Az ablaküveget négyzetekre osztó fazettákon meggyűlt a hó. Jégvilággá dermedt a kert, és odakint a levegő fogcsikorgatóan hideg, ám bent a Dunham kúriában táncolva pattog a kandallóban a tűz. Köztünk is nagy a sürgés-forgás: már a reggeli után hozzáfogtunk a készülődéshez, noha a nagy esemény csak délután fog elkezdődni. Karácsonyi bálra vagyunk hivatalosak egy ismerős családhoz, és egyben ez lesz az első bálom is.

A ruhám kék szaténból készült, és gyöngyök díszítik, de így is puritánnak hat az Isabelé mellett, amit úgy elborít a hímzés és a csipke, hogy alig látszik ki alóla a rózsaszín selyem. De én egyrészt nem akartam kanárinak öltözni, másrészt azt sem szerettem volna, hogy a nagynénémék költségbe verjék magukat egy olyan öltözék miatt, amit pár alkalomnál többször úgysem fogok viselni.

A bálon Thomas is jelen lesz. Azóta, hogy először találkoztam vele kettesben, minden héten kiszöktem a birtokra, és beszélgettünk egy órát. A legutóbbi ilyen alkalommal mesélte el, hogy ő is hivatalos a Vance család báljára. Sosem láttam még ezeket a Vance-eket, és nem is tudok róluk semmit azon kívül, hogy a családfő kedveli a vendégjárást, ezért vadászatokat, piknikeket, bálokat rendez, és hogy a bácsikám jóbarátja. Most, hogy tizenhét éves lettem, én is részt vehetek ezeken a mulatságokon, csakúgy, mint Isabel.

Vajon Thomas hogy táncol? A kísérletein töprengve végig elmereng majd, és közben a partnere lábára lép? Elmosolyodom a gondolatra. A titkos találkozásainkon főleg ő beszélt, én pedig hallgattam és bólogattam, úgy téve, mintha érteném, mit mond, ám a világ olyan bonyolult összefüggéseiről mesélt, hogy a fonalat aligha követhettem. Mégis mindig vártam, hogy újra és újra láthassam. Az életem több lett a barátságunk által.

A beszélgetéseink bensőségesek lettek, ám még sokatmondóbbakká váltak a hallgatások. Azután történt valami. Nem tudom megmondani, melyik percben, talán akkor, amikor olyan lázasan magyarázott a vitriollal való kísérletéről, hogy beütötte a fejét egy ágba, vagy amikor beleesett a patakba, mert épp az éter tulajdonságairól áradozott, nem figyelve, hova lép, mindenesetre egyszer csak arra eszméltem, hogy fontos nekem. Minden furcsaságával együtt kedvelem: a sötét árnyékokkal a szeme alatt, a bosszús türelmetlenségével, ha nem válik be egy elmélete, és a felderengő mosolyával, ha úgy érzi, jó úton jár.

A kérésem nélkül is közbenjárt a szüleinél, hogy látogathassam a testvérét, így amikor néha kettesben maradtunk Anastasiával, a magunk módján vele is elbeszélgettem. Így szereztem tudomást számos mulatságos családi történetről, apró-cseprő eseményről, és arról, hogy a Fentonok szorosabbra kívánják vonni kapcsolatukat a Dunhamékkel. Fogalmam sincs, mit érthettek ez alatt, de a hír örömmel tölt el.

Néhány hete Claudio bácsikám is elbeszélgetett velem. Amikor véget ért az ebéd, megkért, hogy maradjak még egy kicsit vele a szalonban.

– Emlékszem, amikor a családommal legutoljára ellátogattunk hozzátok, egy félarasznyival alacsonyabb voltál, és mindössze két dolog érdekelt: az öleb és a macska – kezdte szomorúan mosolyogva, amitől elmélyültek a szeme sarkában ülő ráncok. – Most pedig már kész nő vagy. Olyan hamar felnőnek a gyerekek.

– Még csak tizenhét éves vagyok – mondtam. – Nem érzem felnőttnek magamat.

– Én is nehezen tudlak felnőttnek látni, szerintem még középkorú asszonyként is kislánynak foglak. A mi kislányunknak Catherine-nel. Annyira megszoktuk már a társaságodat, szinte mintha két gyermekünk lenne, nem is egy. Mindig is kettőt szerettünk volna, ám ez sajnos nem adatott meg, és amikor hozzánk költöztél, akár ha teljesítette volna Isten az óhajunkat. Ám alig voltál a miénk, máris le kell mondanunk rólad. Ha elmész, fájó űrt fogsz magad után hagyni – sóhajtott.

– Apám írt, hogy haza kell utaznom? – kérdeztem, próbálva titkolni az ijedségemet.

– Nem írt ilyet. Az biztos, hogy egy ideig még itt maradsz – felelte a bácsikám. – Mondd csak, jól érzed nálunk magadat?

– Bevallom, eleinte idegennek éreztem ezt a helyet, és haza vágytam, de most már akkor fog el szomorúság, ha arra gondolok, hogy egyszer majd el kell mennem innen.

Bácsikám elmosolyodott.

– Ennek örülök. De elsősorban nem a hazautazásodra gondoltam. Az első bálod vízválasztó lesz az életedben, akkor vezetnek be a társaságba, onnantól teljes jogú tagja leszel. Akár a férjhez menésen is elgondolkodhatsz.

Meglepődtem.

– Ez még nem jutott az eszembe. Nem korai ezzel foglalkozni? – vetettem fel óvatosan.

– Ha akad megfelelő kérő, mi értelme várni?

A szavam elakadt, és kinéztem az ablakon a szürke égre, mintha onnét várnám a választ. Egészen odáig úgy tekintettem a férjhez menésre, mint egy alattomosan közelgő felhőre. Vajon éltető esőt hoz, vagy villámokat és vihart?

Isabel már várja a pillanatot, amelytől fogva révbe ért asszonynak nevezheti magát, nekem viszont a gondolatától is nevethetnékem támadt annak, hogy egyszer majd egy férfi urammá és parancsolómmá lép.

Inkább a családom társaságára vágytam, nem férjre, de ha ezt megemlítettem a nagynénéméknek, mindig mosolyogva legyintettek, és azt mondták, majd megváltozik a véleményem. Addig azonban semmi sem tüntette fel előnyös színekben a házasságot.

– Valóban – feleltem önkéntelenül, és magam is elcsodálkoztam, amiért ezt mondtam.

– Örülök, hogy nincs ellenedre a férjhez menés ötlete – folytatta a bácsikám.

– Nincsen – válaszoltam kábultan, és amikor rádöbbentem a szavaim igazságára, az érzéseim felkavarodtak, mint egy tó vize, amelybe követ dobtak. Nyeltem egyet, holott a szám kiszáradt.

– Az egyik szemem sír, a másik nevet. Ha férjhez mész, sokkal kevesebbet látunk majd.

Nem értettem a bácsikámat. Rá akar beszélni a férjhez menésre, vagy eltántorítani próbál tőle?

– Ha azonban idevalósi férfihoz mennél, gyakrabban találkozhatnánk – tette hozzá.

Így már világossá vált a mondandója.

– Apámnak mi a véleménye erről? Saját maga akarja kiválasztani a vőlegényemet, vagy a bácsikámra bízza? – kérdeztem könnyed hangsúllyal, noha a gyomrom borsónyira szűkült.

Nagybátyám várt a válasszal, majd mély levegőt vett, és felemelte a fejét.

– A döntést közösen hozzuk meg, tekintve, hogy nálunk élsz.

Miközben a bál helyszínére tartunk, egész úton megszólalni sem tudok, csak révedezek ki a hintó ablakán. A hófödte táj csöndes békességétől állandónak és mozdulatlannak tűnik a természet. Nem tudom, vajon az izgalomtól, vagy a hidegtől remegek-e, talán mindkettőtől, de most jólesik remegni: érzem tőle, hogy élek.

Mire megérkezünk, már alig bírok a helyemen ülni, és felvidulok, amikor végre megállunk a bált adó Vance család kastélya előtt. Már teljes a sötétség, így az épületet kivilágították; kovácsoltvas kandelábereken lógó lámpások borítják fényárba. A rátartin terpeszkedő főhomlokzat halványsárga falait márvány domborművek és hármas ablaksorok díszítik, a bejárathoz faragott korlátokkal övezett szabadlépcső vezet. A megjelenése távolról sem hasonlít a Fenton kúria sötéten rejtőzködő titokzatosságához. Csak egyetlen szó jut róla az eszembe: hivalkodó.

Az udvaron már jó néhány hintó sorakozik, egy szökőkút mellett találunk helyet, amely most nem működik, csak a hó gyűlt össze a medencéjében. Központi alakján, egy amforát tartó meztelen nőt ábrázoló szobron hidegen csillan a fény.

Két libériás inas nyitja ki a kocsiajtókat és ereszti le a hágcsókat. Amikor kilépek a hintóból, a tél jeges fuvallata egyből megcsapja az arcomat, de jólesik megmozgatni az elgémberedett tagjaimat: a lábujjaim szinte már elfagytak a könnyű selyemcipőben. Az előtérben a komornyikok elveszik a kabátjainkat és átadják a táncrendjeinket. Az enyémre gyorsan felírom a nevemet a füzetkéhez csatolt írószerszámmal, nehogy összekeverjem valakiével, majd felsétálunk egy perzsaszőnyeggel borított széles lépcsősoron. A zene egyre hangosodik, a szívem pedig vágtatni kezd. Fent az ajtónálló kinyit előttünk egy kétszárnyú ajtót, és elénk tárul a bálterem. A szemem is belekáprázik, mert az út alatt hozzászoktam a sötéthez, és most egy vakító nyári nappalba csöppenek.

– Mr. és Mrs. Dunham, leányuk, Isabel Dunham és unokahúguk, Victoria Lombard kisasszony! – kiáltja öblös hangján a férfi, hogy a terem túlsó felébe is biztosan elhallatsszon. Catherine nénikém a bácsikámba karolva lép a terembe, mi pedig mögöttük Isabellel.

Azonnal ránk szegeződnek a tekintetek. A székeken ülő idős hölgyek fölteszik a lornyonaikat, hogy jobban szemügyre vegyenek minket, és a fiatal nők csoportjaiban is megélénkül a sugdolózás. Még sosem voltam ennyi ember figyelmének kereszttüzében. Zavarba jövök, de kihúzom magamat, és felemelem a fejemet.

Aranyozott stukkójú falak, mennyezetig érő velencei tükrök, drága festmények mellett haladunk el, és sosem látott ruhaköltemények, hajtornyok közt kanyargunk. Gyertyákkal kirakott kristálycsillárok árasztanak ünnepélyes fényt, szám szerint heten. Mindenütt ragyogás, villanó ékszerek, cicoma és csigavonalak. Nem tudom eldönteni, hogy a látvány vagy csak az izgalom hat-e rám szédítően.

– Melegem van – mormogja Isabel, hogy csak én hallhassam.

Én is érzem, hogy jól befűtöttek a kandallókba, de annak ellenére, hogy a karom ég, belül továbbra is remegek.

– Kéred a legyezőmet? – kérdezem, és mosolyt erőltetek az arcomra, miközben végigvonulunk a termen üres ülőhelyeket keresve. – Én úgysem használom, teljesen átfagytam.

– Nekem is van, köszönöm. Azért vacogtad végig az utat, mert egy uncia felesleg sincs rajtad. Annyira irigyellek az alakodért. Harapdáld meg kicsit az ajkadat, hogy piros legyen, ne lila.

Felelni készülök valami frappánsat a burkolt sértésre, de megjelenik egy inas, a tálcáján tele poharakkal, és lenyelem a szót.

– Megkínálhatom a hölgyeket egy kis frissítővel? – kérdezi udvariasan. Isabel elvesz egy pezsgőt, bájosan megköszöni, és belekortyol.

– Én nem kérek, köszönöm – mondom a férfinak, amikor felém nyújtja a tálcát.

– Szerencse, mert úgysem tanácsos hideget innod. Pedig milyen finom ez a pezsgő, azt hiszem, muskotályos – jegyzi meg Isabel, és tovább iszik.

– Csak ne idd olyan mohón, még félrenyeled – súgom neki, mire köhögni kezd.

Ekkor a terem közepe felől két férfi kezd közeledni felénk. Az idősebbik az ötvenes éveiben járhat, sötét hajába ősz tincsek vegyülnek, de még mindig délceg a tartása. A mellette lévő korban a fia is lehetne, huszonöt év körül járhat, és hasonlít is rá, csak az ő haja még feketén csillog, és az arca ránctalan. A termete magas, karcsú és feltűnően daliás, nem csoda, hogy női tekintetek követik mindenhova.

– Philip, öreg barátom! – kiált föl nagybátyám, amint ideérnek hozzánk, és kezet fog a vele egykorú férfival.

– Claudio, Mrs. Dunham, kisasszonyok – hajol meg a szólított. – Boldog vagyok, hogy eljöttek!

Miután mindenkit bemutattak annak, akivel még nem ismerték egymást, az idősebb Mr. Vance élénk társalgásba merül a nagynénémmel és a bácsikámmal, mintha csak egy perce szakították volna meg egy sürgős dolog megvitatását.

Ahogy felemelem a fejem, és az ifjú Xavier Vance-re pillantok, meglepődve veszem észre, hogy ő is épp rám néz, méghozzá leplezetlenül és nyíltan. Bűnre csábítóan szép arcáról büszkeség sugárzik, a bőre fehér és makulátlan, ám a halhús jut róla eszembe, ami hideg, nyálkás, és szálkákat rejteget. A szeme zavarba ejtően világoskék. Embernél sosem láttam még ilyen szemet: mintha a tekintetének nem lenne mélysége. Rá van írva, hogy nemesi származású: fekete brokát felöltőt visel és fekete cérnával hímzett mellényt – ezt a színt manapság egy vagyon előállítani –, gombjait drágakövek díszítik, kézelőjét pedig velencei csipke, de valószínűleg rongyokba öltöztetve és mocsokba hempergetve is lerína róla az előkelőség.

Soha életemben nem láttam, mégis ismerősnek tűnik. Nem tudom, hogyan lehetséges ez.

– Részesülhetek abban az megtiszteltetésben, hogy velem járnak a kisasszonyok egy-egy táncot? – kérdezi magabiztosan mosolyogva. A hangja olyan, mint a sűrű, ragadós méz, és valamiért biztos vagyok benne, hogy sok színes pillangót ejtett már foglyul vele.

– Hogy is lehetne ellenállni egy ilyen kérésnek? – feleli Isabel kedélyesen, és rögtön átnyújtja a táncrendjét.

Xavier látványos mozdulatokkal beleírja a nevét, majd ünnepélyesen visszaadja, mintha egy különösen értékes ajándék volna.

– Vajon a kegyedét is megkaphatom? – néz rám ellenállhatatlannak szánt mosollyal.

– Természetesen – felelem, és én is odanyújtom az enyémet, noha berzenkedem tőle. Amikor elveszi tőlem, összeér az ujjunk. Elfog az érzés, amit a fuldokló érezhet, ha a feje búbjáig elönti a jeges víz, és visszarántom a kezemet. Xavier csak mosolyog, és miután végez, egy elegáns mozdulattal visszaadja a füzetet. Gondosan ügyelve veszem el, nehogy még egyszer egymáshoz érjünk, ám savanyúan gondolok arra, hogy tánc közben ez mégiscsak meg fog történni.

– Leköteleztek – udvariaskodik. – Mondják, kényelmesen utaztak?

– Köszönjük a kérdését, igen – válaszolja Isabel éneklő hangon.

– Én egy kicsit fáztam – felelem.

– Ó! – Xavier élveteg, húsos ajkai tökéletes kört formáznak. – Azonnal szólok, hogy fűtsenek be jobban. – Már fordul is, hogy intézkedjen, mire Isabel jelzésértékűen rám mered.

– Nagyon kedves, de szükségtelen, már nem fázom – szólok gyorsan Xavierre.

– Egészen biztos benne, hogy tökéletesen felmelegedett? – fordul vissza a férfi.

– Igen, teljesen biztos, köszönöm. Ha jobban befűtenének, már melegem lenne – hazudom.

– Ha mégis fázna, haladéktalanul szóljon nekem!

Visszafogom a késztetést, hogy megforgassam a szemem. A buzgólkodásáról nagynénémék szelíd erőszakossága jut eszembe, amivel minden alkalommal rám tukmálnak egy kendőt, mihelyst akár csak eltüsszentem magamat. A gondolat is felingerel, de elnyomom a kikívánkozó sóhajt.

– Haladéktalanul szólni fogok – bólogatok meggyőzően, és közben azért fohászkodom, hogy menjen már el.

Isabel megnyugodva issza tovább a pezsgőjét.

– Sajnálom, hogy csak most nyílt alkalmunk megismerkedni – nyújtja még tovább Xavier a beszélgetést. – De biztos vagyok benne, hogy ezután sűrűbben fogjuk látni egymást – teszi hozzá, de én reménykedem, hogy mégsem így lesz. – Érezzék jól magukat nálunk! Ha megbocsájtanak, most csatlakoznom kell apámhoz.

Ezt minden további nélkül hajlandó vagyok neki megbocsátani.

Claudio bácsikám, az idősebb Mr. Vance és ő félre vonulnak beszélgetni, míg Catherine nénikém a székek felé terel minket Isabellel.

Leülünk egy-egy bársonypárnás, kecskelábú székre, és hogy elfoglaljam a kezem, előveszem a táncrendemet. Aztán belelapozva bosszúság fog el: Xavier épp az allemande-hoz írta be magát, amit Thomasszal szerettem volna járni. Mérgesen csukom be a füzetet.

– Neked is szimpatikus ez a Xavier Vance? – kérdezi Isabel halkan, miközben anyja egy másik asszonnyal elegyedik beszédbe. A szemem résnyire szűkül, de nem teszek megjegyzést. – Milyen udvarias és segítőkész. És rendkívül vonzó.

– A külső nem minden – felelem.

– A belső szépség is számít természetesen – bólogat Isabel. – Mellesleg ő a legjobb parti a környéken.

Felvonom a szemöldökömet.

– Miből gondolod, hogy ő a legjobb?

– Jó családból származik, és mérhetetlenül gazdag. Nézd csak meg ezt a kastélyt – tekint körbe. – Nem egy ódon épület, a legutolsó divat szerint épült, itáliai stílusban. Ezt már fenntartani is szemrevaló jövedelem szükséges, de úgy hallottam, hogy a birtokaik bevételéből tucatnyi ilyen kastélyt is építtethetne. Azon kívül neked semmit sem mond a Sir Philip Vance név? Egyetlen fiúgyermekként Xavier fogja örökölni a baronet címet, a felesége pedig lady lesz. Hát nem hangzik nagyszerűen? A lányok biztosan sorban állnak érte.

– Ekkora vagyon láttán te is szívesen beállnál a sorba, nem igaz? – kérdezem, mire rám néz.

– Nekem nem kell sorban állnom, az én hozományom sem elhanyagolható – feleli hűvösen.

– Kár, hogy nem te döntesz ebben a kérdésben, hanem édesapád – sóhajtok.

Nyel egyet.

– Bízom benne, hogy jól fog dönteni.

– Igen, egészen biztosan – válaszolom, mire előveszi a legyezőjét, hogy lefoglalja a kezét, amivel hirtelen nem tud mit kezdeni.

A pillantásom Xavier felé téved, ő pedig mintha megérezné, hogy figyelem, felém fordítja a tekintetét. A fejét oldalra billentve szemérmetlenül végigmér, és hosszú, fehér ujjaival szórakozottan játszani kezd a pezsgőspoharával. Úgy simít végig rajta, mintha az egy nő karcsú dereka volna, kifinomult rafináltsággal egyensúlyozva illő és illetlen határmezsgyéjén. Láttára égnek mered minden szál szőröm, és inkább elfordítom a fejemet.

– Csakugyan ennyire tökéletes volna ez a Xavier? – kérdezem.

– Azt nem mondanám – válaszolja mellékesen.

– Hallottál valamit?

Isabel nem felel azonnal, csak mosolyog, amiért horogra akadtam, és szétnyitja a legyezőjét. A díszes kis eszköz faragott falapokból áll, a tetején feszülő selyemre sárga kanárikat festettek. Ráérősen legyezi magát, de tudom, hogy ez csak hatásszünet, valójában alig várja, hogy pletykálhasson.

– Azt beszélik, nemrég még az ágyat nyomta, egy hónapig fel sem bírt kelni, olyan beteg volt. Lázas önkívületben lebegett élet és halál között. A doktoroknak nem sikerült kideríteniük, mi okozta a baját, ami olyan hirtelen múlt el, ahogy jött. Csak a személyisége változott meg utána gyökeresen.

– Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokomat.

– Addig állítólag unalmas és visszahúzódó jellem volt, legszívesebben rovarokat gyűjtött és kertészkedett, amire pedig a legbüszkébb volt, az a könyvgyűjteménye. El tudod ezt képzelni? Most azonban magabiztos lett, és kiélvez minden örömöt, amit csak nyújthat az élet. A pletykák néhány cselédlánnyal is összeboronálták már – kuncog, és nem úgy tűnik, mintha elítélné ezért Xaviert. – Biztosan megérintette a halál szele, ettől változott meg.

– Honnét tudsz ennyi mindent?

– Jóban vagyok a szolgálóinkkal – válaszolja ártatlan hangon. Sejtem, hogy ezzel arra utal, hogy a tükröktől való idegenkedésem miatt még mindig pletykálnak a hátam mögött, én pedig nehezen teszek úgy, mintha ez nem dühítene.

Ekkor megint nyílik a kétszárnyú ajtó, és az ajtónálló újabb vendégeket jelent be.

– Mr. és Mrs. Fenton, valamint fiuk, Thomas Fenton!

Felkapom a fejemet. Miközben a család bevonul – Anastasiát ide sem hozták magukkal –, a szülők unottan nézelődnek körbe, Thomas pedig mélázva lépked mögöttük, mintha fogalma sem lenne róla, hogy egy bál forgatagába csöppent. A megjelenése úgy hat rám az üres felszínesség áporodott gőzében, mint a tiszta hegyi levegő. Még sosem láttam ilyen elegánsan felöltözve: sötétzöld bársonyfelöltője alatt a mellénye karcsú testére simul, haját szalag fogja össze, amiből megint elszabadult egy tincs.

– És mi a véleményed Thomas Fentonról? – kérdezem önkéntelenül.

– Neki is tisztességes vagyona van – bólint Isabel. – Meg széles válla, csinos arca, és... – Amikor Thomas lehajol anyja földre ejtett táncrendjéért, Isabel oldalra billentett fejjel figyeli – formás tompora – fejezi be. Az orrlyukam kitágul, és már bánom, hogy erről kérdeztem. Úgy mustrálja őt, mint egy piaci vágóállatot. – Nem rossz férj alapanyag, bár örökké úgy fest, mintha egy hete nem aludt volna, vagy kórság lappangana benne. Nem tűnik valami élénk személyiségnek sem, talán unalmas is lehet, de ez a legkevesebb. Egy megfelelő feleség majd felrázza.

Nevetek magamban azon, hogy mennyire nem ismeri Thomast. Bár honnan is ismerné? Ő nem találkozgatott vele titokban, nem beszélt vele a vágyairól, álmairól.

Ám a jókedvem lelohad, amikor jobban megfigyelem Thomast. A szokott szórakozottságon kívül mást is látok rajta. Most nem csak azért tűnik komolynak, mert mélyen elgondolkodott. Sőt, nem is csak komolynak tűnik, hanem egyenesen komornak, és a felfedezéstől aggodalom fog el.

Thomast egyértelműen nyomasztja valami.