Félve odapislogtam, és fellélegeztem, amikor Emilyt láttam ácsorogni a szék mögött.

– Senki nem ül egyedül. Nem gond, ha hozzátok jövök? – kérdezte.

– Nem, gyere csak nyugodtan – válaszoltam, és még el is mosolyodtam, amiért megúsztam Sebastient. Ezt viszont a lány úgy értelmezhette, hogy a saját személyének szól, mert halványan visszamosolygott.

Levendulaillat csapott meg, amikor leült.

– Tényleg a St. Jamesbe jártál? – kérdezte Kayla halkan, miközben Mr. Abrahamson magyarázni kezdett Shakespeare szonettjeinek szépségeiről.

Emily bólintott.

– Apám akarta annyira. Nagyon vallásos, ezért engem is úgy nevelt – felelte.

– Apukád pap?

– Dehogy, rajztanár. Művészeti órákat tart délutánonként a Riverside gimiben.

Felkaptam a fejem.

– Csak nem ő Bernard Pemberton?

– De igen, miért? Ismered?

– Hozzá járok rajzra heti kétszer.

Mr. Pemberton szívélyes ember volt, mindenkihez akadt pár jó szava. Még azokon a műveinken is talált dicsérnivalót, amik egy az egyben mehettek volna gyújtósnak. Egyáltalán nem hasonlítottak Emilyvel. Mr. Pemberton testes volt, élénk, barna hajú és kreol bőrű, míg Emily mindenben az ellentéte. És ami még meglepett, hogy a rajztanáromat jó hatvanévesnek tippeltem.

– Nem is gondoltam volna, hogy Mr. Pembertonnak van egy ilyen korú lánya – jegyeztem meg finoman.

– Kései gyerek vagyok – vont vállat Emily.

– És anyukád? – kérdezte Kayla.

– Ő meghalt.

– Sajnálom – motyogta a barátnőm.

Egy ideig csendben maradtunk, csak Mr. Abrahamson előadására figyeltünk, és jegyzeteltünk.

– Már nem jársz fekete ruhákban? – kérdezte tőlem Emily váratlanul.

Értetlenül ráncoltam a homlokomat.

– Sosem jártam feketében. Miért kérdezed?

Emily is összevonta a szemöldökét.

– Akkor azt hiszem, összetévesztettelek valakivel. Ne haragudj.

– Pedig jól állna neki a fekete – jegyezte meg Kayla, de nem folytatta, mert egy pillantással elnémítottam.

Kayla szerelmes odaadással rajongott ezért a színért. Csak fekete ruhákat volt hajlandó fölvenni, a haját is feketére festette, és sosem adta fel a reményt, hogy egyszer velem is megszeretteti a színt, ami már úgy hozzá tartozott, mint a keze vagy a lába. Persze mindhiába. Ami az ő macskatestén dögösen mutatott, abban én éhező hajléktalannak tűntem. Problémái voltak az anyjával, aki kiskora óta egyedül nevelte, és emiatt pszichológushoz is járt. Valahogy úgy éreztem, hogy a fekete szín iránti vonzalmát erre lehet visszavezetni.

– Semmi gond – mondtam Emilynek. – Amúgy Sorinne Mallory vagyok – tettem hozzá, amikor a tanár elfordult.

– Én meg Kayla Martin – mutatkozott be a barátnőm is.

– Jó, hogy itt nincs egyenruha – nézett körbe Emily, mire Kayla vetett rám egy „ugye, megmondtam?" jellegű pillantást.

– Én meg is őrülnék, ha lenne – felelte.

A tanár felénk fordult a beszélgetés hallatán, és egy darabig minket figyelve magyarázott, de látszott Kaylán, hogy valami nagyon foglalkoztatja, és nem is bírta sokáig, mert amikor Mr. Abrahamson elfordult, Emilyhez hajolt.

– Pont utolsó év előtt derült ki, hogy messze van a sulid?

Kicsit meglöktem, hogy vegye észre magát, de ő értetlenül nézett vissza.

– Nem. – Emily hezitált, és elhúzta a száját. – Mostanra lett elegem – bökte ki végül.

Kayla ismét villantott rám egy „ugye, megmondtam?" pillantást.

– Annyira rossz volt? – kérdeztem.

– Szerettem azt az iskolát.

– Akkor miért hagytad ott?

Emily gondterhelten sóhajtott.

– Meg kellett végre mutatnom apámnak, hogy nem kényszeríthet semmire – felelte, és a tekintete szomorúvá vált.

Meglepődtem a szavain. Mr. Pembertont nem olyan embernek ismertem, aki bárkit is kényszerített volna bármire. Valahányszor rágondoltam, melegség költözött a mellkasomba. Második apámként tekintettem rá, annyira szívén viselte a sorsomat. Egyedül ő biztatott, hogy a képzőművészeti főiskolára jelentkezzek, más nem hitt benne, hogy bekerülhetek. Nem volt olcsó mulatság a rajzszakkör, ami a fősulira készített fel, de a tandíjamat az anyagi helyzetem miatt Mr. Pemberton alapítványa fizette. Ő tulajdonképpen többet törődött velem, mint a saját apám, aki folyton utazott, és amikor itthon volt, akkor is csak fáradtan elvonult a szobájába, és magára zárta az ajtót.

Lehet, hogy Mr. Pemberton aggódó törődése odahaza zsarnoksággá nőtte ki magát, Emily pedig lázadozott az uralma ellen? Arra kellett gondolnom, hogy talán a rózsafüzérén lógó horoszkópos kulcstartó is ennek lehet a jele.

Merengés közben Tony felé tévedt a szemem. Unottan támasztotta az állát, és amikor előre hullott a haja és beletúrt, hogy hátrasöpörje, találkozott a tekintetünk. Máris éreztem, hogy forrósodik az arcom, amiért lebuktam, hogy bámulom, de kedvesen elmosolyodott, ettől pedig még jobban megugrott a vérnyomásom.

– Én sem bírom, ha kényszerít anyám – mondta Kayla együttérzően.

– Csendet kérek! Vagy szeretnétek helyettem megtartani az órát? – szólt ránk Mr. Abrahamson.

– Csak ha a fizetését is megkapjuk – vigyorgott rá Kayla kihívóan. A többiek hangosan felnevettek.

– Előbb járd ki az egyetemet – vágott vissza a tanár, úgyhogy ezután inkább nem beszélgettünk, csak némán jegyzeteltünk.

Az órák végeztével letódultunk az ebédlőbe. A tágas helyiségben bármikor akadt üres asztal, és az extra nagy ablakokon, amiket csíkosra mosott a szokásos angliai eső, besütött a kora őszi napfény, vidám, arany derengésbe vonva a megsárgult asztalterítőket.

Az a-menü sorába álltam, míg Kayla és Emily a b-menüébe. Pont a lányok előtt fogyott el a csirke, úgyhogy várniuk kellett, míg a konyhásnő elment utánpótlásért.

– Addig keresek helyet – mondtam nekik, aztán leültem egy négyes asztalhoz Grace-től és barátnőjétől, Christine-től távol. A szemem sarkából láttam, hogy lelkesen integetnek Tonynak és Ryannek, hogy üljenek oda hozzájuk, mire Ryan megbökte Tonyt, és a fejével a lányok felé intett. Tony válaszolt valamit, aztán megindultak. Grace győzedelmes mosolyt villantott felém.

Nem viselkedett mindig így. Amikor tavaly az iskolánkba jött, egy darabig semleges volt a viszonyunk, már-már baráti, aztán valami megváltozott. Nem tudtam, mi, csak arra figyeltem fel, hogy ha egymás közelébe kerültünk, megfagyott a levegő. Már nem mosolygott többet, ha köszönt, és egyre többször kaptam el a hűvös pillantását, és úgy tűnt, a helyzet a nyár alatt sem javult, így arra tippeltem, a hatodik érzéke megsúghatta neki, hogy tetszik nekem Tony, és konkurenciává léptem elő a szemében.

Inkább feléjük sem néztem, és az ebédemmel foglalkoztam. Olyan profin tologattam a tányéron az ételt, hogy teljesen úgy tűnt, mintha ennék. Pedig szerettem a krumplit meg a halat, mint ahogy minden mást is, mégis, ha pár falatnál többet ettem valamiből, megfájdult a gyomrom. Egyedül a kekszet és a teát toleráltam valahogy. A szüleim kezdetben azt hitték, csak válogatós vagyok, később meg azt, hogy anorexiás, mert akárhány orvoshoz vittek el, senki sem talált semmilyen elváltozást.

Egyszer csak valami hangosan csörrent mellettem. Felkaptam a fejem. Tony és az új fiú tálcástól összeütköztek. Sebastien ebédjének fele a földre borult, a másik fele meg a ruhájára, míg Tony megúszta egy kis kilöttyent levessel. Kayla és Emily, akik addigra megkapták a menüjüket és ide értek, szintén hátra hőköltek.

– Baszki, nem látsz a szemedtől? – mordult Sebastien Tonyra.

– Nem figyeltem, hogy te is ide akartál ülni. Sajnálom, ne haragudj – felelte Tony udvariasan.

Most komolyan mindketten ide akartak ülni? Még rengeteg hely volt az ebédlőben. Ryan már Grace-éknél ült, azt hittem, Tony is odamegy. Mit keres itt egyáltalán? És Sebastien?

Az új srác nem válaszolt, csak megfeszült az állkapcsa. Aztán elegánsan átlépte az ebédje romjait, kikerülte a lányokat, és távozott.

– Szabad ez a hely? – kérdezte tőlem Tony.

Eltátottam a szám, és majdnem visszakérdeztem, hogy „Miért?", de végül csak intettem, hogy nyugodtan üljön le.

Kayla és Emily is leültek, aztán némán az ebédjükbe bújtak, de éreztem a bőrömön, hogy Kayla várakozásteljesen egyszer rám, egyszer Tonyra pillant. Szerintem, ha tehette volna, csinált volna magának popcornt is a műsorhoz.

– Fura fickó – bökött a fejével Tony a srác irányába.

– Szó ami szó – bólogatott Kayla.

– Kicsit mogorvának tűnik – jegyeztem meg, de egyből bűntudatom támadt, hogy ismeretlenül ítéletet mondok róla. De hát annyira különösen viselkedett.

– És mintha fenn hordaná az orrát – szólalt meg Emily is. Tony helyeselt.

Szinte megsajnáltam Sebastient. Nem elég, hogy az első napján kiverik a kezéből az ebédjét, még ki is beszélik. Vajon miért akart ő is ide ülni? Vajon ugyanazért, amiért annyira bámult rám? Miért is bámult? Vagy csak ismerkedni akart, és mi könnyű célpontnak tűntünk? Akárhogy is, ez nem jött össze neki.

Kicsit feszengve ültünk az asztalnál és csendben ettünk, csak az evőeszközeink zörgése hallatszott, meg a takarítónő csörömpölése, amikor egy lapátra seperte mellettünk Sebastien néhai ebédjét, én pedig újra és újra elcsodálkoztam, hogy vajon minek köszönhetjük Tony kitüntető figyelmét. A gyomrom borsónyira ugrott össze, és minden mozdulatomra kínosan ügyeltem, mert féltem, hogy véletlenül a szám mellé lapátolom az ételt, vagy valami hasonló baromságot csinálok zavaromban. De hát hogyne lettem volna sokkos állapotban, amikor Tony olyan közel volt, hogy szinte sisteregve összeért az auránk?

– Érdekes a nyakláncod – törte meg Tony a csendet Emilyre nézve.

– Igazából rózsafüzér – felelte a lány.

– És az egy horoszkópos kulcstartó rajta, jól látom? – mutatott Tony a „medálra".

– Jól látod – veregette meg Emily büszkén a mellkasán lógó, vizet öntő nőt ábrázoló képet.

– Furcsa párosítás.

– Köszönöm – mosolygott Emily, mintha Tony dicséretet mondott volna. – Ez a két tárgy fejez ki engem a legjobban. A St. Jamesben haragudtak érte, úgyhogy a blúzom alatt kellett hordanom. Azzal vádoltak, hogy kigúnyolom a vallást.

– Én úgy tudom, hogy az ezotéria és a vallás nem fér össze – jegyezte meg Kayla.

– Bizonyos kérdésekben összeegyeztethetetlenek, de engem a vallás főleg történelmi és társadalmi jelentőségében érdekel – felelte Emily. – Apámmal ellentétben – tette hozzá. – Ugyanakkor nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy létezik Isten, angyalok, meg miegymás.

– Ó. – Kayla megilletődötten vonta föl a szemöldökét.

– Hiszel a horoszkópokban? – kérdezte Tony.

– Én nem hiszek bennük – vágta rá Kayla még Emily előtt.

Én nem kívántam állást foglalni, de csak mert egy épkézláb mondatot sem tudtam volna összerakni. Leginkább álomnak tűnt a dolog, annyira szürreális volt, hogy itt ülünk Tonyval, és féltem, hogy ha bármit teszek – elég egy rossz mozdulat, egy hülye szó, vagy meggondolatlan levegővétel –, felébredek. De nem akartam felébredni, úgyhogy inkább levegőt sem vettem. Bár a jelek alapján úgy tűnt, leginkább Emily miatt ült ide hozzánk, hogy megismerje. Lehet, hogy a személyében talált egy lányt, aki felkeltette végre az érdeklődését. A gondolattól összefacsarodott a szívem. Viszont el kellett ismernem, hogy Emily tényleg különleges jelenség volt, külsőleg és belsőleg is. Összeillenének, állapítottam meg letörten.

– Ez nem hit kérdése – mondta Emily. – Az asztrológia régen komoly tudománynak számított, csak mostanra a materialista gondolkodás ellehetetlenítette. De azt gondolom, hogy mindenkinek joga van szabadon kifejezni az értékrendjét.

Tony elgondolkodva nézett Emily nyakékére, ugyanakkor nem tartottam valószínűnek, hogy tényleg érdekelné a horoszkóp. Talán csak nem akarta megbántani Emilyt azzal, hogy butaságnak titulálja. Vagy nem is a nyakékét bámulta annyira, hanem a blúzán átsejlő domborulatokat.

– Szerintem, ha nem másokat akarsz vele bosszantani, akkor teljesen rendben van egy rózsafüzérre akasztott horoszkópos kulcstartó – felelte végül.

Emily hálásan mosolygott, de én arra tippeltem, hogy ezzel a nyakékkel igenis bosszantani akart valakit, méghozzá az apját.

Sebastien ezalatt új ebédet szerzett magának és leült a közelben, aztán leplezetlenül bámult minket. Szinte tudományos érdeklődéssel, egyenként figyelt meg bennünket, és amikor Tonyhoz ért, résnyire szűkült a szeme. Utána egyenesen rám meredt. Eszembe jutott, hogy az állatoknál ez a nyílt szemezés az agresszió jele, de nálunk, embereknél sok egyebet is jelenthet, például tetszést, szexuális vágyat, halálos fenyegetést. Mérges lettem, amiért nem tudtam, mit akar. Ha akar valamit, miért nem jön ide és mondja el?

Inkább másfelé fordultam.

– Holnap délután floorball meccsem lesz – szólalt meg Tony egy rövid szünet után. – Lenne kedvetek eljönni?

Beszéd közben szigorúan az ebédjére nézett, mintha zavarban lenne, és nem akarná, hogy ez látszódjon rajta, és egy egészen kicsit mintha el is pirult volna. Mostanra már biztos voltam benne, hogy igazából Emilyt akarta elhívni, csak így kevésbé volt kínosan egyértelmű a dolog.

– Szeretnéd, hogy csápoljunk nektek? – mosolygott Kayla.

– Minden egyes rajongó jól jön – vigyorgott Tony. – Pszichológiai hatás. Hátha segít nyerni.

– Akkor rajtam ne múljon.

– Alig kezdődött el a suli, máris meccseitek vannak? – kérdezte Emily.

– Ez nem iskolai csapat – mondta Tony.

– A sulinknak nincs floorball csapata, nem volt és nem is lesz – legyintett Kayla lemondóan.

– Júliustól már vannak edzések – folytatta Tony.

– A London Phantomsban játszik – tette hozzá Kayla.

A London Phantoms zengzetes nevével ellentétben huszadrangú csapat volt, és a legtöbb meccsüket elvesztették, ám töretlen lelkesedéssel küzdöttek, hogy kijussanak a bajnokságra, ami nem sok eséllyel kecsegtetett, mert a sulis kötelezettségek miatt sokszor maradoztak el a tagok az edzésekről.

– Én is mehetek, nincs jobb dolgom – vont vállat Emily. – Bár nem sokat értek hozzá.

Habár Tony ezzel már megszerezhette, amiért hozzánk ült, azért illedelmesen rám pillantott.

– És neked van kedved jönni? – kérdezte, úgyhogy nekem is mondanom kellett valamit.

– Öm, persze, szívesen megyek – hebegtem. – Szeretem a floorballt – tettem hozzá, mert jobb nem jutott eszembe.

Ezt a sportot valójában űzni szerettem, nem nézni, de ha Tonyról volt szó, természetesen jöhetett. Tonyt akár zoknistoppolás közben is szívesen figyeltem volna, nemhogy azt, ahogy kimelegedve rohangál és feszegeti az izmait.

Nem messze tőlünk Sebastien tekintete elkomorodott.

Az ebéd hátralévő részében elbeszélgettünk így négyesben: Tony elmesélte a floorball szabályait, a csapata esélyeit, aztán kitárgyaltuk az új órarendünket, és hogy ki kivel jött össze vagy szakított a nyáron, én pedig közben végig azon ujjongtam magamban, hogy Tony meghívott minket. Még ha biztos voltam is benne, hogy Emilynek köszönhető, attól még boldoggá tett. Az izgalomtól a szokásosnál is kevesebbet tudtam enni az ebédemből.

Sosem vártam még így floorball meccset.