megfelelő válasz, majd felszegi az állát.

– Nem tudom, miért védi, de ahogy óhajtja – feleli végül nyájasan. – Békén hagyom.

– Nagyon kedves, köszönöm – válaszolom hasonlóan nyájasan, és megint az ablak felé fordulok, jelezve, hogy a társalgás a részemről befejeződött. Ám Xavier egy tapodtat sem mozdul, és perzselő tekintetét a bőrömön érzem. A közelsége hátborzongató, legszívesebben faképnél hagynám. Előveszem a legyezőmet, és egy véletlennek ható mozdulattal a földre ejtem, amivel szavak nélkül közlöm vele, hogy nem kívánatos számomra a társasága. Úgy tűnik, ért legyezőnyelven, mert lassan felveszi a földről, félig kinyitja, és apró köröket ír vele a levegőbe.

Elönt a düh.

– Nem kellene itt ácsorognunk kettesben, félrevonultan. Nem illendő – válaszolom meg a néma kérdését, remélve, hogy majd csatlakozunk egy társasághoz, ahonnét észrevétlenül elillanhatok.

– Önnek teljesen igaza van. Úgyis az allemande következik, jöjjön, inkább táncoljuk – ragad karon, és mielőtt még bármit válaszolhatnék, határozottan maga után von.

A nők árgus szemmel figyelnek, így táncolnom kell vele, nincs kibúvó, bár úgy vonakodom tőle, mintha kivégzésre vinnének. Mosolyt erőltetek az arcomra, mialatt meghajolunk egymás előtt, aztán táncolni kezdünk.

Amikor a kezünk egymáshoz ér, hideg borzongás fut végig rajtam, és legszívesebben messzire szaladnék. Ugyanakkor be kell ismernem, hogy Xavier mérföldekkel jobban táncol, mint Thomas. Minden rezdülésemhez alkalmazkodik, így tökéletes összhangban mozgunk, és ahogy a szélen álló vendégekre téved a pillantásom, számos irigy tekintetbe ütközök.

– Ön gyönyörűen táncol – súgja a fülembe, amikor a lépések közel vezetnek minket egymáshoz. A karom végiglúdbőrözik a hangjától, ami egészen halk, mégis, mintha a fejemben visszhangozna. – Biztosan nagyon szereti az allemende-ot.

– Ó, igen – válaszolom. Eddig szerettem, de most már örökre összeforr az érintése emlékével, és ettől utálni fogom. A továbbiakban hallgatásba burkolózom, és rá sem nézek, hadd vegye észre, hogy nem kölcsönös köztünk a szimpátia. Ő azonban világos hüllőszemével kitartóan keresi a tekintetemet, mintha meg akarna bűvölni.

– Kérem, engedjen meg nekem egy vallomást: ön élőben még elbűvölőbb, mint képen – szólal meg.

Minden szava közhely, mintha egy saját épkézláb gondolata sem lenne, csak betanult volna egy illemtankönyvet, és most büszke volna magára, amiért hibátlanul felmondja.

– Képen?

– Igen. A portré, amit önről láttam, meg sem közelíti a szépségét. Apám egyszer magával vitt, amikor az ön nagybátyját ment meglátogatni. A szalon falán a kegyedről készült festmény lógott, de sajnálatomra a modellje nem tartózkodott otthon. A nyakék pedig, amit visel rajta, gyönyörűen kiemeli a vonásait.

– Köszönöm – mondom az udvariasság kedvéért.

– Az a rövidke lánc, ami körülfogja a karcsú nyakát, és az a míves foglalatú rubin medál mestermunka lehet – súgja a fülembe, ahogy közelebb hajol, és én végiglúdbőrözöm tőle. A szavai ártatlannak tűnnek, mégis illetlennek érzem őket. – Nem lehetett könnyű ilyen pontosan megfesteni.

– Főleg mivel csak leírást kapott róla a festő – felelem, és örülök, hogy már nem a karcsú nyakam a téma.

– Annyira félti, hogy még a festmény kedvéért sem volt hajlandó felvenni? – lepődik meg.

– Így is mondhatjuk – válaszolom.

– Az ön nyakába csakis egy ilyen értékes holmi való. – Xavier helyett inkább a táncolókat nézem. – Bíztam benne, hogy egyszer majd személyesen is találkozunk – folytatja, és egy lépéssel közelebb jön.

– Nos, itt volnék – mondom fanyarul.

– Nem is sejti, mekkora örömöt okoz ezzel.

Amikor a tánc véget ér, Claudio bácsikám vonja magára a figyelmemet, amint egy pezsgőspohárral a kezében átvág a tömegen, és megáll a terem közepén.

– Hölgyeim és uraim! Egy kis figyelmet kérek! – szólal meg emelt hangon, mire a vendégek lassan elcsendesednek. – Engedjék meg, hogy ezen a bálon valami számomra igen fontosat közöljek önökkel. – Ekkorra már mindenki kíváncsian fordul felé. – Mindannyiunk életében vannak emlékezetes pillanatok, amiket évről évre megünneplünk, és talán az ünneplések száma döbbent rá minket, mennyire eljárt felettünk az idő – kezdi. – Szinte tegnap volt még, hogy megnősültem, és ma a lányom, Isabel már tizenhét éves első bálozó. – Kijelentését udvarias taps követi, és mindenki Isabel felé pislog. Unokatestvérem azelőtt éppen Thomas-szal táncolt, és meglepetésében elvörösödik, de a közfigyelem szemlátomást kedvére van: mosolyog, és kecsesen fejet hajt.

Amikor alábbhagy a taps, a nagybátyám folytatja.

– Hölgyeim és uraim! Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy ma bejelenthetem leányom, Isabel Dunham eljegyzését egy roppant derék fiatalemberrel, Thomas Fentonnal. Éljen az ifjú pár! – kiáltja, és magasra emeli a poharát.

A lélegzetem elakad, a felzengő éljenzést és pohárcsilingelést csak távoli morajlásnak hallom. Isabel riadtan néz apjára, majd Thomasra, mintha választ várna tőlük, de Thomas nem szólal meg, csak lehajtja a fejét.

– Egy pillanat, emberek, van még valami a tarsolyomban! – emeli fel nagybátyám a kezét, mire alábbhagy a hangzavar. – Ma bejelenthetek még egy, számomra nem kevésbé örömteli hírt is. Nevezetesen feleségem unokahúga, Victoria Lombard eljegyzését jó barátom fiával, Xavier Vance-szel. Éljenek hát a fiatal párok!

Taps és éljenzés tör ki, a nagybátyám köré sereglenek, mások a pezsgőt felszolgáló inasokat környékezik meg, majd koccintanak, és vidáman isznak a párok egészségére. Azután felénk veszik az irányt.

Villámcsapásként érnek a hírek. Megszűnik a külvilág: kialszanak a fények és elhalkul a zene. Ez csak rémálom lehet, és még mindig az ágyamban fekszem. Majd nemsokára jön a reggel, felébredek, kitörlöm a szememből a rossz álmokat, és a bál még csak most fog elkezdődni. Felveszem a ruhámat, beszállunk a hintóba, és minden másképp fog történni...

Körülnézek, mintha most látnám először a báltermet, rácsodálkozom a mosolygó arcokra. Túl valóságos minden, ez nem álom. Az emberek az én eljegyzésemet ünneplik. Az eljegyzésemet azzal, akit nem szeretek. Mintha tort ülnének halott reményeim felett. Gyűlölni tudnék a világon minden boldog embert!

– Jöjjön, kedvesem, fogadjuk a gratulációkat! – mondja Xavier visszarántva a valóságba, és a karomat a karjába fonva a nagybátyám irányába vezet.

„Kedvesem?" – kerekedik el a szemem. Úgy tűnik, már teljesen beleélte magát abba, hogy a felesége leszek.

– Milyen furfangosak, Claudio bácsikám még be is mutatott engem önöknek, mintha nem tudnák, ki vagyok, holott rég elrendezték a házasságot – jegyzem meg fojtottan.

– Elnézést kérek, hogy titkolóztunk kegyed előtt, de a nagybátyja ötlete volt, hogy a bejelentés meglepetés legyen – folytatja Xavier. – Remélem, nem veszi zokon, hogy csak az eljegyzése napján ismerhetett meg. Biztosíthatom, hogy a legtöbb helyen így zajlik az ilyesmi. Az sem ritka, hogy a menyasszony csak az esküvője napján látja először vőlegényét.

A szívem rémülten ver, és a semmibe bámulok, de azt tisztán érzem, hogy rá tudnék támadni erre a fickóra, hogy a körmeimmel elcsúfítsam azt a szép arcát. Lúdbőrözöm minden szavától, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy kimondjam, amit gondolok. A tekintetem végigsöpör a báltermen, hogy ne Xaviert kelljen néznem, majd Florence felé téved, aki egy pohár frissítőt ad az elsápadó Isabel kezébe. Megsimogatja az arcát, beszél hozzá, de ő percekig nem szólal meg, csak mohón nyeli az italt. Aztán felnevet.

– Imádnivaló, amikor így néz – hallom fél füllel Xaviert. – Az ember sosem tudhatja, mi jár a fejében. Ön elbűvölően titokzatos – folytatja az udvarlást, amiből elegem lesz.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom – nézek végre a szemébe, bármennyire is feszélyez a hűvös szempár. – Sosem leszek az ön felesége.

Xavier meg sem lepődik.

– Természetes, hogy most így gondolja, de majd belenyugszik a dologba – mondja. Belenyugvás. Erről beszélt hát Thomas. Mindvégig tudta. – Sőt, ha a kezdeti meglepetésből magához tér, és elgondolkodik, rájön, hogy a bácsikája keresve sem találhatott volna jobb partit az ön számára.

Elborzaszt Xavier önmagasztalása, és elönt a düh.

– Nem érti? Semmilyen körülmények közt nem megyek önhöz. Jobb, ha nem is éli bele magát – mordulok, noha visszafogom a hangomat. Senki másra nem tartozik ez a vita.

– Majd megbékél a helyzettel, nem is lesz olyan nehéz.

– Nem fogok megbékélni vele, sem most, sem később! – sziszegem, és kitépném a karomat Xavier markából, ám ő szilárdan tart.

– Megbocsátom ezt a kis incidenst, mert kiváló beleérző képességemnek hála, el tudom képzelni, milyen lehet most önnek. Sőt, még tetszik is, ahogy ellenáll – mosolyog, ám ahogy a szemébe nézek, az udvariasság álarca mögött az indulatok vérebeit látom.

A nagybátyám széles mozdulattal átölel, amikor odaérünk hozzá, a vendégek pedig egyre többen érkeznek körénk. A szívem őrülten verdes a bordák ketrecében, mint egy foglyul ejtett madár.

A gratulálók mosolygó arcai vigyorgó bohócfejekké változnak előttem, és akárhová nézek, felém gyülekeznek, hogy ostoba jókívánságaikkal rám rontsanak. A hely egyre melegebb, és nem kapok levegőt. Hiába legyezem magamat, csak forró fuvallat kavarodik, aztán már nem érzem a hőséget és nem hallom az embereket, csak minden elszürkül és elfordul körülöttem, én pedig belezuhanok a csöndes, fekete, békét adó semmibe.